Könyv 1

– A nevem Ibrahim.

– Milyen Ibrahim?

– Ibrahim Favaz.

– Teljesen elment az esze, hogy így követ engem, Ibrahim Favaz!

– Biztosan.

Az Amstel partján sétáltak. Ibrahimnak nehezére esett még a járás, ezért egyik kezével belekarolt Gabrielbe, a másikat pedig sajgó oldalára szorította. Az égből egyszerre hódara kezdett hullni, s az idő metsző hidegre fordult. Gabriel egy még nyitva tartó kávézóra mutatott, és azt javasolta, hogy inkább ott beszélgessenek.

– A magamfajták nem ülnek be ilyen helyekre, különösen nem olyan emberek társaságában, mint amilyen maga. Ez nem Amerika, hanem Amszterdam. – Ibrahim enyhén oldalra fordította a fejét, és a szeme sarkából fürkészte Gabrielt. – Palesztin akcentussal beszél arabul. Azt hiszem, hogy a Solomon Rosner személye körüli híresztelések igaznak bizonyultak.

– Miféle híresztelések?

– Hogy a cionisták és amerikai zsidó támogatóik eszköze meg izraeli kém volt.

– Ki állít ilyesmiket?

– A dühös fiúk és az imámok is – felelte Ibrahim. –Ők sokkal rosszabbak a hőzöngő fiataloknál. A Közel-Keletről érkeztek, Szaúd-Arábiából, és a vahabita iszlámot képviselik. A mi mecsetünk imámja például azt mondta, hogy Rosner professzor a muzulmánokról és a prófétáról szóló írásaiért kiérdemelte a halált. Figyelmeztettem, hogy rejtőzzön el, de visszautasította. Nagyon csökönyös ember volt.

Ibrahim megállt egy percre, s a korlátba kapaszkodva a lassan csordogáló fekete vízre meredt. Gabriel ránézett az arab férfi jobb kezére, s észrevette, hogy két ujja hiányzik.

– Hánynia kell?

– Nem hiszem.

– Tud járni, Ibrahim? Sokkal jobban érzi majd magát, ha sétálunk.

Az arab bólintott, s azzal lassan továbbindultak a folyóparton.

– Gondolom, maga volt a professzor megbízója, és most a barátjával ezért kutatják olyan eszeveszetten az aktáit.

– Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok a házában.

– Kérem, tegyen meg nekem egy szívességet! Ha meglátja a nevem valamilyen papíron, kérem, hogy az első iratmegsemmisítőbe dobja be! Nagyra becsültem Rosner professzort, de nem szeretnék hasonló sorsra jutni. Sokan vannak Amszterdamban, akik egyszerűen elvágnák a torkomat, ha kiderülne, hogy segítettem neki.

– Mennyi ideig dolgozott neki?

– Hosszú ideig – válaszolta Ibrahim. – Én nem is nevezném munkának. Rosner professzor és én partnerek voltunk. Meggyőződéseink közösek voltak. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a dzsihádisták elpusztítják a vallásomat. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy ha nem állítjuk meg őket, akkor végül Hollandiát is tönkreteszik.

– Miért Rosnernek dolgozott? Miért nem a rendőrségnek?

– Talán felismeri a dialektusomból, hogy születésemre nézve egyiptomi vagyok. Az egyiptomiak zsigerből tartanak a titkos- és egyéb rendőrségektől. Már huszonöt éve élek Hollandiában. Feleségemmel és fiammal együtt állampolgárai vagyunk ennek az országnak, de mind a holland rendőrség, mind honfitársaim számára mindig csak egy allochtoon, idegen maradok.

– De azért nyilván tudta, hogy Rosner a magától kapott információk egy részét át fogja adni a rendőrségnek és a holland titkosszolgálatnak?

– Sőt úgy tűnik, az izraeli titkosszolgálatnak is. –A férfi Gabrielre nézett, és bölcsen elmosolyodott. –Be kell vallanom, az izraeliek nem túl népszerűek a hazámban. A feleségem palesztin. A nakba után, 1948-ban menekült Egyiptomba, és Kairóban telepedett le. A palesztin nép szenvedéseit hallgatom a vacsoraasztalnál már harmincöt éve. A fiam ugyanezt az anyatejjel szívta magába. Ő egyiptomi-palesztin keverék, nagyon furcsa fajta.

– Ez az oka, hogy követett ma este, Ibrahim? A palesztin diaszpóráról és Izrael alapítóinak bűneiről akar vitát indítani?

– Talán majd egy másik alkalommal – válaszolta az egyiptomi férfi. – Bocsásson meg nekem, barátom! Most, hogy már végre nem ver, egyszerűen megpróbáltam udvarias társalgást folytatni. Mielőtt kivándoroltam Hollandiába, magam is egyetemi tanár voltam Egyiptomban. A feleségem és a fiam is gyakran csipkelődik velem azért, mert még mindig úgy beszélek, mintha professzor volnék. Azzal teltek a napjaik, hogy az előadásaimat hallgatták. Sajnos mostanában már nemigen viselnek el, ezért ha alkalmam nyílik tanítani, mindig kihasználom.

– Hollandiában is tanított?

– Hollandiában? – ingatta a fejét lemondóan a férfi. – Nem, Hollandiában csak eszköz voltam. 1982-ben úgy döntöttünk, hogy eljövünk Egyiptomból, mert úgy véltük, fiunkra sokkal több lehetőség vár Nyugaton. Én tanult ember vagyok, de az egyiptomi végzettség itt semmit sem ér. Útépítő munkásként dolgoztam, amíg a hátam tönkre nem ment. Aztán Rotterdamban utcát söpörtem. Végül, amikor már a söprűt sem tudtam megmozdítani, egy nyugat-amszterdami bútorgyárba kerültem. A telepvezető napi tizennégy órát dolgoztatott bennünket. Egyik éjjel, amikor már olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam állva, elcsúszott a kezem a körfűrészen. – Fölemelte csonkolt kezét, hogy Gabriel is lássa. – Felépülésemet hasznosan akartam eltölteni, ezért elhatároztam, hogy rendesen megtanulok hollandul. Amikor a gyárigazgató meghallotta, hogy min fáradozom, azt felelte, hogy ne is pazaroljam vele az időmet, mert nem sok idő múlva úgyis az összes allochtoonnak haza kell térnie. Ebben természetesen nem volt igaza.

Egy fuvallat hópelyheket hordott az arcukba. Gabriel fölhajtotta a gallérját, Ibrahim pedig kabátzsebébe bújtatta a kezét.

– A gyerekeink is hallották azokat a sértéseket, amiket holland vendéglátóink vágtak hozzánk. Ők természetesen sokkal jobban beszélik a nyelvet nálunk. Sokkal érzékenyebbek a holland kultúra finomságaira. Látták, hogy a hollandok hogyan bánnak velünk, és megalázottnak érezték magukat. Dühösek voltak és nehezteltek; nem rájuk, hanem ránk, a szüleikre. A gyerekeink két világ közé szorultak: már nem teljesen arabok, de még nem egészen hollandok. Az idegenek földjén, a ghurbában élnek, ennélfogva biztonságos menedéket keresnek maguknak.

– Az iszlámot – mondta Gabriel.

Ibrahim bólintott, és eltűnődve megismételte Gabriel szavát.

– Még mindig bútorgyárban dolgozik, Ibrahim?

A férfi tagadólag rázta meg a fejét.

– Már jó néhány éve visszavonultam. A holland állam szép nyugdíjat fizet, ezenfelül még kapok egy kis rokkantsági járulékot a két levágott ujjam miatt. És sikerült egy kis mellékkeresetet találnom, ami nagyon jót tesz az önbecsülésemnek, s éberen tartja az elmémet.

– Hol dolgozik most?

– Három évvel ezelőtt állami segítséget kaptunk az Oud West városrészben egy muzulmán közösségi ház létrehozására. Tanácsadóként ott dolgozom részmunkaidőben. Segítek az újonnan érkezőknek megvetni a lábukat. Segítek testvéreimnek elsajátítani a holland nyelvet, és szemmel tartom a lázongó ifjúságot. Ebben az intézményben hallottam először a zsidó repülőgép ellen készülő merénylet tervéről. – Ibrahim Gabrielre pillantott, hogy lássa a reakcióját. – Amikor alaposan utánanéztem a dolognak, rájöttem, hogy nem csak híresztelésről van szó, ezért értesítettem Rosner professzort. Nekem kell hálát adnia azért, hogy a Schiphol reptéren a kétszázötven zsidót nem repítették a levegőbe.

Egy középkorú homoszexuális pár lépdelt feléjük a rakparton. Ibrahim lelassította lépteit, s tekintetét a járdakőre szegezte.

– Van egy másik munkám is – folytatta, miután a két férfi elhaladt mellettük. – Egy barátomnak segítek a Ten Kate piacon fazekakat és lábosokat árulni. Jutalékot ad nekem az eladott darabok után, és megengedi, hogy az imádságok idejére otthagyjam a standot. A Jan Hazenstraat sarkán van egy kis mecset, az al-Hidzsra. Fundamentalista imámja miatt elég széles körben ismerik. Az al-Hidzsra mecsetben rengeteg a fiatal. Olyanok, akiknek a fejét telebeszélték a dzsiháddal meg a terrorral; olyanok, akik mártírhalálról és vérről beszélnek; olyanok, akik Oszama bin Ládenre igaz muzulmánként tekintenek. Ezek a fiatalemberek hisznek a takfirban. Ismeri ezt a kifejezést?

Gabriel bólintott. A takfir olyan eszme, amit az iszlamisták fejlesztettek ki a hetvenes években Egyiptomban. Tartalmilag teológiai dupla csavar, amit azért találtak ki, hogy a terroristáknak megszentelt engedélyt adhassanak ki, és ők kedvük szerint bárkit megölhessenek azért, hogy elérjék kettős céljukat: a saría bevezetését és a kalifátus visszaállítását. Eredeti célpontjai más muzulmánok voltak. Az olyan világi muzulmán vezető, aki nem a saría szerint kormányzott, könnyedén a takfir áldozatául eshetett, amiért elfordult az iszlámtól. Nem voltak ez alól kivételek a világi muzulmán országok vagy a nyugati demokráciák muzulmán polgárai sem. A takfirok számára a demokrácia eretnekségszámba megy, mivel értelmezésük szerint Isten törvényét fölcseréli azzal, amit az ember alkotott. Ennek következtében a demokráciák muzulmán lakói hitehagyókká váltak, akiket kardélre kell hányni. Oszama bin Ládent a takfir eszméje jogosította fel arra, hogy repülőgépeket küldjön az ikertornyokba, de arra is, hogy külképviseleteket robbantson föl Észak-Afrikában, holott az áldozatok között sok muzulmán vallású is van. Ugyanez az eszme jogosította fel a szunnita terroristákat Bagdadban, hogy akárkit legyilkoljanak, és még csírájukban elfojthassák az iraki demokratikus törekvéseket. A nagy-britanniai születésű muzulmán fiúk ugyanezen eszme alapján robbantották föl magukat a londoni metróban és buszokon, pedig azok közül, akiket magukkal repítettek a Paradicsomba, sokan olyan muzulmánok voltak, akik szívesebben időztek volna még egy kicsit ezen a világon… – Ezeknek a fiatalembereknek van egy eszmei vezetőjük – folytatta Ibrahim. – Nemrégen tartózkodik Amszterdamban; talán úgy másfél éve. A férfi egyiptomi, és egy Oud West-i internetkávézóban dolgozik, de szereti magát iszlám újságírónak és teoretikusnak beállítani. Azt mondja, hogy iszlamista folyóiratoknak és weboldalaknak ír.

– Hogy hívják?

– A neve Szamir al-Maszri… legalábbis így nevezi magát. Azt állítja, hogy kapcsolatban áll az iraki mudzsáhidokkal. Azt mondogatja fiainknak, hogy szent hivatásuk elmenni és megölni a hitetleneket, akik meggyalázták a muzulmán földeket. A takfirról és a dzsihádról tart nekik előadásokat. Éjszakánként a lakásában gyűlnek össze, és Szajjid Kutabot meg Ibn Tajmijját olvasnak. Filmeket töltenek le az internetről, és nézik a hitetlenek lefejezését. Már utaztak is együtt. Páran követték Egyiptomba. Szamirt gyakorta emlegetik az al-Hidzsra mecsetben. Sok szóbeszédet hall az ember a mecsetben, de ez most valami más. Szamir al-Maszri nagyon veszélyes ember. Ha nem az al-Kaidához, akkor valami hasonló testvérszervezethez tartozik.

– Hol lakik?

– A Hudsonstraaton. Harminchetes szám, D lakás.

– Egyedül él?

Ibrahim elgondolkodva végigsimította a szakállát, majd szó nélkül bólintott.

– Beszélt Solomonnak Szamirról?

– Igen. Hónapokkal ezelőtt megemlítettem neki.

– Akkor miért követett ma este?

– Mert két nappal ezelőtt Szamir és négy fiatalember eltűnt az al-Hidzsra mecsetből.

Gabriel hirtelen megtorpant, és Ibrahimra nézett.

– Hová mentek?

– Mindenfelé kérdezősködtem, de senki sem tudja.

– Tudja a másik négy nevét?