Könyv 5

– Ne károgj már annyit! Csak egy dudor nőtt a fejeden.

Seymour Graham limuzinja lassan kigurult a Scotland Yard kapubejáróján. Ahogy kihajtottak a rendőrség székházából, ráfordultak a Broadwayre. Az MI5-ügynök kimerültnek tűnt. Városában egy időben négy különböző metróállomást ért bombatámadás, a Hyde Parkban hat amerikai diplomatát és testőrt lemészároltak, és az amerikai nagykövet lányát, Elizabeth Haltont elrabolták. Mindeddig egyetlenegy embert tartóztattak le, aki maga Gabriel volt.

– Azt mondták, hogy dobjam el a fegyvert, és tegyem fel a kezem. Én követtem az utasításaikat.

– Próbáld egy kicsit az ő szemszögükből is nézni a dolgokat! Nyolc hulla feküdt körülötted, és éppen fejbe akartál lőni egy embert. Átkozott szerencséd van, hogy egyáltalán megadhattad magad. Minden felszólítás nélkül, teljesen jogosan lepuffanthattak volna. A kiképzés során arra tanították őket, hogy ha a célszemély gyaníthatóan öngyilkos merénylő, azonnal lőjenek.

– Nem lett volna tökéletes befejezés? A londoni rendőrség agyonlőtte az egyetlen embert, aki megpróbálta megakadályozni a támadást. – Graham Seymour morcos hallgatására Gabriel tovább támadott. –Hallgatnod kellett volna rám, Graham! Meg kellett volna emelned a készültségi szintet, és fel kellett volna kutatnod néhány ismert terroristát! Talán Elizabeth Halton és a többi amerikai se ment volna el a Hyde Parkba futkározni, hanem benn maradtak volna szépen a nagykövetségen.

– Én pedig mondtam neked, hogy ne üsd bele az orrod a dolgainkba!

– Ezért hagytál tizenhat órán keresztül abban a fogdában, Graham? Ezért hagytad, hogy vádat emeljenek ellenem? Ezért hagytad, hogy levegyék az ujjlenyomatomat, és fényképet készítsenek rólam?

– Bocsáss meg, Gabriel, hogy nem tudtam hamarabb érted jönni, de egy kicsit sok dolgom volt.

Gabriel a kocsiablakból a Westminster vizes utcáit figyelte. A minden második sarkon őrködő rendőröktől eltekintve kihaltak voltak. Graham Seymournak a sorrend felállításában lehet némi igaza. A második világháború óta nem volt ilyen véres pusztítás Londonban. Gabriel igazán nem panaszkodhatott azért, hogy a támadás legnagyobb részét a Scotland Yard épületében vészelte át.

– Hány halott van, Graham?

– Jóval nagyobbak a veszteségeink, mint a 2005. júliusi katasztrófánál voltak. Ez idáig háromszáz halottnál és több mint kétszáz sebesültnél tartunk. A robbantásoknak természetesen volt egy másik céljuk is: káosz keletkezett a városban, így az emberrablóknak sikerült meglógniuk. A tervet sajnos hibátlanul kivitelezték. Akárki tervelte is ki ezt az ördögi merényletet, tökéletes stratéga volt.

– Mit sikerült megtudnod az öngyilkos merénylők kilétéről és kapcsolatairól?

– Mind a négyen Kelet-Londonból, a Finsbury Parkból és Walthamstow-ból való második generációs brit fiúk. Egyiptomi származásúak, és mindannyian egy kicsi, földszinti mecsetbe jártak Walthamstow-ban. Az al-Szálámba.

– A béke mecsete! Mennyire illik rá – jegyezte meg Gabriel gúnyosan.

– Az imám és a gyülekezet néhány tagja azonnal eltűnt. Tudomásunk szerint a robbantásokat a helyi fiúk intézték, a te Szamirod és barátai pedig az emberrablást szervezték meg.

– A furgonokat sikerült már azonosítani?

– Mindkettőt egy olyan cég nevére vásárolták, amelynek tulajdonosa vagy irányítója Fárrukh al-Sáháki. A férfi londoni születésű, egyiptomi származású üzletember, akinek Nagy-Britannián kívül közel-keleti érdekeltségei is vannak.

– Ő most hol van?

– Tegnap éjjel fölszállt egy pakisztáni gépre. Megkértük a pakisztáni ISI-t, hogy kutassák föl.

– Sok szerencsét! – válaszolta Gabriel. – Legalább sikerült térfigyelő kamerákkal rögzíteni, ahogyan elhagyták a Hyde Parkot?

– Egy ideig igen, de aztán egy olyan utcába fordultak be, ahol nincsenek felszerelve kamerák, azután elvesztettük őket. A furgonokat az egyik öngyilkos merénylő által bérelt garázsban találtuk meg Maida Vale-ben.

– Magára vállalta már valaki a tettet?

– E pillanatban túl sokan ahhoz, hogy mind nyomon követhessük. A támadás sémája elég jellegzetesen az al-Kaidára utal. Majd akkor fogunk pontosabbat megtudni, ha az emberrablók követelésekkel állnak elő.

– Mindenkinek jobb volna, ha azelőtt találnád meg Elizabeth Haltont, hogy az emberrablók követelőzni kezdenének.

– Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy még mindig az országban van valahol. Minden repteret, pályaudvart és kikötőt szemmel tartunk. A parti őrség megpróbálja lezárni a partvonalat, ami nem könnyű feladat, mivel majdnem nyolcezer mérföldnyi partszakaszt kell biztosítaniuk. Az S013 tagjai kihallgatják az informátorokat és a terroristaszimpatizánsokat, valamint azokat, akik az öngyilkos merénylőkkel bármilyen kapcsolatban álltak. A főként muzulmán lakosságú kerületekben házról házra kutatnak: Muzulmán honfitársaink már forrongnak. Ha nem leszünk elég óvatosak, gyorsan kicsúszhatnak a dolgok a kezünkből. – Seymour Gabrielre nézett. – Nagy kár, hogy nem csak megsebesítettél egyet-kettőt a terroristák közül, akiket a Hyde Parkban leterítettél. Rettenetesen nagy szükségünk van információra.

– Lehet, hogy vannak sebesültek is – válaszolta Gabriel.

– Miről beszélsz?

– Jó néhány lövést leadtam az egyik furgon hátuljára. Figyeltesd a baleseti sebészeteket! Ha egy arabot például gyanús lőtt sebbel visznek kórházba.

A limuzin befordult a Millbankre, és a Temze partján végighajtottak a Lambeth hídig. Seymour mobilja megcsörrent. Ő a füléhez emelte a készüléket, mormolt néhány szót, majd befejezte a beszélgetést.

– Az amerikaiak – mondta magyarázatképpen. –Ahogy gondoltuk, már hadrendbe is álltak. A nagykövetséget minden személyzetével és hozzátartozóikkal együtt zár alá helyezték. Az Egyesült Királyságot terroristák által fenyegetett országnak minősítették, aminek sem a Downing Street, sem a Külügyminisztérium nem örül, mert így Pakisztánnal, Afganisztánnal és Libanonnal váltunk egyenrangúvá. A CIA, FBI, valamint a külügy- és igazságügyi minisztériumból összesen kétszáz nyomozó érkezett, akik a Grosvenor Square-en ütnek tábort. Közvetlen vonalban vannak a washingtoni külügyminisztériumi munkacsoporttal, valamint a belügyminiszter vezette különleges bizottsággal, a COBRA-val, ami azt figyeli, hogy a brit kormány hogyan reagál egy ilyen léptékű nemzeti katasztrófára.

– Rendesen viselkednek?

Seymour mélyet sóhajtott.

– Csak annyira, amennyire ez a körülményekhez képest elvárható. E pillanatban az ügyben leginkább a brit rendőrség érdekelt, ami azt jelenti, hogy nincs sok tennivalójuk. Kívülről figyelnek bennünket, és folyton nógatnak, hogy gyorsabban és keményebben dolgozzunk. Egyértelművé tették, hogy bármekkorák is a brit veszteségek, Elizabeth Halton tartózkodásának felderítése elsődleges a nyomozásban. Azt is leszögezték, hogy a szabadon bocsátásáért nem áll szándékukban semmiféle tárgyalást kezdeni.

– Ha tárgyalnának a terroristákkal, akkor többé egyetlenegy amerikai diplomata sem lenne biztonságban sehol a világon – válaszolta Gabriel. – Ez nagyon nehéz lecke, amit mi már rég megtanultunk.

– Mi egy kicsit árnyaltabban szeretnénk értelmezni ezt a szabályt. Én abban sem látnék semmi károsat, ha egy bona fide tárgyalás révén visszakerülhetne a lány.

– Azt hiszem, ez nagyban attól függ, mit kellene föladnod azért, hogy visszakapd.

Gabriel kinézett a Temzére. Nyolcezer mérföldnyi tengerpart, számtalan kikötő és repülőtér… Tapasztalatból tudta, hogy egy terrorista, ha kicsit is ravasz, és van pénze, tetszése szerint szállíthatja foglyát. Egy évvel ezelőtt a feleségét egy előkelő brit elmegyógyintézetből, a saját szobájából rabolták el. Még akkor sem vették észre, hogy eltűnt, amikor egy hajón már rég Franciaország felé tartott.

– Úgy tűnik, hogy te és az amerikaiak mindent kézben tartotok, úgyhogy nekem nincs más hátra, mint elmenni Londonból, és úgy tenni, mintha sosem lettem volna itt.

– Azt hiszem, ez most nem lehetséges, Gabriel.

– Melyik része?

– Egyik sem.

Seymour az aktatáskájából elővette a Times aznapi számát, és átadta Gabrielnek. A címlapon nagybetűkkel ez állt: TERROR ÉS EMBERRABLÁS LONDONBAN. Gabriel figyelmét azonban az oldal alján található cím ragadta meg: IZRAELI TITKOS ÜGYNÖK A HYDE PARK-I TÁMADÁSBAN. A cím alatt egy elmosódott képet közöltek, amelyen Gabriel Szamir al-Maszri fejéhez szorítja a pisztolyt. A következő oldalon egy másik fotót is bemutattak: azt az arcképet, amelyet órákkal a támadás után a Scotland Yard készített róla.

– A parkban készült fényképet egy járókelő készítette mobiltelefonnal. Gyenge minőségű, de egészen drámai hatású. Gratulálok, Gabriel! Gondolom, ezzel megint újabb terrorista csoportokat haragítottál magadra, amik vadászni fognak rád.

Gabriel fölkapcsolta az olvasólámpát, és végigfutotta a cikket, amelyben a saját nevén említették, és minden jelentősebb akciójáról beszámoltak.

– A te hivatalod keze van benne?

– Higgy nekem, Gabriel! Jelen pillanatban elég bajom van e nélkül is. A forrás bizonytalan, de nyilvánvalóan a rendőrséghez vezetnek a szálak. Szerintem valamelyik magas rangú tiszt próbált egy fontos sajtóorgánum kegyeibe férkőzni. Akármi történt is, amíg az ügyben való szereped részletei nem tisztázódnak, és egy megfelelő fórumon nem kerülnek nyilvánosságra, sajnos nem hagyhatod el az országot.

– Az ügyben játszott szerepem egészen tiszta, Graham. Azért jöttem Londonba, hogy figyelmeztesselek: egy amszterdami terrorista sejt egy nagy támadás előkészítésére a városba érkezett. Te döntöttél úgy, hogy ügyet sem vetsz erre a figyelmeztetésre. Szeretnéd, hogy egy megfelelő fórumon ezt én magam szellőztessem meg?

Seymour nagyon komolyan elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Számos súlyos törvénysértéssel vádolnak: hamis úti okmány használata, illegális fegyverviselés és nyilvános helyen való jogtalan fegyverhasználat.

– Az illegális fegyveremmel három gyilkos terroristára tüzeltem.

– Az nem számít. Nagy-Britanniában kell maradnod, amíg a vádakat nem tisztázzuk. Ha elengednénk, minden irányból kárognának ránk. – Seymour halványan elmosolyodott. – Ne aggódj, Gabriel! Nagyon kényelmes lakosztályt rendeztünk be neked. Te szerencsés vagy: elmehetsz Londonból, nekünk pedig itt kell maradnunk továbbra is, és együtt kell élnünk a támadás következményeivel.

– Az én hírszerzésemnek van tudomása a fogva tartásomról?

– Hamarosan meg fogják tudni. Már értesítettük a nagykövetséged jogi képviselőjét és a helyi vezetőt is.

Az autó befordult a Thames House kocsifelhajtójára, amely az MI5 impozáns, Temze-parti központja volt. A Vauxhall Cross, az MI6, a külföldi hírszerzési ügynökség központja pedig szemben, a folyó túlsó partján, az Albert rakparton állt.

– A sofőröm elvisz az egyik védett házunkba – mondta Seymour. – Ne próbálj megszökni! A fickónál fegyver van, és nagyon jól bánik vele.

– Mégis hová mehetnék, Graham? Még útlevelem sincs.

– Biztos vagyok benne, hogy szereznél egyet.

Seymour a kilincs felé nyúlt, de visszafordult.

– Gabriel! Van még esetleg valami, amit elmondanál nekünk? Bármi, ami segítene Elizabeth Halton hollétének felderítésében?

– Mindent elmondtam, amit tudok.

– Egy kivétellel. Nem mondtad meg az amszterdami forrásod nevét.

– Megígértem neki, hogy megvédem, Graham. Ugye nem kell emlékeztetnem téged arra, hogy mit jelent egy forrást megvédeni?

– Olyan időkben, mint ez a mostani, a forrásokat nem megvédeni, hanem használni és megégetni kell.

– Ezt a forrást én azért nem küldeném máglyára. Az életét kockáztatta azzal, hogy megkeresett bennünket.

– Az a lehetőség eszedbe jutott egyáltalán, hogy az embered valamiképpen kapcsolatba hozható ezzel a mostani üggyel?

– Semmiféleképpen sem.

– Remélem, igazad van – válaszolta Seymour. – Nekem az a tapasztalatom, hogy a források sohasem mondják el a teljes igazságot. Valójában sokkal inkább hazudnak, mint hasznos információt szolgáltatnak; de hát ezért csak források igazából.

Gabriel ideiglenes otthona egy kedves kis vidéki mészkőház lett, amelyet kétszáz holdnyi földbirtok övezett a cotswoldsi lankákon. A létesítmény vezetője, egy hencegő, őszülő halántékú, Spencer nevű, nyugdíjas MI5-ügynök, másnap reggel a szellősen bútorozott étkezőben finom csemegék falatozása közben tájékoztatta Gabrielt a házirendről. Rádió, tévé és a londoni lapok a rendelkezésére állnak, de nem telefonálhat. A központi épület minden helyiségét használhatja, de a személyzettel csak minimálisan érintkezhet. A birtokon egyedül is sétálhat, de ha be akar menni a faluba, kísérőt kell magával vinnie. Minden mozdulatát megfigyelik és rögzítik. A menekülés hiábavaló, de ennek kísérlete az összes jog megvonásával jár.

Gabriel ideje java részét a nyomozás fejleményeinek szentelte. Kora reggel fölkelt, majd az étkezőben tea és pirítós mellett végignyálazta a londoni újságokat. Reggeli után visszavonult a könyvtárba, ahol az angol és az amerikai hírtelevíziók adásait figyelte, hogy az elkövetők kilétéről és Elizabeth Halton sorsáról megtudja a legfrissebb információkat. Hetvenkét órával a lány eltűnése után a tettet hivatalosan még mindig senki sem vállalta magára, és fogva tartói sem álltak elő semmilyen követeléssel. Halton nagykövet higgadt kérést intézett a merénylőkhöz lánya elengedésének ügyében. Nem sokkal később az amerikai elnök és a brit miniszterelnök is követte példáját. Ahogy teltek-múltak a napok, a televíziós szakértők kezdték azt rebesgetni, hogy a nagykövet lányát már valószínűleg megölték, sőt lehet, hogy már a Hyde Park-i támadás során életét vesztette. Gabriel ezeket a feltételezéseket megalapozatlannak és helytelennek találta. Ő végignézte az aprólékos részletességgel megtervezett akció kivitelezését. Tudta, hogy az emberrablók végül felbukkannak, és előállnak a követeléseikkel.

Fogságának negyedik napján, Gabriel bekéredzkedett a faluba. Egy órán keresztül járkált a főutcán, hogy ajándékot találjon. Végül vett egy gyapjúpulóvert Chiarának, Samronnak pedig egy elegáns, tölgyfából faragott sétapálcát. Amikor visszatért a házhoz, már messziről észrevette, hogy Spencer egy papírlapot lengetve vár rá a ház kaviccsal felszórt előkertjében. Úgy integetett vele, mintha a levél a birodalom távoli sarkából érkező nagyon fontos üzenetet tartalmazna. A britek minden vádat elejtettek, mert Gabriel vallomást tett a Hyde Park-i támadás ügyében. Az aznap esti, tel-avivi járatra foglaltak neki helyet, és előkészületeket tesznek annak érdekében, hogy Gabriel külön és gyorsított eljárással a fedélzetre kerülhessen. Egy óra múlva autó érkezik érte. Az autóról kiderült, hogy egy egész konvoj. A gépkocsik mind amerikai gyártmányúak voltak, és amerikai volt az a diplomataszürke öltönyt viselő, különleges megjelenésű férfi, aki a limuzin hátsó ülésén foglalt helyet.

– Jó napot kívánok, Mr. Allon! – üdvözölte Halton nagykövet. – Hadd vigyem el a repülőtérre! Szeretnék önnel néhány szót váltani.

– Nekem köszönheti a szabadon bocsátását. Amikor megtudtam, hogy még mindig fogságban van, menten fölhívtam a miniszterelnököt, és megkértem, hogy azonnali hatállyal engedje szabadon.

– Mindig is tudtam, hogy az amerikaiak nagy befolyással bírnak a Downing Street 10.–ben, de azt sohasem képzeltem volna, hogy foglyokat is ki tudnak szabadítani.

– A miniszterelnök egyáltalán nem szerette volna, hogy nyilvánosságra hozzam a követelésemet. A felmérések szerint pillanatnyilag én vagyok a legnépszerűbb ember egész Nagy-Britanniában. Ugyan mondja már meg nekem, hogy a sajtó minek készít egyáltalán ilyen felméréseket!

– Én már rég lemondtam róla, hogy megértsem a sajtót, nagykövet úr!

– Ugyanezen felmérés szerint a britek nagy többsége úgy véli, hogy a bajt én hoztam magamra azzal, hogy az elnök barátja vagyok, és nyíltan támogatom az iraki háborút. A háborút ellenségeink a legkülönbözőbb bűnök igazolására használják fel. Ilyen bűnünk például, hogy támogatjuk Izrael államot.

– Sajnos ez még sokáig így lesz.

A nagykövet levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt.

– Bárcsak a lányomat is ki tudnám menteni egy telefonhívással! Egy befolyásos embernek iszonyatosan nehéz elviselnie a tehetetlenséget. Az élettől mindent megkaptam, amit akartam, de ezek elvették tőlem azt az egyet, amit nem tudok elveszíteni.

– Bárcsak néhány másodperccel hamarabb ott lehettem volna! Ha idejében odaérek, talán meg tudtam volna akadályozni, hogy elvigyék a lányát.

– Ne vádolja magát a történtekért! Ha valakinek szemrehányást lehet tenni, az én vagyok. Én kértem meg Elizabethet, hogy függessze föl a munkáját, és jöjjön ide velem. Én engedtem meg neki, hogy hetente háromszor futni járjon a Hyde Parkba, bár mindig rossz előérzetem volt, hogy valami ilyesmi fog történni vele.

A nagykövet visszahelyezte a szemüvegét, és elgondolkodva fürkészte Gabrielt.

– De ugye, el tudja képzelni a döbbenetemet, amikor meghallottam, hogy a Hyde Park-i három terroristával maga végzett? Az elnök a legjobb barátom, Mr. Allon. Ha ön nincs ott, lehet, hogy megölték volna a Vatikánban.

Valójában a pápa személyi titkára, Luigi Donati mentette meg az elnök életét. Gabriel csak azzal az iszlámra áttért, szélsőséges támadóval végzett, akinek sikerült a pápai testőrség sorfalán átjutnia.

– A britek szerint milyenek a kilátások a lánya felbukkanására? – kérdezte Gabriel.

– Őrjítően kevés reménnyel kecsegtetnek, sajnos. Ma három olyan helyet rohamoztak meg, amiről azt feltételezték, hogy esetleg ott rejtegetik a lányomat. A hírszerzés fülesei helytelennek bizonyultak. Azt viszont végképp nem tudom felfogni, hogy a terroristák miért nem álltak még elő semmiféle követeléssel.

– Mert tudják, hogy a bizonytalanság elviselhetetlen fájdalmat okoz önnek. Azt akarják elérni, hogy amikor végre előállnak a követeléseikkel, ön hálás legyen nekik.

– Biztos benne, hogy valamit kérni fognak cserébe?

– Természetesen, nagykövet úr. De készüljön fel arra, hogy olyasvalamivel állnak majd elő, amit nem adhat meg nekik.

– Egyfolytában arra próbálom magam emlékeztetni, hogy a lányom sorsánál komolyabb politikai érdekek és elvek forognak kockán. Próbálom magam fölkészíteni arra a lehetőségre, hogy a lányomnak meg kell halnia a világban dolgozó diplomatáink biztonsága érdekében. Tudja, Mr. Allon, én ezt aligha tudom tisztességes alkunak tekinteni, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék ekkora árat fizetni. Sőt egészen biztos vagyok benne, bármit megadnék azért, hogy a lányomat élve viszontlássam.

– Pontosan erre játszanak, nagykövet úr. Éppen ezért húzzák az időt a követelések előterjesztésével.

– Az ön kormánya nagy tapasztalattal rendelkezik ilyen jellegű ügyekben. Ön szerint mit akarhatnak?

– Foglyokat – válaszolta Gabriel. – Az alku tárgya szinte kivétel nélkül valamilyen fogva tartott személy. Ez lehet több fogoly vagy csak egy különösen fontos elítélt.

– Mint például azok a foglyaink, akik szeptember 11-ét kitervelték?

– Ez attól függ, hogy ki tartja fogva a lányát.

– Azt fontolgatom, hogy jelentős pénzjutalmat tűzök ki az információért cserébe.

– Mekkora összegre gondolt?

– Ötvenmillió dollárra.

– Egy ekkora összegű jutalomra a legnagyobb valószínűség szerint csak mindenféle szélhámos és szerencselovag fog jelentkezni, akik elárasztják a briteket félrevezető tippekkel, ami a nyomozást inkább hátráltatja, mint előreviszi. Egyelőre, nagykövet úr, inkább azt tanácsolnám, hogy ne nyissa ki a pénztárcáját!

– Azt hiszem, ésszerű az érvelése. – A nagykövet egy pillanatig némán fürkészte Gabriel tekintetét. –Nem is feltételezem, hogy rá tudnám venni, egypár napig még maradjon Londonban, és segítsen megtalálni a lányomat.

– Sajnos haza kell utaznom, ahol alapos fejmosást kapok, amiért az arcom bekerült a sajtóba. Másrészről ez kizárólag a britek és az ön személyes ügye. Természetesen ha értesülünk valamiről, azonnal továbbítjuk.

Megszólalt a telefon. A nagykövet kivette a kagylót a tartóból, és a füléhez tartotta. Egy percig némán, feszült arccal figyelt, majd mormogott valamit.

– Köszönöm, miniszterelnök úr. Visszahelyezte a kagylót, és Gabrielre nézett.

– A rendőrség épp most rohamozott meg egy házat a kelet-londoni Walthamstow-ban. Semmi eredmény. – Elgondolkodva meredt maga elé. – Most jut eszembe, hogy maga látta utoljára a lányomat; illetve maga látta utoljára a rendes emberek közül.

– Igen, nagykövet úr, valóban én láttam.

– Látta az arcát?

Gabriel bólintott.

– Igen, uram, láttam.

– Bántották?

– Nem látszott rajta sérülés.

– Megrémült?

Gabriel őszintén válaszolt.

– Biztos vagyok benne, uram, hogy nagyon megrémült, de nem adta meg magát. Küzdött velük.

Hirtelen könnyek szöktek a nagykövet szemébe.

– Nagyon örülök, hogy küzdött velük. Csak abban reménykedem, hogy most is éppen küzd velük.

12

Elizabeth nem egyszerűen rátámadt elrablóira, hanem fékezhetetlen dühvel küzdött ellenük. Még akkor is rugdosta és karmolta őket, amikor egy Maida Vale-i autószerelő műhelyben átültették egy másik furgonba. Miután a szemükbe köpve gyáva gyilkosoknak nevezte őket, kénytelenek voltak az injekciós tűhöz folyamodni. Az erős nyugtató aztán megtörte a fiatal nő ellenállását.

A négyzet alapú kis helyiség téglafalait hófehérre meszelték, a betonpadlón nem volt burkolat. A barátságtalan helyiségben egy összecsukható tábori ágyon kívül semmilyen kényelmi eszköz nem volt. Az ágyra kőkemény párnát és egy molyirtótól meg fertőtlenítőtől bűzlő, szúrós gyapjútakarót helyeztek. A lány kezét, lábát összekötözték, és a lámpát folyamatosan égve hagyták, hogy ne tudja az idő múlását követni. A vasajtó kémlelőnyílásán át minden mozdulatát gonosz tekintetű, barna szempár figyelte szakadatlanul, ami annyira zavarta, hogy egyfolytában azon járt az esze, ha volna egy szikéje, gondolkodás nélkül kiszúrná a szemet. Ritkán aludt, s ha sikerült rövid időre álomba szenderülnie, akkor is folyamatosan rémálmai voltak.

Fogva tartóival való kapcsolatát szigorú szabályok kötötték. Az alapokat rögtön azután közölték vele, hogy a narkózisból felébredt. Minden kommunikáció a cellaajtó alatt becsúsztatott cetliken, írásban zajlott. Az üzenetekre halk igennel vagy nemmel kellett válaszolnia. Arra külön figyelmeztették, hogy a szabályok megszegése étel- és vízmegvonással jár. Kétféle kérdést váltogattak: Akar enni? És: Kell-e vécére mennie? Bármikor érkezett a kérdés, függetlenül attól, hogy épp éhes volt-e, vagy ki kellett-e mennie, igennel válaszolt, mert csupán ez a két alkalom törte meg a csupasz falak bámulásának őrjítő egyhangúságát. Igenlő válasza egyben azt is jelentette, hogy gyűlölt fogva tartóival kapcsolatba kerül, ami ebben a rendkívüli helyzetben mégis valamiféle nyugalommal töltötte el.

Az étel, amelyet feltálaltak, mindig ugyanaz volt: egy darab kenyér sajttal, egy üveg víz, és ha jól viselte magát, egy pár kocka csokoládé. A dolgát egy sárga műanyag vödrön kellett elvégeznie. Az emberrablók közül a cellájába kizárólag kettő lépett be. Jelenlétében ugyan mindig fejükön viselték a fekete álarcot, de Elizabeth a szemük alapján rövidesen megtanulta megkülönböztetni őket. Az egyiknek barna szeme volt, a másiknak zöld, amelyet Elizabeth maga előtt is érthetetlen módon elbűvölően gyönyörűnek talált. A barna szeműt elnevezte magában Káinnak, a zöld szeműt pedig Ábelnak. Káin hozta az ételt, a szegény Ábel pedig, aki annyira figyelmes volt, hogy ezt elfordított tekintettel végezte, ürítette a vödröt.

A lány mindenfélét kitalált magának, hogy elüsse az időt. Gyönyörű, tiszta időben végtelen hosszan siklott le szikrázó havú sípályákon; bonyolult műtéteket hajtott végre, s fejben végigolvasta minden rémes egyetemi tankönyvét. Az összes, maga alkotta szórakozás közepette azonban legtöbbet mégis az elrablásán járt az esze. Végtelenített filmként, újra és újra lejátszódott a fejében. Fekete ruhás férfiak ugranak elő egy furgonból, barátai szitává lőve fekszenek körülötte a Hyde Parkban, és egy férfi, aki megpróbálta megvédeni. Egy villanásnyi időre sikerült rápillantania, míg betuszkolták a furgonba: őszülő halántékú férfi testét megfeszítve térdel, és előrenyújtott karral tart egy fegyvert. Gyakran elmélkedett azon, vajon ki lehetett. Reménykedett benne, hogy ha egyszer kiszabadul innen, lesz alkalma köszönetet mondani neki.

Ha egyszer kiszabadul innen… Valami furcsa oknál fogva egyszerűbb volt elképzelnie a halálát, mint a szabadulását. Szinte biztosra vette, hogy nagy erőkkel nyomoznak utána, de a napok múlásával egyre halványodott a remény, hogy meg is találják, az üzenetek viszont őrjítő egymásutánban érkeztek: Akar enni? És: Kell-e vécére mennie? Az ötödik napon azonban, aznap, amikor az őszülő halántékú férfi a Heathrow-n fölszállt a gépére, egészen más üzenetet csúsztattak elé, amin a következő állt: Egyik emberemnek orvosra van szüksége. Tudna segíteni? Miután a kérdésre halk igennel felelt, Káin és Ábel belépett a cellájába, és óvatosan talpra állította.

Szó nélkül, lassan és vigyázva, nehogy a béklyóban megbotoljék, fölvezették egy szűk lépcsősoron. A lépcső tetejénél beléptek egy nyikorgó vasajtón, s egy kisebb csarnokba léptek. Az egyik tábori ágyon fedetlen arcú férfi hevert. Arca eltorzult a fájdalomtól, s patakokban folyt róla az izzadság. Káin fölemelte a takarót, és megmutatta a férfi jobb lábát.

– Uram, Jézus! – suttogta Elizabeth döbbenten.

A golyó a térde alatt hatolt a testbe, és szétroncsolta a sípcsontot. A seb nyílása nagyjából két centiméter átmérőjű volt, és beleragadtak a támadás napján viselt ruházat összeszáradt darabjai. A seb körül lévő bőrfelület csúnyán megduzzadt, vörösesbarna színűvé vált, és vörös csíkok kezdtek belőle szétáradni a comb irányába. A seb egyértelműen a súlyos üszkösödés jeleit mutatta, és látszott, hogy a fertőzés nemsokára az egész vérrendszerre átterjed. Megfogta a férfi csuklóját, de Káin elrántotta a kezét.

– Meg kell mérnem a pulzusát.

Kihúzta a kezét Káin markából, majd ujjbegyével finoman megérintette a férfi csuklóját. Pulzusa szapora és gyenge volt. Ezután kezét a férfi nedves, láztól tüzes homlokára helyezte.

– Azonnal be kell vinni egy jól felszerelt baleseti sebészetre.

Káin elutasítóan rázta meg a fejét.

– Ha nem viszik kórházba, meghal.

A terrorista kesztyűs kezének mutatóujját pisztolyszerűen Elizabeth arca felé fordította.

– Én? Itt én semmit nem tudok kezdeni vele. Steril körülmények között kell lennie. Azonnal kórházba kell vinni!

A terrorista ismét elutasítóan rázta meg a fejét.

– Ha segítek rajta, elengednek?

Ezúttal válaszra sem méltatták. Elizabeth ránézett a sebesült férfira. Alig lehetett több huszonöt évesnél. Ha nem avatkozik be azonnal, legfeljebb harminchat óráig maradhat életben, s iszonyatos gyötrelmek közt fog elpusztulni. Kiérdemelte a kínhalált, de ez most nem számít. Elviselhetetlen fájdalmakkal küzdő ember feküdt előtte, s őt orvosi esküje arra kötelezte, hogy segítsen rajta. Ránézett a barna szemű terroristára.

– Szükségem lesz néhány dologra. Még Nagy-Britanniában vagyunk, ugye?

A terrorista tétovázott egy keveset, majd kisvártatva bólintott.

– A barátjának szerencséje van. Ebben az országban szerencsére recept nélkül beszerezhető néhány nagyon erős antibiotikum. Szerezzen nekem egy darab papírt és íróeszközt! Összeállítok magának egy listát a szükséges dolgokról. Szerezzen be mindent, amit kérek! Ha nem teszi, a barátja meg fog halni