Könyv 12
Nicholas Scanlonnak percnyi kétsége sem volt afelől, hogy ki rohamozta meg az ajtaját két, robajszerű kopogással. A Fehér Ház sajtótitkára tíz másodpercig még szándékosan a munkájába mélyedt. Melissa Stewart, az NBC fehér házi tudósítója harciasan összefont karral, az ajtófélfának dőlve várakozott. Frissen festett haja a kertben készített felvétel során teljesen összeborzolódott.
– Mi jár a fejében, Melissa?
– Beszélnünk kell.
– Már megint kifogyott a női mosdóban a papír?
Stewart belépett az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Kérem, fáradjon be, Melissa! – invitálta a nőt gúnyosan Scanlon. – Foglaljon helyet!
– Nagyon szeretnék, de sietős a dolgom.
– Mit tehetek önért?
– Erősítsen meg egy hírt!
Scanlon az iratait rendezgette, hogy húzza még egy kicsit az időt.
– Milyen hírt, Melissa?
– Tudom, hogy ki tartja fogságban Elizabeth Haltont.
– Kérem, mondja el, Melissa! Mindannyian tudni szeretnénk.
– Az Allah Kardja nevű szervezet. Néhány nappal ezelőtt egy dél-angliai kisvárosban DVD-felvételt hagytak Elizabethről. Abdullá sejk kiszabadítását követelik, és azzal fenyegetőznek, hogy ha péntek estig nem indítjuk útnak a sejket Egyiptomba, akkor megölik az elnök keresztlányát.
– Honnan származnak az értesülései?
– Ez nem hangzott tagadásnak.
– Kérem, válaszoljon a kérdésemre!
– Csak nem gondolja komolyan, hogy kiadom a forrásomat?
– Legalább azt ossza meg velem, hogy milyen jellegű a forrása!
– Rendőrségi. De ennél többet nem mondhatok.
Scanlon megfordult a székében, és a golyóálló ablaküvegen kinézett a kertre. A rohadékok kiszivárogtatták!… Az is csodaszámba ment, hogy eddig titokban tudták tartani az ügyet. Csak fél éve hagyta ott jól menő szóvivői és érdek-képviseleti állását, hogy az elnök mellett dolgozhasson, de ennyi idő alatt is számtalanszor megbizonyosodott róla, hogy Washingtonban előszeretettel szivárogtatnak ki minden államügyet. Azt is tapasztalta, hogy minél rosszabb egy hír, annál gyorsabban kap szárnyra. Eltűnődött, vajon mi indíthatott egy rendőrtisztet arra, hogy egy ilyen, meglehetősen kényes ügyet elfecsegjen egy riporternek. Visszapörgött a székével Melissa Stewart felé, és mélyen a nő nagy, kék szemébe nézett. Hát persze! – gondolta magában.
– Még mindig együtt van azzal az FBI-os pasassal?
– Kerülje a magánéletemet, Nick!
– Adok én magának egy jó tanácsot, amit remélem, úgy fog értelmezni, ahogyan mondom. Ez nem olyan ügy, amiből magának kellene először hírt csinálnia!
– Ez sem hangzik meggyőző tagadásnak.
– Gondolom, el tudja képzelni, hogy néhány nagyon kényes műveletet hajtunk most végre világszerte: olyan műveleteket, amelyek sikerét kockáztathatja, ha ez a hír azelőtt kitudódik, hogy befejeznénk őket.
– Sajnálom, Nick, de ez túl nagy bomba ahhoz, hogy ücsörögjek rajta. Ha igaz a hír, le fogom közölni. Az amerikaiaknak joguk van megtudni, hogy ki tartja fogva Halton nagykövet lányát.
– Még olyan áron is, hogy ez a nagykövet lányának életébe kerül?
– Sokszor süllyedt már mélyre, de most került a legmélyebbre.
– Még ennél is mélyebbre tudok süllyedni, Melissa! Tagadni fogom az állítását, és a nyilvánosság előtt leplezem le.
A nő sarkon fordult, és a kilincs után nyúlt.
– Várjon! Talán sikerül megegyeznünk – kiáltotta utána hirtelen Scanlon, immár sokkal engedékenyebb hangnemben.
– Mire gondol?
– Mennyi időt ad?
– Tíz percet.
– Legyen húsz! – próbált a férfi alkudozni.
– Tizenöt.
Scanlon egyetértően bólintott. Stewart ránézett az órájára.
– Ha tizenöt kibaszott perc múlva nem csörög a telefonom, kivonulok a kertbe, és világgá kürtölöm, hogy ki tartja fogva Elizabeth Haltont.
Az elnök épp az íróasztalánál ült, amikor három perccel később Nicholas Scanlon az elnöki főtanácsadó, William Burns, és a nemzetbiztonsági főtanácsadó, Cyrus Mansfield kíséretében belépett az Ovális Irodába.
– Mitől ilyen gondterheltek, uraim? – kérdezte az elnök.
– Kiszivárgott valami, elnök úr. Az NBC tudja, hogy ki tartja fogva Elizabeth Haltont – felelte Scanlon.
Az elnök zavarában lehunyta a szemét. Már több mint egy hete kötéltáncot járt, hogy a nyilvánosság előtt kimutassa, mennyire szívén viseli keresztlánya sorsát, s eközben a terroristák számára is egyértelművé tegye, hogy a világ legnagyobb hatalmú emberét nem sikerült meghátrálásra kényszeríteniük. Csak a legközelebbi munkatársai érzékelték, hogy Elizabeth elrablása milyen testi-lelki válságot idézett elő az elnökben.
– Mit javasol, Nick?
– Szarvánál ragadjuk meg a bikát, uram! Azt hiszem, az országnak és a világnak is egyaránt jobb lenne, ha az ön szájából, és nem Melissa Stewartéból hangozna el a hír.
– Mennyi időnk van még?
Scanlon az órájára nézett:
– Pontosan kilenc perc, uram.
Az elnök a sajtófőnökére, majd nemzetbiztonsági tanácsadójára nézett.
– Tudnom kell, hogy ha a nyilvánosság elé lépek, azzal nem veszélyeztetek-e valamilyen kényes műveletet. Azonnal tárcsázza a CIA igazgatóját és a külügyminisztert!
– Igen, uram.
Az elnök ismét Scanlonra nézett.
– Ha egyiküknek sincs ellenvetése, hol tartsam meg a sajtótájékoztatót?
– Szerintem a sajtótájékoztató terem megfelelő lesz.
– De ne legyenek kérdések!
– Ezt tisztázom előtte a riporterekkel.
– Hogyan fogja kezelni Melissa Stewartot?
– Valami komolyat kell ígérnünk neki – válaszolta Scanlon.
– Nem lenne elég, ha egyszerűen a tisztességére és hazafias érzéseire apellálnánk?
– Elnök úr! Melissa Stewartról van szó. Még abban is erősen kételkedem, hogy szíve lenne, nemhogy hazafias érzései!
Az elnök mélyet sóhajtott.
– Mondja meg neki, ha ennek az egésznek vége, exkluzív interjút adok az NBC-nek. Ennyivel biztosan beéri.
– Ez némi bonyodalmat okozhat a sajtószobában.
– Attól tartok, hogy ez az ön problémája, Nick, nem az enyém.
– Kívánja, hogy megírjam a nyilatkozat vázlatát, uram?
Az elnök megrázta a fejét.
– Ezt magam is el tudom intézni.
Melissa Stewart már a kabátját húzta, amikor megcsörrent a telefonja.
– Maga aztán tud időzíteni!
– Sajnálom, Melissa! Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy maga a világ közepe.
– Egy nagyon fontos, élő felvételre kell indulnom, Nick.
– Törölje!
– Mit ajánl cserébe?
– Az elnök húsz perc múlva nyilatkozatban teszi közzé, hogy Elizabeth Haltont az Allah Kardja nevű terrorista szervezet ejtette túszul, és Abdullá sejk szabadon bocsátását követelik érte cserébe. Az elnök nyilatkozata előtt hírül adhatja az NBC-nek, hogy tudomására jutott, Elizabeth Haltont egyiptomi aktivisták tartják fogva, és hogy erről az elnök fog bővebb részleteket közölni. Ha hajlandó követni a forgatókönyvet, az ügy végeztével a maga hírcsatornája kapja meg az első exkluzív elnöki interjút. Ha nem, fehér házi mandátumom hátralevő részében nagyon meg fogom keseríteni az életét. Megállapodtunk?
– Azt hiszem, igen.
– Tíz perc múlva találkozunk a sajtótájékoztató teremben. És ne próbáljon meg átverni, Melissa, mert résen leszek!
Az Egyesült Államok elnöke keleti parti idő szerint pontban 13 óra 30-kor lépett a Fehér Ház sajtótájékoztató termének pódiumára, ahonnan az egész világ tudomására hozta, hogy keresztlányát az Allah Kardja nevű egyiptomi terrorista csoport ejtette túszul. Szabadon bocsátásáért cserébe a terroristák azt követelik, hogy az Egyesült Államok helyezze szabadlábra Abdullá Abdul-Razzak sejket. Az elnök határozottan kijelentette, hogy nem tesz eleget a terroristák követeléseinek. Ugyanakkor arra figyelmeztette az Allah Kardja szervezetet és támogatóit, hogy a törvény előtt kell felelniük tetteikért. Végül köszönetet mondott az amerikai népnek imáikért és támogatásukért.
13 óra 32 perckor az elnök lelépett a pódiumról, és sajtótitkárát, Nicholas Scanlont magára hagyta a döbbent újságírók gyülekezetével. Adrian Carter távirányítójával elnémította a tévét, és az ajtaja felé nézett, ahol Shepard Cantwell, a hírszerzés helyettes igazgatója állt ingujjban.
– Milyennek találtad? – kérdezte Cantwell.
Carter, mielőtt válaszolt, elgondolkodott. Shepard Cantwell általában csak akkor tett fel másoknak kérdéseket, ha a saját véleményét akarta előadni. Ez nála szakmai ártalom volt, mert az Elemzési Osztályon dolgozott.
– Szerintem a körülményekhez képest jól szerepelt. Kinyilvánította a Kardnak, hogy nem tarthatnak sakkban bennünket, és nem tárgyalunk velük.
– Azt gondolod, hogy a Kard tényleg tárgyalni akar? Én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve. –Ezzel Cantwell belépett Carter irodájába, és kényelmesen elhelyezkedett egy széken. – Elemzőink átvizsgálták Tajjib Abdul-Razzak sejk minden egyes írásos és szóbeli nyilatkozatát: prédikációkat, fatvákat, interjúkat, mindent, ami a birtokunkba jutott róla. Néhány évvel ezelőtt valahol Egyiptomban, rendkívül szigorú titoktartás közepette interjút adott egy londoni arab nyelvű újságnak. Az interjú során megkérdezték tőle, hogy szerinte az iszlamisták vajon milyen módon fognak Egyiptomban hatalomra kerülni: a választásokon, puccs által vagy népfelkelés révén. A sejk nagyon egyértelmű választ adott. Kifejtette, hogy az iszlamisták hatalomra kerülésének egyetlen módja Egyiptomban az, ha a tömegeket arra bátorítják, lázadjanak fel elnyomóik ellen. Ezt véghezvihetik demonstrációk, zendülések és utcai harcok formájában, az egész Egyiptomot megrázó intifádakén.
– Mire akarsz kilyukadni, Shep?
– Tajjib sejk vallási fanatikus és tömeggyilkos, aki ráadásul nagyon ravasz és okos ember. Erre bizonyítékul szolgál az a tény, hogy ennyi év után még mindig életben van. Pontosan tudta, hogy a fogolycserével kapcsolatban soha nem fogjuk teljesíteni a követeléseit. De talán nem is akarja, hogy a testvére kiszabaduljon. Amit igazából akar, az egy felkelés.
– És a velünk való összeütközés jó indokot szolgáltat neki a felkelés kirobbantására?
– E pillanatban az egyiptomi biztonsági szervek minden követ megmozgatnak, hogy a hitetlen amerikaiaknak segítsenek megtalálni egy milliárdos nagykövet lányát. Gondolj bele, hogy egy iszonyatos nyomorban élő egyiptomi iszlamista szemében, akinek legalább egy férfi rokona sohasem tért vissza Mubarak kínzókamráiból, milyen dolog ez? És ezekbe a kínzókamrákba most is, mialatt beszélgetünk, egyfolytában szállítják be az embereket, csak azért, hogy a kormány megtaláljon egy amerikai nőt.
– Mennyire rossz most a helyzet Egyiptomban?
– A kairói részlegünk beszámolói szerint rendkívül rossz. Valójában emberemlékezet óta nem volt ilyen rossz állapotban az ország. Ha a helyzet sokáig így marad, Tajjib sejk el fogja érni, amire törekszik, és tényleg kitör a lázadás. Elnökünk pedig Egyiptom elvesztőjeként fog bevonulni a történelembe.
Cantwell fölállt, és indulni készült, de hirtelen megtorpant.
– Még egy dolog. Az elnök ezzel a kijelentésével üzenetet küldött Szfinx barátunknak. Cseppet sem csodálkoznék, ha a Szfinx válaszüzenetet küldene. A helyedben nyomban fölhívnám a Nemzetvédelmi Hivatalt, és kérném, hogy emeljék meg a terrorfenyegetettség szintet.
– Mekkorára?
– Vörösre. Vérvörösre – válaszolta Cantwell, majd távozott az irodából.
Carter az órájára nézett. 13 óra 37. A muzulmán esti ima épp most kezdődött el Amszterdamban. Bámulta a telefonját, és várta, hogy megcsörrenjen.
24
AMSZTERDAM, OUD WEST, HÉTFŐ 19.09
Ibrahim Favazt, amikor kinyitotta az al-Hidzsra mecset ajtaját, hideg szél csapta meg. Már a huszonötödik telet töltötte Hollandiában, de még mindig nem szokott hozzá a hideghez. Az isteni gondviselés és a sors sodorta Észak-Európa betondzsungelébe, de szívében még mindig felső-egyiptomi ibn balad, a föld fia és a folyó gyermeke maradt. Egy percre megállt az előcsarnokban, hogy fölhajtsa kabátja gallérját és szorosabbra kösse sálját, majd a kipirosodott arcú amszterdami rendőrök figyelő tekintetétől kísérve, óvatosan kilépett az utcára. Néhány udvarias szót váltott velük hollandul, majd megfordult és elindult a Jan Hazenstraat irányába.
Két rendőr folyamatosan őrködött a mecset kijárata előtt. A londoni merénylet óta a holland nyomozók kétszer is átkutatták az al-Hidzsra mecsetet. Aktákat és számítógépeket foglaltak le, az imámot és munkatársait pedig több ízben kihallgatták Szamir al-Maszrival és társaival kapcsolatban. Ezen az estén az imám azzal vádolta a hitetleneket, hogy a londoni támadást és Solomon Rosner meggyilkolását a hollandiai muzulmánok elleni kemény fellépésre használják föl. Ibrahim Faváz már tanúja volt egy hasonló razziának, amelyet akkora kegyetlenséggel és barbársággal hajtottak végre, amekkorát az európaiak még legszörnyűbb rémálmaikban sem tudnának elképzelni. Az imám csak arra használta föl a rendőrségi nyomozást, hogy ürügyet találjon az elégedetlenkedésre; ő ehhez ért a legjobban, de ezért is küldték Amszterdamba.
Autó haladt el mellette. Ibrahim megpillantotta a járdán önmaga elnyúlt árnyékát, amely el is tűnt, amikor az autó elhaladt. Ekkor vette észre, hogy teljes sötétség van az utcán. Egyszerre három lámpa is kiégett. A csatornaparti parkban magányos, beesett arcú, űzött, sötét szemű és csont soványra fogyott férfi ücsörgött egy padon. Heroinista, gondolta Ibrahim. Amszterdam tele volt velük. Európa és Amerika minden részéből özönlöttek ide, hogy élvezhessék Hollandia liberális kábítószertörvényeit és széles körű szociális juttatásait. És akit egyszer bekap ez az élet, többé sohasem talál elég erőt és akaratot ahhoz, hogy hazatérjen.
Ibrahim lehajtott fejjel kanyarodott be az utcán. A látvány, amely fogadta, muzulmán érzékenységét még jobban megrázta, mint a jéghideg parkban ülő magányos heroinista. Ezzel a látvánnyal is gyakorta találkozott Amszterdamban: egy Volkswagen furgonnak dőlve két bőrruhába öltözött férfi tapogatta egymást a sötétben. Hirtelen megtorpant, mert elborzadt a szégyentelenségtől, amelynek akaratlanul szemtanúja lett. Tétován ácsorgott, nem tudta eldönteni, vajon menten sarkon forduljon-e, vagy szemlesütve gyorsan elmenjen mellettük.
Az utóbbi lehetőség mellett döntött, de mielőtt elindulhatott volna, a furgon oldalajtaja kinyílt, és egy alacsony, manókülsejű férfi ragadta nyakon. A két bőrruhás férfi azon nyomban elvesztette érdeklődését egymás iránt, és az ölelésből rögvest kibontakozva nekirontott. Az egyik befogta a száját, a másik pedig egész testét megbénította a szorításával. Hallotta az oldalajtó csapódását, és érezte, hogy az autó megindul vele. Egy arabul megszólaló hang utasította, nehogy zajt csapjon vagy mozgolódjon. Ibrahim szentül meg volt győződve arról, hogy amennyiben nem követi az utasításokat, sohasem fogja viszontlátni a feleségét és Amszterdamot.
Lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Elméjének legrejtettebb zugából rettenetes kép villant elő. Az emlékképben kínzókamrát látott, amelynek plafonjáról vérbefagyott gyerek csüngött le. Jóságos Allah, kérlek, ne engedd, hogy még egyszer megtörténjen! – fohászkodott Ibrahim.
HARMADIK RÉSZ
Izsák feláldozása
