Könyv 3

A telefon ébresztette fel. Mint a Cég összes lakásában, ezen a készüléken is volt egy villogó lámpa, ami a bejövő hívásokat jelezte. Ezen éppen olyan kék lámpa volt, mintha rohamkocsi lopódzott volna be némán a hálószobába.

– Ébren vagy? – kérdezte Ari Samron.

– Most már igen.

– Csak nem elaludtál?

Gabriel álmosan rápillantott a karórájára.

– Még csak hét óra van!

– Itt már kilenc.

Az időeltolódást Samron nemigen vette figyelembe. Feltételezte, hogy a Cég összes alkalmazottja, függetlenül attól, hogy a földgolyó melyik részén tartózkodik éppen, vele egy időben kel és fekszik. A Cégnél ezt viccesen Samron-időnek nevezték.

– Mire jutottál Graham Seymourral?

– Kérlek, emlékeztess, ha legközelebb Angliába jövök, nehogy a Heinrich Kiever névre szóló útlevelemmel induljak el!

– Reagált valamit az információra, amit átadtál?

– Úgy tűnik, az amszterdami fiúknál most komolyabb bajai vannak.

– Az biztos.

– Egy ponton túl kénytelenek leszünk a hollandokat is bevonni az ügybe.

– Ha Eli végzett Rosner aktáinak tisztogatásával, felkeressük a tel-avivi holland összekötő tisztünket és csendesen elbeszélgetünk vele.

– Csak egyre kérlek! Védd meg a forrásunkat! Még szükségünk lehet rá, ha rosszabbra fordulnak a dolgok.

– Ne aggódj! Nagyon csendes beszélgetés lesz.

– A gépem kora délután száll le Amszterdamban. Ha Elivel végigdolgozzuk az éjszakát, reggelre végzünk is.

– Elinek sajnos nélküled kell befejeznie a munkát. Te most nem mész vissza Amszterdamba.

– Akkor hová megyek?

– Haza – válaszolta Samron. – Egy bodel érted megy egy óra múlva, és elvisz a Heathrow-ra. Kérlek, igyekezz ne olyan pacuhán kinézni, mint ahogy szoktál, mert együtt vacsorázunk a Kaplan utcában.

A Kaplan utca a Miniszterelnöki Hivatal címe volt.

– Miért kell ott vacsoráznunk?

– Ha te úgyis fittyet hánysz az egészre, inkább nem vitatnám meg legtitkosabb állam- és hírszerzési ügyeinket egy olyan vonalon, amit az MI5 és a kormányzati kommunikációs központ egyaránt megpróbál lehallgatni.

– Ez védett vonal.

– Védett vonal nem létezik, Gabriel. Intézd úgy, hogy fönn legyél azon a gépen! Ha dugóba kerülsz, hívj föl az autóból, és elintézem, hogy az El Al visszatartsa a gépet.

– Ne marháskodj!

A vonal elnémult. Gabriel letette a kagylót. Együtt vacsorázunk a Kaplan utcában… Már tudta is, hogy mi lesz a beszélgetés témája. Ámosznak már nincs sok hátra. Rápillantott a televízió képernyőjére. Három jóképű fiatalember folytatott elmélyült vitát Nagy-Britannia leghíresebb focistájának szexuális bohóckodásairól. Gabriel a lepedőn tapogatózva keresgélte a távirányítót, de helyette Szamir tömbjén akadt meg a keze. Akkor eszébe jutott, hogy az éjszaka közepén fölébredt, és hosszú ideig bámulta a rajzot. Nem a fenyőfákat és a homokdűnéket, hanem a kesze-kusza vonalakat.

Megint a kezébe vette a papírt. Gabriel szinte tökéletes vizuális memóriával rendelkezett, amit művészettörténeti tanulmányai és restaurátori munkája csak javított. Százezernyi képet raktározott tudata irattárában, s alig néhány ecsetvonásból képes volt egy festményt azonosítani. Meg volt róla győződve, hogy a vonalak nem egy irkafirka lenyomatai, hanem egy minta részei; és biztos volt benne, hogy ezt a mintát már látta valahol.

Kiment a konyhába, és főzött egy kávét, majd a bögrével az ablakhoz lépett. Már világosodott, és a reggeli csúcsforgalom kezdett beindulni. A volt feleségére kísértetiesen hasonlító nő ácsorgott a sarkon a zöld lámpára várakozva. Amikor a lámpa váltott, átment a Bayswater Roadon, és eltűnt a Hyde Parkban.

Hyde Park…

Még egy pillantást vetett a jegyzettömbre, majd újra kinézett az ablakon.

Lehetséges ez?

Odalépett az íróasztalhoz, és a felső fiókból kivette a London A-Z atlaszt. Kinyitotta a 82. oldalon, ami a Hyde Park északkeleti részét, a Mayfairt, Marylebone-t, Bayswatert és St. John's Woodot ábrázolta. A park gyalogösvényeit a térkép pontozott vonallal jelölte. Gabriel összehasonlította a vonalat Szamir rajzával. Tökéletesen egyeztek. Hyde Park…

De mi az ördögért akarnának a terroristák egy parkot megtámadni?

Elgondolkodott a Szamir lakásában talált képeken. Szamir a Trafalgar Square-en. Szamir a királynő testőreivel a Buckingham-palota előtt. Szamir a Millenniumi Keréken, Szamir a Parlament előtt. Szamir négy cimborájával az amerikai követség Grosvenor Square-i épülete előtt…

Még egyszer alaposan megvizsgálta a térképet.

A Grosvenor Square a Mayfair városrészben volt, két háztömbnyire a park keleti részétől.

Azonnal fölvette a telefont, és tárcsázott.

– Graham Seymour.

– Értesítsd az amerikaiakat az amszterdami sejtről.

– Miféle amszterdami sejtről?

– Ugyan, Graham, erre most nincs időnk!

– A Bevándorlási Hivatal egész éjszaka kutatott utánuk. Eddig még semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy bármelyik azok közül, akiknek a nevét átadtad nekem, egyáltalán az országunkban volna.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek is itt!

– Miből gondolod, hogy az amerikaiakra utaznának?

Gabriel mindenről beszámolt.

– Azt akarod, hogy egy jegyzettömbben talált néhány vonal miatt riasszam az amerikai követséget?

– Pontosan ezt akarom.

– Én ezt nem teszem meg. Nincs elég bizonyíték arra, hogy egy ilyen hívást kezdeményezzek. Különben

is, voltál mostanában a Grosvenor Square-en? Úgy néz ki, mint egy amerikai erőd. Nincs az a terrorista, amelyik közel tudna kerülni ahhoz az épülethez.

– Hívd fel őket, Graham, mert ha te nem hívod, hívom én!

– Na, ide figyelj, Allon, és fülelj nagyon jól! Ha valami balhét csinálsz a városomban, istenemre mondom…

Gabriel letette a kagylót, és azon nyomban egy másik számot tárcsázott.

9

LONDON, GROSVENOR SQUARE,

PÉNTEK 7.13

A felkapott Mayfair északi végében található utcák jellegzetesen amerikai légkört árasztanak. A György korabeli impozáns épületek között található az Amerikai Kereskedelmi Kamara, az Amerikai Klub, az Amerikai Egyház, az Amerikai Társaság és az Amerikai Nők Társasága központja. A Grosvenor Square északi oldalán helyezkedik el az Egyesült Államok Haditengerészetének épülete, a nyugati oldalon pedig az amerikai követség magaslik. A kilencemeletes, hatalmas, aranyozott sassal díszített épület a világ legnagyobb olyan külügyi képviselete, amely nem a szövetségi kormány tulajdonában álló telken áll. Mayfair tulajdonosa, Westminster hercege adja bérbe az ingatlant az amerikai kormánynak igen jutányos, jelképes áron. Nem is fenyegeti az amerikaiakat az a veszély, hogy a közeljövőben kiköltöztetnék őket a mayfairi telekről, mert a bérleti szerződés csak 2953 karácsonyán jár le.

Ez idáig ötvennyolc férfi és egyetlenegy nő szolgált nagykövetként Angliában. E diplomaták közül öten az Egyesült Államok elnökei is lettek, de mindössze egyikük érkezett a külügyi szolgálattól. A többiek politikus- és diplomatajelöltek voltak, akik inkább vagyonuk és kapcsolataik, mintsem külpolitikai szakértelmük révén váltak ismertté. Olyan nagy múltú és patinás családneveket jegyeztek közöttük, mint amilyen a Mellon, a Kennedy, a Harriman, az Aldrich, a Bruce, a Whitney és az Annenberg.

A jelenlegi nagykövetet Robert Carlyle Haltonnak hívták. Ő nem gazdag családból származott, és csak kevés amerikai ismerte a nevét, bár messze a leggazdagabb ember volt, aki valaha ezt a posztot betöltötte, és emellett kiváló politikai kapcsolatokkal is rendelkezett. A denveri központú Red Mountain Energy elnök-vezérigazgatójaként Halton vagyona a legutóbbi becslések szerint több mint ötmilliárd dollárra rúgott. Mellesleg az Amerikai Egyesült Államok elnökének személyes jó barátja és legnagyobb politikai támogatója volt. A Washington Post beiktatása után nem sokkal életrajzot közölt Haltonról, amelyben epésen megjegyezték: „a frissen kinevezett nagykövet legnagyobb politikai érdeme az, hogy sikerült a cimboráját bejuttatnia a Fehér Házba”. Amikor a beiktatása előtti meghallgatáson rákérdeztek az újságcikk valóságtartalmára, Halton sajnálkozását fejezte ki, amiért csak ekkora összeggel tudta támogatni az elnök kampányát. E megjegyzés számos demokrata szavazatot eredményezett.

Annak ellenére, hogy Robert Halton már visszavonult a multinacionális energiaipari óriás vezetői székéből, korán kelő maradt, s minden elődjénél szigorúbb napirendet tartott. Ahogy mindennap, ezen a reggelen is háromnegyed hétkor lépett ki a Winfield House-ból, Regent's Park-i rezidenciájáról, és egyenesen a nagykövetségre ment, ahol hétkor a Grosvenor Square-re néző irodája asztalánál már a londoni újságokat böngészte. A lapok rémisztő híreket közöltek Irakból. Halton meg volt róla győződve, hogy a britek

– akik már eddig is drasztikusan csökkentették Irakban állomásozó csapataik létszámát – azt fontolgatják, miként hagyhatnák el végképp a területet. Ezt az értékelést az elnöknek is elmondta, amikor legutóbb az aspeni Owl Creekben, Halton hatalmas birtokán találkoztak. Halton szokásához híven most sem válogatta meg a szavait.

Hét óra után tíz perccel melegítős, gyapjú homlokpántot viselő magas, fiatal nő jelent meg az ajtajában. A hosszú, sötét hajú, szép arcú, sportosan karcsú lány engedély nélkül végigtrappolt a szobán, majd leült Halton székének karfájára. Ha a csinos lány neve nem Elizabeth Halton, a nagykövetség dolgozói erre a szemlátomást bensőséges gesztusra fölhúzták volna a szemöldöküket. Puszit adott a nagykövetnek, és megsimogatta apja sűrű, őszülő haját.

– Jó reggelt, papa! – üdvözölte vidáman. – Van valami érdekes a lapokban?

Robert Halton fölmutatta a Timest

– A londoni polgármester már megint neheztel rám.

– Most meg mi emészti a vörös Kent?

London hírhedten balos polgármesterével Halton viszonya legjobb esetben is fagyosnak volt mondható; amin nem is lehetett csodálkozni, hiszen a polgármester együttérzését fejezte ki a Hamász öngyilkos merénylőivel, és egyszer nyilvánosan is megölelte a Muzulmán Testvériség egy olyan vezetőjét, aki a zsidók és más hitetlenek meggyilkolására uszított.

– Azt állítja, hogy biztonsági erőink komoly fennakadást okoznak a Mayfairen átmenő forgalomban – válaszolta Robert Halton. – Azt javasolja, hogy saját pénzből fizessek érte, mivel meggyőződése szerint úgysem érezném meg a kiadást.

– Nem is.

– Nem ez a lényeg.

– Elbeszélgessek vele egy kicsit?

– Erre a legádázabb ellenségemet sem kérném meg.

– Én nagyon elbűvölő tudok ám lenni!

– Az a fickó nem érdemel meg téged, drágám!

Robert Halton elmosolyodott, és gyöngéden megsimogatta lánya arcát. Szinte elválaszthatatlanok lettek azóta, hogy Halton öt évvel ezelőtt egy észak-alaszkai repülőszerencsétlenségben elvesztette a feleségét – olyannyira elválaszthatatlanok, hogy Halton addig nem fogadta el a nagyköveti kinevezést, amíg nem tudta biztosan, hogy Elizabeth vele megy-e. Bár a legtöbb fiatal lány ugrált volna örömében, hogy az amerikai nagykövet lányaként élhet Londonban, Elizabeth vonakodott elhagyni Coloradót. Denver egyik legelismertebb baleseti sebésze volt, és épp egy sikeres ingatlanügynökkel készült házasságra lépni. Hetekig vergődött, míg egyik este, amikor ügyeletben volt a denveri Rose-kórházban, a Fehér Házból hívták a mobiltelefonján.

– Szükségem van apádra Londonban – kérlelte az elnök. – Mit kell mondanom ahhoz, hogy odamehessen?

Elizabeth Haltonnál kevés ember volt jobb pozícióban ahhoz, hogy nemet mondjon a főparancsnoknak. Kiskorától fogva ismerte az elnököt. Aspenben együtt síeltek, Montanában pedig szarvasra vadásztak. Ő mondott köszöntőt, amikor a lány megkapta orvosi diplomáját, és ő vigasztalta anyja temetése után. Természetesen nem mondott ellent neki, s Londonba érkezése után éppoly elhivatottsággal és felkészültséggel vetette bele magát a feladatba, mint az élet minden egyéb dolgában tette. Vasmarokkal irányította a Winfield House-t, s a hivatalos rendezvényeken és fontos társadalmi eseményeken szinte mindig ott volt apja jobbján. Önkéntes munkát vállalt londoni kórházakban – különösen azokban, amelyekben nagyrészt rászoruló bevándorlókat ápoltak –, s ügyes szószólója volt Amerika iraki politikájának és terrorellenes hadjáratának. Épp annyira volt népszerű a londoni sajtóban, amennyire utálták az apját, még annak ellenére is, hogy megszellőztetett róla egy kevéssé ismert tényt, amelyet Elizabeth biztonsági okokból el akart titkolni a nyilvánosság elől. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt a keresztapja.

– Hagyd az újságokat ma reggel! Gyere inkább futni velünk! – noszogatta, és megsimogatta apja hasát. –Megint fölszedtél egy kicsit!

– Kilenckor a külügyminiszterrel kávézom. Este pedig, ne felejtsd el, koktélpartira vagyunk hivatalosak a Downing Streetre!

– Észben fogom tartani.

Robert Halton összehajtotta a kezében levő újságot, és komolyan a lányára nézett.

– Arra kérlek, hogy legyetek nagyon óvatosak odakinn! Az NCTC tegnap fölemelte a készültségi fokot Európában.

Az NCTC a Nemzeti Terrorelhárítási Központ rövidítése volt.

– Történt valami?

– Elég homályos a dolog. Fokozott aktivitást figyeltek meg ismert al-Kaida-sejtekben. A szokásos szöveg, de ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagynunk. A biztonság kedvéért vigyél magaddal néhány tengerészgyalogost.

– A haditengerészet csak a nagykövetséget védi. Ham elkezdenek kijárkálni az épületből, a Scotland Yard rohamot kap, én meg mehetek vissza a futópadra.

– Semmiféle törvény nem tiltja, hogy amerikai tengerészgyalogosok futkározzanak a Hyde Parkban… legalábbis még nem. Bár ha a vörös Kenen múlik, hamarosan ez is bekövetkezhet. – Félretolta az újságot az íróasztalán. – És neked mi a programod mára?

– Egy konferencia az afrikai egészségügyi problémákról, délután pedig teázom a Parlamentben.

– Még mindig nem bánod, hogy eljöttünk Londonba?

– A világért sem cserélném föl semmivel. – Azzal fölállt és az ajtó felé indult. – Add át üdvözletemet a külügyminiszternek!

– Te pedig ne feledkezz meg a Downing Street-i koktélpartiról!

– Nem fogok.

Elizabeth kilépett apja irodájából, és lifttel lement az előcsarnokba. Másik négy, szintén tréningruhába öltözött férfi már várakozott rá. Jack Hammond, a nagykövetség szóvivője, Alex Baker, az FBI-ügynök, aki az igazságügyi kapcsolatokért volt felelős, Paul Foreman a konzulátusról és Chris Petty a külügyminisztérium diplomáciai biztonságért felelős irodájából. Petty elhárító tisztként teljesített szolgálatot, ami azt jelentette, hogy a nagykövetség és az intézmény dolgozóinak biztonságáért felelt. Röviddel ezután Petty két elhárító kollégája lépett be az előcsarnokba. Egyenkék tréningruhájukba bújva is jól látszott, hogy erős testfelépítésűek, és fegyver is van náluk.

– Hol van Kevin? – kérdezte Elizabeth.

Kevin Barnett, a CIA megbízott parancsnoka szinte sohasem hagyta ki a reggeli kocogást, ha a városban járt.

– Benn kellett maradnia az irodájában – válaszolta Chris Petty.

– Az NCTC-riadó miatt?

Petty mosolyra húzta a száját.

– Erről meg honnan tudsz?

– Én vagyok a nagykövet lánya, ha nem tudnád, Chris!

Alex Baker az órájára pillantott.

– Induljunk el lassan, nekem kilenckor megbeszélésem van a Scotland Yardon!

Mindnyájan a kapu felé indultak, s az északi oldalon fenntartott személyzeti kapun át elhagyták a nagykövetség épületét. Aztán nyugatra fordulva futásba kezdtek az Upper Brook Streeten, a Hyde Park irányába.

A zöldre festett Ford Transit furgon oldalára nagy, nyomtatott betűkkel a parkot karbantartó cég nevét írták: ADDISON & HODGE LTD. ROYAL PARKS CONTRACTORS. A furgon nem az Addison & Hodge Ltd. tulajdonában volt, hanem valaki máséban, éppúgy, mint az a másik furgon, amelyik már bent várakozott a Hyde Parkban. A kormánynál ülő férfi nyugodtan végignézte az Upper Brook Streeten futva közeledő amerikai csapatot. Amikor elhaladtak az autó mellett, megnyomott egy gombot a mobilján, és a füléhez emelte a készüléket. Rövid, kódolt üzenetet mondott a telefonba. Amikor kinyomta a telefont, betette a céges overall zsebébe, és beindította a motort. A parkot egy szolgálati bejáraton keresztül közelítette meg, s a Serpentine-tótól északra álló fák felé vette útját. Az út mellett jelzőtábla figyelmeztetett a behajtási tilalomra és az ennek megszegéséért fizetendő magas bírságra. A férfi kiszállt az autóból, és gyűjtögetni kezdte a szemetet. Munka közben csendes imát mormolt: Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében… aki az ítélet napját uralja… Vezess minket az egyenes úton…