Könyv 15

A France 2 műsorvezetője a rohamosan fogyó műsoridőt jelezve kevergetni kezdte a jegyzetkártyáit. Júszuf Ramadán, a kairói Amerikai Egyetem Közel-Kelet-történeti Tanszékének professzora, a párizsi Iszlám Tanulmányok Intézetének rezidens kutatója és az Allah Kardja nevű terrorszervezet háttérirányítója tudta, hogy utolsó gondolatát gyorsan kell közölnie.

– .. .és úgy hiszem, hogy a mostani válságban a legnagyobb veszélyben nem is Európa, hanem Egyiptom van – mondta tökéletes francia kiejtéssel. – Tudomásom szerint az egyiptomi kormány biztonsági szervei meglehetősen keményen lépnek fel, és ha ez a tendencia folytatódik, az olyan reakciókat válthat ki, amelyek végül akár az egész rendszer stabilitását fenyegethetik.

Ramadán kommentárja felkeltette a műsorvezető érdeklődését, aki egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt a rendezői utasítását, hogy zárja le ezt a részt.

– Ramadán professzor, ön az egyiptomi kormányt kínvallatással vádolja?

– Az egyiptomi rendőrség és biztonsági szervek módszerei jól ismertek. Biztosra vehetjük, hogy kényszerítő eszközöket és egyéb rettenetes módszereket is alkalmaznak, miközben segítenek az amerikaiaknak a nagykövet lányának felkutatásában.

– Gondolatébresztő, mint mindig, Ramadán professzor. Remélem, hamarosan újra eljön hozzánk, hogy segítsen nekünk a folyamatban lévő válság megértésében.

– Nagy megtiszteltetésnek venném – válaszolta Ramadán széles mosollyal a kamerába.

A műsorvezető elmondta a nézőknek, hogy a France 2 válságjelentése a reklám után folytatódik, majd kinyújtotta a kezét, és műsoron kívül megköszönte a professzornak, hogy elfogadta a meghívást. Ramadán felállt a székből, és egy fiatal asszisztensnő kíséretében elhagyta a stúdiót. Öt perc múlva az Henri de France sétányon beszállt egy Citroënbe. Amikor elhelyezkedett az ülésen, fölhúzta a kabátja ujját, és az órájára pillantott: 9 óra 25. A France 2 stábja még nem sejthette, hogy napirendjük rövidesen a feje tetejére áll.

Ugyanebben a pillanatban egy fekete, S600-as Mercedes gurult be a zürichi Kloten repülőtér indulási oldalának bejárata elé. A jármű hátsó üléséről kiszálló férfi kicsit olyan volt, mint maga az autó: hosszúkás arc és a nagyobb stabilitás okán deréktájon szélesedő. A férfi olasz öltönyt és kasmírkabátot viselt, kezében pedig nagyméretű, márkás bőrtáskát tartott. A bejáratnál automata fegyverrel egy svájci rendőr állt őrségben. A férfi, amikor elhaladt mellette, udvariasan odabiccentett, majd belépett a terminálba.

Egy pillanatra megtorpant, és felnézett a menetrendre. A mellényzsebében lapuló jegy a Dulles reptérre induló United Airlines aznap reggeli gépére szólt. A férfi annak ellenére vásárolta meg a jegyet, hogy nem volt érvényes amerikai vízuma, mivel egyáltalán nem is akart az országba belépni, sőt magára a gépre sem szándékozott fölszállni. A férfi sahíd, olyan mártír volt, akit nem a légi közlekedés repít célba.

Miután tekintetével rálelt járata regisztrációs pultjára, táskáját maga mögött húzva átvágott a csillogó, modern terminálon. Az utazótáska számos átalakításon esett át, hogy megfeleljen nem szabványos céljának. Hogy a súlytöbbletet elbírja, oldalát és kerekeit megerősítették, a betolható fogantyú nyomógombját pedig detonátorrá alakították át. Hatkilós nyomás, mondta a mérnök, amikor átadta neki az eszközt. Csak egy enyhe nyomás, és a sahíd máris útnak indul.

A civil biztonsági őr, aki néhány méternyire állt a United Airlines regisztrációs pultjától, a jegyeket és az útleveleket ellenőrizte. Mögötte több tucat utas, főleg amerikai kígyózott tömött sorban. Mivel a sahídnak nem volt érvényes vízuma, maga sem kerülhetett közelebb áldozataihoz, mint a biztonsági őr. De ez a távolság sem mentheti meg őket a vesztüktől. Az utazótáskát ötven kilogrammnyi, nagy hatóerejű robbanóanyaggal és több ezernyi csapágygolyóval, illetve tűvel tömték meg. A hitetlenek sora hamarosan véres húscafattá változik. A mártír maga elé képzelte a gyönyörű képet. Remélte, hogy lelke halála után még legalább egy percig a terminálban lebeghet, hogy saját szemével is láthassa művét.

Egy kétgyerekes amerikai nő utazási dokumentumainak ellenőrzése után a biztonsági őr előreintette a sahídot. A mártír az utasításnak megfelelően az útlevelével a jegyét is átnyújtotta.

– Ön egyiptomi? – kérdezte leplezetlen gyanakvással a biztonsági őr.

– Igen, az vagyok.

– Van önnek érvényes amerikai vízuma?

– Úgy hallottam, nem kell vízum.

– Kitől hallotta ezt?

– Allahtól.

A biztonsági őr a rádiójáért nyúlt, a sahíd pedig rátette hüvelykujját a detonátor gombjára. Hatkilós nyomás; út a Paradicsomba…

A Kloten reptér sahídja tudtán kívül ugyan, de nem volt egyedül. Két másik öngyilkos merénylőt is küldtek Európa két különböző repterére aznap: az egyiket a madridi Barajas reptérre, a másikat pedig a bécsi Schwechatra, s mindhárman azt az utasítást kapták, hogy egy időpontban nyomják meg a detonátor gombját. A madridi mártír csak egy percet késett, de a bécsi merénylő egészen 9.35-ig nem robbantotta föl pokolgépét. Az osztrák nyomozók később kiderítették, hogy a férfi, mielőtt a Paradicsomba röpítette volna magát, valamely megmagyarázhatatlan oknál fogva még megállt egy búcsúkávéra a reptéri kávézóban.

Júszuf Ramadán épp a délelőtti dugóban várakozott a Szajna partján, amikor 9 óra 38-kor értesítést kapott a robbantásokról. Nem Abu Musza értesítette a hírről, hanem a France 2 produkciós asszisztense, aki alig néhány perccel azelőtt kísérte ki az épületből. Úgy tűnt, hogy a csatorna részletes tudósítást tervez a terrortámadásokról, és Ramadánt azzal környékezték meg, hogy legyen az adó egész napos fizetett kommentátora és konzultánsa. Ramadán habozás nélkül igent mondott, és az árat sem kérdezte meg, csak tíz perc múlva újra visszaült ugyanabba a stúdiószékbe.

– Isten hozta ismét közöttünk, Ramadán professzor! Mit gondol, mi a legújabb támadások üzenete?

– Véleményem szerint a támadások egyértelműsítették, hogy az Egyesült Államoknak mihamarabb tárgyalásokat kell kezdenie az Allah Kardjával. Különben, attól tartok, még több vérontásra lehet majd számítani Európa-szerte.

29

KOPPENHÁGA, KEDD 15.03

Úgy döntöttek, hogy ideje gyors megbeszélést tartaniuk, amire a koppenhágai reptér Hilton hoteljét megfelelőnek is találták. Adrian Carter érkezett meg elsőként, és a szálloda bárjában ücsörgött épp, amikor Gabriel és Sarah belépett az előcsarnokba. Carter unott tekintettel a lift felé irányította őket, és egy perc múlva már mindannyian Carter lakosztályában kuporogtak a tévé előtt. Carter nagyon hangosra állította a készüléket. A szobát előzetesen átvizsgálta a CIA, de Carter szakmai kérdésekben hagyományőrző volt, és Gabriellel abban is egyetértett, hogy az elektronikus kütyük csupán szükséges, de szerencsétlen kellékei az egykor oly nagyra becsült művészetnek.

– Zürich, Madrid, Bécs: három, tökéletesen koordinált reptéri merénylet, ugyanazon terv szerint. – Carter a mészárlás és rombolás képeire tapadt szemmel, gondterhelten rázta a fejét. – Százhuszonkilenc halott, ötszáz sebesült, Európa légi közlekedése megbénult.

– És mit szólnak mindehhez az európai politikusok? – kérdezte Gabriel.

– Nyilvánosan mind ugyanazt mondogatja: elítélendő, barbár és felháborító. A színfalak mögött pedig arra igyekeznek rávenni bennünket, hogy egyezzünk ki az ördöggel. Azt mondják, hogy vessünk véget ennek a szörnyűségnek, mielőtt még több vér folyna az ő földjükön. Még Downing Street-i barátaink is fontolgatni kezdték a lehetőséget, hogy valamiképp mégis próbáljuk meg tárgyalással megúszni a dolgot. Akárki legyen is a Szfinx, az biztos, hogy tömeggyilkos és kíméletlen vadállat, de az időzítése tökéletes.

– Előfordulhat, hogy az elnök kötélnek áll?

– Ezután már egészen biztosan nem. Most még eltökéltebben hangoztatja, hogy az ügyet tárgyalás nélkül kell rendezni. Ez azt jelenti, hogy nem maradt más hátra, mint a határidő lejárta előtt előkeríteni Elizabeth Haltont. – Carter a tévé képernyőjéről Gabriel felé fordította a tekintetét. – Ettől a perctől fogva a te kis Ibrahimod a mi legnagyobb és egyetlen reményünk.

– Nem az én Ibrahimom, Adrian!

– Ami a hivatalos washingtoni álláspontot illeti, most már a tiéd. – Carter egy-két decibelnyit lehalkította a tévét. – Tegnap éjjel nagy vihart kavartál Washingtonban. A Nemzetbiztonsági Tanács elkérte Ibrahim Faváz kihallgatását a CIA-tól.

– Milyenek a visszhangok?

– Elég vegyesek. A szakértői vélemények megoszlanak afelől, vajon igazat mondott-e Ibrahim, vagy másodszor is túljárt az eszeden. A szakértők úgy vélik, hogy túl hamar a segítségére siettél. Szerintük talán túl enyhén bántál a fogollyal.

– Ezek a szakértők mit forgatnak a fejükben?

– Egy újabb kihallgatást – válaszolta Carter.

– És kik vezetnék a kihallgatást?

– Rendes, keresztény nevű CIA-ügynököket akarnak egy izraeli bérgyilkos helyett.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ki vagyok rúgva?

– Pontosan.

– Ugye, nem azért jöttél Koppenhágába, Adrian, hogy ezt közöld velem? Erre épp elég lett volna egy telefonhívás!

– Úgy éreztem, ennyivel tartozom neked. Végül is én rángattalak bele az egészbe.

– Milyen nagyvonalú vagy! Azért egyet mondj meg, Adrian! A CIA vallatói szerinted mit tudnak még kihúzni Ibrahimból, amit nekem nem mondott el?

– Egyenes és egyértelmű válaszokat. Szakértői vélemény szerint Ibrahim kitérő és megtévesztő válaszokat adott.

– Valóban? Erre maguktól jöttek rá, vagy a számítógép jutott erre a következtetésre?

– A kettő kombinációja hozta ki ezt az eredményt.

– Még mennyi őszinteséget várnak el Ibrahimtól? Beleegyezett, hogy segít felkutatni Elizabeth Haltont, és megadta azt a koppenhágai számot, amit a fia minden áldott este fölhív.

– Ez ebben a formában nem igaz. Egy olyan számot adott meg, amit szerinte hív a fia.

– Ma este kiderítjük, hogy igazat mondott-e.

– A felsőbb vezetés nem akar olyan sokáig várni. Most akarják Ibrahimot falhoz állítani.

– Mégis hol akarják a vallatást lebonyolítani?

– Azt szeretnék tudni, használhatnák-e a németországi egységeteket.

– Az nem fog menni.

– Tartottam tőle, hogy ezt válaszolod. Ez esetben két lehetőség áll előttünk: vagy egy kelet-európai épületünkbe szállítjuk, vagy föltesszük egy egyiptomi gépre.

Gabriel csak ingatta a fejét.

– Ibrahim nem megy Kelet-Európába, és nem szállítjátok Egyiptomba sem. Senki sem nyomhatja a fejét víz alá, és senki sem állíthatja falhoz!

– Most nem gondolkodsz józanul, Gabriel! – Carter Sarah-ra pillantott abban a reményben, hogy ő segít észhez téríteni a férfit. – Egészen pontosan hol van most Ibrahim?

Gabriel nem válaszolt. Amikor Carter újra feltette a kérdést, Gabriel olyan éles hangot használt, amilyet korábban még sohasem hallott tőle.

– Visszaküldtem Amszterdamba. Valószínűleg otthon van, az August Allebéplein-i lakásában.

– Mi az ördögért küldted vissza?

– Nem volt választásom. Ha Ibrahim köddé válik, a felesége értesíti a holland rendőrséget, ami azzal jár, hogy mindketten hatalmas botrányba keveredünk Hollandiában.

– Egy hollandiai botrány elkerülése most nem éppen lényeges szempont. Szükségünk van arra az emberre, mégpedig azonnal. Feltételezem, megfigyelés alatt áll.

– Nem, Adrian, az valahogy kiment a fejünkből.

– E pillanatban nem tudom értékelni a fatalista izraeli humorodat.

– Persze hogy megfigyelés alatt tartjuk!

– Ezek szerint nem okozna különösebb gondot, hogy a kezünkre adjátok?

– Egyáltalán nem, de nem fogjátok megkapni Ibrahimot.

– Légy eszednél, Gabriel!

– Én vagyok itt az egyetlen, aki eszénél van, Adrian! És most mondom neked, ha a gorilláid a közelébe mernek menni, bajba kerülnek!

Carter nagyot sóhajtott.

– Úgy látszik, patthelyzetbe kerültünk.

– Nagyon úgy tűnik.

– Azt hiszem, van egy másik tervem – folytatta Carter. – Úgy gondolom, meg kell hallgatnod, nincs más választásod!

– Azt tanácsolom, higgadj le, Adrian!

– Elizabeth Halton péntek délután hatkor meghal, nincs sok időnk lehiggadni.

– Megadtam a helyet és a telefonszámot, amit az egyik fogva tartó rendszeresen fölhív. Te hozzáférsz a Nemzetbiztonsági Hivatal egész arzenáljához. Egy olyan jól felszerelt hivatal ad neked támogatást, ami a világ bármely részén bármilyen telekommunikációs eszközről, legyen az telefon, fax vagy e-mail, a nap bármely órájában könnyedén leszipkázza az adatokat. Add át Izsák koppenhágai számát a hivatalnak, és ha ma este hazatelefonál, a nemzetbiztonságiak minden lehető eszközzel derítsék ki, honnan jön a hívás!

Carter fölkelt, és gondterhelten odament a mini bárhoz. Kiválasztott egy üdítőt, de miután meglátta az itallapon az árát, visszarakta.

– Ahhoz, hogy a dolog simán menjen, poloskát kell tenni a lakásban lévő készülékbe, miközben folyamatos megfigyelés alatt tartjuk a feleségét és a gyereket.

– Szerinted mi a fenét csináltunk egész nap, Adrian? A szállodai szobánkban bámultuk a tévét? –Gabriel Sarah-ra nézett. – Te vagy az összekötő tiszt, Sarah, tájékoztasd a főnöködet, mi mindent végeztünk ma!

– Hanifá és Ahmed Faváz Koppenhága Norrebro nevű negyedében lakik. Lakásuk egy nagy, századfordulós tömbben található, ami akkora, mint egy kisebb város. Minden lakáshoz tartozik egy utcai bejárat és egy hátsó cselédbejáró. Ma délelőtt, amíg Hanifá elment bevásárolni, és elvitte Ahmedet sétálni, beosontunk a hátsó ajtón, és föltettünk egy… Hogy is hívták azt az eszközt, amit a telefonjukra raktunk? –kérdezte Sarah Gabriel felé fordulva.

– Távhallgatónak hívják. Az egész szobát lefedi, és a telefonbeszélgetésekbe is behallgathatunk.

– Jézusom! – szólalt meg Carter elhűlve. – Ne mondd, hogy a tisztemmel fényes nappal betörtetek egy koppenhágai lakásba!

– Sarah nagyon jól képzett ügynök, Adrian. Ha láttad volna, nagyon büszke lennél rá!

– A dániai Iszlám Ügyek Tanácsának telefonjába is elhelyeztünk egy átjátszót – folytatta Sarah. – A kapcsolószekrény az épület mögötti fasorban van. Nagyon könnyű munka volt.

– Gondolom, vizuális megfigyelést is alkalmaztok.

Gabriel a kérdést támadásnak vette, és rosszallóan nézett Carterre. A férfi elkapta a tekintetét, és a televízió képernyőjén futó vérontás képeit nézte.

– Azért küldtek ide, hogy kirúgjalak, ehelyett önkéntesen csatlakozom egy öngyilkos bevetéshez. – Lekapcsolta a tévét, és Gabrielre pillantott. – Rendben, győztél! Éjjel tényleg továbbítottuk a telefonszámot a Nemzetbiztonsági Hivatalnak. Feltéve, hogy Izsák mobilról telefonál, a nemzetbiztonságiak szerint legalább egy óra kell, hogy bemérjék a hozzávetőleges helyszínt. Ha ezzel megvannak, értesítjük az illetékes hatóságokat, és megkezdjük a keresést.

– Azért azt tisztázzátok az illetékes hatóságokkal, hogy azonnal megölik a nőt, ha bárki megpróbálja megmenteni.

– Már tisztáztuk európai barátainkkal, hogy ha mentésre kerül a sor, mi magunk akarjuk elvégezni. Tulajdonképpen erre az eshetőségre már át is irányítottunk egy állandó készültségben lévő Delta Force-egységet néhány európai fővárosba. Ha biztos híreket kapunk Elizabeth Halton holléte felől, a Delta Force egységei elindulnak és kiszabadítják, a sértett európaiakat pedig később engeszteljük ki.

– Nálunk egy egész részleg foglalkozik ilyen ügyekkel, Adrian! Ha szükséged van tanácsra, csak szólj!

– Van nektek elég bajotok! – Carter összehúzott szemöldökkel az órájára nézett. – Te és a csapatod vagytok a felelősek a feleség és a kisfiú megfigyeléséért. Én pedig elmegyek Londonba, és elmagyarázom, hogy miért nem engedelmeskedtem annak a felsőbb utasításnak, ami kizárta a te további részvételedet a műveletből. Elizabeth Halton és a magam sorsa is a te kezedben van, Gabriel. Kérlek, tégy meg mindent, hogy ne hulljon a fejünk a porba!