Istennel az úton

Istennel az úton

Az emlékezet oly virág, mely el nem hervad soha, melyet féreg nem rág, vihar sem visz tova, szedjél abból annyit, amennyit csak lehet, őrizd meg közötte az én emlékemet.

Nos, hát, akkor Jancsikám, próbáljunk emlékezni!

Életünk során sok szép emlékeket őrzünk, dédelgetünk. A Jóisten így teremtett bennünket.

Vannak megkülönböztetett évek, amire szívesen emlékszünk vissza. Ilyen például, amikor fiatalok voltunk, ilyen az első szerelem! Én az évszámot is tudom, amikor visszamegyek a múltba.

És vannak megtörtént események a gyerekkorból ez a kis történet is onnan indult. Szereplője vagy a történetnek.

Megbocsájtom neked, hogy nem emlékszel rá, mert alig voltál 10 hónapos. Látod, ezt én sem tudom pontosan sajnos, már nincs kitől megkérdezni, de nem is ez a lényeg.

1947-ben az Édesanyám szerint eljött az idő, hogy el kell választani a kis Jancsikát az anyatejről. Ez nehéz időszak a gyereknek, főleg, ha az anyuka mellette van. Édesanyámnak jött az ötlete, hogy van neki négy testvére Mosonmagyaróváron jó volna meglátogatni őket. Elmenne két hétre, addig a gyerek elfelejtené a szopikálást. Összeült a kupaktanács, nem könnyen, de beleegyeztünk. Piroska vállalta, hogy gondját viseli a kistestvérének!

Mink is segítettünk neki mindenben, altattuk, ringattuk, játszottunk együtt. A háború utáni években vagyunk ekkor, szegény évek voltak ezek. Üres volt a nagy lisztes ládánk, nem volt búza, hogy őrlessünk. Édesanyám készülődött az útra, igen ám, de nem volt lisztünk. Kenyeret a boltba hoztak néha, olyankor este oda kellett ülni a bolt ajtóba, hogy reggel jusson kenyér, ezt csak azért írom le, hogy milyen nehéz volt az élet azokban az években. Szomszédságunkban lakott Tóth Mariska néni, hívő asszony volt, ő tőle kapott az édesanyám 1 kg lisztet. Piroska sütött belőle pogácsát az útra. És eljött a nap az utazáshoz, én tudom, hogy nem volt könnyű itt hagyni a családot, mi is féltettük, én már 12 éves kislány voltam. Ő biztatott bennünket, hogy ne féljünk a jó Isten vele lesz és velünk is. Eljött a nap mi kikísértük az állomáshoz.

Jött a fekete vonat, ő felült rá és robogott vele a messzeségbe. Olyan helyre, amit nem ismert. A vonaton az utazása nem volt unalmas, mindig megtalálta a módját a szóbeszédre.

Szeretett beszélni az Úrjézusról, Isten szeretetéről, a megváltónkról. A vonat többször megállt, ilyenkor az utasok cserélődtek. Így adódott, hogy lett egy kiskatona útitársa, aki szabadságra ment hazafelé.

Beszélgettek a kiskatona elmondta, nem jól érzi magát, fáj a gyomra, sok a gyomorsava. Enni kéne pár falatot, de nem hozott semmi ennivalót. Édesanyám elővette a pogácsát, elé tette, hogy egyen bátran belőle, és ő mohón ette és azt mondta, de jó ez a pogácsa, hogy nincs benne só, ép ilyet kell neki enni. Hálálkodva köszönte a drága néninek. Édesanyámat meglepte, hogy nincs benne só. Ő még nem evett belőle akkor. Piroska sütötte, elfelejtett tenni sót, hisz olyan régen nem sütött már pogácsát. Ez volt a vonaton az élménye.

A vonat robogott a végállomás felé, ami Mosonmagyaróvár volt, ahová be is futott, és tovább nem ment.

A vonat késő este megérkezett Mosonmagyaróvárra. Az októberi ködös idő a leszálló embereket hamar a láthatatlan lepellel borította be, alig akadt, aki a Rónafőpusztára az irányt megmutatta.

Édesanyám elindult a mintegy 8 km-es úton. 11 óra felé járhatott az idő, mikor világosságot látott a távolban, amit maga előtt célként tekintve megsokszorozta lépteit. A lámpafényhez közeledvén muzsikaszó ütötte meg fülét, amit a háború utáni években nem tudott mire vélni. A vigadozás eredője csakhamar kiderült számára és nagy félelemmel töltötte el, ugyanis a rónafői kastélyban orosz katonák állomoztak, és a muzsikaszó mellett táncoltak.

A mozdulatlan, földbegyökerezett lábnak a józanész a visszaút parancsát adta. „Ha az őrség észrevesz éjnek idején, sosem tudják meg a gyerekeim, mi lett velem. Dimbes-dombos területen pihenve az ijedségben a Jóisten segítségét kérve a fülemben hallottam, hogy „nézz fel!”És valóban felnézve a sötétségben,a végtelenségbe tűnő, kő vagy betonkerítésen, egy lyukon a Hold átszűrődő fényét látta meg. A lyukon átbújva már az újtelepesek háza következett. Egyetlen háznak világított az ablaka. ’

Édesanyám leszállt, és ott volt a nagy kérdés, hogyan tovább. Én nem tudom a távolságot Győr és Moson között, de az tudom, hogy az édesanyám elindult a messzeségben gyalog, azt tudom, hogy ráesteledett. Azt megint nem tudom, mennyi volt a magányos utazása, illetve nem egyedül volt, az Úristen egy őrző angyalt állított mellé, aki vigyázott rá, hogy el ne tévedjen. Hosszú gyaloglás után nekiütközik egy nagy falnak, aminek se eleje se hossza nem látszott. Megállt és nézett jobbra, balra, hogy most merre menjen, ekkor kapja a segítséget, hogy nézzen le, nagyon sötét volt, és ő tapogatott a falon és észreveszi a kitört lyukat a falon, nem kellett menni se jobbra, se balra, átbújt a lyukon, és a távolban egy kis fényt észlelt, és arra felé vette az irányt, biztos ott lehet Rónafő. Ekkor már nagyon fáradt volt. Lassan közeledett hozzá az ablakból kiszűrődő fény. És így elmélkedik, ott még biztosan fenn vannak. Oda fog bezörgetni, és megkérdezni, hogy ismerik-e Forgácsékat, valamelyik testvérét.

Lassan-lassan közeledett a falu. Csak azt tudom, hogy hosszú gyaloglás után nagyon fáradtan végre elérte a házat, ahol világítás szűrődött ki az ablakból. Azért volt világ, mert a ház asszonyának nagyon fájt a foga és járkált a lakásban. A jó anyám félve zörgetett éjnek idején. És mi történt? Nem kellett megkérdezni, ismerik-e Forgácsékat, mert az a ház, ahová bezörgetett, az ő testvére Sanyi bácsi háza volt. És a felesége Mariska néni nyitott ajtót. Amikor meglátta az anyámat, majd elájult: Zsuzsika te hol jársz itt? Az ijedségtől a fogfájása úgy elmúlt, azóta se jött vissza, igaz már meghalt. Volt nagy csodálkozás, kérdezgették, hogy találta meg őket. Édesanyám elmesélte, hogyan ütközött a falba, nagy volt a csodálkozás, mert az, az egy lyuk volt a falon. Sanyi bácsi azt kérdezte: Zsuzsika, honnan tudtad, hogy van lyuk a falon? Megjegyzés: A Rónafői kastély kerítése betonkerítés, a dimbes-dombos résztemető. A lyuk ágyúgolyó ütötte rés, talán három orosz katona halt meg ott, akik szintén a temetőbe nyugosszák örök álmukat.

Testvéri szeretettel vették körül, reggelig beszélgettek.

A két hét alatt a jó anyám mindegyik testvérét felkereste, nemcsak anyagiakról beszéltek, bizonyságot tett mindenütt, hogyan kereste meg őt az Isten.

Elmondta a megtérését, nemcsak a testvérének, de idegeneknek is. A háború után az emberek nyitottabbak voltak az Isten igéje után nem volt hiábavaló az ő látogatása. Örömmel jött haza, akit már nagyon vártunk. Imádkoztunk érte, itthon sem volt semmi baj. A kistestvérem Jancsika sem felejtette el, nagy volt az öröm. Még azt meg kell jegyeznem, ez a törékeny asszony az én anyám nagyon bátor asszony volt!

De azt is tudom, honnan merített minden napra való erőt.

#út #hit