Könyv 18
Gabriel szó nélkül figyelt néhány másodpercig. Nedves úton gyorsan haladó járművek zaja, távoli autóduda hangja – mintha előre jelezné a bajt.
– Jó estét, Izsák! – szólalt meg arabul, majd nyugodt hangon folytatta: – Azt szeretném, hogy nagyon jól vésse az eszébe, amit hall, mert csak egyszer mondom el! Figyel, Izsák?
– Ki maga?
– Ezt igenlő válasznak veszem. Nálam van az apja, a felesége és a fia, Izsák. Egyezséget kötünk. Csak maga meg én. Maga átadja nekem Elizabeth Haltont, én visszaadom magának a családját. Ha nem adja át Elizabeth Haltont, az egész családját fölültetem egy repülőgépre, és átadom az SSI-nak vallatásra. Izsák, ugye tudja, mi történik az SSI vallatószobáiban?
– Hol van az apám?
– Adok magának egy telefonszámot. Ez olyan szám, amit rajtam kívül senki sem ismer. Azt szeretném, hogy jegyezze le, mert fontos, hogy ne felejtse el! Készen áll, Izsák?
A férfi egy ideig hallgatott, végül megszólalt:
– Készen állok.
Gabriel elmondta a telefonszámot, majd hozzátette:
– Ezen a számon hívjon tíz perc múlva. Most 9 óra 32 perc van. 9 óra 42 után nem veszem fel a telefont, megértette, Izsák? Ne tegye próbára a türelmemet, és ne hozzon rossz döntést!
Gabriel letette a telefont, és Ibrahimra pillantott.
– Ő volt az?
Ibrahim lehunyta a szemét, morzsolgatni kezdte imafüzérét, majd csöndesen megszólalt:
– Ő a fiam.
Carter és Mortensen egy időben nyúlt a telefonjáért. Mortensen beépített embereit tárcsázta a dán távközlési vállalatnál, Carter pedig a CIA összekötő tisztjét hívta a Nemzetbiztonsági Hivatal Fort Meade-i központjában. Öt perc múlva egyszerre tették le telefonjukat, és úgy méricskélték egymást, mint két pókerjátékos. Először Mortensen mutatta meg a lapjait.
– A Tele Danmark szerint a hívást Belgiumból, mobiltelefonról kezdeményezték. Ha kapcsolatba lépünk brüsszeli kollégáinkkal, azt is megtudhatjuk, merre járt a hívás pillanatában.
– Ne fáradjon! – válaszolta Carter. – Liège-től keletre, nagy valószínűség szerint az A3-as autópályán. Most egy másik készülékről hívott, mint tegnap este, és már ki is kapcsolta.
Izsák fölhívta Hanifá mobilját, majd az otthoni vonalas számot is. Gabriel mindkét készüléket hagyta csörögni. Végül amikor közeledett a határidő, Izsák fölhívta azt a számot, amit Gabriel adott neki. Az ügynökség technikusai összekapcsolták a vonalat a felvevőkészülékkel, és élő kapcsolatot hoztak létre Washingtonnal is. Minden hallgató legnagyobb bosszúságára Gabriel hagyta, hogy a telefon négyet csörögjön. Amikor végre füléhez emelte a kagylót, lendületesen, üzleti hangnemben szólalt meg:
– Eléggé kimérte az időt, Izsák! A maga helyében nem csinálnék szokást belőle.
– Hol van a fiam és a feleségem?
– Ebben a pillanatban a koppenhágai reptéren, egy magánrepülőgépen ülnek. Az, hogy mi történik velük, csak magán múlik, Izsák.
– És mi van az apámmal?
– Az apja itt van velem.
– Hol az az itt?
– Az, hogy én hol vagyok, ebben a pillanatban teljesen lényegtelen, Izsák. Egyetlen dolog számít: Elizabeth Halton, aki magával van, és akit én vissza akarok kapni. Ezt mi ketten magunk között szépen elintézzük. Senkinek nem kell beleavatkoznia: sem az instruktorának, sem az akció kitervelőjének.
– Maga kinek dolgozik?
– Az vagyok, akinek hinni akar: CIA, FBI, DIA, vagy akár egy olyan baromi titkos ügynökség is, aminek még a létezéséről sem tud. Egy dolog azonban biztos: nem blöffölök. Az apját eltüntettem Amszterdamból az al-Hidzsra mecset elől, a fia és a felesége sincs már Nørrebróban, és ha nem teszi pontosan azt, amit mondok, mindannyian elrepülnek Egyiptomba. Ugye tudja, mi fog történni velük Egyiptomban? Izsák! Tudom, mi történt a testvérével. Ugye, Dzsihánnak hívták? Az apja mesélt nekem Dzsihánról. Mindent elmondott.
– Beszélni akarok az apámmal!
– Az ebben a pillanatban sajnos nem lehetséges. Az apja már eleget szenvedett az egyiptomi titkosrendőrség kezében. Ne kényszerítse újabb kínokra! Látta a karján lévő forradásokat? Látta már a hátán lévő forradásokat? Ne tegye ki még egy egyiptomi kínvallatásnak!
Izsák egy pillanatra elhallgatott, Gabriel pedig élénken figyelt a háttérzajokra. A furgon újra elindult.
– Honnan telefonál, Izsák?
– Afganisztánból.
– Akkor egész szép kis távolságot megtett, hiszen tegnap este még Dortmundból hívta a feleségét. A türelmem véges. Mondja meg, hol van, különben leteszem a telefont, és soha nem hall újra felőlem! Ért engem?
– Én pedig megnyomok egy gombot, és az amerikai nő mártírhalált hal. Maga is ért engem?
– Legyen már elég a vérből meg a bombákból! Már elérték a céljukat. A világ tudomására jutott Egyiptom helyzete. De bármennyi embert gyilkolnak meg, az elnök akkor sem fogja szabadlábra helyezni a sejket! A maga kezében van a hatalom, hogy ezt az egész folyamatot megállítsa. Kímélje meg Elizabeth Halton életét! Adja őt vissza, én pedig visszaadom a családját!
– És velem mi lesz?
– Az engem nem érdekel. Szarok bele, hogy mi lesz magával! Én Elizabeth Haltont akarom. Hagyja valami biztonságos helyen, mondja meg, hogyan találok rá, aztán tűnjön el Afganisztánba, Pakisztánba vagy Tökömisztánba, mit tudom én, hol a búbánatos nyavalyában akar maga élni? Csak arra kérem, hogy adja vissza a lányt. Maga a halált szereti, mi az életet. Maga erős, mi gyöngék vagyunk. Már így is győzött. Csak arra kérem, hogy adja őt vissza!
– Egy napon megtalállak, te szemét! Megtalállak és megöllek!
– Úgy látom, nem érdekli az ajánlatom. Jó volt beszélni magával. Ha meggondolná magát, tíz perce van, hogy felhívjon. Alaposan gondolja át! Ne hozzon rossz döntést, különben örökre lemondhat a családjáról! Tíz perce van, Izsák! A repülőgép tíz perc múlva elindul Egyiptom felé.
Gabriel másodszor is letette a telefont. Carter megveregette a hátát, amelyen csurgott az izzadság.
Gabriel szó nélkül kilépett a tárgyalóból, és azonnal a mosdóba sietett. A hideg porcelán mosdótálba kapaszkodva a tükörképét figyelte. Nem annak az embernek látta magát, akinek a tükörképét figyelte, hanem annak a huszonegy éves, tehetséges művésznek, akinek a vérébe a holokauszt hamuja is belekeveredett. Samron acélszilárdsággal és sürgető keménységgel állt mögötte: Terrorizálni fogod a terroristákat. Izrael bosszúálló angyala leszel.
Samron azonban arról az árról nem tett említést Gabrielnek, amit egy napon azért kell majd fizetnie, amiért bemászott a csatornába a terroristák meg a gyilkosok után: a fiáról, aki az Olajfák hegyén nyugszik egy mártírsírban; a feleségéről, aki a Herzl-hegyi elmegyógyintézetben él emlékei labirintusában bolyongva. Gabriel, miután a terroristák elleni küzdelemben elvesztette a családját, megfogadta, hogy céljai eléréséhez soha nem fog ártatlanokat fölhasználni. Ezen az estén, csak megtévesztés céljából ugyan, de megszegte fogadalmát. Tette miatt nem bűnösnek érezte magát, hanem mélyen elkeseredett. A világ dzsihádistáinak hitvallása elmebetegség, nem igaz törekvés. Nem lehet vitatkozni azokkal az emberekkel, akik ártatlanokat gyilkolnak le abban a hitben, hogy Isten akaratát teljesítik a földön. Ezekkel az emberekkel még azelőtt kell végezni, hogy ők ölnének másokat. Ha pedig neki egy ártatlan ember életének megmentéséért egy gyilkos családját kell megfenyegetnie, ám legyen.
Gabriel jéghideg vizet fröcskölt az arcára, majd kilépett a folyosóra. Carter egy sokat késő vonatra váró ember közönyével támaszkodott a falnak.
– Minden rendben? – kérdezte Gabrielt.
– Majd ha ezen túl leszünk, rendben lesz. A nemzetvédelmiseknek sikerült bemérniük?
– Valahol az A3 és az A26 kereszteződésénél járt.
– Ami azt jelenti, hogy nagy sebességgel bármely irányban továbbhaladhat. És mi van a telefonnal?
– Ez most másik készülék volt – válaszolta Carter.
– Gondolom, ki is kapcsolta.
Carter bólintott.
– Más?
– Washington szerint túl keményen bánsz Favázzal.
– Szerintük mit kellene tennem? Könyörögnöm kellene, hogy engedje el szépen?
– Csak azt akarják, hogy adj neki egy kis manőverezési lehetőséget.
– És mi lesz, ha ezt a kis lehetőséget arra használja fel, hogy megölje Elizabeth Haltont?
Carter visszavezette Gabrielt a tárgyalóterembe. Amikor beléptek az ajtón, Gabriel fölnézett a faliórára; még három perc maradt a következő hívásig. Lars Mortensen feszülten dobolt az asztalon, majd kisvártatva megszólalt:
– Mit lesz, ha mégsem telefonál?
– Hívni fog – válaszolta Gabriel.
– Mitől olyan biztos benne?
Füzérét folyamatosan morzsolgatva Ibrahim válaszolt Gabriel helyett.
– Dzsihán miatt. Azért fog telefonálni, mert nem akarja, hogy a felesége és a fia is Dzsihán sorsára jusson.
Mortensen meghökkent a válaszon, és kérdőn Gabrielre nézett. Carter egy kézlegyintéssel értésére adta, hogy majd egy alkalmasabb időpontban elmondja az előzményt. Gabriel tovább járkált. A telefon két perc múlva újra megcsörrent. Azonnal fölkapta a kagylót, és tettetett lelkesedéssel beszélni kezdett:
– Izsák! Örülök, hogy hívott. Ezt úgy tekinthetem, hogy egyezséget kötöttünk?
– Egy kikötéssel áll az egyezség.
– Izsák, maga nincs olyan helyzetben, hogy követelésekkel állhasson elő.
– Maga sincs.
– Mi a kikötése?
– Az apámnak adom át a nőt, senki másnak.
– Ez teljességgel szükségtelen, Izsák. Csak állítsa le az autót, és hagyja Elizabethet az út szélén! Keressen egy száraz, biztonságos és veszélytelen helyet, aztán hajtson el! Ennél jobban nem kell bonyolítani a dolgot.
– Bizonyítékra van szükségem, hogy az apám még mindig Európában van. Arról is meg akarok bizonyosodni, hogy életben van.
– Izsák! Az apja alapító tagja az Allah Kardjának, ezért nem mehet a fogoly közelébe!
– Az apám ártatlan. Ha nincs jelen, nem kapja meg a nőt!
Gabriel Carterre nézett, aki biccentéssel jelezte beleegyezését.
– Rendben, Izsák. Maga nyert! A maga szabályai szerint játszunk. Csak azt mondja meg, hol üssük nyélbe a fogolycserét!
– Dániában van?
– Már mondtam magának, hogy nem számít, hol vagyok.
– De nekem számít.
– Jól van, Izsák. Dániában vagyok. Bonyolítsuk le itt a dolgot, rendben? Ez kis ország rengeteg nyílt tereppel, a dán rendőrség pedig szabad elvonulást ad, ha elengedi Elizabeth Haltont.
– Garanciát kérek a határ szabad átlépésére. Ne legyenek se ellenőrző pontok, se úttorlaszok! Ha egy rendőr csak kétszer is rám néz, meghal a nő. Értette?
– Értem. Tudtára adjuk a helyi hatóságoknak, hogy álljanak félre. Senki sem fogja háborgatni magukat, csak azt mondja meg, hol intézzük el a dolgot!
– Holnap hívom, és megmondom, mit tegyen.
– Holnap? Az nem lesz jó, Izsák.
– Ha a holnap nem elég jó, akkor a fogoly még ma este meghal.
Gabriel ismét Carterre pillantott, aki fejbólintással jelezte, hogy beleegyezhet a kérésbe.
– Rendben van, Izsák. Holnap mikor jelentkezik?
– Koppenhágai idő szerint déli tizenkettőkor hívom.
– Az túl sok, Izsák. Sokkal korábban akarok hallani maga felől.
– Vagy holnap délben, vagy egyáltalán nem; maga dönt.
– Rendben, akkor holnap délben, de ne okozzon csalódást!
A vonal elnémult. Gabriel, miután letette a telefont, arcát két kezébe temette.
– Washington kívánságára manőverezési lehetőséget adtam neki, Adrian, ezzel sarokba is szorított.
– Holnapig várunk, és meghallgatjuk, hogy mivel áll elő.
– És mi lesz, ha nem tetszik majd, amit mond?
– Akkor nem fogadjuk el az ajánlatot.
– Nem, Adrian, azt nem lehet. Pontosan azt fogjuk tenni, amit mond, mert ha nem követjük minden utasítását, megöli Elizabethet.
37
A fogva tartók fegyelme rendkívüli volt. Sohasem léptek be a cellájába úgy, hogy az arcuk ne lett volna eltakarva, s elrablása pillanata óta egyetlen szót sem szóltak hozzá. Nem engedték meg, hogy újságot vagy bármilyen olvasnivalót a kezébe vegyen, és azt a kérését, hogy az üres órákat rádióhallgatással üsse el, Káin egy fejcsóválással szintén elutasította. Már rég nem tudta, mennyi ideje tartják fogva. Azt sem tudta, vajon a világ élőnek vagy holtnak hiszi. Fogalma sem volt róla, hogy merre van: ugyanolyan erővel lehetett még Kelet-Angliában, mint Tora Bora barlangrendszerében. Egy dologban azonban bizonyos volt: fogva tartói rendszeresen új helyre szállítják.
A helyváltoztatást könnyű volt észrevennie. Minden újabb helyiség az előző hasonmása volt: ugyanolyan csupasz, fehér falak, tábori ágy, egy szál izzó és kémlelőnyílással ellátott ajtó; mégis mindegyik helyiség határozottan különbözött egymástól. Ezt már akkor is képes lett volna észrevenni, ha bekötik a szemét, mert időközben hallása és szaglása olyan érzékennyé vált, mint a ragadozóké. Jóval korábban hallotta a lépteiket, mintsem a cetlit az ajtó alá dugták volna, Káint pedig szag alapján is meg tudta különböztetni Ábeltől. Legutóbbi cellájában fertőtlenítőszag terjengett, a mostanit viszont finom kávé és arab fűszerek aromája árasztotta el. Úgy gondolta, vagy piacon, vagy egy keleti fűszereseket ellátó raktárban vannak.
Kifinomult érzékelése révén azonban még egy fontos dolgot észrevett: utaztatásában volt valamiféle rendszer. Ezt a ritmust nem órákban és percekben lehetett mérni – mert bármennyire próbálta, képtelen volt érzékelni az idő múlását –, hanem az egy-egy helyen kapott étkezések számában. Ezek sivár egyhangúságban mindenütt ugyanúgy követték egymást: négyszer felszolgálták ugyanazt az ételt, majd egy ketamininjekciót kapott, ami után egy új szagú helyiségben ébredt. Jelenlegi helyén eddig háromszor kapott ételt, és érzése szerint a negyedik is nemsokára megérkezik. Az étkezés után néhány óra elteltével megint belövik ketaminnal, ő pedig kapálózik és küzd mindaddig, amíg végül megadja magát a túlerőnek.
Behódolás…
Ez volt a céljuk. Behódolás volt a célja a globális dzsihádista mozgalomnak éppúgy, mint Elizabeth fogva tartóinak. A dzsihádisták arra törekedtek, hogy a Nyugat behódoljon az erőszakos szalafista iszlám akaratának. Elizabeth fogva tartói pedig azt akarták, hogy adja meg magát a nyugtatónak, az állandó helyváltoztatás agytompító ritmusának és a cetliknek. Olyan gyengének és engedelmesnek akarták látni, mint az áldozati bárányt, aki maga tartja oda nyakát az életét kioltó késnek. Elizabeth úgy döntött, hogy a behódolás napjainak ezennel véget vet. Elhatározta, hogy lázadni fog. Ellenállásától azt remélte, hogy információt szerezhet hollétéről. Lázadásához két fegyver volt a kezében: az élete és a gyógyszerismerete.
Becsukta a szemét, és a kávé meg a fahéj ínycsiklandó illatát hosszan belélegezve várta, hogy Káin benyisson hozzá a negyedik adag étellel.
