Könyv 4

Később, az elkerülhetetlen kongresszusi meghallgatás során nagy súllyal merült fel annak a kérdése, hogy az Egyesült Államok hírszerző hivatalai honnan és hogyan értesültek a Londonban bekövetkezett szerencsétlenségről. A válasz az a helyi idő szerint éjjel 2 óra 32 perckor érkező telefonhívás volt, amely a CIA-központnak a virginiai Langleyben található riadóvonalára érkezett be egy azonosítatlan, úgynevezett „külföldi hírszerző forrás” révén. Ez a külföldi hírszerző forrás, akinek a kilétét sohasem fedték fel, maga Gabriel volt, s a szám, amelyet tárcsázott, nem másnál, mint Adrian Carternél, a CIA akciócsoportjának megbízott vezetőjénél csöngött. Normális körülmények között a szám ezen az órán Carter közeli, McLeanben álló házában csörgött volna, de mostanában minden a feje tetejére állt, s Carter az irodája ablakánál álldogálva várt feszülten egy telefonhívásra, amelynek egy igen kényes pakisztáni hegyi bevetés kimeneteléről kellett volna tudósítania.

A Potomac folyóra nyíló lélegzetelállító kilátástól eltekintve semmi egyéb nem utalt rá, hogy ez az odú annak az embernek a dolgozószobája, aki Washington hatalmas hírszerzési intézményének a teljhatalmú ura, s akinek aszketikus megjelenése még inkább elbizonytalaníthatta a megfigyelőt. Washingtonban csak kevesen tudták Carterről, hogy hét nyelven beszél folyékonyan, s még legalább másik hetet is ért. Vagy hogy mielőtt feljutott volna Langley hetedik emeleti, ritka levegőjű légkörébe, ő volt a nemzet egyik leghűségesebb harcosa. Ujjlenyomatát az előző nemzedék minden titkos hadműveletén otthagyta. Ügyködött a különös választásokon, majd megdöntötte a különös kormányt, emellett számtalan kivégzés és gyilkosság fölött hunyt szemet. A jó erkölcsöt Carter sohasem vette számításba: végrehajtó volt. Nem politizált: végrehajtotta a politikát. Mi más magyarázata lehetne annak, hogy még ugyanabban az évben, amikor elvégezte az Úr munkáját Lengyelországban, Salvadorban kormányra segítette a Sátán rezsimjét. Hogy pénzelte és Stingerekkel látta el az afganisztáni szent harcosokat, miközben tudta, hogy csak idő kérdése, s egy napon őt fogják majd megtámadni.

Mostanában Carter legnagyobb érdemének azt lehetett tekinteni, hogy még életben volt. Langley bölcsei szerettek azon viccelődni, hogy a terrorizmus ellen folytatott küzdelem több életet követelt a Hadműveleti Igazgatóság emberei, mint az al-Kaida vezetői közül. A Carterét eddig megkímélte. Carter mindent túlélt: a véres leszámolásokat, a hosszú kések éjszakáit és az újjászervezés rémségeit is. Túlélésének titka abban az egyszerű tényben rejlett, hogy a fennálló helyzetet sokkal többször ítélte meg jól, mint rosszul. 2001 nyarán arra figyelmeztetett, hogy az al-Kaida nagy erejű csapást készül mérni Amerikában. 2003 telén jelentette, hogy az iraki fegyverkezési program forrásai gyanúsak, de a főnöke elengedte a füle mellett az intéseit. Amikor pedig Mezopotámiában a háború kitörése fenyegetett, titkos memorandumban előre jelezte, hogy Irak egy második Afganisztánná, a dzsihádisták második generációjának gyakorlóterepévé válik. Ez a generáció pedig az előzőnél sokkal erőszakosabb és kiszámíthatatlanabb lesz.

Ha az ellenség szándékainak kipuhatolásáról volt szó, Carter nem tulajdonított jelentőséget az elemzéseknek, csak a józan eszére hallgatott. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor egy Pésávar környéki sárkunyhóban egy szakállas, turbánt viselő ember azt mondta neki, hogy az iszlám erői egy napon Amerikát a föld színével teszik egyenlővé, Carter ezt egyszerűen elhitte.

Így esett, hogy Carter – a titkos harcos, a túlélő, a pesszimista – azon a végzetes, decemberi péntek éjjelen, amikor abban a reményben, hogy egy távoli országból kap híreket, a füléhez emelte a telefonkagylót, Gabriel hangját hallotta, aki egy előkészületben lévő londoni támadásra figyelmeztette. Carter pedig elhitte.

Carter gyorsan lefirkantotta Gabriel számát, majd azonnal megszakítva a vonalat tárcsázta is a Nemzeti Terrorelhárítási Központot.

– Mennyire hiteles az információ? – kérdezte az ügyeletes tiszt.

– Nekem elég hiteles ahhoz, hogy éjjel 2 óra 43-kor felhívjam – válaszolta Carter türelmet erőltetve magára. – Azonnal hívja a nagykövetség biztonsági osztályát, és mondja meg nekik, hogy amíg nem tudunk jobb megoldást a helyzetre, az egész személyzetet zárják be!

Carter megszakította a vonalat, mielőtt az ügyeletes tiszt még egy ostoba kérdést föltehetett volna, s egy pillanatig teljesen bénultan, tehetetlenül ült a székében. A fene vigye el az NCTC-t! – gondolta, s magához ragadta a kezdeményezést. Rögvest tárcsázta a londoni nagykövetség CIA-részlegét, és egy pillanat múlva már személyesen Kevin Barnett-tel, a megbízott parancsnokkal beszélt. Barnett hangján hallatszott, hogy nagyon megrázza az információ.

– A nagykövetség személyzetéből egy csoport reggelenként futni jár a Hyde Parkba.

– Biztos benne?

– Rendszerint én is velük tartok.

– Ki van még magukkal?

– A sajtófőnök, az FBI-ügynökünk, a helyi elhárítótiszt…

– Szent isten! – kiáltotta Carter.

– És ez még nem minden.

– Bökje ki!

– Elizabeth Halton.

– A nagykövet lánya?

– Sajnos igen.

– Mikor szoktak indulni?

– Pontban negyed nyolckor.

Carter ránézett az órájára. Londonban 7 óra 36 perc van.

– Kevin, hozza vissza őket a nagykövetségre! Fusson el a Hyde Parkba, akár egyedül is!

Carter a következő pillanatban már a megszakított vonal búgó hangját hallotta. Ő is letette a kagylót, várt tíz másodpercet, és visszahívta Gabrielt.

– Sajnos egy kisebb csoport diplomata már éppen a Hyde Parkban kocog. Milyen gyorsan tud odaérni?

Megint csak a telefonbúgás válaszolt.

A Brook Gate-en át kerültek be a parkba, majd délnek vették útjukat a Broad Walkon a Hyde Park Corner felé. Innen nyugatra fordultak; elhaladva a rózsakert és a Dell étterem mellett végigfutottak a Rotten Row-n. Amikor az Albert-emlékműhöz értek, Elizabeth Halton a csapat élére vágott, és amikor észak felé a Lancaster Walkon a Bayswater Road irányába fordultak, egy ügynökkel az oldalán gyorsabb iramba kezdett. A nagykövetség szóvivője, Jack Hammond megelőzte Elizabethet, és gyors tempóban futottak tovább a Victoria Gate-ig, majd a West Carriage Drive-on a Serpentine-tó partja felé. Amikor a csónakházakhoz értek, megszólalt Chris Petty mobiltelefonja.

Úgy festettek, mint a hétköznapi gurulós bőröndök, pedig nem azok voltak. Vázukat és kerekeiket annyira megerősítették, hogy elbírják a robbanószerkezet súlyát. A detonátort a betolható bőröndfogantyú gombjával kötötték össze. Az egyformán megpakolt bőröndöket egy időben négy különböző ember négy különböző helyszínen húzta a megadott célpontok felé: egyet a Piccadilly Circus, egyet a Leicester Square, egyet a Charing Cross, egyet pedig a Marble Arch felé. A négy férfi nem tudott egymásról, pedig sokban hasonlítottak. Mind a négyen egyiptomiak voltak. Mind a négy olyan takfir muzulmán volt, aki akkora szenvedéllyel vonzódik a halálhoz, amekkorával mások az élethez ragaszkodnak. Amellett mind a négyen egyforma, Seiko márkájú digitális karórát viseltek, amely mindegyikük karján pontban 7 óra 40-kor ébreszt majd.

Gabrielnek két percbe telt, hogy felöltözzön és magához vegye a Berettáját, s még egy percbe, hogy lerohanjon az utcára. A Bayswater Road-i közlekedési lámpa vörösen villogott, amikor odaért. Mit sem törődve a jelzéssel, vágtában futott át a park felé induló forgalom előtt. Ebben a pillanatban robbanás moraja hallatszott a mélyből, s hirtelen olyan érzése támadt, mintha a föld rengene a lába alatt. Mivel nem tudta eldönteni, hogy mit hall és érez, egy pillanatra tétovázva megtorpant, de aztán sarkon fordult, és tovább futott a park belseje felé.

Chris Petty megállt, hogy a nadrágja derekára rögzített kapocsról levegye a telefonját.

– Ti csak menjetek tovább! – kiáltotta. – Menjetek a szokásos útvonalon. Majd beérlek benneteket.

A csapat többi tagja lefordult a Serpentine-tó melletti útról, és rátért a tó északi partján álló fák felé vezető ösvényre. Petty megnézte, hogy honnan jött a hívás: a nagykövetség épületéből, a saját irodájából keresték. Fölpattintotta a készüléket, s gyorsan a füléhez emelte.

– Petty.

Kapcsolás…

– Chris Petty beszél. Hall engem? Csönd…

– A fene enné meg!

Gyorsan megszakította a hívást, és a többiek után eredt. Húsz másodperccel később újra megszólalt a telefon, de most végre rendesen működött a vonal.

Amint a kocogó csoport ráfordult arra az ösvényre, amely a régi rendőrség épületét kötötte össze a Reformerek fájával, az Addison & Hodge egyenruhájába öltözött férfi fölnézett a szemétgyűjtésből. Egy másik, munkaruhába öltözött férfi az ösvény másik oldalán várakozott a furgonban, míg egy harmadik a földet gereblyézte. Már több mint egy éve készültek erre a pillanatra. A művelet irányítója azt mondta, harminc másodperc. Ha harminc másodpercnél tovább tart, nem jutnak ki élve a parkból. A férfi benyúlt a szemeteszsákba, amelyben keze fémes tapintású, hideg eszközhöz ért: egy Heckler & Koch MP7-es géppisztolyt ragadott magához, amelybe negyven, golyóálló mellényt is átütni képes lövedéket taráztak be. Vakon kibiztosította a fegyvert, s lassan tízig számolt.

Talán okkal, talán merő véletlenségből, de Chris Petty, mielőtt a kollégái után eredt volna, nem nyomta ki a nagykövetségről érkező telefonhívást. Ahogy maga is befordult a régi rendőrség épületénél, rögtön észrevette a többieket. Már megtették a Reformerek fájáig vezető út felét, s épp az ösvény mentén parkoló, két zöld Ford Transit furgon felé közeledtek. E korai órán sem volt szokatlan a parkőrök látványa, hiszen a Hyde Park háromszázötven hektáros alapterülete szinte állandó gondozást és karbantartást igényelt. A munkások igazi szándéka abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy egyszeriben mindkét furgon hátsó ajtaja kivágódott, és nyolc, állig felfegyverkezett, fekete overallba és kommandós sapkába bújt férfi ugrott ki belőlük. A biztonsági központban a bekapcsolva hagyott telefonról hallották és felvették Petty hiábavaló kiabálását, a géppisztolyropogást és a rá következő kiabálást. Pettyt tíz másodperccel azután érték a lövések, hogy figyelmeztetni próbálta kollégáit; hörgő haláltusáját a digitális felvevőkészülékek szintén rögzítették. Egyetlenegy szót sikerült még kimondania, mielőtt belehalt sérüléseibe, de a döbbent kollégáknak így is hosszú percekbe telt, mire megértették. Kertészek…

Amikor eldördültek az első lövések, Gabriel még nyílt területen, a park északi szegletében járt. Miközben rohant be a fák közé, előhúzta a Berettáját, majd megállt a gyalogösvényen, és a Reformerek fája felé tekintett. Legrémesebb álmait látta lejátszódni nem messze maga előtt: szanaszét heverő holttestek, és fekete overallba öltözött férfiak tuszkolnak egy rúgkapáló nőt egy várakozó furgonba. Lövésre emelte pisztolyát, de nem lőtt. Ez most igazi támadás, vagy csak rendőrségi gyakorlat, esetleg egy akciófilm forgatásába csöppent volna bele? A fekete ruhás férfiak valóban terroristák, vagy inkább rendőrök, netán színészek? A hozzá legközelebb, úgy harmincméternyire fekvő holttest mellett hevert egy mobiltelefon és egy SIG-Sauer P226-os, 9 mm-es pisztoly. Gabriel odakúszott a tetem mellé, és letérdelt. A vér és a lőtt sebek igaziak voltak, csakúgy, mint a halott ember kidülledt szeme. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nem gyakorlaton vagy filmforgatáson van. Ez az a támadás, amelytől annyira rettegett, s most mindez itt zajlott le a szeme előtt.

A terroristák nem vették észre. Gabriel még mindig térdepelve lövésre emelte a Berettát, és megcélozta az egyik fekete ruhás férfit, aki megpróbálta a nőt a furgonba tuszkolni. A célpont alig harmincméternyire volt tőle; ez rutinlövésnek számít. Ahogy egykor tanulta, gyors egymásutánban kétszer meghúzta a ravaszt. Abban a pillanatban vörös fröccsenés látszott, s a férfi rongybabaként, élettelenül rogyott össze. Gabriel egy kissé jobbra irányította a pisztolyt, és újra tüzelt. Újabb vér- és agyvelőfröccsenés. Két támadó likvidálva.

Ezúttal azonban vissza is lőttek. Gabriel összegörnyedve legurult a gyalogösvényről, és még épp időben bújt fedezékbe egy fatörzs mögé, mert az eldördülő géppisztolysorozat teljesen szétroncsolta a fa kérgét. Amikor a lövöldözés abbamaradt, kilesett a fa mögül, és látta, hogy a terroristáknak végül mégis sikerült a hevesen ellenálló nőt a furgonba tuszkolniuk. Az egyik bezárta a hátsó ajtót, míg a többiek a másik furgon felé rohantak. Gabriel megcélozta azt, aki az ajtót zárta, és tüzelt. Az első lövés a vállán érte a terroristát, amitől önkéntelenül megfordult. A második lövés már szíven találta.

A furgonok csikorgó kerekekkel indultak el, s a széles útra térve a park északkeleti részén lévő forgalmas kereszteződés felé, a Marble Arch irányába tartottak. Gabriel fölugrott, és szélsebesen utánuk eredt, majd hirtelen megállt, és több lövést adott le arra a furgonra, amelyről tudta, hogy csak terroristák ülnek benne. Az autók egyre távolodtak. Felmérve, hogy már úgysem érheti be őket, inkább abbahagyta az üldözést, és visszafordult a támadás helyszínére.

Kilenc test feküdt szanaszét a véráztatta gyalogösvényen. A hat amerikai ugyanúgy halott volt, mint az a két terrorista, akikkel egy-egy fejlövés végzett. Az, amelyik néhány pillanattal azelőtt még a fiatal nőt próbálta az autó hátuljába kényszeríteni, vért köpve, hörögve kapkodott levegőért. Gabriel kikapta a géppisztolyt a kezéből, és felhúzta a maszkját. A rámeredő arc valahonnan ismerősnek tűnt. Hirtelen eszébe jutott, honnan: maga az egyiptomi Szamir al-Maszri volt az Amszterdamból.

Az egyiptomi tekintete egyre elmosódottabbá vált, pedig mielőtt elveszítené az eszméletét, Gabriel ki akart húzni belőle valamit. A ruháját markolva fölemelte a földről, és jó erősen megpofozta a férfit.

– Szamir, mondd meg, hová viszik a nőt. Mondd el, mi a szándékuk a nővel!

A férfi rápillantott.

– Honnan tudod a nevem?

– Mindent tudok, Szamir. Hová viszik a lányt?

A férfi gunyoros mosollyal kérdezett vissza:

– Ha tényleg mindent tudsz, miért tőlem kérdezed?

Gabriel még egyszer megütötte, és olyan erősen rázta meg, hogy maga is megijedt: esetleg eltöri a nyakát. Sokat nem számított, hiszen Szamir már haldoklott, de Gabrielnek nagyon kellett az információ, ezért a férfi arcába nyomta a pisztolyát, úgy ordította:

– Hová vitték a lányt, te undorító seggfej? Mondd meg, mielőtt szétlövöm az agyad!

De Szamir csak mosolygott; már nem gunyorosan, hanem a halál elfogadásának nyugalmával nézett a semmibe. Gabriel küldte a halál kapujába, s rendkívül boldog volt, hogy ő is küldheti át a másik oldalra. A terrorista arcába nyomta a Beretta csövét, és már épp meghúzni készült a ravaszt, amikor kiáltást hallott maga mögött:

– Dobja el a fegyvert, és fel a kezekkel!

Gabriel eleresztette az egyiptomit, letette a Berettát a földre, és lassan fölemelte a kezét. A következő perceket már nem tudta pontosan felidézni. Rémlett, hogy arccal a földre fektették, s eszébe jutott az is, ahogyan Szamir kimeredt szemmel, felé fordulva fekszik. Aztán valaki úgy tarkón csapta, hogy azt hitte, kettéreped a koponyája. Csillagokat látott a fájdalomtól. Majd egy sötétkék tréningruhába öltözött nőt látott, akit fekete csuklyás gyilkosok vezetnek egy hamuszürke szurdokba.

A Fehér Ház második emeleti elnöki rezidenciájára éjjel 3 órakor futott be a telefonhívás. Az elnök az első csörgésre fölkapta a telefont, és sietősen a füléhez tartotta. Azonnal fölismerte a vonal másik végén megszólaló férfi hangját: Cyrus Mansfield, a nemzetbiztonsági főtanácsadó hívta.

– Sajnálattal kell közölnöm, elnök úr, hogy újabb támadás történt Londonban.

– Mekkora a baj?

Mansfield legjobb képességei szerint próbálta megformálni a választ. Az elnök lehunyta a szemét, és suttogva csak annyit mondott:

– Uramisten!

– A britek nagy erőkkel próbálják a Londonból kivezető összes utat lezárni, hogy megakadályozzák őket a menekülésben – folytatta Mansfield. – De ahogy ilyenkor lenni szokott, a helyzet rendkívül kaotikus.

– Készítse elő a helyzetelemző irodát, öt perc múlva lenn leszek.

– Igen, uram.

Az elnök letette a telefont, és fölült az ágyban. Amikor felkapcsolta az olvasólámpát, felesége álmából ébredve rámeredt. Látta már máskor is ezt a kifejezést a férje arcán.

– Mennyire súlyos? – kérdezte.

– Londont megint támadás érte. – Az elnök várt egy kicsit, hogy folytatni bírja. – És Elizabeth Haltont túszul ejtették.