Könyv 13
-Észrevetted Isabelle, hogy a lányod szerelmes? - kérdezte hirtelen.
-Egy anya ne venné észre? - mosolyodott el , s körül nézett, nem hallja-e meg valaki - De ezen az Etiennén nem tudok sehogy sem elmenni...Egyszer úgy néz rá, mintha sose látta volna, másszor meg észre sem veszi…
Robert nem sokat foglalkozik vele...Azt mondta, hogy így a jobb..Mivel Etienne régen nagy nőcsábász volt..Nem tudom elhinni róla..
-Etienne? Ez lehetetlen..Nem is így néz ki az olyan..- tiltakozott Gréta.
-Anyuka ezt honnan tudja?
-Megérzés.- nevetett az asszony.
-És különben is hamarosan el fog utazni, már készen van a könyveléssel...Csak attól félek, hogy Natalie...nagyon csalódott lesz..
-Én is - bólogatott Gréta.
Az igazgató, Mark Twen szemüveges, őszülő hajú, hatvan év körüli vékony, magas ember volt. Nagyon szívélyesen fogadta őket.
-Kedves Clara maga nem akar vissza jönni? Nagyon szívesen látnánk! Hiányzik…- hízelgett Mark.
-Köszönöm Mr. Twen, de én már dolgoztam eleget. Inkább a leányaimat vegye pártfogásába…
-Ugye Mademoiselle Caroles az alsósokat tanítaná? - fordult feléje az öreg úr.
-Igen. Arra van képesítésem - válaszolta kissé izgatottan és odanyújtotta bizonyítványát.
-Hm. Ez igazán szép eredmény!- nézett a lányra rövid tanulmányozás után - Én úgy látom Mademoiselle, hogy maga alkalmas lesz felsőbb osztályosokat is tanítani! Nem szándékozik tovább tanulni?
-Jelenleg még nincs erről határozott elképzelésem...Úgy gondoltam, hogy ezen a területen fejlesztem tudásomat, esetleg hatékonyabb módszerek kidolgozására törekednék...De a jövő még hozhat meglepetéseket..- mosolyodott el igézően Natalie kisasszony.
-Nagyon helyen gondolatok. Tetszik maga nekem Natalie, ugye szólíthatom így?
-Igen.
-Jó tanárnő lesz magából..Szeptember elsejével iskolánk alkalmazottja lészen..- mondta bizalom gerjesztően.
Natalie alig akart hinni a fülének, nem számolt rá, hogy ilyen hamar sikerül belopnia magát az igazgató szívébe.
-Nagyon köszönöm, Mr. Twen - mondta hálásan.
-Én köszönöm, hogy iskolánk leánycsemetéit új szellemben akarja okatni..Ráfér már az újítás az oktatási rendszerre..Clara magának is köszönöm, hogy egy tehetséget a kibontakozás útjára segített! - fordult az asszonyhoz.
-Natalie magától is jött volna! Igaz?
-Igen, de így könnyebb volt.
-Tévedés ne essék, én nem azért vettem fel, mert Clara ajánlotta, hanem, mert látom, hogy hivatásának fogja tekinteni a munkáját, és ez nagy szó..sajnos nem mindenki érzi így és a munkáján is látszik…-mondta, majd Suzyhez fordult - Suzanne, magát is így szólítom, ha nem haragszik!
A lány biccenetett.
-Gratulálok az eljegyzéséhez!
-Köszönöm- mosolygott Suz.
-Gyermekfelügyelőként szeretne nálunk dolgozni?
-Igen...De képesítésem az nincs.
-Nem baj, majd a gyakorlattal megszerzi..- mosolyodott el az amúgy szigorú igazgató - Lehetséges, hogy idővel maga is tanítani fog!?
-Egyenlőre felügyelőként szeretném megállni a helyemet! - helyesbített.
-Helyes. Nem léphetünk egyből a ranglétra magas fokára! - nevettett Mark, aki úgy látszik jó kedvében volt aznap.
-Fel van maga is Suzanne véve elsejétől!- mondta ki elhatározását.
-Köszönjük szépe - csillogott Suz kék szeme.
-Köszönjük Mr. Twen, nagy örömet okozott mindnyájunknak - hálálkodott Clara is.
-A legnagyobb örömet a diákoknak okoztuk, hiszen két ilyen szép, okos és kedves kisasszony fogja őket okítani - bókolt Mark - De a legnagyobb örömet az okozná, ha egyszer legalább Marknak szólítana kedves Clara, annyi együtt töltött év után megengedhetné már magának!
-Ma igazán jókedvében volt az öreg Mark!- nevetett visszafelé menet Clara.
-Hogy örült, hogy végre keresztnevén szólította Clara néni - mosolygott Suz.
-Nem tudom, miért ragaszkodott hozzá ennyire...Ő évek óta Clarának hívott, de én sohasem tudtam neki Markot mondani..Talán mert tartottam tőle…
-Nagyon kedves ember..- állapította meg Nat.
-Ő is változott sokat az évek folyamán..Emlékszem, amikor vasszigor uralkodott az iskolában, mindenki tartott tőle..Szerencsére ez már sokat enyhült..De az is lehet, hogy nem is olyan jó…
-Majd, ha belelátunk a dolgok menetében, megmondjuk..- mondta Suz.
Harwayék még időztek egy keveset, még egszer megköszönték Clara közben járását és a hazafelé vették az irányt.
Örömtől sugárzó arcuk elárulta sikerüket.
-Mami sikerült!- ugrott édesanyja nyakába Nat.
-Mindkettőnket felvettek! Nagyon kedves volt..
-Sőt még tovább tanulásra is biztatott mindkettőnket..De Neked különösen- hangsúlyozta kis Suz.
-Gratulálok nektek!- ölelte meg leányait Isabelle.
Gréta és Rosy is nagyon örült a sikernek, a lányok pedig Mark Twen kedvességét , szívélyességét hangsúlyozták ki.
Ez idő alatt Etienne édesapja levelét olvasta izgatottan, melyben többek között az állt, hogy Napóleon egy kisebb vereséget szenvedett.
“Tudom fiam, hogy nem fogsz örülni a hírnek, de remélem az a pár hét, amit Carloseknál töltöttél jótékonyan hatott rád, hogy sikerült kikapcsolódnod és megerősödnöd lelkileg is. Írjál sürgősen, Anyád és én is aggódunk érted! Ui. Bízunk benne, hogy van “Valaki”, aki ott tart Téged és elfelejteti veled a gondokat.
Csókol: Édesanyád és Édesapád
“ Mit Tegyek most?” - ejtette ki kezéből a levelet, s kavarogtak fejében a gondolatok.
“Natalie el tudná feledtetni velem a gondokat - idézte apja szavait - De már semmi reményem sincs..Talán nem is volt sohasem..” - s fejét az asztalon kezeibe temette és úgy vívódott…
A kopogtatást sem vette észre, csak amikor Robert halkan szólt hozzá.
-Etienne csak nincs valami baj?
Hirtelen felemelte fejét, és elszégyellte magát, amiért ilyen “gyenge” állapotában látta meg Robert.
-Bocsásson meg..Nem vettem észre, mikor jött be. Apám írt…
-Csak nem rossz hír?- kérdezte aggódva.
-Ahogy vesszük...Nekem az...Napóleon csatát veszített...Nem nagyot, de jelentőset…
Robert megnyugodott, már azt hitte komolyabb a baj. Meg is nyugodott, mert már azt hitte, hogy Natalie miatt, ugyanis az utóbbi napokban elég lehangolt volt, akár a lánya...ezért arra gondolt, hogy kisejtelmezi a fiú érzelmeit, és bevallja neki, hogy tévedett, és visszavonta volna kérelmét.
De most értette meg igazán, hogy valóban csak egy kaland lett volna számára...Így büszke is volt magára, amiért ilyen előrelátó volt.
-Sajnálom Etienne - szólalt meg kis hallgatás után - Akkor most elutazik biztosan..- mondta mintegy megállapításként.
Etienne alig hallotta a szavakat, csak az elutazásra figyelt fel.
-Igen..Nincs is más választásom..Itt már nincs rám szükség..- mondta fájdalommal átitatva szavait.
-A könyvelést valóban rendbe tette, ezért nagyon hálás vagyok magának..Sajnos a valóságot nem színezhette ki rózsaszínűre, de ez már az én gondom..De hogyha jól érzi itt nálunk magát keresünk munkát…- invitálta a fiatalembert, de nem igazán gondolta komolyan.
-Köszönöm Robert…- mosolyodott el kínjában.
-Szeretném rendezni az elszámolásunkat...Sok jót tett velünk…
-Nem..Inkább én tartozom, amiért megbolygattam a családi életüket…
-Szó sem lehet róla..
-Kérem..
-Na jó majd később…
-Édesapámék üdvözlik az egész családot, majd elfelejtettem mondani…-terelte el a szót Etienne.
-Igen. Köszönjük, de miért nem jön és személyesen adja át? - mondta félig távozóban.
-Most inkább egyedül maradnék, ha megengedi Robert - kérte.
Robert amikor meglátta, hogy akét lány, különösen Natalie milyen jókedvű - ami mostanában ritkaság volt - eldöntötte, hogy nem mondja el a fiú elhatározását.
-Papi csak nincs valami baj? - nézett riadtan apjára.
-Baj? Az a legkevesebb...De úgy látom Ti sikerrel jártatok- ölelte magához leányát.
-Igen. Nem is gratulálsz?
-Dehogyisnem! - s kezet fogtak.
-Lehet, hogy még a lexikonok is megemlítik a nevemet..olyan sikeres leszek- büszkélkedett a lány, mert szüksége volt az elismerésre, mivel egy másik területen kudarcot vallott.
-Azt mondod? Van neked önbizalmad kislányom!
-Mr. Twen szerint nagy tehetség...sőt még én is vihetem valamire…- nevetett Suz.
-Gratulálok a két leendő professzornőnek!- gúnyolódott velük Robert.
-Etienne merre van? Még mindig dolgozik?- hiányolta Isabelle.
-Levelet kapott otthonról...Minket is üdvözölnek…- lett komolyabb.
-Mi újság Párizsban? Nem mintha hiányozna! - szólalt meg Gréta.
Robert gondolkozott egy pillanatig, mit is mondjon.
-ÁÁ..semmi különös...Az idő ott is szép…- nevetett. -Francois majd keress meg, mielőtt elmégy!- fordult a fiúhoz, aki arájával csintalankodott éppen.
-Igen ..Robert.- mondta két puszi közben.
A délután hamar eltelt mindenkinek, csak Etiennek volt hosszú és gyötrelmes. Robert végül megegyezett vele egy kis jelképes összegben, ami az utiköltéseit fedezi legalább. Megkérte a fiút, hogy majd csak vacsora után mondja meg, hogy elutazik, hogy addik is jókedvű
