Könyv 14

Ugyanaz a hold fénylett az észak-német síkság fölött, mint a norfolki égen, ahol a harminchat éves, egyedülálló, walcotti illetőségű Marcia Cromwell sétára indult Ginger nevű spánieljével a tengerpart felé vezető, homokos ösvényen. Abban a pillanatban sem a kínvallatás erkölcsi megítélése, sem az eltűnt amerikai nő sorsának alakulása nem fordult meg a fejében. Szeretője épp aznap este jelentette be, hogy alapos megfontolás után úgy döntött, mégsem hagyja ott érte feleségét és gyerekeit. A születése óta Norfolkban élő Marcia Cromwell ezért elhatározta, ugyanúgy próbálja elviselni ezt a fájdalmat is, mint minden korábbi kudarcát: hosszú, éjszakai sétát tesz az Északi-tenger partján.

Az ösvény végén hirtelen elébe táruló tengerpart végtelennek tűnt az éjszakában. A szél korbácsolta hullámok fel-feltűnő, vibráló boltíveknek látszottak a sötét színű, homokos part félholdja körül. Ginger nagyon furcsán viselkedett. Mire elérték az ösvény végét, rendszerint szinte húzta maga után a gazdáját, és alig bírta kivárni, hogy Marcia kicsatolja a pórázát, és ő szabadon kergethesse a sirályokat meg a libucokat. Most azonban gyanakvóan ült mellette, és a dűnét övező fenyőligetre figyelt. Marcia Cromwell eloldotta a „pórázát, és bátorította, hogy fusson a víz felé. A kutya ehelyett nyomban a fák felé indult.

Marcia Cromwell, mielőtt a kutya nyomába eredt, kicsit tétovázott. A rendőrség nemrégiben leplezett le a környéken egy kóbor bandát, ráadásul a fák alja sörös dobozokkal és egyéb szeméttel volt tele. Néhányszor hívta Gingert, majd miután a kutya rá se hederített, kabátja zsebéből elővette a zseblámpáját, és a keresésére indult. Rögtön észrevette, hogy a kutya felcsapott farokkal, izgatottan szimatol valamit az egyik fa tövében. Marcia Cromwell odasétált, hogy megnézze, mi az a valami, aztán hirtelen fölsikoltott.

A walcotti tengerparton felfedezett holttest azonnali cselekvésre indította a norfolki rendőrség bűnügyi részlegének munkatársait. A 2004-ben alakult ügyosztályt olyan komolyabb ügyek kivizsgálására hozták létre, mint az életellenes bűncselekmények, az emberölés és a nemi erőszak. Minden egyes csoport egy nyomozóból, egy bűnügyi technikusból és egy ki-hallgatótisztből állt. Harminc perccel Marcia Cromwell telefonhívása után mindhárom rendőr a helyszínre érkezett. Közülük csak a nyomozó és a bűnügyi technikus ment be a dűnét övező fák közé. Mindketten sárga cipővédőt húztak, hogy megőrizzék a bűnjeleket, ezt követően pedig zseblámpával vizsgálni kezdték a holttestet.

– Maga szerint mióta fekhet itt? – kérdezte a nyomozótiszt.

– Negyvennyolc és hetvenkét óra közé saccolom.

– Mi lehet a halál kiváltó oka?

– Lőtt seb van a fej hátsó részén. Látszatra kivégzésre utal. De van itt valami nagyon érdekes.

A bűnügyi technikus egy kis lámpát tartott a tetem jobb alsó lábszárához. –Sín?

– Méghozzá elég jófajta. De nézze csak meg a sebet! Az igazságügyi orvos szakértőnek kell megállapítania, de én le merném fogadni, hogy ez is lőtt seb.

– Kaliber?

– Nekem kilenc milliméteresnek tűnik, de nem is ez az érdekes. Több nappal korábbi, mint a fejlövés, és a nő, aki ellátta, nagyon értett a dolgához.

– Nő?

– Elizabeth Halton baleseti sebész Denverben. Lehet, hogy tévedek, de szerintem nagyon is elképzelhető, hogy ez itt egyike a Hyde Park-i terroristáknak. A COBRA-tól és a Belügyminisztériumtól nem azt az utasítást kaptuk, hogy keressünk tisztázatlan eredetű lőtt sebeket?

– De, tényleg azt mondták – válaszolta a nyomozó.

– A seb és a körülötte lévő szövetek komoly fertőzés jeleit mutatják. Én azt mondanám, hogy emberünket az izraeli pasas sebesítette meg az emberrablás során. A cimborái megpróbálták életben tartani, de végül föladták, és egy fejlövéssel véget vetettek a szenvedéseinek. Valószínűleg rettenetes kínokat élt át. Azt hiszem, van igazság a földön.

A helyszínelő leguggolt a test mellé, és megvizsgálta a halott lábszárát, majd bizonyíték után kutatva az egész testet átkutatta. A kabátzsebek és a nadrág első zsebei üresek voltak, de a jobb oldali farzsebben talált egy négyrét hajtott papírlapot, amely a többnapos nyomódástól teljesen simára lapult. A helyszínelő tiszt óvatosan széthajtotta a lapot, és a zseblámpa fényénél elolvasta.

– Írjon össze nekem egy listát azokból az eszközökből, amik segítségével egy lőtt sebet el lehet látni! Olyan dolgokat, amiket vény nélkül be lehet szerezni bármelyik patikában. És jókora kordont húzzon a hely körül. Ha a feltételezése helyesnek bizonyul erről a fickóról, akkor ezt a tengerpartot hamarosan több száz ember fogja ellepni az MI5-tól, az FBI-tól, a CIA-tól és egyéb terroristaelhárító csoportoktól.

– Kész vagyok.

A helyszínelő tiszt megfordult, és gyorsan kiment a fák közül. Két perc múlva már az autója kormányánál ült, és rádióján a műveleti központ ügyeletes tisztjével beszélt.

– Úgy tűnik, a holttest az eltűnt amerikai nő nyomára vezethet. Azonnal hívja a rendőrkapitányt, és informálja a helyzetről.

– Van még valami egyéb is, uram?

– Igen. Találtam a zsebében egy számlát a Portsmouth-Le Havre kompjáratra. Ha ez a tetem tényleg az egyik terroristáé, akkor az amerikai lány már francia földön jár.

A bejelentést követő események pontosan és rendkívüli gyorsasággal követték egymást. A műveleti központ azon nyomban elérte és informálta a norfolki rendőrkapitányt a felfedezésről, aki épp baráti és családi körben vacsorázott Norwichban. A rendőrkapitány elnézést kért, majd félrevonulva az asztaltól, csendesen továbbította az információt belügyminisztériumi feletteseinek, akik viszont rögtön értesítették a COBRA-bizottságot és a francia rendőrséget. Tizenöt perccel a helyszínelő tengerparti rádióhívása után a felfedezés híre eljutott a Grosvenor Square-en várakozó amerikai csapathoz. Onnan sürgős üzenetet továbbítottak minden olyan szövetségi ügynökségnek, köztük a CIA-nak, amely részt vett az Elizabeth Halton utáni kutatásban.

Keleti parti idő szerint 18.18-kor az üzenet Adrian Carter kezébe került, aki e pillanatban épp a CIA műveleti központjában lévő irodájában a képernyő előtt ült, és egy észak-németországi elhagyatott udvarházban folyó, különlegesen titkosított, illegális kihallgatást követett nyomon. Gyorsan átfutotta az üzenetet, és napok óta először halvány reménysugár csillant meg előtte. Félretette a papírt, és újra a monitorra függesztette tekintetét. Úgy tűnt, Gabriel valószínűleg vacsoraszünetet tart, mivel már öt perce nem történt semmi.

27

ÉSZAK-NÉMETORSZÁG, KEDD 12.36

Bevitték a ruháját, és élelmet is raktak elé: rizst és babot, kemény tojást és feta sajtot, lepénykenyeret és cukros teát. Magához vett egy falatot, majd a tálat Gabriel felé tolta. Gabriel először elutasította az ételt, de Ibrahim tovább kínálta, ezért a vallató és a rab néma csendben fogyasztani kezdte az egyszerű ebédet.

– Nekünk, muzulmánoknak, van egy hagyományunk, amit úgy hívnak, hogy id – szólalt meg Ibrahim. – Mielőtt levágunk egy bárányt, még utoljára megetetjük – mondta, s az ételről föltekintve Gabrielre nézett. – Ezt teszi most velem, barátom? Egy utolsó falatot ad az életből az áldozati báránynak?

– Mennyi ideig tartották fogva? – kérdezte Gabriel.

– Hat hónapig – válaszolta Ibrahim. – Szabadlábra helyezésem ugyanolyan méltóságon aluli volt, mint a letartóztatásom és a bebörtönzésem. Egy szál rongyba burkolva eresztettek az emberek közé, és utasítottak, hogy menjek haza. Amikor beléptem a lakásomba, a feleségem fölsikított. Azt hitte, besurranó tolvaj vagyok, nem ismert rám.

– Fogadni mernék rá, hogy a lánya nem volt ott, amikor hazaérkezett.

Ibrahim letört egy darabot a lepényből, és föllapátolt vele egy falat rizst.

– Még aznap éjjel meghalt a miniai börtön kínzókamrájában. Mubarak titkosrendőrei halálra erőszakolták. Holttestét bűnözők közé temették el a sivatag szélén; még arra sem kaptam engedélyt, hogy a sírját meglátogassam. Meghurcoltatásomnak ez is része volt.

Révetegen kortyolt egyet a teájából.

– A feleségem engem vádolt Dzsihán haláláért. Joggal, természetesen. Ha nem csatlakoztam volna az Allah Kardjához, Dzsihánt sohasem hurcolták volna el. A feleségem napokig még csak rám sem nézett. Egy hétre rá az egyetem arról értesített, hogy további munkámra nem tart igényt. Teljesen összetörtem. Mindenemet elvesztettem: a lányomat, a munkámat, a méltóságomat.

– Ezért úgy határozott, hogy elhagyja Egyiptomot?

– Nem volt választásom. A maradás azt jelentette volna, hogy életem hátralevő részét rejtőzködve kell leélnem. El akartam vágni a Kardhoz fűző szálakat. Nem akartam a dzsihádista politizálásban részt venni. Olyan helyen akartam új életet kezdeni, ahol a kínzókamrákban nem gyilkolnak le gyereklányokat.

– S miért pont Amszterdamra esett a választása?

– A feleségem néhány családtagja Oud Westben élt. Azt mondták, hogy a hollandiai muzulmán közösség egyre növekszik, és a hollandok legnagyobb része befogadó és toleráns velünk szemben. Vízumért folyamodtam a holland nagykövetségen, és azon nyomban meg is kaptam.

– Feltételezem, az Allah Kardjával való kapcsolatáról nem tájékoztatta a holland hatóságokat.

– Lehetséges, hogy kiment a fejemből.

– És a történetnek az a része, amit Amszterdamban elmondott nekem?

– Mind igaz. Építettem utakat, amiket aztán sepregettem. Bútorokat készítettem még azután is, hogy levágtam néhány ujjamat – mondta Ibrahim, és szavai hiteléül fölemelte csonka kezét.

– Eközben kapcsolatot tartott fenn más Kard-tagokkal?

– Legtöbben, aki elmenekültek Egyiptomból, Amerikában vagy Londonban telepedtek le. Alkalomadtán néhányukat Amszterdamba fújta a szél.

– És amikor megjelentek magánál?

– Természetesen újfent megpróbáltak beszervezni a mozgalomba. Én pedig mindegyikőjüket azzal utasítottam el, hogy engem már nem érdekel az iszlamista politika. Megmondtam nekik, hogy én magamban akarok muzulmán életet élni, az állam- és kormányzati ügyeket meghagyom másoknak.

– És a Kard végül belenyugodott a döntésébe?

– Nagy sokára igen – válaszolta Ibrahim. – A fiam azonban nem volt olyan elnéző, mint én.

– Ma este pedig a fia miatt vagyunk itt.

Ibrahim bólintott.

– A fiú miatt, aki félig egyiptomi, félig palesztin, illékony elegy.

– Nagyon is illékony.

– Mondja meg a nevét!

– Izsák – válaszolta az egyiptomi férfi. – A fiamat Izsáknak hívják.

– Az egész ártatlan kérdezősködéssel kezdődött. Olyan kérdéseket tett föl, amiket minden kíváncsi kamasz föltesz az apjának. Miért hagytuk ott az otthonunkat Egyiptomban, és miért jöttünk Európába? Ha odahaza egyetemi tanár voltál, akkor itt miért utcát söpörsz? Miért idegen földön élünk, miért nem muzulmán országban? Évekig csak hazugságokkal tömtem a fejét, de amikor tizenöt éves lett, elmondtam neki az igazságot.

– Elmondta, hogy tagja volt az Allah Kardjának?

– Igen, elmondtam.

– Elmondta neki a letartóztatását és kínvallatását? Mesélt neki Dzsihán haláláról is?

Ibrahim bólintott.

– Abban reménykedtem, hogy a teljes igazság megismerése a még benne izzó, maradék iszlamista parazsat is kioltja belőle. Történetem épp ellenkezőleg sült el, mint terveztem. Ahelyett, hogy elrettent volna tőle, Izsák egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az iszlamista politika felé. Gyűlölködni kezdett. Gyűlölte az egyiptomi kormányt és az azt támogató amerikaiakat.

– És bosszút akart állni.

– Ezt az amerikaiak sohasem fogják teljesen megérteni. Ha sérelem ér bennünket, bosszút kell állnunk. Ez benne van a kultúránkban, a vérünkben. Minden egyes legyilkolt vagy megkínzott testvérünkkel egy nagy családnyi embert fordít maga ellen az elkövető, és ők a megtorlást becsületbeli ügynek tekintik.

Gabriel szinte mindenkinél jobban ismerte ezt a jelenséget. Lepényével föllapátolt egy falat rizst és babot. Kenyerével intett Ibrahimnak, hogy folytassa.

– Izsák lassanként kivonta magát a holland társadalomból. Már nem barátkozott holland fiúkkal, és a holland lányokat rendszeresen kísértőknek és kurváknak nevezte. Elkezdett kufit és galabiját viselni. Abbahagyta a sörivást, és kizárólag arab zenét hallgatott. Tizennyolc évesen letartóztatták, mert egy leidsepleini bár előtt belekötött egy homoszexuális férfiba. A vádakat ejtették, miután személyesen fölkerestem a bántalmazott férfit, és fölajánlottam, hogy kártérítést fizetek neki.

– Járt a fia egyetemre?

Ibrahim bólintott.

– Tizenkilenc évesen fölvették a Rotterdami Egyetem információs szakára. Reménykedtem, hogy a tanulmányi követelmények majd lohasztják benne az iszlám lázat, de miután letelepedett Rotterdamban, külseje egyre muzulmánosabb lett. Csatlakozott néhány hasonló gondolkodású, fiatal dzsihádistához. Folyamatosan gyűlésekre és felvonulásokra utazott. Szakállt növesztett. Olyan volt, mintha a saját fiatalságom játszódna le újra előttem. – Egy ideig csendben falatozott tovább. – Azért jöttem Európába, hogy elmeneküljek az iszlamista politika elől. Új életet akartam magamnak és a fiamnak egyaránt, de a kilencvenes évek közepének radikális iszlamista politikája Nyugatra is eljutott. Ez a látásmód sok szempontból radikálisabb és ártalmasabb volt, mint a közel-keleti iszlám. Szemléletében vahabista és szalafista volt: ártalmas és erőszakos.

– A fia részt vett akkoriban terrorista cselekményekben?

Ibrahim a fejét rázta.

– Túlságosan nagy volt a fejében a zűrzavar ahhoz, hogy bármelyik csoport vagy eszme mellett elkötelezetté váljon. Afelől sem volt meggyőződve, hogy egyiptomi vagy palesztin identitása van-e. Egyik nap a Hamász-pártolókkal lógott, a másikon már az afganisztáni mudzsáhidok dicsőségét énekelte.

– És mi történt ezután?

– Oszama bin Láden repülőgépekkel támadott néhány New York-i meg washingtoni épületet, és ez mindent megváltoztatott.

Gabriel egyelőre nem akarta az Ibrahimra várakozó amerikai repülőgép illúzióját eloszlatni. A dupla ajtón kopogtatott kettőt, mire megjelent Sarah, akinek alig érthető szavakkal azt suttogta a fülébe, hogy a gép felszállását késleltessék még néhány perccel. Majd újra Ibrahimra nézett, és megkérte, hogy folytassa elbeszélését:

– Szeptember 11-érői kezdett épp beszélni. Kérem, folytassa!

– Az nemcsak a Nyugatnak, hanem a mi számunkra is földcsuszamlás volt; hasadás a történelem szövetén.

– A muzulmánok számára?

– Az iszlamisták számára – helyesbítette Ibrahim Gabrielt. – Az amerikaiak szörnyen elszámolták magukat a szeptember 11-i események után. Azt látták, hogy a muzulmánok az arab világban és Európa-szerte táncot járnak az utcákon, amiből arra a következtetésre jutottak, hogy minden muzulmán és iszlamista támogatja Oszamát. Olyan globális dzsihádistákkal kötöttek össze bennünket, mint amilyen bin Láden és Zavahíri. Nem vették számításba, hogy a magamfajta visszafogott iszlamisták szemében a szeptember 11-i támadások éppoly lelkiismeretlennek és barbárnak tűntek, mint a civilizált országok lakóiéban. Mi, visszafogott iszlamisták, úgy véltük, Oszama és az al-Kaida borzalmas taktikai hibát követett el azzal, hogy megtámadta az Egyesült Államokat: olyan ellenfelet provokált, amellyel szemben nem győzhet. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy Oszama iszlamista sarlatán, aki egymaga többet ártott az iszlamista mozgalomnak, mint az összes szekularizált hitehagyott együttvéve. Abban is megegyezett a véleményünk, hogy az ártatlan emberek ezreinek lemészárlása szándékoltan iszlámellenes tett volt, amely megsértette mind az iszlám törvényeket, mind az iszlám hagyományokat. A tizenkilenc gépeltérítő meghívott vendég volt Amerikában, ahol becsületbeli kötelességük lett volna vendég módjára viselkedni. Ehelyett lemészárolták a vendéglátóikat. Függetlenül attól, hogy miként vélekedik a vallásunkról, mi, muzulmánok, vendégszerető nép vagyunk, és nem mészároljuk le a vendéglátóinkat.

Tányérját újra Gabriel felé tolta, aki kivett egy fél kemény tojást és egy darab feta sajtot.

– Úgy látom, Izsák álláspontja nem egyezett az önével.

– Valóban nem. A szeptember 11-i események a szakadék szélére sodorták.

– És mi lökte le a szakadékról?

– Irak.

– Hol sorozták be?

– Abban az időben Amszterdamban lakott a feleségével, egy Hanifá nevű egyiptomi lánnyal, és fiukkal, Ahmeddel. Az amerikai megszállást követően néhány napon belül Egyiptomba utazott, ahol kapcsolatba lépett az Allah Kardjával. A szervezet titkos iskoláiban és sivatagi táboraiban alapkiképzésben részesült, majd a Kard eljuttatta Irakba, ahol az al-Kaida mezopotámiai szervezetében a gyakorlatban is elsajátíthatta a kiképzés alatt tanultakat. Hat hónap múlva hagyta el Irakot, és Amszterdamba visszatérve közeli kapcsolatba került Szamir al-Maszrival. Egy hónappal később a családjával Koppenhágába költözött, ahol munkát vállalt valami Iszlám Ügyek Tanácsa nevű szervezetben. A tanács sajnos csupán dzsihádista akciókra szakosodott fedőszervezetnek bizonyult.

– A fia Koppenhágából egy második sejtet szervezett?

– Úgy tűnik.

– És amikor Szamir a sejtjével a támadás előtt néhány nappal eltűnt Amszterdamból, maga úgy határozott, hogy felkeres engem. Épp csak annyi információt adott nekem, amennyivel reményei szerint a műveletet meg lehetett előzni úgy, hogy a fiát közben ne kaphassák el.

Ibrahim sztoikusan bólintott.

– Hazudott nekem. Becsapott, hogy mentse a fia életét – szólt Gabriel.

– Minden tisztességes apa ezt tette volna a helyemben.

– Nem, Ibrahim. Akkor nem, ha ártatlan emberi életek forognak kockán. Több mint háromszáz ember halt meg maga és a fia miatt. Ha elmondta volna az igazat, a teljes igazságot, együtt megakadályozhattuk volna a merényleteket. Ehelyett csak morzsákat szórt elém; ugyanolyan morzsákat, amilyeneket huszonöt évvel ezelőtt az SSI embereinek is adott, hogy megpróbálja menteni a lánya életét.

– És mi lett volna, ha többet mondok el magának aznap este? Hol kötöttem volna ki? Az amerikaiak azt feltételezték volna rólam, hogy terrorista vagyok, és fölraktak volna az első egyiptomi gépre, hogy újra megkínozzanak.

– Tudta, hogy London a célpont? Tudta, hogy Elizabeth Halton elrablását tervezik, és váltságdíjként a maga barátját, Abdullá sejket követelik?

– Semmit sem tudtam a terveikről. Ezek a fiúk rendkívül jól képzettek. Egy rendkívüli szakértelmű ember tartja kezében a szálakat.

– Biztosan – tétovázott Gabriel. – Talán éppen maga, Ibrahim. Lehet, hogy maga tervelte ki az egész műveletet. Lehet, hogy maga a Szfinx.

– Nem a cionisták, hanem az arabok szoktak mindenféle furcsa babonákban hinni, Allon úr! Minél több időt tölt el buta feltevésekkel, annál kevesebb időnk marad arra, hogy a nagykövet lányát előkerítsük, és életben hazahozzuk.

Gabrielnek megütötte a fülét a többes szám használata.

– És mi hogyan fogjuk végrehajtani?

– Azt hiszem, hogy Izsák egyike azoknak, akik az amerikai foglyot őrzik.

Gabriel előrehajolt a székén.

– Ezt a feltevését mire alapozza?

– Izsák két héttel ezelőtt elment Koppenhágából. Azt mondta Hanifának, hogy az Iszlám Ügyek Tanácsának megbízásából tanulmányútra indul a Közel-Keletre. Ténykedése álcázása érdekében Ahmed fektetésekor minden este hazatelefonál.

– Honnan tudja?

– Onnan, hogy Hanifá elmondta.

– Maga beszélt már a fiával azóta?

– Több üzenetet is hagytam neki, de sohasem hív föl.

Gabriel írótömböt és tollat helyezett az asztalra, és Ibrahim orra elé tolta.

– Szükségem van a koppenhágai lakás címére és telefonszámára.

– Hanifának és Ahmednek semmi köze ehhez az egészhez.

– Akkor nincs is mitől félniük.

– Kérem, ígérje meg, hogy nem esik bántódásuk!

– Maga most nincs olyan helyzetben, Ibrahim, hogy bármit is kérhessen!

– Ígérje meg, Allon úr! Kérem, ígérje meg, hogy nem bántja őket!

Gabriel bólintott, Ibrahim pedig leírta a kért információkat. Miután végzett, az írótömböt visszatolta Gabriel felé, és két mondatot idézett a Teremtés könyvének huszonkettedik fejezetéből:

– Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelő az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.

– Jól ismeri a Szentírást – válaszolta Gabriel. – Ő azonban már nem a maga fia, Ibrahim. Megfertőzte a dzsihád vírusa, és szörnyeteggé vált.

– Az meglehet, de attól még mindig a fiam marad – válaszolta, és szégyenkezve tekintett az írótömbre. –Ha jól emlékszem, a zsidók úgy tartják, hogy Ábrahám Beérsebába ment, miután kiállta Isten próbáját. De velem vajon mi történik? Vajon Egyiptomba szállítanak további kihallgatásra, vagy itt maradok? Akárhol van is ez az itt… – nézett körül lemondóan a helyiségben.

– Azt hiszem, minden az amerikaiakon múlik.

Az Ibrahim arcán megjelenő undorodó kifejezésből látszott, mit érez az amerikaiak iránt.

– Én azt javasolnám, hagyjuk ki ebből az amerikaiakat. Mindkettőnknek jobb lenne, ha egyedül mennénk át a Dzsahannam hídján. Bárhogyan dönt is, gyorsan tegye! A nagykövet lánya egy olyan fiatalember kezébe került, akinek a húgát a Fáraó bérencei gyilkolták meg. Ha azt az utasítást kapja, hogy ölje meg a nőt, gondolkodás nélkül meg fogja ölni.