Könyv 13

Az Ellátás urai a 22XB névvel jelölték, de a Moszad régi motorosai egyszerűen Samron házának hívták. A vidéki kis ház százméternyire állt egy platánfákkal szegélyezett földút végén. A ház meredek tetejét aznap estére már belepte a hó. A zsalugáterek foghíjasok voltak, s a még ép lécek is csálén álltak bennük. A bejárati ajtófélfán négy furat látszott, amely a rég eltávolított mezuza helyét jelölte.

A társaság azonban, amely aznap este érkezett a helyszínre, nem a főbejáraton, hanem a hátsó cselédbejárón jutott be az épületbe. A társaság négy járművel érkezett: egy Volkswagen furgonnal, két ugyanolyan típusú, négyajtós Renault-val és egy puccos Audi A8-assal. Ha bárki megkérdezi, mit keresnek itt ilyenkor, mindegyikük azt a történetet adta volna elő, hogy egy régen tervezett baráti összejövetelre érkeztek. Ha a házban felületesen vizsgálódik valaki, a történet hitelesnek is tűnhetett volna, hiszen a hűtőszekrény tele volt élelmiszerrel és különböző italokkal, a nappali kandallójában pedig illatos tűz ropogott. Alaposabb vizsgálat után azonban rögvest kiderült volna, hogy az egykori étkezőt kihallgató helyiséggé alakították át, s a házban számtalan olyan telekommunikációs eszköz van felállítva, amilyeneket bolti forgalomban nem lehet kapni. A fürkész szem azt is megfigyelte volna, hogy az alagsori mészkő falú helyiséget fogdává alakították át. A cellában ebben a pillanatban egy bekötött szemű, bilincsbe vert, alsóneműre vetkőztetett, középkorú egyiptomi férfit tartottak fogva. Gabriel futólag rápillantott, majd szó nélkül fölment a lépcsőn a kamrába, ahol Jákov és Sarah állt egymás mellett.

– Mióta van lenn? – kérdezte Gabriel.

– Egy bő órája – felelte Jákov.

– Volt valami fennakadás?

Jákov a fejét rázta.

– Simán kijutottunk Amszterdamból, a férfi is szépen viselkedett egész úton.

– Be kellett nyugtatózni?

– Nem volt rá szükség.

– Erőszakot kellett alkalmazni?

– Előfordulhat, hogy néhányszor megsimogattam az arcát, de semmi olyasmi nem történt, amire emlékezni fog.

– Beszélt bárki előtte?

– Csak néhány szó hangzott el arabul. De Ibrahim beszélt egy keveset. Azt hiszi, hogy az amerikaiak kezébe került.

Remek! – gondolta Gabriel, akinek épp ez volt a szándéka. Fölvezette Sarah-t a nappaliba, ahol Dina és Rimona a pattogó tűz mellett az Allah Kardja-dossziékat tanulmányozta. Innen a dupla ajtón átment az étkezőbe. Ez egy téglalap alakú asztaltól és két, magas támlájú széktől eltekintve üresen állt. Mordeháj az egyik széken egyensúlyozva épp egy jeladót próbált a pókhálós csillárhoz erősíteni.

– Ez lesz a tartalék – mondta leugorva a székről, poros kezét a nadrágszárába törölve.

– Az elsődleges mikrofon itt van lenn – mutatott az asztallapra. – Ebbe a székbe ültesd Ibrahimot, így a mikrofon minden szavát rögzíteni tudja.

– Mi a helyzet a védett vonallal?

– Hibátlanul működik. A jeleimet fogják a Saul király úton, és továbbítják Langleybe. Annak alapján, amit az amerikaiaktól megtudtunk, te vagy ma a legnagyobb szám a városban – jelentette Mordeháj, majd a dupla ajtót is becsukva maga után elhagyta a helyiséget.

Sarah körülnézett a kopár szobában.

– Biztos van valami története ennek a háznak!

– A háború előtt egy Rosenthal nevű, befolyásos zsidó család tulajdonában volt – világosította föl Gabriel.

– És a háború kitörése után?

– Egy SS-tiszt elkobozta, a családot pedig Auschwitzba deportálták. A lány túlélte a koncentrációs tábort, és visszaigényelte az ingatlant, de az ötvenes években már nem bírta tovább az országban, és kivándorolt Izraelbe. A németek nem voltak túl kíméletesek a holokausztot túlélt honfitársaikkal.

– És mi lett a házzal?

– Az asszony sohasem adta el. Amikor Samron tudomást szerzett a létezéséről, még mindig ő tulajdonában állt. Samron pedig gondoskodó nagyanyó módjára mindenféléket begyűjtött az ínséges időkre: útleveleket, embereket, házakat. Így sikerült Samron-nak Rosenthal asszonyt is meggyőznie, hogy a házát engedje át nekünk. Az Isten Haragja fedőnevű művelet során védett házként és központként szolgált. Elivel nagyon sok hosszú éjszakát töltöttünk el itt. Néhány jót és néhány kevésbé jót.

Sarah letelepedett a székre, amelybe nemsokára

Ibrahim Favazt fogják ültetni, és az asztalra tette összekulcsolt kezét.

– Mi lesz itt ma este? – kérdezte.

– Az csak Ibrahimon múlik. Ha együttműködik, és elmondja az igazat, minden nagyon simán fog menni. Ha pedig nem… hm… – Gabriel vállat vont. – Jákov a Sabak legszakavatottabb vallatója. Szóra tudja bírni még az elszánt, haláltól sem rettegő embereket is. Előfordulhat, hogy elég kellemetlen lesz az ügy.

– Mennyire kellemetlen?

– Azt szeretnéd tudni, hogy alkalmazunk-e kínvallatást?

– Pontosan.

– Ma este az a célom, hogy szövetségest szerezzek. Ököllel pedig nem lehet szövetségeseket szerezni, Sarah.

– És mi történik abban az esetben, ha Ibrahim nem akar szövetségre lépni veled?

– Akkor hamarosan egy olyan helyen fogja találni magát, ahol az emberek nem szégyellnek kíméletlenül erőszakos módszerekhez folyamodni annak érdekében, hogy információt csikarjanak ki valakiből. Ezért mindannyiunk érdekében reménykedjünk benne, hogy erre nem kerül majd sor!

– Te nem ellenzed a kínzást?

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy haszontalan eszköz, de sajnos nem ez a helyzet. Ha szakavatott, gyakorlott kezek végzik, a fizikai és érzelmi nyomásgyakorlás hatására az esetek legnagyobb részében szinte minden elfogott terroristától olyan használható hírekhez lehet jutni, amik emberéleteket menthetnek meg. De vajon milyen árat fizet az a társadalom és biztonsági szervezet, amelyik ilyesmibe keveredik? Sajnos azt kell mondanom, nagyon magas árat. A kínvallatás azonos polcra helyez bennünket az egyiptomiakkal, jordánokkal, szaúdiakkal és minden olyan arab titkosszolgálati erővel, ami erőszakot alkalmaz ellenfeleivel szemben. Végeredményben számunkra is káros, mert a hívőket fanatizálja.

– Te elítéled a kínvallatást, de az emberölés nem okoz lelkiismereti kérdést?

– Lelkiismereti kérdést? – Gabriel lassan ingatta a fejét. – Az emberölés áldozatokkal jár, de attól tartok, bizonyos esetekben a likvidálás az egyedüli megoldás. Meg kell semmisítenünk az ellenséget, mielőtt az ölne meg minket. Az ütközetet pedig nem vívhatjuk meg a csatamezőn, mert ha megszálljuk a területeiket, az csak erkölcsi győzelmet jelent a terroristáknak. A gyilkolást az árnyékban kell véghezvinni, ahol senki sem láthat meg. Kíméletlenül le kell vadásznunk őket. Nekünk kell őket terrorizálnunk. Isten hozott a háborúnkban, Sarah! Most már te is az éjszaka népéhez tartozol – mondta Gabriel Sarah-ra nézve.

– Hála neked, már több hónapja az éjszaka polgára vagyok.

Jákov kopogtatott.

– Azt hiszem, készen áll, hogy beszéljen.

– Biztos vagy benne?

Jákov bólintott.

– Adj még tíz percet neki, aztán hozd ide!

Óvatosan felkísérték a lépcsőn, és bekötött szemmel, hátrakötött kézzel leültették a kijelölt székre. Ibrahim nem ellenkezett, nem kért semmit, és semmiféle félelem nem tükröződött az arcán. Gabriel inkább egy olyan mártírnak látta, aki hősiesen várja, hogy a pallos lecsapjon rá. A pincében sötét volt, itt azonban a lámpa fényénél Gabriel észrevette, hogy a férfi testét több helyütt sötét foltok borítják. Néhány percig várakozott, majd átment az asztal másik oldalára, és levette a kötést a rab szeméről. Az egyiptomi férfi hunyorgott a hirtelen fényben, majd lassan kinyitva a szemét rosszallóan nézett az asztal túloldalán ülő Gabrielre.

– Hol vagyok?

– Nagyon nagy bajban.

– Miért raboltak el?

– Senki sem rabolta el. Magát tulajdonképpen letartóztattuk.

– Ki és milyen okból tartóztatott le?

– Az amerikaiak. Az okot pedig mindketten tudjuk.

– Ha az amerikaiak kezében vagyok,akkor maga mit keres itt?

– Mert nyilvánvalóan én meséltem nekik magáról.

– Ennyit az ígéretéről, hogy megvéd.

– Az az ígéret abban a pillanatban érvényét vesztette, amikor kiderült, hogy hazudott nekem.

– Én nem hazudtam magának.

– Valóban?

– Mindent elmondtam, amit a szervezkedésről tudtam. Ha maga és brit barátai kicsit gyorsabban cselekednek, megelőzhették volna a merényleteket. – Az egyiptomi rövid ideig csendben méricskélte Gabrielt. – Nagy örömömre szolgált, hogy az újságokból értesülhettem változatos életútjáról, Allon úr. Fogalmam sem volt, hogy ilyen fontos emberrel van dolgom aznap éjjel Amszterdamban.

Gabriel az asztalra helyezte a dossziét, és Ibrahim orra elé tolta. Az egyiptomi férfi egy pillanatra belenézett, majd Gabrielre szegezte a tekintetét.

– Ezt meg honnan szerezte?

– Mit gondol, honnan?

A férfi fensőbbséges mosolyra húzta a száját.

– Az amerikai, a zsidó és az egyiptomi titkosrendőrség: a szentségtelen háromság. És még csodálkoznak, hogy az arabok miért utálják magukat annyira!

– Nagyon rövid az időnk, Ibrahim. Elpazarolhatja arra is, hogy előadást tart, de bölcsen arra is felhasználhatja, hogy elmesél szépen mindent, amit az amerikai nő elrablásáról tud.

– Nem tudok róla semmit.

– Hazudik, Ibrahim!

– Az igazat mondom!

– Maga az Allah Kardja tagja.

– Nem vagyok, csak voltam. Kiléptem a Kardból, amikor elhagytam Egyiptomot.

– Igen, emlékszem már! Azért jött Európába, hogy új életet kezdjen. Ugye, valami ilyesmit mondott? De nem ez az igazság, jól gondolom? Barátja, Tajjib sejk küldte Amszterdamba, hogy egy sejtet hozzon létre. Az al-Hidzsra mecset és a nyugat-amszterdami Muzulmán Közösségi Ház az Allah Kardja fedőszerve, ugye, Ibrahim?

– Ha a Kard aktív tagja lennék, akkor miért dolgoztam volna együtt a maguk kémjével, Solomon Rosnerrel? Miért meséltem volna neki a maguk repülőgépe elleni merényletről? És végül miért figyelmeztettem volna magát Szamir al-Maszri és barátai terveire?

– Ezek mind nagyon helyénvaló kérdések, és pontosan harminc perce van, hogy kielégítően mindegyikre megválaszoljon. Harminc percet adok magának, hogy mindent elmondjon, amit Elizabeth Halton elrablásának körülményeiről tud. Amennyiben nem kapok megfelelő válaszokat, megkérnek, hogy távozzam, és az amerikaiak veszik át a helyemet. Ők pedig nagyon dühösek, Ibrahim. Maga is nagyon jól tudja, hogy mi történik, amikor az amerikaiak dühbe gurulnak: olyan eszközökhöz folyamodnak, amik ellenkeznek a természetükkel.

– Maguk, izraeliek, sokkal messzebbre mennek!

Gabriel sietősen az órájára pillantott.

– Csak pazarolja az időt, Ibrahim! Lehet, hogy ez a terve. Talán azt hiszi, kitarthat, amíg letelik a határidő. De négy nap nagyon hosszú idő, Ibrahim. Addig lehetetlenség kitartani. Fogjon bele, Ibrahim, valljon be mindent!

– Nincs semmi bevallanivalóm!

Szavai nem hangzottak túl meggyőzően, ezért Gabriel gyorsan kihasználta a helyzetet.

– Mondjon el mindent, amit tud, Ibrahim, különben az amerikaiak jönnek helyettem! És ha az amerikaiak saját eszközeikkel nem tudják kihúzni magából, amire szükségük van, felrakják egy repülőgépre, és az SSI veszi át a kihallgatást. – Gabriel ránézett Ibrahim égésfoltokkal tarkított karjára. – Ugye, ismeri az SSI módszereit, Ibrahim?

– A cigarettaperzselés volt a legenyhébb kínzás, amit műveltek. A többi pedig biztosítja, hogy ne féljek, bármit mond is. Nem hinném, hogy itt vannak az amerikaiak, és nem hiszem, hogy bárki továbbküldene kihallgatásra Egyiptomba. Én holland állampolgár vagyok, és jogaim vannak!

Gabriel hátradőlt a székén, és öklével kétszer megkopogtatta a dupla ajtót. Az azon nyomban kinyílt, és egy szempillantás alatt Sarah termett mellette, aki mereven bámulni kezdte Ibrahimot. A férfi szégyellősen elfordította a tekintetét, és zavarodottan fészkelődött a székén.

– Jó estét, Faváz úr! Catherine Blanchardnak hívnak, és a CIA alkalmazottja vagyok. Egymérföldnyire innen egy feltankolt gép várja, hogy Kairóba szállítsa magát. Ha további kérdése van, itt leszek az ajtó előtt.

Sarah kiment a szobából. Ibrahim szúrós szemmel nézett Gabrielre.

– Hogyan engedhette meg, hogy ez a nő így lásson engem?

– Hogy a következő alkalommal ne kérdőjelezze meg a kijelentéseimet.

Az egyiptomi férfi ránézett a dossziéra.

– Mi van benne rólam?

– Az, hogy Miniában alapító tagja volt az Allah Kardja első sejtjének. Az is benne van, hogy közeli kapcsolatban állt Tajjib Abdul-Razzakkal és testvérével, Abdullá sejkkel. Azt is olvastam még, hogy a Minia Egyetemen terrorista sejtet szervezett, és fiatal diákokat szervezett be az iszlamista mozgalomba. Végül talán az is benne áll, hogy meg akarta dönteni a kormányt, és harcolt az iszlamista állam létrehozásáért.

– A fent említettekben egy kivételével bűnös vagyok. Valóban volt egy Kard-sejt az egyetemen, csakhogy annak semmi köze sem volt a terrorizmushoz. Az Allah Kardja csupán Szadat meggyilkolása után vált terrorista szervezetté, korábban nem volt az. –Ránézett a dossziéra. – Mi egyebet mond még rólam?

– Az áll benne, hogy Szadat meggyilkolásának éjjelén letartóztatták.

– És?

– Ez az utolsó bejegyzés.

– Ez egyáltalán nem meglepő. Ami a letartóztatásomat követően történt, nem olyasvalami, amit papírra lehetne vetni. – Ibrahim fölnézett a dossziéról. – Tudni szeretné, hogy mi történt velem azon az éjszakán? Szeretné, hogy kitöltsem az üres lapokat a dossziéjában, amit az orrom előtt lebegtet bűnösségem bizonyítékául?

– Harminc perce van, hogy elmondja az igazságot. Úgy használja föl, ahogy akarja, Ibrahim.

– Egy történetet szeretnék elmesélni magának, barátom. Egy olyan ember történetét mesélem el, aki a meggyőződése miatt mindent elveszített.

– Hallgatom.

– Kaphatnék egy kávét?

– Nem.

– Legalább leveszi rólam a bilincset?

– Nem.

– Nagyon fáj a karom.

– Nagyon sajnálom.

Valaha professzor volt, és most is úgy beszélt. Elbeszélését nem egy ember történetével kezdte, hanem egy olyan nemzedék küzdelmével, amelyet különféle világi izmusokban való meggyőződésre neveltek: nasszerizmus, bászizmus, kommunizmus, pánarabizmus, arab szocializmus. 1967 júniusában azonban csak egy dolog vált nyilvánvalóvá: ezek az izmusok csupán az arab világ gyöngeségét és hanyatlását álcázzák.

– Maguk korbácsolták fel a vihart. A palesztinok negyvennyolcban szenvedték el e katasztrófát, mi csak hatvanhétben. Az a hat júniusi nap alapjaiban rengette meg az egész arab világot. Nasszer és a szekularisták azzal áltattak bennünket, hogy hatalmasok vagyunk. Aztán maguk, zsidók, néhány óra leforgása alatt bebizonyították az ellenkezőjét. Válaszokat kezdtünk keresni, és kutatásaink végül elvezettek bennünket vissza, az iszlámhoz.

– Hatvanhétben a hadsereg tagja volt?

Ibrahim a fejét rázta.

– Akkorra már leszereltem. Hatvanhétben a Kairói Egyetemen voltam. Hetekkel a háború után illegális iszlamista sejtet szerveztünk, amelynek 1969-ig én voltam a vezetője. Ekkor szereztem meg a közgazdaság-tudományi diplomámat. A védés után két lehetőség állt előttem: vagy a Fáraó bürokratájaként helyezkedem el, vagy tanítani fogok a Fáraó iskoláiban. Én az utóbbit választottam, és elfogadtam egy állást a közép-egyiptomi Minia Egyetemen. Hat hónappal később Nasszer meghalt.

– És minden megváltozott – mondta Gabriel.

– Szinte egy szempillantás alatt – bólintott rá Ibrahim. – Szadat támogatott bennünket. Szabad kezet és pénzt adott a szervezkedésünkhöz. Szakállt növesztettünk. Ifjúsági és szegénysegélyező szervezeteket hoztunk létre. A kormány és Szadat gazdag támogatói által pénzelt sivatagi táborokban katonai kiképzést kaptunk. Isten törvényei szerint éltünk, és azt kívántuk, hogy Isten törvénye legyen Egyiptom törvénye. Szadat megígérte, hogy bevezeti a saríát. Ezt azonban nem tartotta be, hanem bűnlajstromát még azzal is tetézte, hogy békeszerződést kötött az ördöggel, amiért aztán az életével fizetett.

– Maga helyeselte a Szadat elleni merényletet?

– Térden állva mondtam hálát az Istennek, hogy lesújtott rá.

– De aztán elkezdődtek a leszámolások.

– Szinte azonnal – válaszolta Ibrahim. – A kormány attól tartott, hogy Szadat halála csak nyitójelenete az egész országon végigsöprő iszlamista forradalomnak. Ezt ugyan nem jól látták, mégsem tántorította el őket attól, hogy ököllel menjenek neki bárkinek, akiről úgy vélték, hogy részt vett az összeesküvésben, vagy későbbi összeesküvést tervez.

– Az egyetemre mentek magáért?

Ibrahim a fejét rázta.

– Napnyugtakor hagytam el az egyetemet, utána rögtön hazamentem. Amikor hazaértem, senkit sem találtam otthon. Megkérdeztem a szomszédokat, hogy látták-e a feleségemet és a gyerekeimet. Ők mondták meg, hogy letartóztatták őket. Elmentem a rendőrőrsre, de nem voltak ott, és a rendőrök azt mondták, nincs is nyoma annak, hogy letartóztatták őket. Aztán elmentem az SSI miniai parancsnokságára. – Hangja ekkor elcsuklott, és szemét lesütve az előtte heverő dossziéra nézett. – Ugye, barátom, ismeri a Dzsahannam felett átívelő hidat? Ez az a híd, amin minden muzulmánnak át kell mennie, hogy bejusson a Mennyországba.

– Keskenyebb a pókfonálnál és élesebb a kardnál – mondta Gabriel. – A jók gyorsan átjutnak rajta, és elnyerik jutalmukat, a gonoszak pedig megcsúsznak, és lezuhannak a Pokol tüzébe.

Ibrahim őszinte elismeréssel tekintett föl a dossziéról, amiért Gabriel ilyen alaposan ismeri az iszlámot.

– A szerencsétlen kevesek közé tartozom, akik már a valóságban is látták a Dzsahannam felett átívelő hidat. 1981-ben, egy októberi éjszakán rá kellett lépnem arra hídra, és megcsúszott a lábam.

Gabriel levette Ibrahimról a bilincset, és megkérte, hogy folytassa.

Egy cellába vitték, és tizenkét órán keresztül könyörtelenül verték. Amikor a verést végre abbahagyták, egy vallatószobába kísérték, ahol a vele szemben ülő SSI-tiszt utasította, hogy fedjen fel mindent, amit a miniai térségben tervezett iszlamista terrorműveletek előkészítéséről tud. Ibrahim őszintén válaszolt: nem tud semmiféle előkészületekről. Erre azonnal visszavitték a cellájába, és különböző gyakorisággal napokon át verték. Ezután újra az SSI-tiszt elé vitték, ahol ismét tagadta, hogy tudomása volna támadások szervezéséről. Ekkor az SSI-tiszt egy másik cellába vezette, ahol egy anyaszült meztelen és eszméletlen kislány lógott a kezénél fogva egy plafonba fúrt kampóról. Korbáccsal verték, bőrét borotvával összevissza szabdalták, arca teljesen eltorzult a zúzódásoktól és az alvadt vértől. Kis időbe telt, míg Ibrahim ráismert benne a lányára, Dzsihánra.

– Néhány vödör vízzel magához térítették. Rám nézett, de egy darabig még engem sem ismert meg. A tiszt perceken át vadul ütötte a korbáccsal, majd a többiek levették a kampóról, és a szemem láttára megerőszakolták. A lányom engem nézett, miközben azok az állatok megbecstelenítették. Könyörgött, hogy segítsek rajta: „Kérlek, papa, mondd el nekik, amit tudni akarnak! Kérlek, állítsd le őket!” De én nem tudtam leállítani őket, mert nem volt semmi, amit elmondhattam volna nekik.

Ibrahim ekkor erősen remegni kezdett.

– Most már visszakaphatnám a ruhámat?

– Csak beszéljen tovább, Ibrahim!

A férfi hosszan meredt maga elé. Gabriel egy pillanatig attól tartott, hogy Ibrahim elájul, de ő végül, egy újabb görcsös remegés után folytatta.

– A szomszédos cellában helyeztek el, és arra kényszerítettek, hogy egész éjjel hallgassam, hogyan üvölt a lányom. Amikor harmadszorra is a tiszt elé cipeltek, mondtam neki mindent, amiről úgy gondoltam, hogy

enyhíthetek vele a lányom szenvedésén. Morzsákat szórtam elé az asztalomról, de csupán ezekkel a morzsákkal szolgálhattam. Kiadtam a társaim nevét és azokat a címeket, ahol találkozni szoktunk. Kiadtam az egyetemről azoknak a diákoknak a nevét, akikről úgy véltem, hogy részt vehetnek radikális szervezkedésben. Elmondtam mindent, amit hallani akartak, bár tudtam, hogy ezzel ártatlan barátaimat és kollégáimat teszem ki ugyanolyan szenvedésnek, amilyet nekem kellett elviselnem. A tiszt elégedettnek tűnt a vallomásomtól, ennek ellenére aznap este ismét megvertek. Amikor abbahagyták, behajítottak egy cellába, hogy ott haljak meg. Ekkor azonban nem voltam egyedül. Volt mellettem egy másik fogoly is.

– Sikerült fölismernie? – kérdezte Gabriel.

– Végül igen.

– Ki volt az?

– Abdullá sejk. A Próféta szavait idézte: „Bízz Istenben, ne hagyd el magad!” Ápolta a sebeimet, és két teljes napon át imádkozott értem. Neki köszönhetem, hogy életben maradtam.

– És a lányával mi lett?

Ibrahim Gabriel karórájára nézett.

– Mennyi időm maradt még addig, amíg átad az amerikaiaknak?

Gabriel levette a karóráját, és bedugta a zsebébe.

– Visszakaphatnám végre a ruháimat?

Gabriel hátradőlt a székén, és kétszer hangosan megdöngette az ajtót.