Könyv 11
Imbaba, a kairói nyomornegyed a világ legnyomorúságosabb helyeinek egyike. A Nílus partján, a Zamálek nevű városrésszel szemben fekszik. Imbaba olyan zsúfolt, hogy roskadozó bérházai gyakran összeomlanak a lakók súlya alatt. A sáros, névtelen utcákon örök homály uralkodik, és a nyitott csatornákban szabadon csurog a szennyvíz. Itt-ott összegyűlik a szeméthegyek körül. Éjszaka a falkába verődött kóbor kutyák veszik át a hatalmat. Az imbabai gyerekek rongyokban járnak, pocsolyából isznak és állandó rettegésben élnek, hogy a patkányok elevenen felfalják őket. Alig van folyóvizük, áramuk csak időszakosan, reményük pedig annál is kevesebb. Csak az iszlám marad nekik, a radikális iszlám, ahogyan zöld festékszóróval föl is festették az omladozó házak falaira: AZ ISZLÁM A VÁLASZ… EGYEDÜL A KARD MENTHET MEG BENNÜNKET…
Imbabában a hangulat aznap reggel a szokásosnál is feszültebb volt. Felfegyverzett rendőrök kutatták át a sikátorokat, és civilbe öltözött SSI-tagok fürkészték a környéket, a kávéházakba és a falafelesbódékba is bekémlelve. Husszein Mandali, az imbabai iskola negyedik osztályának tanítója már sok ilyen akciónak volt szemtanúja. A biztonsági erők bevetésre készülődtek. Minden férfit, aki szakállt meg galabiját viselt, és minden nikábot hordó nőt letartóztattak és beszállítottak a Skorpióba, a kairói börtönkomplexum iszla-mistáknak fenntartott rettegett szárnyába. Aki egyszer bekerült, akármilyen nemű volt, néhány percet biztosan eltöltött a kínpadon. A Fáraó titkosrendőrsége nemigen foglalkozott a törvénnyel vagy a bizonyítással. Feladata egy volt: félelmet kelteni, és ezt kegyetlen szakértelemmel gyakorolta is.
Husszein Mandali nem viselt szakállt, de galabijában járt, mert kevéske fizetéséből ezt a ruhadarabot engedhette meg magának. Egyiptom oktatási rendszere, mint szinte minden egyéb az országban, bomlásnak indult. A tanárok szinte semmit nem kerestek, a tanulók pedig keveset tanultak. Az ország huszonötezer állami iskolája sok év óta az iszlamisták ellenőrzése alatt állt. Ennek következtében ezek az intézmények egyszerű gyárakká silányodtak, amelyek évenként ezerszám okádják magukból az olyan fiatalokat – nőket, férfiakat egyaránt –, akik elszántan küzdenek a rendszer megdöntéséért és az azt támogató Nyugat elpusztításáért. Husszein Mandali maga is jól ismerte a jelenséget. Tanítványainak naponta tartott előadásokat a dzsihád és a mártíromság jutalmáról, s tömte a fejükbe, hogy szent hivatásuk az amerikaiak meg zsidók irtása és az általuk irányított, Hoszni Mubarak vezette bábkormány megdöntése. Az imbabai gyerekek saját akaratukból álltak be a szélsőségesek közé, hiszen az őket körülvevő nyomorból jól látták, hogy a Fáraót nem érdekli nehéz helyzetük.
Egy csoport rendőr őrködött az utca végében. Gyanakodva méricskélték Mandalit, aki szó nélkül elsomfordált mellettük, és elindult a Nílus nyugati partján húzódó zajos főút felé. Két perccel később balra fordult, és a hídon Zamálek felé indult. Mennyire más itt! – gondolta. Zamálek a kivételezettek szigete volt a nyomor óceánján, olyan hely, ahol az egyiptomi lakosság nagy része még egy csésze kávét vagy süteményt sem tudott magának venni. Zamálek nemsokára saját magán érzi majd az elnyomott muzulmánok haragját! És nemcsak Zamálek, hanem az egész világ! – tűnődött Mandali.
A szigeten a Július 26. úton ment tovább, majd egy ideig a Gezira Sportklubtól északra fekvő csendes utcákon barangolt, hogy megbizonyosodjék róla, nem követik-e. Egy fél órával azután, hogy elhagyta Imbabát, megérkezett a luxusbérházhoz, amelyet magassága után Ramszesz-toronynak neveztek. A bejáratnál álló magas, szudáni portás az Allah Kardja tagja volt. Bevezette Mandalit a márvány előcsarnokba, és azt tanácsolta, hogy használja a hátsó lépcsőházat, nehogy az elegáns liftben a lakók szegény embert lássanak. Mandali erősen zihált, mire a 2408-as számú lakás ajtaján az egyezményes módon kopogtatni kezdett: kettő kopogás, szünet, majd három kopogás.
Az ajtót hamarosan egyszerű, szürke galabijába öltözött férfi nyitotta ki. Betessékelte Mandalit az előszobába, majd bevezette a pompázatos, Nílusra nyíló nappaliba. A szobában fehér galabijába öltözött ősz szakállú öregember ült törökülésben a szőnyegen. Husszein Mandali megcsókolta aszott arcát, és leült vele szemben.
– Mi újság az utcákon? – kérdezte Tajjib Abdul-Razzak sejk.
– Mubarak emberei körülvették Imbabát, és átfésülik az egész kerületet. Az ország más részeiben is erős a rendőri és katonai nyomás. Fajjúm, Minia, Aszjut és Luxor kemény támadásokat szenvedett el. Robbanásig feszült a helyzet; csak egy szikra, és minden lángra gyúl.
A sejk, aki ujjai közt morzsolgatta az olvasóját, ránézett.
– Hozd ide a magnót, és kapsz tőlem egy szikrát.
A férfi a sejk lábához helyezte a magnetofont, és megnyomta a felvevőgombot. Egy óra múlva Husszein Mandali újra Imbaba utcáit taposta, ez alkalommal azonban egy kazettával a zoknijában. Mire leszáll az este, a prédikáció eljut a sűrűn látogatott mecsetekbe és földalatti dzsihádista sejtekhez. Azután már minden Allah kezében lesz. Husszein Mandali csak egy dologban volt bizonyos: Imbaba nyitott csatornáit hamarosan a Fáraó katonáinak piros vére fogja színezni.
22
AMSZTERDAM, HÉTFŐ 9.30
A Heleen zömök, dobozforma, csokoládébarnára festett és piros díszítésekkel ellátott hajó volt. A peremét virágládákkal rakták végig, és tatjánál egy farmotoros csónak hintázott a vízen. Belsejét nemrégiben újították föl. A kicsi, de jól felszerelt konyhában minden eszköz rozsdamentes acélból készült, a nappalit pedig skandináv stílusú bútorral rendezték be. A három modern, ízléstelen kép lekerült a falról; helyettük Amszterdam térképét, valamint egy középkorú muzulmán férfi számtalan fotóját függesztették a falra. A védett kommunikációs csatornával felszerelt laptop az üvegasztalra került, előtte töpörödött alak ücsörgött, aki úgy festett, mint aki minden ruhadarabját egyszerre viseli. Gabriel könyörgött, hogy nyomja már el a cigarettáját, mert majd szétmegy a feje az egész éjen át tartó vezetéstől.
– Ha Ibrahim Faváz terrorista, akkor egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha az volna – jegyezte meg Eli Lavon. – Semmi olyasmit nem művel, ami a megfigyelőitől való megszabadulást célozná, mozgása pedig kiszámítható.
Gabriel fölnézett a falon függő Amszterdam-térképre, amelyen Ibrahim mozgását piros vonalakkal jelölték. Ez az August Allebépleinen levő lakásától a nyugat-amszterdami Muzulmán Közösségi Házhoz, majd a Ten Kate piac felé vezetett, onnan pedig az al-Hidzsra mecsethez. Az érkezési és távozási időket Lavon pontosan feljegyezte, és fényképekkel illusztrálta.
– De vajon hol kaphatjuk el? – kérdezte Gabriel.
Lavon fölállt, és odalépett a térképhez.
– Szerény tapasztalataim alapján egyetlen hely van, ami megfelelő lehet. Ez itt! – bökött oda rövid mutatóujjával a helyre kétszer is. – A Jan Hazenstraat végén. Az esti ima befejeztével arra megy hazafelé a mecsetből. Amszterdami mértékkel mérve elég csendes hely, és ha sikerül kikapcsolnunk az utcai világítást, nem fog észrevenni bennünket. – Még fordult, és Gabrielre nézett. – Mikorra tervezed az akciót?
A válasz a konyhából érkezett, ahol Sarah kávét főzött.
– Ma este. Nincs más választásunk, mint ma este elfognunk, hogy elkezdjük a kihallgatást.
– Ma este?! – Lavon hitetlenkedő mosollyal nézett Gabrielre. – Egy évvel ezelőtt még arra tanítottam ezt a kislányt, hogyan kell az utcán profin járni, most pedig ő mondja nekem, hogy egy sűrűn lakott európai nagyvárosban raboljak el egy férfit, pedig még alig negyvennyolc órája tartom megfigyelés alatt!
– Sajnálatos módon a kislánynak igaza van. Meg kell tennünk még ma este, Eli, hogy aztán nekiláthassunk a dolgunknak.
Lavon helyet foglalt, és összefonta maga előtt a karját.
– Emlékszel még, hogy Rómában milyen sokáig figyeltem Zwaitert, mielőtt egyáltalán arról kezdtünk beszélni, hogy milyen módon öljük meg? Három hétig! Pedig az csak orgyilkosság volt, nem is emberrablás! Te is tudod nagyon jól, hogy Samron mit mond az emberrablási műveletekről!
– Igen: sokkal könnyebb egy halottat az út szélén hagyni, mint egy élőt autóba tuszkolni. – Gabriel elmosolyodott. – Samron tényleg sajátos retorikai képességgel rendelkezik!
Sarah behozta a kávéskannát, és leült Gabriel mellé. Lavon cigarettára gyújtott, és idegesen egy füstgomolyagot fújt a plafon felé.
– Az amszterdami sejt londoni támadása miatt a rendőrség riadókészültségben van. Legalább egy hétig még figyelnünk kell Ibrahimot. Terveznünk kell egy elsődleges, egy másodlagos és egy harmadlagos menekülő útvonalat. Az elfogási zónát huszonnégy órás megfigyelés alá kell vennünk, hogy megbizonyosodjunk róla, semmi meglepetés nem érhet bennünket az akció napján. Kihagytam valamit?
– A tesztelést. Legalább három tesztet végre kell hajtanunk. És egy tökéletes világban természetesen ezt mind végre is hajtanánk, de a valóságban Elizabeth Haltonnak már csak öt napja van hátra. Mindent előkészítünk, amit csak lehet, de ma este kapjuk el!
– És mindannyian buzgón imádkozunk Istenhez, hogy ne kerüljünk börtönbe, mert az vár ránk, ha hibázunk. – Lavon csüggedten az órájára nézett. –Sétáljunk el az Oud Westbe. Ki tudja? Lehet, hogy jó darabig ez lesz az utolsó alkalmunk.
A nyüzsgő szabadtéri piac, amely a Ten Kate Straaton, többsaroknyi hosszúságban húzódott, hűen tükrözte Amszterdam Oud West városrészének megváltozott népességét. Datolyát, lencsét árultak, olajbogyóval és csicseriborsóval megtöltött zsákok sorakoztak egymás mellett, svarmát és falafelt árultak a standokon, és három különböző hentes is működött. Gabriel rövid időre megállt egy cipősbódénál, és azokat a hamisított amerikai sportcipőket nézegette, amelyek a fiatalok, de még a nyugat-amszterdami keménylegények szemében is státusszimbólumnak számítottak. Sarah az utca másik oldalán elmélyülten vizsgálgatott egy Che Guevara képével ellátott vászontarisznyát, Lavon pedig érdeklődve méricskélt egy kapucnis pólót, amelyen ez a felirat állt: SZABAD PALESZTINÁT!
Lavon Gabrielre pillantott, s csaknem észrevehetetlen biccentéssel jelezte, hogy nem vett észre megfigyelőket. Ezt követően hármasban indultak el a piac másik vége felé. Annál a standnál, ahol délutánonként Ibrahim Faváz dolgozott, most egy idős, fehér dzsellabába öltözött marokkói férfi árusított. Sarah megállt, hogy megnézzen egy elektromos teafőzőt, Gabriel és Lavon pedig továbbsétált a piac végéhez. Az utca másik oldalán egy háború után emelt, szürke épület adott otthont az al-Hidzsra mecsetnek. Az épület előtti járdán az egyenruhás rendőrök figyelő tekintetétől kísérve két szakállas ember beszélgetett. Húsz méterrel odébb egy sötétített ablakú furgon állt.
– Már negyvennyolc órája nem mozdult el onnan – mondta Lavon.
– Holland biztonságiak?
Lavon bólintott.
– Szerintem az utca másik oldalán is van egy megfigyelőpontjuk.
Gabriel visszafordult a konyhafelszereléseket árusító bódé felé, és intett Sarah-nak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mindhárman balra fordultak, és végigsétáltak a Jan Hazenstraaton. A csendes utcácskában teljesen eltérő stílusban épült, apró bérházak sorakoztak egymás mellett zsebkendőnyi előkertekkel. Az utca másik végében a csatornára néző kicsiny park feküdt néhány paddal, egy hintával és két rugós hintalóval. Gabriel a sarkon balra fordult, és körbejártatta tekintetét: csak lakóházak, se egy üzlet, se egy kávéház, amely nyitva lehetne még sötétedés után is.
– Ma este hat harminchétkor kezdődik az esti ima – szólalt meg Lavon. – Ami azt jelenti, hogy Ibrahim úgy hét órakor halad át ezen a ponton. Ha befordul a sarkon, senki nem láthatja sem a furgonból, sem a megfigyelőpontról. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne csapjunk zajt, amikor elkapjuk. Javaslom, hogy a menekülő járművet hagyjuk ezen a sarkon, ahol a holland ügynökök nem láthatják. Most már csak azt kell kitalálnunk, mivel lassíthatjuk le Ibrahim lépteit annyi időre, hogy simán elkaphassuk.
Gabriel felidézte azt az éjszakát, amikor együtt sétáltak az Amstel folyó partján, és hirtelen beugrott neki egy kép: amikor két egymásba karoló férfi ment el mellettük, Ibrahim Faváz undorodva elfordította a tekintetét.
– Nem állhatja a homoszexuálisokat – szólalt meg Gabriel.
– Kevés muzulmán szereti őket – válaszolta Lavon. – Mit tervezel?
Gabriel elmondta, mire Lavon elnevette magát.
– És mégis kiknek szánod ezt a nemes feladatot?
– Mihailnak és Jákovnak – válaszolta gondolkodás nélkül.
– Tökéletes. De te mondod meg nekik! Azok a fiúk idegesítenek engem – válaszolta Eli Lavon.
