Könyv 25

-Köszönöm Rosy mama. Megtisztelve érzem magamat.- mosolygott rá.

-Az ismerkedést majd folytatjuk, hogyha megfürdött és lepihent- mondta ellentmondást nem tűrve Isabelle.

-Ne zavartassák miattam magukat, és nem akarom a napirendjüket sem felborítani..- De a fürdő az nem rossz ötlet…

-Etienne maga azért van, hogy felborítsa a napirendünket… túlságosan monoton lenne amúgy…- szaladt ki Rosy száján.

Kis idő múltán a fürdő és a vendégszoba készen állt.

A két lány, mikor megérkeztek a tereplovaglásból, s lecsutakolták lovaikat, jókedvűen indultak a ház felé.

A nappaliba is kacarászva léptek be, csak amikor megpillantották az idegen fiatalembert, akkor akadt a torkukon a szó.

-Lányok bemutatom nektek Etienne Depardeut. Etienne, , a lányaim Natalie és Suzanne- oldotta a feszültséget valamelyest Isabelle.

A két lány közül Natalie volt nagyobb zavarban- talán ez érthető is- el is pirult, pedig nem nem volt szokása, e számára oly vonzó fiatalember miatt. Etienne felfrissülve, lezser, krémszínű együttesében nagyon elegáns volt, és magabiztos, de amint Nataliet megpillantotta kissé kócos hajjal, s elpirulva, úgy érezte kiugrik a szíve a helyéből. Nem akarta, hogy ezt észrevegye bárki is rajta, ezért megpróbált tárgyilagos maradni.

-Nem is tudtam, hogy két lányuk van- nézett csodálkozva Isabellére.

-Pedig láthatja…- mosolygott büszkén- Két nagy lányom…

erre aztán még jobban zavarban volt a két leányka.

-Örülök, hogy megismerhettem a kisasszonyokat- s mindkét lánynak kezet csókolt, de Natalie nagy barna, igéző szemeibe nem bírt nem belenézni, s így pár másodperccel tovább időzött a lány keze feje fölött.

Natalie úgy érezte, hogy megindult benne valami - ami eddig aludt vagy nem is létezett- és, hogy el kell innen most menekülnie…

-Elnézését kérjük, de rendbe kell hoznunk magunkat…Szörnyen nézhetünk ki!- mondta ez utóbbit inkább Suzynak, s még egy pillantást vetett a “férfire”.

-Szemem fényei- mondta Isabelle, amikor már elmentek. - Tudja Etienne, Suz tívézes korában került hozzánk...meghaltak a szülei...És mi lányunkként neveltük.. Most már ő is úgy érzi, hogy ide tartozik, mi vagyunk a családja. Legalábbis reméljük…- sóhajtott.

-Szerencsések, Madame Caroles!- mondta kicsivel később Etienne, s közben azon morfondírozott, hogy mit tegyen, hogy hogyan legyen hideg a lánnyal szemben, mikor minden porcikájában forr a vére, hacsak rágondol.

-Szólítson csak nyugodtan Isabellének- mondta váratlanul az asszony, még maga is meglepődött a saját merészségén, de cseppet sem bánta meg.

Etienne gondolataival volt elfoglalva, ezért nem értette, mit is kért tőle az asszony.

-Elnézést kérek , de mit is mondott asszonyom?

-Csak azt kértem, hogy hívjon nyugodtan Isabellének…

-Óh, nagyon megtisztel, de nem érdemlem meg ezt a nagyfokú kedvességet- jött zavarba Etienne.

-Ne butáskodjon már! Egy párizsi asszony ezek szerint sokkal kimértebb?-érdeklődött Isabelle.

-Hát ez nagyon változó…- nevetett a fiú- Talán úgy fogalmazhatnék, hogy a szélsőségek jellemzőek… A nagyon hideg, megközelíthetetlen és a csábos, kacér, forró vérű asszonyok...No persze vannak olyanok is, akik az arany középúton járnak...Csak ez a ritkább..De itt errefelé, úgy látszik ez nem így van..- bókolt megint.

Az asszony úgy érezte, hogy elkényeztetik.

-Köszönöm.- mosolygott rá, és talán egy kicsit nagyobb önbizalommal folytatta a beszélgetést.

Közben Rosy lépett be.

-Mikor tálaljam a vacsorát Isabelle?

-Amint kész lesz…- nevetett- Mindjárt jönnek már a lányok…

Még egy kis ideig beszélgettek a divatról, ételekről- mely témában igen nagy jártasságot mutatott a fiú- Etienne családjáról, így közelebbről megismerték egymást egy kicsit. Isabelle arra gondolt, hogy ez a szimpatikus, energikus, becsületes fiatalember mennyire illenen Nataliehoz.

“Na de majd ez az Ő dolguk lesz!” -zárta le a gondolatát.

Hamarosan megterítették a nagy ovális asztalt, s a finom vacsorát hatan vették körül. A vendégnek különösen ízlett az őzlábgomba vadas mártásban.

-Ilyen finom étket még életemben nem ettem! Az evésnél már csak a főzést szeretem jobban...Nagy szerencsém, hogy nem vagyok hajlamos a hízásra…

-Köszönöm a dicséretet, még hogyha el is túlozta egy kicsit! - mondta boldogan Rosy.

-Nem kell szerénykedned Rosy mami! Megérdemelted a dicséretet, mint mindig!- erősítette meg a megállapítást Nat. Etienne eddig lehetőleg kerülte a lány tekintetét, de most rápillantott, aki állta tekintetét.

-Bízom benne, hogy lesz alkalmunk a tapasztalatcserére. És, hogy együttesen is alkothassunk valami különlegeset…- nézett bizakodva az öreglányra.

-Örömmel állok elébe- nevetett Rosy, akit teljesen lenyűgözött ez a fiú.

És abban is biztos volt, hogy nem csak egyedül érez így.

-Etienne ha már a szenvedélyeknél tartunk...hogy hagyta ki a legnagyobbat?- kérdezte Rob. Etienne hirtelen azt hitte, hogy a múltjára céloz megint, s kezdett ideges lenni.

-Nem kell félni, mi nem fogjuk elárulni, hogy a főzést többre értékeli, mint a harcokat...Én személy szerint teljes mértékben megértem…- viccelődött a családfő. Mindenki nevetett, még Etienne is.

-A kettőt nem lehet összehasonlítani...A főzés csak amolyan hobbi, de az, hogy a császárt illetve a hazát szolgálhatom az sokkal fontosabb nekem, mint bármi más. Legalábbis még most…- tette hozzá enyhítésképpen.

-Nem kell magyarázkodnia Etienne. Tudjuk mi azt. Csak vicceltem…

-Mesél nekünk róla?- kérdezte Isabelle. -Tényleg olyan fantasztikus ember, mint ahogyan azt híresztelik róla?

-Mondanak róla ezt is azt is. De egy biztos, csak az értheti meg igazán, aki a közelében van. És ez nekem megadatott.- mosolyodott el - Kemény ember és melegszívű. Ő az ellentétek embere. Azt is hihetnénk , hogy mindent tud és mindenkit lenéz, de ez nem igaz. Egy-egy nagyobb döntés előtt mindig kikérdezi az alattvalóit, és csak annak figyelembevételével dönt.

Én láttam már akkor is, amikor támaszra volt szüksége, ő is ugyanolyan kétségbeesett tud lenni, mint bárki más, csak ő hamarabb talál megoldást, hiszen mindenki ezt várja tőle. Támadáskor rendkívüli erőt ad lelkesedése és a lényéből áradó magabiztossága. Kis ember létére, amikor felszegi fejét nagynak látszik, és az is, mert kiérdemelt hatalma az emberek felett, azzá teszi…- fejezte be a szónoklatot Etienne.

Kiemelt figyelemmel hallgatták őt, a szavaiból áradó tűz, szenvedély lenyűgözte őket.

-Azt hiszem jobb lesz, hogyha egy rossz szót sem mondunk Napóleonra, mert úgyis elvesztenénk a pert ekkora védelem mellett- állapította meg Robert.

-Mert tudna róla rosszat mondani?- kérdezte komolyan Etienne.