Könyv 2

– Nagyon készültem arra a thai vacsorára! – mondta bosszúsan Eli.

– Szerzek neked thai vacsorát, miután behatoltunk Szamir lakásába.

– Mondd meg, kérlek, éjjel háromkor honnan szerzel thai kaját?

– Nagyon találékony vagyok!

Gabriel letörölte maga előtt a párás szélvédőt, és kikukucskált a Hudsonstraatra. Lavon lenézett az ölére, és összehúzta magán a kabátját.

– Nem lenne szabad bevetésre bérelt autót használnunk, hacsak nem tiszta forrásból származik.

– Tudom, Eli.

– A Saul király út engedélye és megfelelő biztosítása nélkül nem lenne szabad betörnünk és kutatást folytatnunk.

– Igen, ezt is hallottam már.

– Túl sok szabályt hágsz át! Így történnek a hibák. Arra számítottam, hogy nem egy holland rendőrőrsön, hanem a Hotel Európa lakosztályában töltöm az éjszakát.

– Ugyan, mondd már el nekem, hogy Amszterdamban honnan szerezhetnék tiszta autót meg rendes fedezetet éjjel háromkor?

– Hát, ennyit a találékonyságodról! – vetette oda Lavon csípősen, és komoran nézett ki az ablakon. –Nézz csak körbe, Gabriel! Láttál már életedben ennyi parabolaantennát? – kérdezte Lavon, és méltatlankodva csóválta a fejét. – Ezek az európai naivitás emlékművei. Az európaiak azt hitték, hogy a muzulmán világ legszegényebb millióit csak úgy befogadhatják, és egy nemzedéknyi idő alatt jól fésült szociáldemokratákká változtathatják őket. És lásd az eredményt! Európa muzulmán lakossága legnagyobbrészt gettókban él, és forrong a dühtől.

Két világ közé szorítva, gondolta Gabriel. Már nem egészen arabok, még nem teljesen hollandok. Elveszve az idegenek földjén.

– Ez a hely mindig is otthont adott a szélsőséges ideológiáknak. Az iszlám fundamentalizmus csupán a legújabban fölbukkant vírus az európai táptalajon.

Lavon elgondolkozva bólintott, majd a tenyerébe lehelt.

– Tudod, miután visszatértem Izraelbe, még jó ideig hiányzott Bécs. Hiányoztak a kávéházak, a kedvenc utcáimon tett sétáim. De elég hamar ráeszméltem, hogy ez a földrész lassú halállal haldoklik. Európa lassan eltűnik a történelem süllyesztőjében. Öreg és kimerült már, a fiataljai pedig már olyan pesszimistán látják a jövőjüket, hogy még annyi gyereket sem vállalnak, amennyi saját eltartásukhoz szükséges lenne. Semmi egyébben nem hisznek, csak a harmincöt órás munkahetükben meg a nyári vakációjukban.

– És az antiszemitizmusukban – egészítette ki Gabriel.

– Ez az egy, amire nem szívesen emlékszem vissza Bécsből. A modern antiszemitizmus Európából indult ki, de a háború után átterjedt az arab világra, ahol megváltozott a természete, és megerősödött. Most pedig Európa és a radikális muzulmánok egymást megfertőzve ide-oda ütögetik. – Rápillantott Gabrielre. – És itt vagyunk mi is. Két helyes zsidó fiú éjjel háromkor egy európai utcasarkon ücsörög. Istenem, mikor lesz már ennek vége!

– Soha nem lesz vége, Eli. Örökké fog tartani.

Lavon némán fontolgatta Gabriel kijelentését.

– Gondolkodtál már azon, hogy hogyan jutunk be a lakásba?

Gabriel belenyúlt a kabátzsebébe, és elővett egy kis fémeszközt.

– Én ezt sohasem tudnám használni! – jelentette ki Lavon.

– Nekem ügyesebb kezem van, mint neked.

– Samron is mindig azt mondogatta, hogy te vagy a legügyesebb kezű ügynök közülünk. Azért még mindig nem értem, hogy mit keresünk mi itt. Ha Szamir és bandája tényleg készül valamire, akkor a lakásból nyilván mindent eltakarítottak.

– Meg fogsz lepődni, Eli! Az irányítójuk zseniális, de nem mindegyik végrehajtójuk egy agysebész. Hanyagok, és ezért apró hibákat vétenek; például szétszórnak dolgokat.

– Ilyesmit a hírszerzőink is tesznek. Legalább számításba vetted annak lehetőségét, hogy most épp csapdába sétálunk bele?

– Ezért van a Beretta.

Mielőtt Lavon még egyet szólhatott volna, Gabriel kinyitotta az ajtót, és kiszállt az autóból. Míg átvágtak a téren, csak a Hudsonstraatra csikorogva ráforduló üres villamos tartóztatta föl őket. Az orwelli hangulatú utcán ronda, egyforma, kétszintes bérházak sorakoztak. Minden egyes épület bejáratánál volt egy kis, félköríves beugró, amelynek négy ajtajából kettő a földszinti, kettő az emeleti lakásokba nyílott.

Lavon fedezetével Gabriel azonnal belépett a 37-es számú ház előterébe, és az ötpontos biztonsági zár vagy tíz másodperc alatt megadta magát. Gabriel a zárfeltöréshez használt fémpálcát a zsebébe csúsztatta, majd kihúzta a Berettát, elfordította a zárat, és belépett a lakásba. A sötétségben, miközben előrenyújtott kezében a pisztolyt markolta, meredten figyelt a legapróbb neszekre és rezdülésekre. Miután megbizonyosodott afelől, hogy a terep tiszta, intett Lavonnak, hogy kövesse.

Lavon fölkattintotta a zseblámpáját, és előrement a nappaliba. A helyiséget szakadozott linóleum borította, a bútordarabokat valószínűleg az ócskapiacról szerezték be, s a puszta falakat is csupán egyetlenegy, a jeruzsálemi Sziklamecsetet ábrázoló poszter díszítette. Gabriel odalépett a hosszú, összecsukható asztalhoz, amely Szamir íróasztalaként szolgált. Egy ócska olvasólámpán és egy sárga írótömbön kívül semmi nem volt raja.

Fölkapcsolta a lámpát, és megvizsgálta a tömböt. A lapok kétharmadát kitépték, s a legfelső is üres volt. Amikor végigsimított a papíron, lenyomatokat érzett. Amatőr hiba. A tömböt átadta Lavonnak, akitől elvette a zseblámpát, és éles szögben tartva megvizsgálta vele az asztal felszínét. A közepén megfigyelhető téglalap alakú formán kívül az egész asztalt finom por fedte. Valószínűleg ott állt a számítógép, mielőtt eltűnt Amszterdamból.

– Vizsgáld át az üléshuzatokat, én a többi helyiségben nézek körül! – utasította Elit.

Kiment a konyhába. A linóleummal borított pulton szanaszét hevertek Szamir és al-Hidzsra-beli tanítványai legutolsó összejövetelének maradványai: üres papírdobozok, használt műanyag tányérok és evőeszközök, kiáztatott teafilterek. Gabriel benézett a terroristák által előszeretettel robbanóanyagok tárolására használt hűtőbe, de üresen találta. A szekrényekben sem bukkant semmire. Benézett a mosogató alatti szekrénybe is, de egy bontatlan konyhai tisztítószeren kívül semmit sem talált benne. Szamir, a dzsihádista eszméket hirdető muzulmán gondolkodó is csak tipikus, trehány agglegény volt.

Gabriel visszament a nappaliba, hogy megnézze, Lavon mire jutott, majd a lakás hátsó részébe ment. Szamir fürdőszobája pont olyan rendetlen volt, mint a konyhája. Gyorsan átvizsgálta, majd bement a hálószobába, ahol kihúzgált fiókok, az ágyon pedig egy lehúzott, a keretbe vissza sem helyezett matrac látványa fogadta. Úgy tűnt, Szamirnak nagyon gyorsan kellett csomagolnia.

Gabriel kihúzta a legfelső fiókot, és tartalmát a matracra öntötte: agyonhasznált alsóneműk, páratlan zoknik, egy Leicester Square-i diszkóból származó gyufásdoboz, egy sarki fényképészbolt borítékja. Gabriel zsebre tette a gyufásdobozt, majd kinyitotta a borítékot, és átnézte a fényképeket. Szamirt látta a Trafalgar Square-en, Szamirt a királynő testőrségével a Buckingham-palota előtt, Szamirt a Millenniumi Keréken, Szamirt a Parlament előtt. Az utolsó képtől, amely Szamirt négy barátjával az amerikai követség épülete előtt ábrázolta, Gabriel hátán végigfutott a hideg.

Öt perccel később már Lavonnal az oldalán baktatott végig a néptelen Hudsonstraaton.

– Ha a képeken látható dátumok helyesek, akkor Szamir négy hónappal ezelőtt járt a cimboráival Londonban – szólalt meg Gabriel, aki magával hozta a fényképeket. – Valakinek el kellene mennie Londonba, hogy váltson egypár szót az MI5-os barátainkkal.

– Tudom, hova akarsz kilyukadni! – válaszolta Lavon. – Fehér lovon, dicső lovagként akarsz bevonulni Londonba, míg nekem kifolyhat a szemem Solomon Rosner aktáitól.

– De legalább ehetsz thai ételeket!

– Most meg miért kellett egyáltalán ételt emlegetned?

7

LONDON, HEATHROW

Gabriel élete javát azzal töltötte, hogy megpróbált kibújni a különböző európai rendőrségek és titkosszolgálatok markából, ezért elég vonakodva egyezett bele, hogy az MI5 emberei másnap délután a Heathrow-n várják.

A három főből álló fogadóbizottságot könnyedén kiszúrta, amint beléptek az érkezési oldal bejáratán. Mindhárman egyforma esőkabátot viseltek, és egyikük Gabriel fényképét tartotta a kezében. Arra utasították, hogy várja meg, míg az MI5 emberei megszólítják, ezért egy bódénál hosszú percekig tanulmányozta a londoni szálláshelyeket. Végül, hogy még biztosan a terrortámadás előtt sikerüljön átadnia az információt, maga sétált oda hozzájuk, és bemutatkozott. A fényképet tartó férfi karon fogta, s elvezette a reptér előtt várakozó Jaguar limuzinhoz. Gabriel elmosolyodott. Az autóik miatt titkon mindig nagyon irigyelte a brit kémeket.

A félig leeresztett hátsó ablakból csontos férfikéz intette magához. A kéz magáé Graham Seymouré, az MI5 nagy tekintélyű és régóta hivatalban levő igazgatóhelyetteséé volt. Az ötvenes éveit taposó férfi úgy ért, mint a jó bor. Ősz halántékával, hajszálcsíkos Savile Row öltönyében olyan tökéletesen festett, mint azok a férfi modellek, akik mindenféle drága és fölösleges tárgy hirdetésében szerepelnek. Miután Gabriel beszállt az autóba, Seymour szürke szemének egyetlen pillantásával, némán üdvözölte. Nem volt elragadtatva a találkozástól, de az ő pozíciójában senki sem látta szívesen Gabrielt. A muzulmán szélsőségesekkel bajlódott Hollandia, Franciaország, Német- és Spanyolország is, de a hírszerzési ügynökök mind egyetértettek abban, hogy a Graham Seymour felügyeletére bízott Egyesült Királyság az európai muzulmán szélsőségesek központja.

Gabriel tudta, hogy az a válság, amelybe az ország mostanra került, belülről gerjesztődött, s ennek jelei már évek óta mutatkoztak. Az 1980-as évektől kezdve, még a szeptember 11-i támadásokat követően is, mind a konzervatív, mind a munkáspárti kormányok tárt karokkal fogadták a világ legelvetemültebb szent harcosait, még azokat is, akiket Egyiptom, Szaúd-Arábia, Jordánia és Szíria száműzött. Ezek a dzsihádisták szabadon publikálhattak, szerepelhettek a nyilvánosság előtt, szervezkedhettek, összeesküvéseket szőhettek, vagy akár pénzt gyűjthettek a tevékenységeikhez. Ez az engedékenység azzal járt, hogy John Locke, William Shakespeare és Winston Churchill országa olyan erőszakos ideológiák melegágyává vált, amelyek elpusztítani készüllek mindent. A brit biztonsági és hírszerzési szervek, amikor szembekerültek a fergeteges viharral, inkább a megegyezést, mint az ellenállást választották. A szélsőségeseket olyan sokáig megtűrték, hogy a mozgalom végül kiterjedt a világi vezetésű arab országokra, Amerikára, és természetesen Izraelre is. A megbékítő politika tökéletes kudarca 2005. július 7-én vált nyilvánvalóvá, amikor egyszerre három bomba is robbant a londoni metróban, egy negyedik pedig a Tavistock Square-en repített egy buszt a levegőbe. A tragédiának ötvenkét halálos áldozata és hétszáznál is több sebesültje volt. A vérfürdő elkövetői pedig nem külföldi muzulmánok voltak, hanem olyan középosztálybeli brit fiúk, akik szülőhazájukra támadtak. Minden bizonyíték arra utalt, hogy ez csak a kezdet. A királynő biztonsági szolgálata kiderítette, hogy a Nagy-Britanniában élő tizenhatezerre becsült terrorista közül legalább háromezer kapott kiképzést valamelyik al-Kaida-táborban. A legfrissebb hírszerzési adatok arra is rámutattak, hogy az al-Kaida-támadások elsődleges célpontjai közül az Egyesült Királyság felülmúlta Amerikát és Izraelt is.

– Különös, hogy amikor az amszterdami járat utas listáját vizsgáltuk, nem találtunk Gabriel Allon nevű személyt – szólalt meg Seymour.

– Bizonyára nem nézték meg elég alaposan.

Az MI5 tisztviselője előrenyújtotta a kezét.

– Ne csináld ezt, Graham! Sokkal súlyosabb problémáink vannak, mint az útlevelem eredetisége!

– Add ide!

Gabriel átadta az útlevelét, és az ablakon át kinézett a forgalmas A4-es autópályára. Még csak délután fél négyre járt az idő, de már sötétedett. Nem is csoda, hogy az arabok radikalizálódtak, amikor idetelepedtek, gondolta Gabriel. Lehet, hogy a világosság hiánya hajtotta őket a dzsihád és a terror felé.

Graham Seymour kinyitotta az útlevelet, és felolvasta belőle az adatokat.

– Heinrich Kiever. Születési hely: Berlin. – Felnézett Gabrielre. – Kelet vagy Nyugat?

– Herr Kiever minden tekintetben nyugat-európai férfi.

– Volt egy egyezségünk, Allon.

– Igen, tudok róla.

– Az állt benne, hogy feloldozunk számtalan vétked alól; cserébe egyetlenegy dolgot kértünk: jelentsd nekünk, mielőtt szépséges partjainkra tennéd a lábad, emellett pedig előzetes jóváhagyásunk és együttműködésünk nélkül tartózkodj mindenféle akciótól!

– Egy MI5-limuzinban ülök épp. Ennél mennyivel több együttműködést és figyelmeztetést igényeltek?

– És mi van az útlevéllel?

– Ugye, milyen jól sikerült?

– Tudják a németek, hogy hamisítjátok az úti okmányaikat?

– A tieiteket is hamisítjuk, Graham. Mi így dolgozunk.

– Mi nem csinálunk ilyesmit. Az SIS külön hangsúlyt fektet arra, hogy ügynökeink kizárólag brit vagy nemzetközösségi útlevéllel utazzanak.

– Milyen sportszerűek! De lássuk be, sokkal könnyebb brit, mint izraeli útlevéllel utazgatni a világban; meg biztonságosabb is. Utazz el egyszer izraeli papírokkal mondjuk Szíriába vagy Libanonba! Életre szóló élményben lesz részed.

– Okostojás – válaszolta Seymour, és Gabriel kezébe nyomta az útlevelet. – Miben mesterkedtél Amszterdamban?

– Személyes ügyeket kellett intéznem.

– Ezt fejtsd ki, kérlek!

– Sajnos nem lehet.

– A hollandok tudtak az ottlétedről?

– Nem egészen.

– Engedd meg, hogy ezt nemnek vegyem.

– Most már értem, miért mondja mindenki rólad, hogy éles eszű vagy!

Seymour fáradt homlokráncolással jelezte, hogy elege van a szócsatából. Gabrielt egy cseppet sem lepte meg az ellenséges fogadtatás. A brit nemzetbiztonsági erők nemigen foglalkoztak a Céggel. Iskolázottságukban arabbarát, neveltetésükben antiszemita beállítottságúak voltak, s még mindig nehezteltek a zsidókra, amiért Palesztinából kiűzték őket.

– Mit hoztál nekem, Gabriel?

– Azt hiszem, hogy egy amszterdami szerveződésű al-Kaida-sejt komoly támadási szándékkal az elmúlt negyvennyolc órában brit földre lépett.

– Csak egy sejt? – gúnyolódott Seymour. – Biztos vagyok benne, hogy otthon érzik magukat nálunk.

– Ilyen rossz a helyzet, Graham?

Seymour bólintott.

– Legutóbb több mint kétszáz különböző hálózatot és ismert terroristákból álló csoportosulást követtünk le. Muzulmán fiataljaink fele bevallottan szimpatizál Oszama bin Ládennel, és becsléseink szerint több mint százezren támogatták a londoni metrótámadást, ami azt jelenti, hogy igen kiterjedt toborozható utánpótlással bírnak. Úgyhogy megbocsáss, de nem kongatom meg a vészharangot, csak mert a muzulmán fanatikusok egy újabb sejtje vetette meg lábát partjainkon.

– Talán ezúttal nem egy sejtről van szó, Graham. Lehet, hogy ezek az igazi, nagy gazfickók.

– Mindegyikük gazfickó – válaszolta elgondolkodva Seymour. – Azt mondtad, szerinted már megérkeztek. Ezek szerint nem vagy biztos benne?

– Sajnos nem.

– Hadd ismételjem meg, hogy vajon világosan értettem-e, amit mondtál. Tizenhatezer ismert iszlám terrorista él itt, de embereket és forrásokat kellene elkülönítenem egy olyan sejt felkutatására, amiről te úgy hiszed, hogy Angliában tartózkodik. – Mivel kijelentésére nem kapott választ, Graham Seymour maga felelt a kérdésére: – Ha bárki más lenne itt most, azonnal megállítanám az autót és kidobnám, de szerintem neked van valami komoly bizonyíték a tarsolyodban. Mi alapján feltételezed, hogy itt vannak?

Gabriel átadta neki a fotókat tartalmazó borítékot.

– Ez minden, amit mutatni tudsz? Néhány felvétel Ahmed londoni vakációjáról? Se vonatjegy, se autó-kölcsönzős számla? Még egy elfogott e-mailed, video-vagy hangfelvételed sincs?

– Négy hónappal ezelőtt jártak itt terepszemlén. A neve pedig nem Ahmed, hanem Szamir.'

– Milyen Szamir?

– Szamir al-Maszri, Amszterdam, Oud West, Hudsonstraat 37.

Seymour azt a képet nézegette, amin Szamir a Parlament előtt áll. –Holland?

– Tudomásunk szerint egyiptomi.

– Tudomásotok szerint? Mi a helyzet a fantomsejt többi tagjával? Van nevük is?

Gabriel átadta a papírt, amelyet Ibrahim Favaztól kapott Amszterdamban.

– Ismereteink alapján a sejt a Jan Hazenstraaton, Amszterdam nyugati részében, az al-Hidzsra mecset mellett működött.

– Abban biztos vagy, hogy egyiptomi?

– Egyiptomi felségjelzésű gépen érkezett Amszterdamba. Miért?

– Mert egynémely erősen radikális egyiptomi honfitársunktól fülünkbe jutott nemrégiben egy szóbeszéd.

– Miféle szóbeszéd?

– Épületek levegőbe repítése, hidak és repülőgépek felrobbantása, néhány ezer ember legyilkolása a metrón. .. tudod, amiről az emberek teázás közben beszélgetnek.

– Honnan jött a hír?

Seymour tétovázott egy kicsit, végül megszólalt:

– A Finsbury Parkból.

– Honnan máshonnan…

Az észak-londoni Központi Mecset, avagy közismertebb nevén a Finsbury Park-i mecset volt Nagy-Britannia jelenlegi kínos helyzetének talán legjellegzetesebb szimbóluma. A mecset 1990-ben épült a szaúdi király adományából, s egész Európa legradikálisabb vallási intézményévé nőtte ki magát. Richard Reid, a hírhedt cipőbombás is átlépte a kapuját ugyanúgy, mint Zacarias Moussaoui, az úgynevezett huszadik gépeltérítő, vagy akár Ahmed Ressam, az az algériai terrorista, akit nem sokkal az ezredforduló előtt tartóztattak le a Los Angeles-i repülőtér ellen tervezett bombamerényletért. 2003 januárjában a brit rendőrség átfogó hadműveletet indított a mecset ellen, ahol ilyesféle kegytárgyakat találtak: hamis útlevelek, saválló védőruházatok, önvédelmi fegyverek. A mecset élére pedig új vezetés került. Később nyilvánosságra került az is, hogy az új vezetők egyike egy Ciszjordániából származó egykori Hamász-tag, akinek nevéhez több merénylet kitervelése is fűződik. Miután pedig a volt terrorista biztosította a brit kormányt, hogy jó útra tért, engedélyt kapott arra, hogy tisztviselői állását továbbra is betölthesse a mecsetben.

– Tehát úgy gondolod, hogy Szamir a sejt vezetője?

– Ezt állítja a forrásom.

– A forrásodnak voltak valaha hiteles információi?

– Emlékszel a tavalyi El Al-járat ellen készülő merényletre a Schiphol reptéren?

– Arra, amit a hollandok meghiúsítottak?

– Nem a hollandok hiúsították meg. Mi hárítottuk el a támadást a forrásom segítségével.

Seymour lapozgatni kezdte a fotókat.

– Attól tartok, ezzel nem megyünk sokra, de sajnos beleillik abba a hadműveleti forgatókönyvbe, amit kiderítettünk.

– Miféle forgatókönyv az?

– A külföldön, felügyelet alatt tevékenykedő akciósejt itteni közösségbe beágyazott sejteket támogat. Az akciósejt emberei olyan helyeken kapnak kiképzést, ahol nem figyelhetjük meg őket, és csak az utolsó pillanatban lépnek partra, hogy ne legyen időnk megtalálni őket, és ne akadályozhassuk meg a merényleteiket. Egy ilyen akció megvalósítása nyilván nagyon alapos szervezést és rendkívül felkészült szellemi hátteret igényel. Megtarthatom ezeket? – kérdezte a fotókra mutatva.

– Mind a tied lehet.

– Kapcsolatba lépek a Bevándorlási Hivatallal, és megtudakolom, hogy a fiúkáid beléptek-e már az országba. Másolatokat adok a fényképekről a Scotland Yard terrorelhárító osztályán lévő kollégáinknak. Ha a rendőrség hihetőnek ítéli a fenyegetést, akkor talán több embert helyeznek az al-Maszri által látogatott helyekre.

– És miért nem az általános riadókészültséget növelik? – kérdezte Gabriel. – Miért nem figyelik a Finsbury Park egyiptomi szélsőségeseinek minden lépését?

– Mi nem olyanok vagyunk, mint az amerikaiak.

Nem mozdítjuk el a fenyegetettségi mutatót minden egyes alkalommal, mikor fenyegetve érezzük magunkat. Úgy találjuk, hogy az ilyen akciók csak gúnyt váltanak ki a brit nyilvánosságból. Ami pedig az egyiptomiakat illeti, már így is eléggé szemmel tartjuk őket.

– Remélem is.

– Mennyi ideig szándékozol Londonban maradni? – kíváncsiskodott Seymour.

– Csak ma este.

Seymour egy névjegykártyát adott át Gabrielnek, amelyen egy telefonszámon kívül nem volt egyéb információ.

– Ez a mobilszámom. Hívj föl, ha bármiről értesülsz Amszterdamból! Kirakjalak a szállodádnál?

– Köszönöm, nem, Graham.

– Elvigyelek a lakásodhoz?

– A nagykövetségünk megfelelő lesz. Beszélnem kell még a hivatalvezetővel és a nagykövetség biztonsági főnökével, hogy legalább mi megtegyük a megfelelő lépéseket.

– Add át üdvözletemet a hivatalvezetőnek, és mondd meg neki, hogy viselkedjen rendesen!

– Követni fogsz, miután elhagyom a nagykövetséget?

– Követnélek, de nincs fölösleges emberem.

Természetesen hazudott, de a kémek közötti betyárbecsület csak eddig tartott.

Gabriel követségi megbeszélései tovább tartottak, mint gondolta. A biztonsági főnök az ötperces tájékoztatás helyett egy egész órán át zúdította rá a kérdéseket, míg a Cég helyi vezetője a szokásos udvariaskodás közben próbált jó benyomást kelteni Gabrielben, hiszen nyílt titok volt, hogy egy napon ő lesz a főnöke. Az összeomlás hat órakor teljesedett be, amikor a nagykövet előzetes bejelentés nélkül betoppant, s rávette Gabrielt, hogy kísérje el vacsorára Knightsbridge-be. Gabrielnek hirtelen semmi jó kifogás nem jutott eszébe, ami miatt kénytelen volt egy gyötrelmesen unalmas estén át Izraelnek a Nagy-Britanniához fűződő bonyolult viszonyáról eszmét cserélni. Vacsora közben egyfolytában azon járt az esze, hogy Eli Lavon most épp magába mélyedve nyálazza az aktákat a hófedte Amszterdamban, s arról elmélkedett, hogy mennyivel jobb lenne még mindig ott ülni mellette.

Tíz óra is elmúlt, mire végre beléphetett a Cég Bayswater Roadon fenntartott lakásába, amelyből gyönyörű kilátás nyílt a Hyde Parkra. Táskáját az előszobában hagyta, és gyorsan felmérte a környezetet. A többihez hasonlóan ez is egyszerűen bútorozott, viszont a londoni lakásokhoz képest szokatlanul nagy alapterületű volt. A hűtőt telerakták étellel, a kamrába pedig bekészítettek egy 9 mm-es Berettát két doboz lőszerrel és egy cseretárral.

Gabriel megtöltötte a fegyvert, és magával vitte a hálószobába. Már három napja nem aludta ki magát, s minden lelki erejét és koncentrációs technikáját be kellett vetnie, hogy a nagykövet szeme láttára ne boruljon bele a fenséges vörösboros kakasba. Gyorsan levetkőzött, és bemászott az ágyba. Bekapcsolta a tévét, hogy felébredjen, ha a támadást már esetleg éjszaka végrehajtják, és a hírekkel megszakítják a műsort. Kíváncsi volt, vajon intézkedett-e már a rendőrség az amszterdami értesülések alapján. Kétszáz működő terroristahálózat, tizenhatezer ismert terrorista, háromezer ember, akiket az al-Kaida táboraiban képeztek ki… Az MI5-nak és a rendőrségnek az öt amszterdami fiúnál sokkal több miatt kell komolyan aggódnia. Délután azt vélte felfedezni Seymour viselkedésében, hogy ő már réges-régen tisztán látja: csak idő kérdése, és Londont újra támadás éri.

Gabriel épp az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyúlt, amikor megpillantotta a táskája oldalából kikandikáló sárga jegyzettömböt. Lehet, hogy nincs benne semmi érdekes, gondolta, de ismerte már magát annyira, hogy tudja, addig úgysem fog elaludni, amíg ki nem deríti, hogy tényleg így van-e. Az éjjeliszekrény felső fiókjában talált egy ceruzát, amelyből tíz percen át kitartóan reszelgette a papír felületére a finom grafitport. Lassacskán, a szeme láttára keltek életre Szamir titkai. Fenyőfák egy hegytetőn, homokdűnék a tengerparton, elágazó vonalak hálózata. Szamir al-Maszri, a trehány, dzsihádista agglegény, szeretett firkálni.