Könyv 17

34

COLORADO FÖLÖTT, KEDD 15.28

A Falcon 2000 típusú magánrepülő ereszkedésbe kezdett, amikor a kelet-coloradói síkság fölött vonuló viharfelhőkön át leszállni készült. Lawrence Strauss levette az olvasószemüvegét, és két ujjal masszírozni kezdte az orrnyergét. Washington egyik legbefolyásosabb ügyvédje rettegett a repüléstől, ezért ha csak tehette, a repülőgépek környékét is elkerülte. A magángépeket pedig egyszerűen szárnyas koporsónak nevezte. Mostani ügye természete miatt megbízója arra kérte, hogy a legnagyobb titokban, bérelt repülőgépen utazzon Washingtonból Coloradóba. Lawrence Strauss nemigen engedte, hogy ügyfelei beleszóljanak időbeosztásába vagy utazási szokásaiba, de ezúttal kivételt tett. Megbízója jó barátja volt, az Egyesült Államok elnöke, a megbízatása pedig olyan kényes természetű, hogy magán az elnökön és az igazságügy miniszteren kívül senki nem is tudott a létezéséről.

A Falcon a viharfelhőkből alászállva nyugodtabb légrétegbe érkezett. Strauss visszavette a szemüvegét, és kinyitotta az előtte heverő aktát: Egyesült Államok kontra Abdullah Abdul-Razzak sejk. A Fehér Házban előző este személyesen az elnök adta át neki. Strauss sok mindent megtudott az egyiptomi férfi elleni ügyről; legfőképpen azt, hogy kártyavár volt. Egy jó védőügyvéd jól előadott érvével az egész vádat meg lehetett volna semmisíteni. A sejknek azonban nem volt jó az ügyvédje. Egy manhattani öntelt emberjogi harcost bérelt fel, aki rögtön belesétált a vád kelepcéjébe. Ha Lawrence Strauss lett volna a sejk ügyvédje, az ügy sohasem kerül bíróság elé, és Abdullah is megússza valami enyhébb büntetéssel, sőt még az is lehet, hogy szabadlábra helyezik.

Lawrence Strauss azonban nem szokott Abdullah sejk-féle ügyeket elvállalni. Valójában alig vállalt valamit. Washingtonban a legkeresettebb ügyvédként emlegették, akit azonban senki sem ismert. Sohasem nyilatkozott a sajtónak, és a washingtoni fogadásoktól is távol tartotta magát. Tárgyalóteremben is húsz éve járt utoljára, amikor tanúvallomást tett egy férfi ellen, aki a washingtoni Battery Kemble Parkban egy reggeli futás alkalmával tettlegesen bántalmazta. Lawrence Strauss Washington árnyékában működött, ahol az ügyvédi agyafúrtságnál sokkal többet számítanak a barátságok. Strauss washingtoni kollégáitól eltérően rendelkezett még azzal a ritka képességgel is, hogy egymással szemben álló politikai felekhez is megtalálta az utat. Politikája rendkívül gyakorlatias, véleménye mindig mérvadó volt, így függetlenül attól, hogy épp mely politikai párt kormányozta az országot, ő minden évben eltöltött néhány hétvégét Camp Davidben. Lawrence Strauss megállapodásokat kötött, megnyugtatta a felborzolt kedélyeket, békéltetett és megerősítette az egyezségeket. A problémákat megoldotta, a vádlókat leszerelte. Szilárd meggyőződése volt, hogy a perek olyanok, mint a szerencsejáték, Lawrence Strauss pedig nem szerette a kiszámíthatatlan helyzeteket. Ez alól csupán csütörtök esténként tett kivételt, amikor az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának elnökével, két volt belügyminiszterrel és a Szenátus Bírói Tanácsának elnökével ült össze pókerezni. Múlt héten – mint általában mindig – ismét sokat nyert.

A repülőgép hangszórójában hirtelen sercegő zaj szólalt meg, majd a kapitány hangja hallatszott, aki értesítette Strausst, hogy tíz perc múlva megkezdi a leszállást. Strauss becsúsztatta az aktát a táskájába, és figyelte az egyre közeledő havas csúcsokat. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, mert tudta, hogy hiába jött ide. Nagyon rossz lapokat kapott, de ugyanilyen rossz lapokkal játszik az ellenfele is. Blöffölnie kell, pedig utál blöffölni. A blöff a vesztesek taktikája, Lawrence Strauss pedig egy dolgot utált jobban a repülésnél is: veszíteni.

Az Egyesült Államokban csak Supermaxként vagy a Sziklás-hegység Alcatrazaként emlegetett börtön két-mérföldnyire délre feküdt Florence településtől, Colorado kopár, barna hegyláncai között. Az ország négyszáz legveszélyesebb bűnözőjét tartották itt fogva. Köztük volt Theodore Kaczynski, Terry Nichols, Eric Rudolph, Matthew Hale, David Lane és Anthony „Gázcső” Casso, a Lucchese bűnbanda alvezére. A Supermax falai között élt sok iszlamista terrorista, például Zacarias Moussaoui, Richard Reid és Ramzi Juszef is, aki a World Trade Center elleni 1993-as merénylet kitervelője volt. A legutóbbi felmérések során fény derült rá, hogy a Supermaxben fogva tartott rendkívül veszélyes bűnözők ellenére az intézmény egyáltalán nem biztonságos, és személyzete sem elegendő. Kaliforniai ügyészek kiderítették például, hogy a mexikói maffiavezér, Ruben Castro, börtöncellájából irányítja Los Angeles-i bűnszövetkezetét, míg a spanyol hatóságok azt is felfedték, hogy a World Trade Center elleni merénylet egyik kidolgozója, Mohammed Szalameh, levelező kapcsolatban állt azzal a terrorista sejttel, amely a madridi metrómerényletet elkövette. Lawrence Strauss, miközben az FBI autójában áthaladt a kapun, csak abban reménykedett, hogy a sokat bírált őröknek legalább addig sikerül titokban tartaniuk az ittlétét, míg újra felszáll.

A fogadóhelyiségben egy őr várta Strausst. Ünnepélyesen kezet nyújtott, amikor Strauss belépett, és halkan köszönt, majd szó nélkül bevezette az épületegyüttes gyomrába. Jó néhány rácsos ajtón mentek keresztül, amelyek mindegyike kérlelhetetlenül becsukódott mögöttük. Strauss egyszer elkísérte az elnököt egy atom-tengeralattjáróra, és ott megfogadta, hogy hasonló jármű fedélzetére soha többet nem lép. Most is ugyanaz az érzés kerítette hatalmába: a klausztrofóbia. Fulladt, és a metsző hideg ellenére folyt róla az izzadság.

Az őr egy kihallgató szobába kísérte. A helyiséget plexiüveg fallal két részre választották: az egyik oldalon a látogatók, a másikon pedig a foglyok kaptak helyet. Beszélgetni telefonon tudtak. Egy felirat arra figyelmeztetett, hogy minden beszélgetést rögzítenek. Strauss ránézett az őrre, és megszólalt:

– Attól tartok, ez így nem fog működni.

– A hangrögzítőket és a kamerákat kikapcsoljuk.

– Ez a beszélgetés semmilyen körülmények között nem folytatható le telefonon.

– A CIA és az FBI ezt sohasem kifogásolja.

– Én nem a CIA-nak, vagy az FBI-nak dolgozom.

– Mr. Strauss, sajnos a szabályzat ezt írja elő.

Strauss belenyúlt a kabátzsebébe, és előhúzta a mobilját.

– Egyetlen telefonomba kerül az egész. Egy hívás, és megkapom, amit akarok, de ne vesztegessük most erre az időt! Találjunk ésszerű kompromisszumot!

– Mit tanácsol?

Strauss elmondta.

– Már hetek óta nem hagyta el a celláját.

– Akkor a friss levegő bizonyára jót fog neki tenni.

– Tudja, hogy milyen hideg van odakinn?

– Adjon rá kabátot! – válaszolta Strauss.

Már sötétedett, mire Strausst egy biztonsági ajtón kivezették a nyugati udvarra. Egy kempingasztalt és két kempingszéket helyeztek a pálya kellős közepére, amelyet az elektromos drótkerítés fölött futó ívlámpák világítottak meg. Négy őr szobrozott a terület körül, a két őrtoronyban pedig még egy-egy lefelé szegezett fegyverű őr állt. Strauss jóváhagyóan bólintott az őrnek, majd kiment az udvarra, és helyet foglalt.

Abdullá Abdul-Razzak sejk bilincsben, két melák őrrel az oldalán, öt perc múlva hagyta el a celláját. Sokkal alacsonyabb volt, mint Strauss gondolta, és olyan sovány, mint egy koldus. Narancsszínű börtönruhája fölött sárgásbarna kabátot vetett csontos vállára. Szakálla rendezetlen volt, s ami keveset Strauss látott az arcából, az hamuszínű és betegesen beesett volt. Egy haldokló ember arca volt ez, olyan emberé, aki már évek óta nem látott napfényt. Szeme azonban még mindig fensőbbséges intelligenciától sugárzott. Lawrence Strauss azzal kereste a kenyerét, hogy azonnal véleményt tudott alkotni emberekről. Abdullá sejkről az volt a benyomása, hogy a férfi bátor és elszánt, s egyáltalán nem hasonlít a média és a tárgyalóterem vádlói által lefestett őrjöngő fanatikushoz. Méltó ellenfél lehetne belőle.

Amint a sejk elfoglalta a helyét, Strauss az egyik őrre nézett.

– Kérem, vegye le a bilincsét!

– Sajnálom, de ezt a szabályt sohasem hágjuk át a Maxben. A foglyoknak semmilyen körülmények között nem vesszük le a bilincsét a börtöncellán kívül. Igaz, Abdullá sejk?

Az őrök megveregették a sejk vállát, majd visszaindultak az épület felé. Az egyiptomi férfi nem válaszolt, csupán fekete szemével figyelte Lawrence Strausst.

– Ki maga? – kérdezte erős akcentussal.

– Arthur Hamilton a nevem – válaszolta Strauss.

– Az amerikai kormánynak dolgozik, Mr. Hamilton?

Strauss tagadólag rázta a fejét.

– Rögtön az elején tisztázni szeretném, hogy magánszemély vagyok. Nem állok kapcsolatban az Egyesült Államok kormányával.

– De nyilván nem önszántából érkezett ide! Valaki küldte.

– Így igaz.

– Ki küldte?

Strauss föltekintett a tornyokban álló őrökre, majd egyenesen Abdullá sejk szemébe nézett:

– Az Egyesült Államok elnöke.

A sejk rezzenéstelen arccal fogadta az információt.

– Már vártam magát. Mit tehetek önért, Mr. Hamilton?

– Gondolom, már értesült róla, hogy a csoportja elrabolta a londoni amerikai nagykövet lányát, és azzal fenyegetőznek, hogy kivégzik, ha az Egyesült Államok nem helyezi magát szabadlábra, és nem küldi haza Egyiptomba.

– Gondosan válogassa meg a szavait, Mr. Hamilton! Elizabeth Halton a mi szemünkben jogos célpont. Halála, ha netán bekövetkeznék, nem gyilkosság, hanem jogos emberölés lesz.

– Ezek szerint tud róla, hogy mi történt az ön nevében?

– Tisztában vagyok vele, Mr. Hamilton.

– Köze van bármilyen módon is a támadáshoz?

– Azt akarja megtudni, vajon én rendeltem-e el, vagy hogy segítettem-e kitervelni?

– Pontosan ezt szeretném megtudni.

A sejk a fejét csóválta.

– Azóta, hogy ebben az intézményben tartanak fogva, nincs kapcsolatom az Allah Kardjával. Bármit tettek a nevemben, az tudomásom és beleegyezésem nélkül történt.

– A fivére tette?

– Azt nem tudhatom. – A sejk hirtelen mosolyra húzta a száját. – Maga nagyon jó kérdéseket tesz föl, Mr. Hamilton. Helyesen feltételezem, hogy ön ügyvéd?

– Eltalálta, Abdullá sejk.

– Nagyra becsülöm az őszinteségét. Most pedig föltehetnék én is egy kérdést?

Strauss bólintott.

– Ön, Mr. Hamilton, áttérne az iszlám hitére?

– Megbocsásson, nem értem a kérdést.

– Hívő muzulmánként kötelességem néhány dolgot megtenni. Ezek közé tartozik az iszlám ajándékának átadása a hitetleneknek.

– Sajnálom, Abdullá sejk, én már elköteleztem magam.

– Ön a Biblia tanait követi?

– Én a törvényben hiszek, Abdullá sejk.

– Az egyetlen törvény, ami számít, az Isten törvénye.

– És mit mondana Isten arról a sok mészárlásról, amit az ön nevében követtek el Európában? Mit szólna Isten az ártatlanok elrablásához és kivégzéséhez?

– A halottak száma elenyésző azokéhoz a szerencsétlenekéhez képest, akiket megkínoztak és megöltek az önök barátja, Hoszni Mubarak börtönében. Nagyságrendben említésre sem méltó azokéhoz az ártatlan muzulmánokéhoz képest, akik Irak amerikai és brit megszállása során vesztették életüket. – A sejk elhallgatott egy pillanatra. – Tudja, mi történt a hazámban, miután Oszama gépei belerepültek az ikertornyokba? Az ön kormánya egy több száz névből álló listát adott át a Mubarak-rezsimnek. És tudja ön, Mr. Hamilton, hogy mit tett Mubarak és a titkosrendőrsége? Minden egyes embert letartóztattak és kegyetlenül megkínoztak még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy semmi köze a szeptember 11-i támadásokhoz.

– És mindez igazolja egy ártatlan nő elrablását és megölését?

– Kétségkívül. – A sejk az ívlámpák felé nézett. Az éles fény még a maradék színt is megfakította az arcán. – De az elnök nyilván nem azért küldte ide önt Washingtonból, hogy vitát folytasson velem.

– Nem, uram, nem ezért küldött ide.

– Akkor mi a látogatása célja?

– Az elnök azért küldött ide, hogy egy szívességet kérjek öntől. Azt szeretné, ha kiadna egy fatvát, amelyben elítéli csoportja merényleteit, és Elizabeth Halton azonnali szabadon bocsátására szólítana fel. Az elnök úgy véli, hogy az ön szavai mély hatást gyakorolnának a hölgy fogva tartóira.

– A fogva tartók más hangokra figyelnek, az enyém csupán háttérzaj lenne.

– Az elnök másképp gondolja – felelte Strauss, a következő mondat szavait pedig rendkívüli figyelemmel formálta. – Az elnököt lekötelezné, ha bármiféle segítséget tudna nyújtani az ügyben.

– Az ön elnöke hogyan mutatná ki jóindulatát?

– Én nem tárgyalni jöttem ide, Abdullá sejk.

– Dehogynem, Mr. Hamilton.

– Az elnök úgy véli, hogy ön józanul gondolkodó ember, akinek nem áll szándékában Elizabeth Haltont bántalmazni. Az elnök úgy hiszi, a jelenlegi helyzet nem megfelelő a tárgyalásra. Ez az Amerikai Egyesült Államok hivatalos politikájával is ellentétes lenne.

– Ha az elnök úgy gondolja, hogy én józan gondolkodású ember vagyok, akkor miért nevezett vérszomjas terroristának?

– Néha olyan dolgokat mondunk a nyilvánosság előtt, amelyek nem feltétlenül tükrözik a véleményünket. Azt hiszem, hogy a Közel-Keletről származó emberként ezt ön meg tudja érteni.

– Jobban, mint gondolná. A fatvához az elnöknek nincs szüksége rám. Jól felkészült CIA-ügynökei gyárthatnak neki egyet.

– Az elnök úgy véli, a fogva tartóknak az ön szavaira van szükségük. Azt szeretné, ha a nyilatkozatát kamera előtt olvasná fel. Természetesen megteremtjük hozzá a feltételeket.

– Természetesen – válaszolta a sejk a szakállát simogatva. – Úgy értsem, hogy az Egyesült Államok elnöke megkér, vessek véget a válságnak, de nem ajánl fel semmit cserébe?

Strauss kivette az aktát táskájából, és az asztalra helyezte.

– Amikor átolvastam az ügyet, feltűnt, hogy a virginiai ügyészség bizonyos felmentő körülményeket tartalmazó bizonyítékokat nem adott át az ön ügyvédeinek, holott a törvény szerint át kellett volna adniuk ezeket. Úgy vélem, hogy a 2255. cikkely felhasználásával kedvező fogadtatásra találhatnánk a bíróságon.

– Mennyire kedvező fogadtatásra?

Strauss megfontoltan folytatta.

– El tudok képzelni egy olyan felállást, amelyben az ön ítéletét eltörlik, és azután a kormánynak döntenie kell afelől, hogy újratárgyalják-e az ügyet, vagy egyszerűen szabadlábra helyezik önt. Közben persze lépéseket teszünk annak érdekében, hogy ez idő alatt sokkal kényelmesebb körülmények között élhessen itt.

– Ezt úgy adja elő, mintha meghívott vendég volnék.

– Meghívott vendég is volt, Abdullá sejk! Engedélyeztük, hogy belépjen az országunkba, maga pedig azzal hálálta meg vendégszeretetünket, hogy támadást szervezett országunk legfontosabb épületei ellen.

– Ezzel együtt is elvállalná az ügyemet?

– Én nem foglalkozom ilyesmivel, de tudok jó néhány ügyvédet, akik remekül elvégeznék ezt a munkát.

– Mennyi ideig tartana az ügy lebonyolítása?

– Két évig. Legfeljebb háromig – válaszolta Strauss.

– Úgy nézek én ki, mint aki három év múlva még élni fog?

– Nincs választása.

– Ugyan, Mr. Hamilton! Az elnöknek nincs választása. Tulajdonképpen olyan behatároltak a lehetőségei, hogy ideküldte magát, aki térden csúszva segítségért könyörög. Viszonzásul pedig csak hamis reményeket dobott elém, és még azt hiszi, hogy ezért hálás leszek magának. De maguk, amerikaiak, mindig ezt teszik. Egyvalamit nem ért meg, Mr. Hamilton! Itt sokkal nagyobb a tét egy amerikai nő sorsánál. A Kard fellázította egész Egyiptomot. A Mubarak-kormány napjai meg vannak számlálva. Ha ez a kormány elbukik, az egész Közel-Kelet egy szempillantás alatt megváltozik.

Strauss visszatette az aktát a táskájába.

– Én nem vagyok Közel-Kelet-szakértő, de valami azt súgja, hogy elszámolta magát, Abdullá sejk. Adja közre azt a fatvát, és mentse meg Elizabeth Halton életét! Cselekedjen helyesen, és Isten megjutalmazza! – Kicsit töprengett, majd hozzátette: – És az elnök is.

– Mondja meg az elnökének, hogy Amerika nem tárgyal terroristákkal, mi pedig nem tárgyalunk zsarnokokkal. Mondja meg neki, hogy teljesítse a Kard követeléseit, különben nemsokára koporsóban kapja meg a keresztlányát az Andrews légi támaszponton!

Strauss hirtelen fölállt, és a sejk szemébe nézett.

– Végzetes hibát követ el, és ezért a börtönben fog elpusztulni.

– Lehet, de maga előttem fog meghalni.

– Szerintem az én egészségi állapotom jobb, mint az öné.

– Az igaz, de maga Washingtonban él, amit testvéreink hamarosan a földdel tesznek egyenlővé. – A sejk fölnézett a koromfekete égboltra. – Jó utat kívánok hazafelé, Mr. Hamilton. Kérem, adja át üdvözletem az elnöknek!

35

KOPPENHÁGA, SZERDA 13.15

– Igaza volt! A hívás tényleg Németországból érkezett

– szólalt meg Adrian Carter.

A két férfi a Tivoli-kert murvával felszórt gyalogösvényén sétálgatott. Carter gyapjú télikabátot és egy moszkvai kiküldetéséből származó usánkát viselt. Gabrielen ezzel szemben csak farmer és bőrdzseki volt, ezért olyan morcosan izgett-mozgott Carter mellett, mint a nyugtalan lelkiismeret.

– A nemzetvédelmiseknek sikerült bemérniük, hogy Izsák valahonnan Dortmund közeléből telefonált, feltehetően az A l-es autópálya mellől. Mostantól azt feltételezzük, hogy az emberrablóknak valahogyan sikerült kihozniuk Elizabeth Haltont Nagy-Britanniából, a kontinensen pedig rejtekhelyről rejtekhelyre cipelik.

– Értesítetted a németeket?

– Miután a nemzetvédelmisek bemérték a helyszínt, az elnök két percet beszélt a német kancellárral. Egy órán belül az északnyugati régió összes rendőrét bevonták a kutatásba. Nyilván nem találták meg sem Izsákot, sem Elizabethet.

– Még az is meglehet, hogy szerencsénk van. Ha nem egy megfelelő rendőr bukkan rájuk, egy újabb Fürstenfeldbruck történhetett volna.

– Honnan olyan ismerős nekem ez a név?

– Így hívták azt a München melletti repteret, ahová 1972-ben a sportolóinkat vitték. A terroristák azt hitték, hogy az atléták beszállnak a gépbe, és elrepülnek az országból. De persze csapda volt. A németek kitalálták, hogy megkísérlik a mentést. Megkértük őket, hadd vezessük le mi az akciót, de visszautasították, mert ők maguk akarták elvégezni. Hogy finoman fejezzem ki magam, elég amatőr módon.

– Emlékszem már! – szólalt meg elmerengve Carter. – Néhány percen belül minden atlétátok meghalt.

– Samron az irányítótoronyban volt, ezért saját szemével nézte végig az eseményt.

Leültek egy kávézó teraszán. Gabriel mindkettejüknek kávét és almatortát rendelt, közben figyelte, amint Sarah komótosan elsétál mellettük. A lány begyűrte a sála végét a kabátjába. Ez volt az egyezményes jel arra, hogy nem lát dán titkosszolgálati megfigyelőket.

– München – mondta újra révedezve Carter. – Minden út Münchenbe vezet vissza, ugye? München bebizonyította, hogy a terrorizmus térdre kényszerítheti a civilizált világot. Jasszer Arafát városszerte otthagyta az ujjlenyomatát, de aztán két évvel később csak ott állt az ENSZ közgyűlése előtt. – Carter savanyú képet vágott, majd belekortyolt a kávéjába. – München azonban azt is bebizonyította, hogy a gyilkosok elleni határozott, kegyetlen és könyörtelen hajsza eredményes lehet. Jó időbe telt, de a Fekete Szeptembert végül mégiscsak sikerült kivonnotok a forgalomból. –Carter Gabrielre pillantott. – Láttad a filmet?

Gabriel megsemmisítőén nézett Carterre, és lassan ingatta a fejét.

– Minden éjjel látom a fejemben, Adrian. Én az igazit látom, nem azt a mesét, amit olyasvalaki írt, aki még az országom létének jogosságát is kétségbe vonja.

– Nem akartalak megbántani – válaszolta Carter étvágytalanul piszkálva a tortáját. – Bizonyos szempontból azért akkoriban mégiscsak könnyebb volt, nem? Kiiktatjuk a vezetőket, és az egész hálózatnak vége. Mostanában pedig eszmékkel kell megküzdenünk; az eszméket pedig nem olyan könnyű kiirtani. Olyan ez, mint a rákellenes küzdelem: meg kell találni a gyógyszer helyes dózisát. Ha túl keveset adsz, a rák továbbterjed, ha túl sokat, megölöd a beteget.

– Sohasem tudjátok legyőzni a rákot, amíg Egyiptom folyamatosan ontja a terroristákat – válaszolta Gabriel. – Ibrahim Faváz kivétel. Miután megkínozták, és a rendszer földbe tiporta, úgy döntött, hogy inkább kilép az iszlamista mozgalomból, és megpróbál tovább élni azzal, ami az életéből még megmaradt. A kínvallatás után legtöbben azonban pont az ellenkező irányba fordulnak.

– Nem lenne csodálatos, ha varázsütésre virágzó, élhető demokráciát teremtenénk a Nílus partján? Sajnos, ha végignézem, hogy mi történt Irakban, nem hiszem, hogy ez a közeljövőben bekövetkezhet. Ezért Mubarakkal és gengszterbandájával továbbra is együtt kell működnünk. Tudjuk, hogy nagy gazember, de ő a mi gazemberünk… és a tiétek is, Gabriel. Vagy szeretnéd, ha a szomszédságotokban megalakulna az Egyiptomi Iszlamista Köztársaság?

– Sok szempontból Egyiptom már most is iszlamista állam. Az egyiptomi kormány a legalapvetőbb ellátást sem képes megadni a népének, ezért az iszlamisták léptek a helyükre. Az általános iskolától az egyetemig az egész oktatási rendszerbe beszivárogtak, ellepték a hivatalokat és a szakszervezeteket, a művészeti életet és a sajtót, még a bíróságokon és az ügyvédi kamarákban is ott vannak. Se egy könyv nem jelenhet meg, se egy filmet nem forgathatnak le az al-Azhar egyházi méltóságainak előzetes hozzájárulása nélkül. A nyugati befolyás vészesen gyengül. Csak idő kérdése, hogy maga a rezsim is végleg letűnjön a színről.

– Szerencsére amikorra ez bekövetkezik, mi már más üzemanyaggal fogjuk tankolni az autóinkat.

– Ti biztosan, de mi magunkra maradunk a szörnyeteggel – válaszolta Gabriel.

Gabriel néhány papírpénzt dugott a kávéscsészéje alá, aztán fölállt az asztaltól. Átsétáltak a park másik végébe, ahol egy sor kifőzde állt. Sarah az egyik bódé előtt ücsörgött egy padon, és épp egy rákos szendvicset falatozott, amikor a két férfi elhaladt mellette. Szendvicsét azon nyomban bevágta a kukába, és társai után eredt.

– Ha már Egyiptomnál tartunk, éjjel majdnem fogtunk valamit. Az SSI letartóztatott egy Husszein Mandali nevű Kard-kémet. Szerencsétlenségére amikor elfogták, épp nála volt Tajjib sejk egyik magnófelvétele. A felvételt pedig az emberrablás után rögzítették. Úgy tűnik, hogy amikor a prédikációt rögzítették, Mandali jelen volt a Zamálek szigeti luxusházban. A lakás Rasíd bin Szultán herceg, a Kard egyik szaúdi támogatójának tulajdonában áll. A herceget már egy ideje megfigyelés alatt tartjuk. Úgy tűnik, az iszlamista terroristák támogatása neki ugyanolyan hobbi, mint a vadászsólymok vagy a kurvák tartása.

Carter előkotorta a pipáját télikabátja zsebéből.

– Az SSI a lakást átkutatva megfigyelte, hogy a helyszínt sebtében, érkezésük előtt nem sokkal hagyták el. Engedélyt kértünk, hogy mi magunk is kihallgathassuk Mandalit, de úgy tájékoztattak, hogy pillanatnyilag nem kihallgatható.

– Ami annyit jelent, hogy nem mutogatható.

– Vagy még rosszabb.

– Még mindig el akarod küldeni Egyiptomba az én Ibrahimomat?

– Te kényszerítettél rá, Gabriel. Most az a kérdés, mi lesz a következő lépésünk.

– Talán ideje volna szót váltanunk Izsákkal.

Carter megtorpant, és Gabrielre nézett.

– Most meg mit forgatsz a fejedben?

Míg sétálgattak Koppenhága belvárosának csendes, macskaköves utcáin, Gabriel elmesélte tervét Carternek.

– Nagyon kockázatos, ráadásul arra sincs semmi garancia, hogy ma este hazatelefonál. Megkértük a német rendőrséget, hogy olyan diszkréten folytassák a nyomozást, ahogy csak lehet, de a német média valahogy mégis szimatot kapott, ezért jó esély van rá, hogy Izsák is észrevette. Ha okos… és nincs bizonyítékunk az ellenkezőjére… akkor valószínűleg összekapcsolja, hogy a telefonhívásának köze van hozzá.

– Telefonálni fog, Adrian! Nagyon ragaszkodik a családjához. Ami pedig a kockázatot illeti: kockázat nélkül nincs szerencse.

Carter elgondolkodott Gabriel szavain.

– A helyzetet tisztázni kell a dánokkal, és az elnöknek is jóvá kell hagynia – adta meg magát végül.

– Akkor hívd föl!

Carter Gabriel kezébe nyomta a telefont.

– A te barátod. Te hívd fel!

Egy egész óra telt el, mire az elnök áldását adta Gabriel tervére. A művelet első lépésére a következő tíz percben sor került, ugyan nem Koppenhágában, hanem Amszterdamban, ahol 12 óra 45-kor Ibrahim Faváz déli imádságát befejezve kilépett az al-Hidzsra mecset kapuján, és elindult a Ten Kate Straat-i piac irányába. Ahogy közeledett a piac végén álló standja felé, egy férfi lépett mellé, és erősen megszorította a karját. A himlőhelyes arcú férfi palesztinai dialektusban szólította meg, és öt perc múlva Ibrahim már egy Mercedes hátsó ülésén találta magát.

– Meg se bilincselnek, a szememet se kötik be?

A ragyás férfi lassan a fejét rázta.

– Ma este egy szép, kényelmes utat teszünk együtt, feltéve, ha rendesen viselkedik.

– Hová megyünk?

A férfi őszintén válaszolt.

– Koppenhágába? De miért Koppenhágába?

– Egy barátja egy nagyon veszélyes hídon készül ott átkelni, és szüksége van egy olyan igaz ember útmutatására, amilyen maga.

– Ezek szerint már hallott a fiamról.

– Én csak futár vagyok. A képet a barátja fogja kiegészíteni, miután megérkezünk.

– De mi van a menyemmel és az unokámmal?

A ragyás férfi nem válaszolt, hanem belepillantott a visszapillantó tükörbe, és biccentéssel jelezte a sofőrnek, hogy indítson. Ahogy az autó elindult a járda mellől, Ibrahimnak átfutott az agyán, hogy vajon tényleg Koppenhágába és nem egy egyiptomi kínzókamrába érkeznek-e. Eszébe jutottak Abdullá sejk egykori szavai: Bízz Istenben, ne hagyd el magad!

Dánia nem túl titkos rendőrségét Biztonsági Hírszerzési Szolgálatnak nevezik. Az ott dolgozók egyszerűen csak Szolgálatnak hívják, az olyan hivatásosok körében pedig, mint amilyen Adrian Carter, PET-nek emlegetik, a szolgálat kiejthetetlen dán nevének rövidítése után. Bár az intézmény címe hivatalosan államtitok, minden egyes koppenhágai lakos tudja, hogy a Tivoli-kerttől északra elterülő csendes negyed egyik névtelen épülete ad otthont a központnak. Lars Mortensen, a PET mélyen Amerika-barát vezetője az irodájában várakozott, míg Cartert bevezették hozzá. Mortensen magas volt, mint minden honfitársa, arcán viking őseinek vonásai, szőke fejével pedig akár hollywoodi filmsztárnak is elmehetett volna. Átható tekintetű, kék szeméből visszafogott kíváncsiságon kívül semmit sem lehetett kivenni. Ritkaságszámba ment, hogy egy Adrian Carter formátumú amerikai kém csak úgy ellátogat Koppenhágába. Az még ritkábban fordult elő, hogy látogatása előtt öt perccel jelentkezzen be.

– Bárcsak előbb szólt volna az érkezéséről, akkor megfelelően fogadhatnánk! – mondta Mortensen, és kényelmes, modern, skandináv tervezésű székbe ültette le Cartert. – Mégis minek köszönhetjük a látogatását?

– Sajnálatos módon egy igen kellemetlen helyzet állt elő. Az Elizabeth Halton utáni kutatásaink során egy nyom dán földre vezetett bennünket. Valójában nem is bennünket, hanem egy általunk megbízott hírszerzési szolgálatot.

– Melyik szolgálatról van szó?

Carter bevallotta az igazságot, és figyelte, ahogy Mortensen kék szeme érdeklődőről haragosra változik.

– Mióta vannak Dániában?

– Nagyjából huszonnégy órája.

– Bennünket miért nem értesítettek?

– Mert forrónyom-követésről volt szó.

– A telefonok azért működnek forrónyom-követéskor is, és vannak ezenkívül fax- és számítógépek is.

– Részünkről történt figyelmetlenség – folytatta békítő hangnemben Carter. – A felelősség pedig nem az izraelieket terheli, hanem engem.

– Mit csinálnak itt egészen pontosan? És miért jött hozzánk most? – kérdezte Mortensen összehúzott szemmel.

Míg Carter beszámolóját hallgatta, a dán biztonsági főnök izgatottan ütögette a térdét ezüsttollával.

– Pontosan hány izraeli tartózkodik most Koppenhágában?

– Őszintén szólva nem tudom.

– Azt akarom, hogy egy órán belül hagyják el a várost!

– Attól tartok, legalább egyiküknek biztosan itt kell maradnia.

– Hogy hívják az illetőt?

Carter megmondta. Mortensen tolla megállt.

– Erről értesítenem kell a miniszterelnököt!

– Valóban szükséges a politikusokat is bevonni?

– Csak abban az esetben, ha meg akarom tartani az állásomat – vágott vissza Mortensen. – Feltételezve, hogy a miniszterelnök beleegyezik… és nincs okom azt gondolni, hogy másképpen tenne… magam is jelen akarok lenni, amikor Faváz telefonál.

– Nagyon kellemetlen lesz.

– Mi, dánok, elég kemény fickók vagyunk. Azt hiszem, meg tudok birkózni a helyzettel.

– Akkor mindnyájan nagyon örvendünk a jelenlétének.

– Mondja meg Allon barátjának, hogy a Berettáját tartsa a pisztolytáskájában! Nem akarok holttesteket.

Ha ma este bárki meghal ebben az országban, ő lesz az első számú gyanúsítottunk.

– Feltétlenül átadom neki – válaszolta Carter.

Mortensen szemébe visszatért a kíváncsiság.

– Hogy néz ki a pasas?

– Allon?

Mortensen bólintott.

– Nagyon komoly fickó, de egy kicsit nyers a modora.

– Mindnek az – mondta Mortensen.

– Igaz, de ki hibáztathatná őket ezért?

Koppenhágában van néhány ronda ház; az amerikai követség Dag Hammarskjölds allén álló üvegpalotája közéjük tartozik. A CIA-iroda kicsi és zsúfolt, mivel a hidegháború idején Koppenhága hírszerzési szempontból nem játszott fontos szerepet, és ez mára sem sokat változott. A legmodernebb technikával felszerelt tárgyalóteremben ennek ellenére húsz ember kényelmesen leültethető. Carter úgy gondolta, fedőnevet kellene használniuk, mire Gabriel rövid gondolkodás után azt ajánlotta, hogy nevezzék magukat Mórijának a jeruzsálemi hegy után, ahol Ábrahámot arra utasította Isten, hogy egyetlen fiát áldozza föl. Carter, akinek apja az episzkopális egyház lelkipásztora volt, költőinek találta a választást, és ettől fogva a CIA-val folytatott kommunikációban kizárólag Mórija Csapatnak nevezték magukat.

Ibrahim Faváz Odeddel és Jákovval az oldalán este hatkor érkezett meg Amszterdamból. Lars Mortensen 6 óra 15-kor jelent meg, és rögtön feloldozta Gabrielt azon bűne alól, hogy nem értesítette a dán hatóságokat, mielőtt az országba lépett. Gabriel most engedélyt kért tőle, hogy egész csapata az országban maradhasson, és végigkövethesse a műveletet. Mortensen, akit teljesen elbűvölt, hogy találkozhat az élő legendával, rögtön beleegyezett. Mordeháj és Sarah azután csatlakozott hozzájuk, hogy tábort bontottak a szállodában. Eli Lavon hálásan futott be a fagyos Nørrebróból, amelyet már egy hete csaknem egyfolytában megfigyelés alatt tartott.

A kora esti órákban Mortensen vezetésével a dánok játszották a főszerepet. Hét órakor elvágták a nørrebrói lakásba vezető telefonkábelt, és minden bejövő hívást átirányítottak róla a CIA-irodába. A kulturális összeütközés elkerülése végett Mortensen gondosan női ügynököket jelölt ki arra, hogy tizenöt perc múlva bekopogjanak a lakásba, és néhány rutinkérdést tegyenek föl Ibrahim Faváz hollétéről. Mordeháj távhallgatója még mindig működött, és Mortensen nagy rémületére a Mórija Csapat végigkövette a lakásban zajló eseményeket. A kérdezősködés negyedóráig tartott, végül a két ügynök további kihallgatásra az őr-szobába szállította Hanifát és Ahmedet. Hanifától rögtön elkobozták a mobiltelefonját, amelyet elvittek a nagykövetség épületébe, ahol Mordeháj – Carter és Mortensen figyelő tekintete előtt – információkat keresve gyorsan át is vizsgálta.

Nyolc órára olyan síri csend támadt, mint halottvirrasztáskor. A téglalap alakú asztal egyik oldalán az amerikaiak ültek, a másikon Gabriel harcosai, kettejük közt pedig az asztal végén Sarah fészkelődött. Mortensen közvetlenül a telefonnal szemben helyezkedett el. Ibrahim tőle jobbra ült, és idegesen morzsolgatta imafüzére szemeit. Egyedül Gabriel járkált fel-alá a szobában, mint a színész premier előtt. Kezét az állához szorította, szemével pedig a telefont szuggerálta. Sarah megpróbálta azzal nyugtatgatni, hogy

nemsokára bejön a hívás, de úgy tűnt, Gabriel nem is hallja, amit a lány mond. Más hangokra figyelt: Izsák hangjára, amint megígéri Hanifának, hogy pontban fél tízkor fölhívja, és Hanifának arra a figyelmeztetésére, hogy ha Izsák egy percet késik, ő nem veszi fel a kagylót. 9 óra 29-kor Gabriel megállt a telefon mellett. Tíz másodperc múlva iszonyatos hangerővel megcsörrent a készülék. Gabriel a kagyló felé nyúlt, és lassan a füléhez emelte.