Könyv 10
– Tehát, ki ötlötte ki a dolgot? Te vagy Adrian? – kérdezte Sarah Bancroft.
Gabriel ránézett a különgépen vele szemben ülő nőre, akinek vállig érő szőke haja, alabástrombőre és égszínkék szeme megbabonázta. Sarah a koptatott farmerben, kasmírpulóverben és csinos bőrcsizmában elragadóan festett.
– Természetesen Adrian ötlete volt.
– Te pedig nagyon ellenkeztél.
– Igen.
– Végül hogy adtad be a derekad?
– Két választásom volt: vagy egy tahó a Titkosszolgálattól, vagy te- Mondanom sem kell, hogy téged választottalak.
– Jóleső érzés, hogy az emberre szükség van.
– Nekem nincs szükségem senkire. Adrian erősködött, hogy valakit be kell vennünk a Szolgálattól is, és te tűntél a legártalmatlanabb választásnak. Végül is mi képeztünk ki. Ismered az embereinket, és tudod, hogyan dolgozunk. Tudod, hogy mi a különbség a bodel és a neviot között. Beszéled a nyelvünket. – Erre a kijelentésére Gabriel a homlokát ráncolta. – Vagyis majdnem beszéled. Azt hiszem, előnyünkre szolgál, hogy nem tudsz héberül, így legalább ki tudunk beszélni a hátad mögött.
– El tudom képzelni, mi mindent hordotok össze rólam!
– Nyugodj meg, csupa bókot, Sarah. Egyikünk sem látott még senkit olyan gyorsan fejlődni, mint téged. Persze mindig is tudtuk, hogy tehetséges vagy, ezért is esett rád a választásunk.
Ténylegesen Adrian Carter választotta ki. Te megszerzed nekem a festményt, én megszerzem neked a lányt, állt Carter alkujában. A festmény, amelyet Gabriel megtalált, egy eltűnt Van Gogh-remekmű volt, a Mar-guerite Gachet a fésülködőasztalnál, amely a festő halála után egy párizsi ügyvéd magángyűjteményébe került. Carternek is sikerült találnia egy remekművet, egy európai műveltségű, több nyelven beszélő művészettörténészt, a washingtoni Phillips Collection kurátorát. Gabriel pedig arra használta fel a lányt, hogy beférkőzzék a terroristákat pénzelő szaúdi milliárdos, Zizi al-Bakari kíséretébe. A lány élete azóta egészen megváltozott.
– Ha nem tévedek, Gabriel, életemben először hallok tőled elismerést. Az al-Bakari-ügy előkészületei során szinte hozzám sem szóltál. Rábíztál a kiképzőidre meg a csapatod többi tagjára. Vajon miért? – A lány, mivel nem kapott választ, maga felelt a kérdésre. – Lehet, hogy távolságot akartál tartani, különben nem bírtál volna elküldeni Zizi táborába. Ki tudja? Talán túlságosan is ragaszkodtál hozzám.
– Az irántad való érzéseim kizárólag szakmai jellegűek voltak, Sarah.
– Nem is gondoltam másképp. – A lány egy ideig csendben ült, majd újra megszólalt. – Az az igazság, hogy miután befejeztük a műveletet, mindannyian nagyon hiányoztatok nekem. Ti voltatok az első igazi családom. – Kicsit tépelődött, majd hozzátette: – Még te is nagyon hiányoztál, Gabriel.
– Majdnem megölettelek.
– Hát, igen. – Sarah lehajtotta a fejét, és összekulcsolta gyűrűtlen ujjait. – De az nem a te hibád volt, hanem az enyém. Gyönyörű művelet volt. Hadd osszak meg veled egy apró titkot! A Szolgálat egyáltalán nem olyan jó, mint a Moszad. A mi műveleteink olyanok, mint a tégla meg a habarcs. A tieitek pedig… – Kissé habozott, hogy megtalálja a megfelelő szót. – A tieitek pedig művésziek. Éppen olyanok, mint a nagyapád festményei.
– A nagyapám német expresszionista volt. Néhány képe, mondjuk, eléggé kaotikus és erőszakos – válaszolta Gabriel.
– Éppen úgy, mint a műveleteitek.
Sarah hátradőlt az ülésen, és a lábát csizmástól fölrakta Gabriel karfájára. Gabriel agyán átsuhant egy kép: egy svájci alpokbeli kunyhóban Sarah fekete fátyolba burkolva, leláncolva fekszik egy kínpadon.
– Most megint ugyanúgy nézel rám.
– Hogyan?
– Ahogyan akkor, amikor a Van Goghot eladtuk Zizinek. Ugyanúgy néztél rám, mint a Marguerite Gachet-ra. Méricskélsz. Kopásokat és lepattogzásokat keresel. Azon töprengsz, hogy életre lehet-e még kelteni a vásznat, vagy restaurálhatatlan.
– És mi a válasz?
– A vászon jó állapotban van, Gabriel. Egyáltalán nem kell rajta dolgozni. Tulajdonképpen már így is ki lehetne akasztani.
– Elmúltak a rémálmaid? Nem jársz már a szolgálati pszichológushoz?
– Ez azért túlzás. – A lány ismét lehajtotta a fejét, és elkomorult a tekintete. – Langleyben senki sem tudja nálam jobban, hogy Elizabeth Halton min megy most keresztül. Lehet, hogy Adrian éppen ezért választott engem erre a feladatra. Korábban műveleti parancsnokként szolgált, tudja, hogyan és mikor kell a megfelelő gombokat megnyomni.
– Én is észrevettem.
Miközben a Gulfstream emelkedni kezdett a futópályáról, Sarah fölnézett Gabrielre.
– És most hová megyünk?
– Először egy rövid csoportmegbeszélést tartunk Tel-Avivban, aztán elmegyünk Amszterdamba, és váltunk néhány szót azzal az emberrel, aki Elizabeth Halton nyomára tud minket vezetni.
– Ismerhetem?
– Valószínűleg nem.
– Mesélj nekem róla!
Gabriel megvárta, míg a repülőgép fölszáll, aztán beszámolt mindenről.
A következő nap még épp csak felvirradt, mire megérkeztek a Saul király útra. Gabriel egy percre beugrott a Művelet irodájába, hogy fölvegye Eli Lavon első megfigyelői felvételeit, és elolvassa az amszterdami beszámolókat, majd egy föld alatti folyosón a 456C jelű ajtóhoz vezette Sarah-t.
A helyiséget éveken át csak kiszuperált számítógépek, ócska irodabútorok tárolására és az éjszakai műszak szerelmi légyottjaira használták. Mostanra viszont már az egész Saul király út tiszteletben tartotta és kerülte a Gabriel búvóhelyének kinevezett helyiséget. Az ajtón egy elsárgult papíron Gabriel gyönyörű kézírásával a következő héber felirat állt: NYUGAT-EURÓPAI TERRORFENYEGETETTSÉGET VIZSGÁLÓ IDŐSZAKI BIZOTTSÁG. A felirat már két viharos műveletben is jó szolgálatot tett neki. Gabriel úgy határozott, hogy egyelőre még kinn hagyja a cetlit.
Kinyitotta a számzárat, fölkapcsolta a neonlámpákat, és belépett a helyiségbe. Minden ugyanúgy állt, ahogyan egy évvel ezelőtt otthagyta. Az egyik falat megfigyelői felvételek borították, a másikon a globális üzleti hatalom diagramja függött, a harmadikra pedig impresszionista képek reprintjeit ragasztotta. Gabriel iskolatáblája elhagyatottan állt a sarokban. Egyetlen nevet írtak rá krétával: SARAH BANCROFT. Sarah óvatosan követte Gabrielt. Olyan érzés fogta el, mintha egy elfelejtett gyermekkori szobába lépne be újból. Alaposan megnézte a falon függő fényképeket: Zizi al-Bakari elkényeztetett lányával, Nadiával az oldalán; Abdul és Abdul, az Amerikában tanult ügyvédek; Herr Wehrli, Zizi svájci bankára; Jean-Michel, Zizi személyi edzője és Sarah legfőbb kínzója. Hátrafordult, és Gabrielre nézett.
– Mindent itt terveztél?
Gabriel lassan bólintott. Sarah hitetlenkedve nézett körül a szobában.
– Valahogy egész másra számítottam. – A lány hangja megcsuklott, majd hozzátette: – Valami komolyabbra.
– Sarah! Ez nem Langley, hanem a Cég. Mi itt szeretünk régimódi módszerekkel dolgozni.
– Ez látszik – válaszolta Sarah, és az iskolatáblára nézett. – Általános iskolás korom óta nem láttam ilyet.
Gabriel elmosolyodott, majd egyenként leszedegette a falról az al-Bakari-művelet maradványait. A szobába eközben szép lassan beszivárogtak a csoporttagok is. Nem volt szükség bemutatásra, hiszen Sarah mindannyiukat jól ismerte és csodálta. Elsőként Josszi érkezett meg, a magas, kopaszodó entellektüel a kutatócsoportból, aki Oxfordban tanult klasszika-filológiát, s még mindig erős brit akcentussal beszélt héberül. Őt Dina Szarid követte, aki két lábon járó terrorizmusenciklopédia volt; a történelmi részleg tagjaként fejből tudta az Izrael ellen elkövetett valamennyi erőszakos esemény helyét, idejét, áldozatainak számát. Jákov, a sabaki Arab Ügyek Részleg harcedzett műveleti parancsnoka tíz perc múlva lépett be. Őt Rimona követte, a hadsereg őrnagya, aki az izraeli katonai hírszerzés, az AMAN elemzője volt. Oded, a réveteg, mindenes kém, akinek az emberrablás volt a specialitása, pontban nyolckor lépett be, és reggelit vitt mindannyiuk számára. Őt negyedóra múlva a törékeny testű műszaki guru, Mordeháj követte, akinek olyan gyűrött volt a képe, mintha egész éjszaka le se hunyta volna a szemét. Utolsóként az orosz származású, szürke szemű mesterlövész, Mihail lépett be. Mihail egymaga irtotta ki a Hamász és a palesztinai Iszlám Dzsihád hálózatának a felét. Az, hogy Sarah még életben van, Mihail rendkívüli célzó képességének köszönhető. Sarah megpuszilta a férfit, majd Gabriel a bejárati falhoz lépett, és felszögelte a hírtáblára Lavon megfigyelési felvételeit.
– Most, hogy mindannyian összegyűltünk, ideje, hogy munkához lássunk! Ez az az ember, aki elvezet minket Elizabeth Haltonhoz. Emberünk alapító tagja az Allah Kardjának, jelenleg Amszterdamban él. Először eltüntetjük, majd minden információt kifacsarunk belőle. Gyorsan kell dolgoznunk, és nem hibázhatunk.
A Cég nagyon büszkén emlegette, hogy válsághelyzetben milyen jól tud improvizálni, de még ez a dicsőített Cég is háborgott Gabriel követelései miatt. Gabriel vesszőparipája a védett szálláshelyek fenntartása volt, és örökösen hadakozott az Ellátási Osztállyal, a Moszad ingatlanvásárlásért és – fenntartásért felelős részlegével. Az olyan nagyvárosokkal szemben, mint Párizs, London vagy Róma, ahol a Cég tucatjával tartotta fönn a védett lakásokat, Amszterdamban nem volt egyetlenegy ilyen hely sem. Ez azt jelentette, hogy valamit azon nyomban, ráadásul az ingatlanpiacon kellett beszerezniük, amit a végtelenül körültekintő Ellátás egyáltalán nem szeretett. Tíz órára azonban mégis kivettek hat hónapra egy kétszobás lakást a Herengracht csatorna mellett, tizenegyre pedig védetté tettek egy Heleen nevű luxuslakóhajót a Prinsengrachton. Most már csak a kihallgatásokhoz kellett helyet találni. Gabrielnek szüksége volt egy olyan nagy és kieső helyen fekvő ingatlanra is, ahová egész csapata feltűnés nélkül be tudott jutni. Már ki is ötlötte, hogy hol legyen a ház. Oldenburg külterületén állt egy ócska udvarház, amelyet annak idején még az Isten Haragja műveletben használtak, s amit végül sikerült az Ellátástól megkaparintania.
Miután az Ellátás beadta a derekát, a többi már ment, mint a karikacsapás. Délre a Szállítás egy sor lenyomozhatatlan bérautóval állt elő, a Személyazonossági Részleg pedig egy órára annyi útlevelet kapart össze, hogy mindannyian európai állampolgárként utazhattak. A Pénzügy visszautasította Gabriel kérését, hogy egy aktatáskát töltsenek meg aprópénzzel, de fél kettőkor Gabriel valóságos fegyveres rablási jelenetet rendezett, és tíz perc múlva egy szép aktatáskával távozott, benne ötvenezer dollárral és ötvenezer euróval, használt bankjegyekben.
Kora délutánra a csoport első tagjai csendben kiszivárogtak a Saul király útról, és elindultak a Ben Gurion repülőtér felé. Oded, Mordeháj és Rimona fél négykor indult el, és a brüsszeli gépre szálltak fel. Josszi, Jákov és Dina egy órával később a Lufthansa gépével elrepült Frankfurtba. Gabriel és Sarah indult legutoljára, s röviddel este nyolc után helyet foglaltak az El Al párizsi járatának első osztályán. Míg a többi utas beszállt a gépbe, Gabriel gyorsan hazatelefonált Chiarának, és jelentette, hogy az országban volt, de már indul is tovább. Chiara nem kérdezte meg, hova megy; nem is kellett tudnia.