Könyv 19

– Már megint kettőnkre marad a megoldás, de azt hiszem, ez így épp megfelelő – mondta Ibrahim.

Gabriel törölt egyet az Audi A8-as szélvédőjén, és elébe tárult a hóborította Kongens Nytorv. Ibrahim frissen borotválva, kölcsönzött, szürke öltönyben és télikabátban, a saját temetésére beöltözve, csendben ült mellette. Ép kezét csonka kezére kulcsolva, meredten nézte a cipőjét. Gabriel telefonja a tartójában állt. Jeleit az amerikai követség CIA-irodájában és a Nemzetbiztonsági Hivatal központjában egyaránt szemmel tartották.

– Ibrahim, ugye nem tart nekem újabb előadást?

– Lelkem mélyén még mindig egyetemi tanár vagyok. Nem tudok változtatni rajta.

Gabriel elhatározta, hogy kedvében jár a férfinak. Egy előadás mégiscsak érdekesebb, mint a süket csönd.

– Miért gondolja, hogy ez megfelelő?

– Mert már mindketten megjártuk a földi poklot. Semmi sem félemlíthet meg bennünket, és semmi sem történhet velünk ma este, ami meglepetést okozhatna.

– Ibrahim a cipőjéről Gabrielre vetette pillantását. –Igaz, amit a londoni merényletet követően az újságokban írtak magáról? Maga ölte meg a Fekete Szeptember tagjait?

Gabriel hallgatását Ibrahim megerősítésnek vette.

– Egészen tisztán emlékszem Münchenre. Egész nap a rádióra és a televízióra tapadtunk. A merénylet lázba hozta az egész arab világot. Örvendeztünk az atlétáitok elfogásakor, és miután a reptéren lemészárolták őket, táncra perdültünk az utcán. Reakciónk visszatekintve ocsmány, de teljesen érthető. Gyengék és megalázottak voltunk, maguk pedig erősek és gazdagok. Számtalanszor legyőztek bennünket, de végül mi győzedelmeskedtünk maguk felett, és nem másutt, mint népük legnagyobb katasztrófájának helyszínén, Németországban.

– Én azt hittem, hogy az iszlamisták nem is hisznek a holokausztban! Úgy tudtam, hogy hatalmas hazugságnak tartják, amit az okos zsidók azért hintenek el a világban, hogy elrabolhassák az arabok földjeit.

– Jómagam sohasem voltam önámító, és nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Maguk, zsidók, megérdemelnek egy hazát. Isten a tanúja, hogy szükségük van rá. Viszont minél hamarabb megengedik, hogy a palesztinok Ciszjordániában és a Gázai övezetben államot alapítsanak, annál jobb lesz mindannyiunknak.

– Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ezt az államot a maguk hamászbeli hittestvéreinek a kezébe adjuk?

– Amilyen ütemben mi radikalizálódunk, úgy tűnik, a Hamász lassan egészen mérsékelt szervezet lesz. És ha végre a palesztin kérdés lekerülne az asztalról, az arabok senkit sem okolhatnának saját rettenetes körülményeik miatt. Ettől kénytelenek lennénk a magunk háza tájára figyelni, és magunk megoldani a belső problémáinkat.

– Ez az egyik oka annak, amiért sohasem lesz béke. Mi vagyunk az arab kudarcok bűnbakjai, az arab nyugtalanság biztonsági szelepe. Az arabok gyűlölnek bennünket, de nem élhetnek nélkülünk.

Ibrahim egyetértően bólintott, majd tovább vizsgálta a cipőjét.

– Igaz, hogy maga híres restaurátor?

Gabriel ezúttal bólintott, Ibrahim pedig hitetlenkedve húzta föl a szemöldökét.

– Ha magának megadatott az a képesség, hogy gyönyörű festményeket állítson helyre, akkor miért foglalkozik efféle munkával?

– Kötelességből. Kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a népemet.

– A terroristák is ugyanezt állítják.

– Lehet, de én nem ölök ártatlanokat.

– Csak azzal fenyegeti őket, hogy Egyiptomba küldi őket kínvallatásra. Meg is tenné? – kérdezte Ibrahim Gabrielre nézve.

Gabriel a fejét rázta:

– Nem küldenem vissza, Ibrahim.

Ibrahim kinézett az ablakon.

– Gyönyörű a hó. Jó vagy rossz előjel ez maga szerint?

– Egy barátom az ilyen időt műveleti időjárásnak nevezi.

– Az jó?

Gabriel bólintott:

– Az nagyon jó.

– Csinált már korábban ilyesmit?

– Csak egyszer.

– Hogyan végződött?

– Visszaszereztem a foglyot – felelte Gabriel, és gondolatban még hozzátette, hogy a Gare de Lyon szétlövése árán.

– Ismeri az utcát, amelyen végig kell mennünk? Gabriel egyik kezét fölemelte a kormányról, és a tér túl felére mutatott.

– Az ott a Strøget, a két kilométer hosszú, boltokkal és éttermekkel övezett sétálóutca, ami a Rádhuspladsen térre nyílik. Ha hinni lehet a hotel brosúrájának, ez Európa leghosszabb sétálóutcája.

– Mi sétálunk, ők pedig figyelnek. Így működik?

– Pontosan így. És ha meg vannak elégedve azzal, amit látnak, akkor mire odaérünk a Rádhuspladsen térre, valaki fölhív, és további utasításokat ad.

– Mikor indulunk?

– Három órakor.

– Három óra – ismételte Ibrahim. – A halál órája; legalábbis a keresztény hit szerint. – Maga szerint miért ezt az időpontot választották?

– Azért, mert ekkor még néhány percig nappali fénynél láthatnak bennünket. Utána besötétedik, ami előnyös nekik, mert sokkal nehezebben fogom észrevenni őket.

– És mi a helyzet a kis segítőivel? Azokra a fiúkra gondolok, akik az amszterdami utcasarokról elhurcoltak.

– Izsák azt mondja, ha megfigyelőket vesz észre, az egyezséget semmisnek tekinti, Elizabeth Halton pedig meghal.

– Ezek szerint magunk megyünk?

Gabriel bólintott, majd az órájára nézett: 2 óra 59-et mutatott.

– Még nincs késő kihátrálni, ugye, tudja? Magának nem kell részt vennie.

– Két nappal ezelőtt abban a házban megígértem magának, hogy segítek visszaszerezni az amerikai nőt. Ezt az ígéretemet be is tartom. Egyébként hol voltunk?

– Németországban.

– Egy zsidó kínzással fenyeget egy arabot Németországban! Milyen költői!

– Ibrahim! Ugye, nem fog nekem még egy előadást tartani?

– Terveztem, de sajnos már nincs rá időnk. Eljött a halál órája – válaszolta Ibrahim a műszerfal órájára mutatva.

A Strøget zajos forgataga lázas, ünnepi hangulatot árasztott. Gabrielnek olyan érzése volt, mintha egy régóta készülő háború előestéje lenne, amikor az emberek egyszerre vagyonokat költenek, és vadul, önfeledten szerelmeskednek. Pedig a Koppenhága leghíresebb utcáján hömpölygő tömeg nem háborúra, csak az elkövetkezendő ünnepekre készülődött. Gabriel annyira belefeledkezett az Elizabeth Halton utáni kutatásba, hogy a közeledő karácsonyról teljesen megfeledkezett.

Zsebre dugott kézzel, szorosan egymás mellett, szó nélkül, bolygó lelkekként haladtak a vidám tömegben. Izsák utasítása értelmében egyenesen, megállás nélkül lépdeltek előre. Gabriel emiatt a legalapvetőbb megfigyelés elhárítási manővereket sem tudta alkalmazni. Már jó harminc éve nem ment úgy végig egy európai utcán, hogy ne figyelt volna a háta mögé, s most úgy érezte magát, mint amikor az ember álmában meztelenül áll felöltözött emberek előtt. Mindenütt régi és újonnan feltűnt ellenségeket látott. Személyeket észlelt, akik akár Kard-tagok, akár a dán titkosszolgálat emberei lehettek, és meg mert volna rá esküdni, hogy az egyik kirakat előtt Eli Lavon játszik hegedűn karácsonyi muzsikát. Gyorsan rájött, hogy az illető egyszerűen csak nagyon hasonlít Lavonra, mert kollégája minden tehetsége ellenére botfülű volt, és semmilyen hangszeren nem játszott.

Egy lámpás kereszteződésnél kellett először megállniuk. Míg a zöldre várakoztak, egy bengáli férfi olyan hirtelen nyomott Gabriel kezébe egy szórólapot, hogy ő majdnem előrántotta a Berettáját. A szórólap egy éttermet reklámozott a Tivoli-kert környékén. Gabriel rejtett üzeneteket keresve, alaposan végigolvasta a reklámszöveget, majd galacsinná gyűrte, és kidobta az első szemetesbe. A lámpa zöldre váltott. Gabriel karon fogta Ibrahimot, és továbbindultak.

Sötétedett. Az utcai lámpák erősebben világítottak, az üzletek kirakatai is hívogató fénnyel árasztották el az utcát. Gabriel megelégelte a figyelők utáni kutatást, inkább hagyta magát elbűvölni a látványtól. Nézte a hóesésben fagylaltot nyaló gyerekeket; a csinos, térdeplő nőt, aki szétszakadt reklámszatyrával bajlódott; a manónak öltözött kis kórust, amely angyali hangon Isten születéséről énekelt. Eszébe jutottak Uzi Lavon szavai azon az éjszakán, amikor először hajtottak át a Jeruzsálemet övező hegyeken. Az európaiak elítélnek bennünket Libanon miatt, de azt az egyet nem értik meg, hogy Libanon csak előzetese az elkövetkező nagy filmnek, amit Európa minden mozijában vetíteni fognak. Gabriel abban reménykedett csupán, hogy Koppenhágában ezt a filmet aznap este még nem mutatják be.

Megálltak egy újabb kereszteződésnél, a zöld lámpánál pedig átvágtak a hatalmas Rádhuspladsen térre. A tér bal oldalán állt a városháza épülete, amelynek harangtornya pengeélesen fúródott bele a sűrű ködbe. A tér közepén hatalmas karácsonyfa magasodott, amely mellett egy fabódéban sült kolbászt és forralt bort árultak. Gabriel odasétált, és beállt a sorba. Mielőtt azonban sorra kerülhetett volna, telefonja halkan megcsörrent a zsebében. A készüléket szó nélkül a füléhez emelte. A telefont néhány másodperc elteltével visszadugta a zsebébe, és belekarolt Ibrahimba.

– Azt akarják, hogy menjünk vissza a sétálóutcán, és üljünk be az autóba – világosította föl Ibrahimot, miközben átvágtak a téren.

– És aztán mi lesz?

– Azt nem mondták.

– És mi mit teszünk?

– Azt tesszük, amire utasítanak.

– Tudják ezek, hogy mit csinálnak?

Gabriel bólintott. Pontosan tudta, hogy ellenfelei mire készülnek.

Az Audi pontosan ott állt, ahol elindulásuk előtt hagyták, csak mire visszaértek, vékony hóréteg fedte be. Sarah egy közeli kávézóban ücsörgött balra húzott svájcisapkában, amivel azt üzente Gabrielnek, hogy távollétükben nem nyúltak a kocsihoz. Gabriel ennek ellenére leejtette a kocsikulcsot, és míg lehajolt, hogy fölvegye, gyorsan átvizsgálta az autó alvázát. Abban a pillanatban megcsörrent a telefon, ahogy Ibrahim is beszállt mellé. Gabriel figyelmesen végighallgatta az utasításokat, majd a beszélgetést megszakítva elindította a járművet. Még egyszer benézett a kávéház ablakába, s látta, hogy Sarah a magasba emeli a kezét. Tartott tőle, hogy minden szabályt súlyosan megszegve búcsút int neki, de néhány másodperc múlva ott termett az asztalánál a pincér, aki letette elé a számlát.

Sarah néhány érmét hagyott az asztalon, és fölállt. Gabriel sebességbe tette az autót, majd Izsák szavain tűnődve elhajtott. Csak vezessen nyugodtan, hosszú éjszakának nézünk elébe!