Könyv 20

Üzenet érkezett az ajtó alatt. Összebilincselt lábát föllendítette, és átcsoszogott a cella másik felébe, hogy elolvassa a cetlire írt szöveget. Sarah a szagról érezte, hogy Káin áll az ajtó mögött. A papíron csak annyit állt, hogy akar-e ételt, amire igennel felelt. Aztán fegyelmezett fogoly módjára visszafeküdt az ágyára, és várta, hogy Káin letegye elé a tálcát.

Hallgatta, ahogy a kulcs elfordul a zárban, majd az ajtó nyikorogva kinyílik. A mostani ajtó hangosabb volt, mint az előző, és annyira rozsdásak voltak a sarokvasai, hogy a hangjától Elizabethet kirázta a hideg. Káin az ágy lábához tette az ételt, és sarkon fordult. Elizabeth felült, és megvizsgálta a tálca tartalmát: néhány szelet bagett, egy meghatározhatatlan eredetű sajt, egy üveg Evian és egy szelet csokoládé, mivel rendesen viselkedett.

Rögtön felfalta az ételt, és megitta a vizet. Miután megbizonyosodott afelől, hogy nem figyelik, gyorsan ledugta az ujját a torkán, és a cella kövére hányta az egész ételt. Káin két perc múlva mérges tekintettel berontott. Elizabeth a takarójába burkolózva remegett.

– A ketamin – suttogta. – Megölnek a ketaminnal.

Ábel egy vödör vízzel és egy felmosóronggyal érkezett a cellába, és fölmosatta vele a mocskot. Káin csak azután tért vissza a cellába, hogy a tisztátalan női testváladék teljesen eltűnt. A lehető legtávolabb állt meg tőle, mintha félne, hogy elkap tőle valamit, és egy kézmozdulattal magyarázatot kért a történtekre. Elizabeth rövid ideig hallgatott, miközben mély lélegzetet vett.

– Ismeretlen eredetű, időszakosan szapora szívműködés. Ez az orvosi kifejezése annak, hogy az alsó szívkamrámban szórványos aritmia alakult ki. A szívritmuszavart a sok ketamin injekció csak súlyosbította. A szívverésem veszélyesen felgyorsult és aritmiás, a vérnyomásom leesett, ami émelygést és hidegrázást okoz. A következő adag ketaminnal nagy valószínűség szerint végeznek velem.

Káin a sapka nyílásán át figyelve, némán állt egy ideig, majd kiment a helyiségből. Néhány perc múlva – amit Elizabeth úgy húsz percnek ítélt, bár egyáltalán nem volt benne biztos – Káin visszatért, és kezébe nyomott egy gépírásos üzenetet:

Olyan okok miatt, amiket most nem tudunk megmagyarázni, ma este el kell szállítanunk innen. Ha szállítás közben eszméleténél marad, nagyon kényelmetlenül fogja magát érezni. Kér ketamint, vagy vállalja, hogy ébren szállítsuk?

– Nem akarok több ketamint, inkább ébren maradnék.

Káin úgy nézett rá, mint aki nagyon rossz döntést hozott, és ismét átadott egy üzenetet.

Ha kiabál vagy bármiféle zajt csap, megöljük, és az út szélén hagyjuk.

– Értem – válaszolta Elizabeth.

Káin visszavette az üzeneteket, és elhagyta a helyiséget. Elizabeth kinyújtózott az ágyán, és belebámult a vakító, fehér lámpafénybe. Lázadása csupán néhány perce tartott, de máris sikerült két kisebb dolgot megtudnia: éjjel és országúton szállítják.

A következő alkalommal előzetes figyelmeztetés nélkül léptek a cellájába. Gyorsan becsavarták a gyapjútakaróba, amit ragasztószalaggal a testére erősítettek, és amitől úgy festett, mint egy bebábozódott hernyó. Füldugót dugtak a fülébe, száját kipeckelték, szemét bekötözték. Most, hogy szaglásán és tapintásán kívül minden érzékszervétől megfosztották, érezte, hogy kétfelől megemelik a testét, és elviszik valahová. A láda, amelybe belehelyezték, olyan szűk volt, hogy a válla meg a csípője alig fért bele. Furnér-, ragasztó- és enyhe halszagot árasztott. A ládára néhány szeggel odaerősítették a tetejét, amely olyan alacsonyan volt, hogy majdnem az orrához ért. Sikítani akart, de fékezte magát. Anyja után akart kiáltani, de inkább néma imába fogott, és közben az ősz halántékú, vékony férfira gondolt, aki a Hyde Parkban megpróbálta megmenteni az életét. Nem adom meg magam, nem adom meg magam, mondogatta.

40

DÁNIA, FYN-SZIGET, CSÜTÖRTÖK 20.35

A Nagy-Belt függőhíd fényei gyöngysorként ragyogtak a Sjælland és Fyn szigetét elválasztó tengerszoros között. Gabriel, amikor felhajtott a keleti oldalra, egy pillantást vetett a műszerfal órájára. Az útnak Koppenhágából idáig mintegy két órát kellett volna tartania, de az erősödő vihar miatt már majdnem négy órája úton voltak. Tekintetét ismét az útra szegezte, miközben mindkét kézzel megmarkolta a kormányt. A nagy szélben a világ második leghosszabb hídja enyhén kilengett. Ibrahim ismételten megkérdezte Gabrieltől, hogy ez az idő jó előjel-e, de Gabriel csak annyit felelt, hogy reméli, Ibrahim tud úszni.

A tizenkét kilométer hosszú hídon húsz perc alatt értek át. A függőhíd Fyn felőli oldalán kis, tengerparti vasútállomás tűnt fel a kavargó hóban. Tőle jó másfél kilométernyire egy benzinkút állt, mellette fogadó. Gabriel megtankolta az Audit, majd leparkolt a fogadó előtt, és Ibrahimmal az oldalán betért a jól megvilágított, szépen díszített, ragyogó tisztaságú helyiségbe. Az első szoba kis bolt és kávézó volt egyben, a másodikban pedig kényelmes foteleket helyeztek el, amelyekben egy csapat ott ragadt utazó élénk beszélgetést folytatott, és az előttük álló üres sörösüvegek számából ítélve nem keveset ivott.

A kávézóban vásárolt tojásos szendvicsekkel és forró teával egy ablak melletti üres asztalhoz telepedtek le. Ibrahim szó nélkül majszolgatott, Gabriel pedig teáját kortyolgatva kibámult az ablakon. Több mint harminc perc telt el, mire végre megcsörrent a mobilja. Gabriel fölvette a készüléket, és szó nélkül hallgatta végig az utasításokat. Miután kinyomta a telefont, megkérte Ibrahimot, hogy maradjon az asztalnál, ő pedig elment a férfimosdóba, ahol a szemetes mélyére rejtette a Berettát és a mobiltelefont. Ezután visszament a kávézóba, ahol vett egy Dánia-térképet és egy angol nyelvű turistakalauzt. Ibrahim éppen a második szendvicsét bontogatta, amikor megpillantotta a pénztártól ellépő Gabrielt. Szendvicsét gyorsan a zsebébe tömte, és együtt indultak az autóhoz.

– Itt van, ez az: Lindholm Høje! – mondta Ibrahim.

Az útikalauz fölé hajolt, és a fejlámpa fényénél olvasni kezdte a település leírását. Gabriel az úttestre függesztve tekintetét megkérdezte, hogy mi áll a könyvben.

– Régi viking falu és temető. Századokon át eltemetve feküdt a homok alatt. Csak 1952-ben fedezték föl. A könyv szerint több mint hétszáz sírt és néhány viking házat is feltártak.

– Merre található a település?

Ibrahim újra belemélyedt a könyvbe, majd a térképen is megkereste a célpontot.

– Észak-Jütlandban. Pontosabban Jütland legészakibb pontján.

– Hogy jutunk oda?

– Az E20-as úton menjünk át a Fyn-szigeten, majd az E45-ös úton észak felé. Lindholm az Aalborg utáni település lesz. A könyv szerint könnyű megtalálni, csak követni kell a táblákat.

– Még az utat sem látom, nemhogy a táblákat!

– Ez az a hely, ahol a foglyot otthagyják?

Gabriel a fejét rázta.

– Nem. Itt csak újabb utasításokat kapunk, ezúttal írásban. Azt mondják, a múzeum bejáratától legtávolabb eső ház romjánál lesz. Most nem Izsákkal, hanem valaki mással beszéltem – mondta Gabriel, és egy pillanatra Ibrahimra tekintett.

– Egyiptomi volt?

– Nekem egyiptominak hangzott, de ebben nem vagyok szakértő.

– Ugyan már! – válaszolta elutasítóan Ibrahim. –Miért kellett a telefonját eldobnia?

– Hogy ne lehessen több elektronikus kapcsolatunk.

Ibrahim a térképet vizsgálta.

– Még jó messze van ide Lindholm!

– Tiszta időben kétórás út, de így legalább kétszer annyi.

Ibrahim az órára pillantott.

– Ami azt jelenti, ha szerencsések vagyunk, péntek reggel lesz, mire odaérünk.

– Így van. Arra játszik, hogy kifutunk az időből.

– Kicsoda? Izsák?

Gabriel eltűnődött a kérdésen. Ő maga sem tudta, hogy Izsák vagy a Szfinx irányítja-e őket.

Négy és fél órába telt, míg eljutottak Lindholmba, és Gabriel félelmei beigazolódtak az útikönyv megjegyzésével kapcsolatban: a temetőt nem volt könnyű megtalálni. Húsz percig körözött az egyforma téglaházak között, míg végre észrevette a képeslap méretű táblát, amely mellett már háromszor is elhajtott. A táblát is befedte a hó, ezért Gabriel kénytelen volt kiszállni az autóból. Odalépett és lesöprögette, hogy el tudja olvasni a feliratot, amelyen az állt, hogy az ásatás egy meredek hegy tetején található. Az Audi jól vette az emelkedőt, és csak egyetlenegyszer csúszott meg az úton. Két perc múlva Gabriel bekanyarodott egy fenyőkkel övezett parkolóba. Leállította a motort, és a hosszú vezetéstől zúgó fejjel csak ült egy ideig. Végül kinyitotta az ajtót, és kilépett a hóra. Ibrahim nem mozdult a helyéről.

– Maga nem jön?

– Ha nem bánja, én inkább itt várakoznék.

– Ne mondja, hogy fél a temetőktől!

– Nem, csak a viking temetőktől.

– A vikingek csak akkor voltak harciasak, amikor a tengereket járták. Itthon leginkább gazdálkodtak. A legveszélyesebb dolog, amivel ma itt találkozhatunk, az egy zöldségtermelő gazda szelleme.

– Ha magának mindegy, akkor én mégis itt maradnék.

– Ahogy jólesik! Ha itt akar egyedül ücsörögni, nekem az is megfelel.

Ibrahim gondolt egyet, majd kiszállt az autóból. Gabriel kinyitotta a csomagtartót, kivette belőle a zseblámpát és a kerékkulcsot.

– Azt meg minek hozza? – kérdezte Ibrahim.

– Arra az esetre, ha mégis találkoznánk egy vikinggel – válaszolta Gabriel, majd a nadrágja első részébe süllyesztette a kulcsot, és csendesen becsukta a csomagtartót. – A benzinkútnál kellett hagynom a fegyveremet is. Egy kerékkulcs is több a semminél.

Gabriel fölkapcsolta a lámpát, és Ibrahimmal az oldalán átvágott a parkolón. A hó legalább tizenöt centiméter mély volt, amitől Gabriel cipője néhány lépésen belül beázott, és a lábujjai elgémberedtek a hidegtől. Még egy perce sem hagyták ott az autót, amikor Gabriel hirtelen megtorpant. Két elmosódott lábnyomot pillantott meg a hóban. Az egyik nyom határozottan nagyobb volt a másiknál, s mindkettő a temetőbe vezetett. Gabriel otthagyta Ibrahimot, és visszament a lábnyomok kezdetéhez. A hóban kirajzolódott minta alapján néhány órával korábban valószínűleg egy kis furgon vagy teherautó kanyarodott be a parkolóba második próbálkozásra. A nagyobb lábnyomú ember a kormány mögül, míg a kisebb lábnyomú az utas ülésről szállt ki. Gabriel leguggolt a hóba, és olyan szakértő szemmel vizsgálta a kisebb lábnyomot, mintha ecsetvonásokat figyelne egy vásznon. A nyomok női lábtól származtak, s akárki hagyta őket a hóban, biztosan sportcipőt viselt. Dulakodás nyomát nem látta.

Gabriel csatlakozott Ibrahimhoz, akit végigvezetett az ásatás gyalogösvényén. A hóesés ellenére a lámpafényben ki lehetett venni a sírokat. Némelyek kőrakások, mások kör vagy viking hajó alakúak voltak. A ház távoli sarkát sem volt nehéz megtalálniuk, csak követniük kellett a lábnyomokat a hóban. Gabriel lehajolt, és puszta kézzel tapogatózott a hó alatt. Rövid keresgélés után meg is találta azt a lezárható nejlontasakot, amelyben részletes térképet hagytak ott nekik. Zseblámpájának fényénél megvizsgálta, majd fölállt, és visszavezette Ibrahimot az autóhoz.

– Skagen – szólalt meg Gabriel a hegyről lefelé vezetve. – Azt akarják, hogy Skagenbe menjünk. Vagyis majdnem Skagenbe. A hely, amit bekarikáztak, kicsit délre van Skagentől.

– Ismeri?

– Én magam sohasem jártam ott, de hallottam róla. A tizenkilencedik század végén egy művészkolónia létesült ott. A festőit skageni iskolaként tartják számon. A fény miatt telepedtek meg ezen a helyen. Azt mondják, nagyon különleges… nem mintha ebből most bármit láthatnánk.

– Talán ez is jó előjel – mondta Ibrahim.

– Talán.

– Ott lesz a nagykövet lánya is?

– Arról nem szóltak. Csak annyit közöltek, hogy az Északi-tenger partján menjünk a kijelölt helyre.

– Ma este ott volt a temetőben a fogoly?

– El akarták velem hitetni, hogy ott volt, de én nem hiszem.

– Ezt miből állapította meg?

– Abból, hogy a nő, miután kiszállt az autóból, egyedül ment be a temetőbe. Én láttam, amikor Elizabeth Haltont elfogták, és biztosan állíthatom, hogy a maga lábán nem ment volna be, valószínűleg küzdött volna velük.

– Hacsak nem azt mondták neki, hogy hamarosan kiszabadul.

Gabriel elismerően bólintott Ibrahimnak.

– Maga nagyon tehetséges.

– Valaha professzor voltam, és a detektívregényeket is nagyon szeretem.

41

Nem tudta, meddig tartott az út, mert mindenre próbált gondolni, csak az időre nem. Azt mondogatta magában, hogy csak néhány perc az egész. Egy szempillantás. Más hazugságokkal is próbálta áltatni magát: nem halszagú fadobozban fekszik, hanem kényelmes ágyban. Farmernadrágban és kedvenc pulóverében van, nem azt a tréningruhát viseli, amelyet elfogása napja óta nem vett le magáról. Kedvenc ablakából szeretett hegyeit csodálja. Gyönyörű zenét hallgat. A többi csak rossz álom, amelyből hamarosan fölébred, és nyoma sem marad.

Fölkészült az elviselhetetlen kényelmetlenségre; Káin üzenete tisztán, egyértelműen tartalmazta, hogy mi vár rá, a füldugó azonban meglepetésként érte. Elvették tőle az egyik legerősebb fegyverét: hogy hallja, mi folyik körülötte. A világot monoton zúgassa változtatták. Csak a mozgásérzékelése maradt meg. Tudta, hogy mikor haladnak nagy sebességgel, mikor mennek lassan, mikor vannak jó vagy rosszabb utakon. Egyszer az volt az érzése, mintha nagyvárosban lenne, karnyújtásnyira az emberektől. Most ellenben biztos volt benne, hogy valahol a világ végén, földúton döcögnek.

Hirtelen megálltak – olyan hirtelen, hogy feje nagyot koppant a koporsószerű doboz oldalán –, s rövidesen a motorzúgás is abbamaradt. Néhány perc eltelt, mire a dobozt végre kihúzták az autóból, s még egy kis időt kellett várnia, mire végre meghallotta, hogy elkezdik kihúzgálni a szögeket a doboz tetejéből. Amikor a fedelet leemelték, hideg tengeri levegő csapta meg az arcát. Önkéntelenül könnyekre fakadt. Egy szót sem szóltak hozzá, míg bevezették új rejtekhelyére. Miközben ráfektették új cellája tábori ágyára, senki sem érdeklődött szívritmuszavarairól. Miután becsukódott az ajtó, levette átnedvesedett szemkötőjét, kivette a füléből a dugót, majd körülnézett a fehér falú helyiségben. A tálcát már odakészítették az ágya végébe: kenyér, sajt és csokoládé, mert jól viselkedett az úton. Beraktak egy sárga vödröt is, hogy üríthessen. Fogalma sem volt, hová szállították. Egyet azonban tudott: érzi a tenger illatát.