Könyv 7

A megrendelt dolgok rendben ott hevertek előtte, a szomszédos ágyon: izopropil-alkohol, tampon, gumikesztyű, csipesz, fogó, borotva, kodein- és cephalin-tabletta, négyszer négyes steril géz, sebtapasz, két darab 18 hüvelykes rögzítő fapálca, két csomag pólya és két üveg desztillált víz. Elizabeth kinyújtotta bilincsbe zárt karját a férfi felé, akiről úgy vélte, hogy Káin. A férfi elutasítóan megrázta a fejét.

– Nem műthetek megbilincselt kézzel!

A férfi gondolkodott egy kicsit, majd levette a bilincset.

– Abból a nyugtatóból, amit az elrablásomkor belém nyomtak, gondolom, van még.

A férfi ismét habozott, majd vonakodva biccentett.

– Szükségem van rá. A barátja rettenetesen fog szenvedni, ha nem adok neki nyugtatót.

A férfi elment a furgonhoz, és rövidesen egy becsomagolt fecskendővel és egy tiszta folyadékot tartalmazó ampullával tért vissza. Elizabeth elolvasta a címkét: KETAMIN. Nem is csoda, hogy olyan borzalmas hallucinációi voltak, míg a gyógyszer ki nem tisztult a szervezetéből. Az aneszteziológusok szinte sohasem használnak ketamint másodlagos nyugtató, például válium nélkül. Ezek az idióták több adag injekciót nyomtak belé anélkül, hogy tompították volna a szörnyű mellékhatásokat.

Felszívta a szükséges kétszázötven milligrammot, és befecskendezte a sebesült férfi felkarjába. Miután a férfi lassan elvesztette az eszméletét, ő letörte a tűt a fecskendőről, és bedobta a reklámszatyorba, amelyben Káin a dolgokat a patikában megvásárolta. A bolt nevét és címét nagy, kék betűkkel nyomtatták a nejlonzacskóra. Elizabeth felismerte a falu nevét. Egy Londontól északkeletre fekvő település volt, a norfolki partvidéken.

Fölemelte a takarót, és úgy állította be a lámpát, hogy közvetlenül a sebre világítson. A lövedék szilánkosra törte a csontot. Kibontotta a sebbenzint, és bőségesen lelocsolta vele a sebet. Ezután tamponnal eltávolította a gennyet és egyéb fertőző anyagokat. Amikor a sebet megfelelően kitisztította, sterilizálta a borotvát, és eltávolította a seb szélén lévő elüszkösödött bőrréteget. Miután ezzel végzett, sterilizálta a csipeszeket, és a következő mintegy húsz percben a csontszilánkokat és a beágyazódott ruhadarabok rostjait távolította el. Végül a fogót sterilizálta, és nagy műgonddal belenyúlt vele a sebbe. A térdcsonttal való ütközés miatt deformálódott golyót egészben sikerült kivennie.

A lövedéket ajándékként átadta Káinnak, majd felkészült az utolsó fázisra: a seb bevarrására és kötözésére. Először alaposan kimosta a sebet desztillált vízzel, majd gézlapokkal fedte be. Végül a két fadarabot mindkét oldalon, térdnél és bokánál, odaerősítette a sebesült lábszárhoz. Amikor mindezzel végzett, a bekötözött lábat egy párnával fölpolcolta, majd Káinra nézett.

– Ha felébred, adjon neki két cephalintablettát! Aztán óránként adjon neki további egyet! A lábát mindig tartsa felpolcolva! Ha lehetséges, kétóránként szeretném megnézni. Abban az esetben, ha nem láthatom, legfeljebb hetvenkét órát maradhat itt. Utána viszont feltétlenül kórházba kell szállítani.

Előrenyújtotta mindkét kezét. Káin föltette rá a bilincset, és visszavezette a cellájába. Miközben Elizabeth ott feküdt a tábori ágyon, szinte részegítő boldogság járta át. A durva műtét és a határozott parancsok révén néhány pillanatra ő vette át a vezetést. Emellett még egy apró, de annál fontosabb információ birtokába is jutott: még mindig Angliában van, ahol a brit rendőrség és hírszerző szervek rátalálhatnak.

Becsukta a szemét, és aludni próbált, de egy óra múlva kopogás riasztotta. A következő üzenetet csúsztatták be hozzá: Ajándékot hoztunk. Feküdjön le az ágyra! Engedelmeskedett, és figyelte, ahogy Káin és Ábel belép a cellába. Ragtapaszt tettek a szájára, és csuklyát húztak a fejére. Elizabeth erőteljesen rúgkapált, és addig küzdött, amíg az injekció végül hatni nem kezdett…

15

CIPRUS, PÉNTEK 10.15

Egy forrás értékéről már annak alapján sok információt be lehet gyűjteni, hogy milyen lakóhelyet választanak ki a fogadására. Vazir al-Zajjat kikérdezésére a Cég egy medencés, fehérre meszelt, kicsiny villát választott ki, amelynek árnyékolt teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a Földközi-tengerre. Gabriel és Chiara órákkal az egyiptomival való találkozás előtt megérkezett a villába. Gabriel szerette volna ezt a kis időt semmittevéssel eltölteni, de Chiara, aki hetek óta most volt vele először kettesben, ki akarta használni az alkalmat, hogy megbeszéljék az esküvő részleteit. A legendás izraeli titkos ügynök helyszínek, virágok, vendégek és zene kiválasztásával foglalatoskodott, míg az egyiptomi kém érkezésére várt. Kíváncsi volt, vajon a Hárec és a többi újság mit írna róla, ha tudná az igazságot.

Nem sokkal kettő után Gabriel a parti úton megpillantott egy száguldó Volkswagent. Elhajtott a villa mellett, eltűnt egy kanyarban, de öt perc múlva az ellenkező irányból közeledett. Ezúttal lassított, és befordult a villa kocsifelhajtójára. Gabriel Chiarára pillantott.

– Jobb lesz, ha fölmész addig a hálószobába. Ha igaz, amit Vazirról beszélnek, akkor a jelenléted csak elvonná a figyelmét.

Chiara magához ragadta a jegyzeteit meg az esküvői magazinokat, s azon nyomban eltűnt. Gabriel kiment a konyhába, és kinyitotta az egyik szekrényt. Ide építették be a felvevőrendszer vezérlőpultját. Behelyezett egy új szalagot, megnyomta a felvevőgombot, majd kiment az előszobába, és al-Zajjat lépteinek hangjára kinyitotta a bejárati ajtót. Az egyiptomi megdermedt, és napszemüvege mögül gyanakodva méricskélte Gabrielt. Egyszer csak sűrű bajusza alatt mosolyra húzta a száját, és barátságosan kezet nyújtott.

– Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Allon úr?

– Valami közbejött Rómában. Simon megkért, hogy ugorjak be helyette – válaszolta Gabriel.

Az egyiptomi férfi a homlokára tolta a napszemüvegét, és ismét fürkésző tekintettel nézett Gabrielre, ezúttal azonban egyértelmű kétkedéssel. A férfi szeme sötétbarna volt, tekintete pedig kiismerhetetlen. Gabriel ezzel a szempárral egy kihallgató helyiségben nemigen szeretett volna szembekerülni.

– Vagy inkább maga ajánlkozott föl, hogy idejön találkozni velem – jelentette ki az egyiptomi.

– Ezt meg ugyan miért tenném, Vazir?

– Mert ha igaz, amit a lapok írnak, akkor személyes része van a mostani ügy kimenetelében.

– Nem kellene mindent elhinnie, amit az újságokban olvas!

– Azt legalábbis nem, amit az egyiptomi lapok írnak.

Al-Zajjat követte Gabrielt a villába, majd otthonosan odaballagott a bárszekrényhez, és fölnyitott egy üveg whiskyt.

– Tölthetek magának is? – kérdezte, az üveget Gabriel felé emelve.

– Köszönöm, vezetek – válaszolta Gabriel.

– Maguknak, zsidóknak, mi bajuk az alkohollal?

– Furcsa dolgokat művel velünk a lámpás kereszteződésekben.

– Melyik titkos ügynök nem iszik a forrásával? – Al-Zajjat töltött magának egy nagy pohárral, majd a kupakot visszarakta az üvegre, de nem csavarta rá. –Ugye maga nem is titkos ügynök, Allon? – A whisky felét egy húzásra megitta. – Hogy van az öreg?

– Samronnal minden rendben. Üdvözletét küldi – válaszolta Gabriel.

– Remélem, az üdvözletén kívül egyebet is.

Gabriel odabiccentett a vitorlavászon borítású kanapéra, amelyen a besütő nap fényében egy diplomatatáska feküdt. Al-Zajjat leült mellé, és fölpattintotta a zárat. Elégedetten méricskélte a táska tartalmát, majd visszacsukta a fedelét, és Gabrielre nézett.

– Tudom, hogy kik rabolták el a nagykövet lányát, sőt azt is tudom, hogy miért. Honnan szeretné hallani a történetet?

– A legelejétől. Az általában megfelelő megvilágításba helyezi a dolgokat.

– Maga pont olyan, mint Samron.

– Igen, ezt már többen mondták.

Az egyiptomi tekintete ismét a táskára tévedt.

– Ötvenezer van benne, igaz?

– Megszámolhatja, ha akarja.

– Nem szükséges. Aláírjam a számlát?

– Majd akkor, ha megkapja a pénzt. Azt pedig csak azután kapja meg, hogy hallottam az információt.

– Simon mindig előre ideadja a pénzt.

– Én nem Simon vagyok.

Az egyiptomi felhörpintette a maradék whiskyt. Gabriel újra töltött, és azt mondta, térjen a tárgyra.

A történet, mondta az egyiptomi, 1970-re nyúlik vissza, amikor egy szeptemberi napon Nasszer meghalt, és a helyettese, Anvar Szadat vette át a kormányzást. A szélsőséges iszlamistákat, azok közül is leginkább a Muzulmán Testvériség nevű csoport tevékenységét Nasszer rendkívül veszélyesnek tartotta kormányára nézve, ezért tűzzel-vassal, tömeges letartóztatásokkal, kivégzésekkel és kínzással próbálta őket kordában tartani. Szadat egészen másként közelítette meg a problémát.

– Ő korántsem volt olyan karizmatikus egyéniség, mint Nasszer – mondta al-Zajjat. – Nem is rendelkezett oly széles körű társadalmi támogatottsággal, mint elődje. Szadat, maga is vallásos ember lévén, jobban tartott a kommunistáktól és Nasszer híveitől, mint a Testvériségtől. Ezzel a fatális tévedéssel utat nyitott Egyiptomban a szélsőséges irányzatok előtt. Új kormánya ellenségének tekintette a kommunistákat és Nasszer híveit, a Testvériség tagjait pedig szabadlábra helyezte.

Ezt a végzetes ballépést azzal tetézte, magyarázta al-Zajjat, hogy elősegítette a Muzulmán Testvériség törvényes működését, sőt támogatta a mozgalom határokon túli terjeszkedését is. Ez főként az akkor frissen elfoglalt területekre: Ciszjordániára és Gázára irányult. Támogatott, sőt pénzelt a Testvériségnél sokkal radikálisabb nézeteket valló csoportosulásokat is. Az egyik a Dzsamáa al-Iszlamíja, vagyis az Iszlám Csoport, a másik pedig az al-Dzsihád volt. 1981 októberében az al-Dzsihád saját létrehozója ellen is fellázadt, s Kairóban egy katonai szemle alkalmával orvul meggyilkolták Szadatot. A szélsőségesek szemében Szadatnak milliónyi vétke volt, de végül az Izraellel kötött békeszerződés miatt kellett lakolnia. Szadat gyilkosa, Khálid Iszlambúli hadnagy a következőt kiáltotta, mielőtt tüzét nyitott: „Megöltem a fáraót, de nem félek a haláltól.”

– A Dzsamáa és az al-Dzsihád természetesen még mindig működik – mondta al-Zajjat. – Fő célkitűzésük az, hogy megdöntsék a Mubarak-kormányt, és egy muzulmán köztársaságot hozzanak létre. Ez az Egyiptom lehetne aztán a világméretű dzsihádista mozgalmak irányítója Izrael és a Nyugat ellen. Mindkét csoport aláírta az al-Kaida keresztényeknek és zsidóknak szóló hadüzenetét, és formálisan mindkét csoport Oszama bin Láden irányítása alatt áll. Az al-Kaida törzsgárdájának több mint felét egyiptomiak alkotják, és a Súra Tanács kilenc helyéből ötöt szintén egyiptomiak foglalnak el. Ennek következtében Ajmán al-Zavahíri, az al-Dzsihád vezetője, Oszama bin Láden jobb kezévé vált.

– Ezek szerint az egyiptomiak semmiben sem különböznek a szaúdiaktól – jegyezte meg Gabriel. – Azt hiszik, hogy az iszlamista terroristákkal ki lehet egyezni, ha pénzelik őket, támogatják a tevékenységüket, és a támadási kedvüket más országok felé irányítják. Pedig ezek még saját hazájukban is képesek a támogatóik ellen fordulni.

– Kedves barátom, maguk is beleestek ugyanebbe a hibába. Ne felejtse el, hogy a Moszad és a Sabak kezdetben erkölcsileg és anyagilag is támogatta a Hamászt, hogy ellensúlyozza a baloldalt és a PFSZ-t.

– Értem a célzást – válaszolta Gabriel. – De nehogy azt mondja, hogy azért az információért fizessek ötvenezer dollárt, miszerint az amerikai nagykövet lányát az al-Kaida rabolta el. Ehhez elég lett volna a CNN-t bekapcsolnom. Ott is ugyanezt állítja sok szakértő, és még a pénzemet is megtakarítom.

– Ez nem csak az al-Kaida – folytatta al-Zajjat. –Mondjuk úgy, hogy átfogó hadművelet, vagy ha úgy jobban tetszik, érdekegyezés.

– És ki a másik partner?

Az egyiptomi odalépett a bárszekrényhez, és töltött magának még egy pohárral.

– A hetvenes években több más csoport is létrejött a Dzsamáa és az al-Dzsihád mellett. Összesen több mint ötven. Egyesek csak olyan egyetemi sejtek voltak, amik egy vízhordó láncot sem tudtak volna megszervezni, mások viszont nagyon ügyesnek bizonyultak. – Belekortyolt az italba. – Sajnos az a csoport, amelyik a Minia Egyetemen alakult, az egyike lett a legjobbaknak. Allah Kardjának nevezték magukat.

Allah Kardja… Gabriel ismerte a nevet, hiszen a muzulmán terrorizmussal foglalkozók körében közszájon forgott. A hetvenes évek végén, Szadat történelmi jelentőségű jeruzsálemi látogatása után a felső-egyiptomi Minia városából egy csoport egyetemi hallgató, professzor és köztisztviselő szövetségre lépett a nagy hatású iszlamista teológus, Tajjib Abdul-Razzak sejk vezetésével. Tajjib sejk programja végtelenül egyszerűen hangzott: minél több vérontást és félelmet kell előidézni az egyiptomi társadalom minden szintjén, és a rendszer végül saját súlya alatt roppan össze. Az 1990-es évek elején már majdnem sikerült is elérnie célját. A sikerektől felbátorodva tevékenységét az egész világra ki akarta terjeszteni még jóval azelőtt, hogy az al-Kaida létrejött volna. Titkos megbízottakat küldött Európába, hogy a polgárosodó muzulmán közösségekben irodát nyissanak a Kardnak, valamint

bátyját s egyben legközelebbi tanácsadóját, Abdullá Abdul-Razzak sejket áthelyezte Washington kertvárosába, hogy ott indítson dzsihádot Egyiptom legfontosabb támogatója, az Egyesült Államok ellen. 1998-ban Abdullá sejket bűnösnek találták a Külügyminisztérium, a Kongresszus, valamint az FBI-központ ellen tervezett bombamerényletek megszervezésében, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Nemrégiben kiderült, hogy a sejk rákban szenved, ezért a Kard legfőbb célkitűzései közé vette kiszabadítását. Az al-Kaida már régen készült egy London elleni merényletre. Tajjib sejk viszont vissza akarja kapni a bátyját az amerikaiaktól. Ezt a két célkitűzést egyesítették egy egyszeri, látványos terrorakcióval. Az al-Kaida intézte a robbantást, míg a Kard és európai hálózata az emberrablást szervezte meg.

– Milyen bizonyítéka van arra, hogy a Kard keze is benne van a dologban?

– A bizonyítékot néhány másodpercre maga tartotta a kezében a Hyde Parkban. Szamir al-Maszri korábban a Minia Egyetem mérnöki karán volt hallgató, egyúttal fontos tagja az Allah Kardjának mint a szervezet egyik nagy tehetségű műveleti kivitelezője.

– Nagyon nagy segítség lett volna, ha maga elmondja a hollandoknak, hogy Szamir Nyugat-Amszterdamban csendben, visszahúzódva tevékenykedik.

– Nem tudtuk, hogy Hollandiában van, különben értesítettük volna őket.

Az egyiptomi leült pénzzel teli táskája mellé.

– Szamir néhány hónappal azután hagyta el Egyiptomot, hogy az amerikaiak bevonultak Irakba. A lázadás kitörésekor csatlakozott Abu Muszab al-Zarkávihoz, és tökéletesítette tudását. Röviddel Zarkávi halála előtt elmenekült Irakból, és Damaszkuszon keresztül Európába jutott. Ha bárkit vádolni kíván azért, hogy Szamir nyugodtan élhet Amszterdamban, akkor vádolja Szíriát, és természetesen a hollandokat is. Ők aztán tényleg bárkit beengednek az országba.

– Mid van még Szamir kapcsolatain kívül?

– Az al-Hidzsra mecset.

– Mit tudsz róla?

– Imámja a kairói al-Azharon végzett, és tagja az Allah Kardjának.

– Ez még nem elég.

– Itt most elméletekről beszélgetünk – válaszolta al-Zajjat –, de huszonnégy óra múlva magának is lesz bizonyítéka rá, hogy a Kard áll az ügy mögött. Akkor lesz ez az egész nyilvánvaló, amikor Elizabeth Halton szabadon bocsátásáért Abdullá sejket kérik cserébe.

– Mitől ilyen biztos az időpontban?

– Ez a csoport már számos emberrablást elkövetett Egyiptomban. A legtöbbről az ország határain kívül nem is lehet hallani. Mindig ugyanazzal a módszerrel dolgoznak. Egy hetet várnak, mielőtt előállnak a követeléseikkel. Ha pedig a megadott időpontra nem teljesítik a kérésüket, óraműpontossággal kivégzik az áldozatukat. A nagykövet lányával sem fognak kivételt tenni.

– Az amerikaiak soha nem fogják szabadlábra helyezni Abdullá sejket.

– Ha nem engedik el, az egyesült al-Kaida és Allah Kardja táskában küldi haza az amerikai elnök keresztlányát… helyesebben a maradványait. Ugyanolyan kegyetlenséggel fogják kivégezni, mint amennyi vért ontottak az elrablásakor.

– Az amerikaiaknak beszélt már erről?

Al-Zajjat tagadólag rázta a fejét.

– És miért nem?

– Fentről kaptam az utasítást. A mi félelmet nem ismerő vezetőnk retteg, nehogy washingtoni támogatóink tudomására jusson, hogy a nagykövet lányának elrablási terve Egyiptomban született meg, mert nagyon megdühödnének ránk. A számonkérés napját megpróbálja addig eltolni, ameddig csak lehet. Közben pedig védelmi szerveinket és az SSI-t arra szólította föl, hogy gyűjtsenek össze minden elérhető információt.

– Ki tervelte ki az akciót?

– Ha találgatnom kellene, valahol a legfelső szinteken keresgélnék.

– Zavahíri?

Az egyiptomi bólintott.

– Egy láncszemnek kell lennie közte és a végrehajtók között – folytatta Gabriel. – Kell lennie valakinek, aki időben nyomkodta a gombokat, mint például Khálid Sejk Muhammed.

– Van is valaki. – Al-Zajjat fölemelte a whiskys poharát, és a napfényben megcsodálta az ital színét, mielőtt folytatta. – Ha megkockáztathatok egy feltevést a kilétére, szinte biztosra veszem, hogy a Szfinx keze van a dologban.

– Ki az a Szfinx?

– Nem tudjuk pontosan, hogy kicsoda, de nagyon jól ismerjük a munkáit. Mindent egybevetve csak Egyiptomon belül több mint ezer embert tett el láb alól: turistákat, minisztereket, a kormányzathoz közel álló gazdag embereket. Úgy véljük, hogy nagyon művelt, és kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Úgy gondoljuk, hogy befolyásos ügynökei és kémei vannak az egyiptomi társadalom és kormányzat legfelsőbb köreiben, beleértve az én ügyosztályomat is. Szamir-féle hírvivőkkel dolgozik. Még sohasem sikerült a közelébe férkőznünk.

– Egy ilyen jellegű műveletet tervezhetett Egyiptomból?

– Nagyon valószínűtlen – válaszolta al-Zajjat. –Valószínűleg Európában tartózkodik. Őszintén szólva a nyakamat merném rátenni, hogy ott van. Az elmúlt évben a Kard nagyon csendes volt Egyiptomban. Most már tudjuk, hogy miért.

– Hol van Tajjib sejk?

– Ugyanott, ahol már tizenöt éve tartózkodik: a föld alatt. A Felső-Egyiptom és a Nyugati-sivatag oázisvárosai közti rejtekhelyhálózaton belül mozog. Úgy hisszük, hogy Líbiába és Szudánba is szokott menni.

– Találják meg!

– Elizabeth Halton már rég halott lesz, mire megtaláljuk a sejket.

– Gyűjtsenek be Kard-kémeket, és csendesen kérdezzék ki őket! Ez a maga szakterülete, nemde, Vazir? Csendes csevej a szélsőségesekkel.

– Az vesse rám az első követ, aki maga bűntelen – válaszolta al-Zajjat. – Higgye el, Allon, amíg mi itt beszélgetünk, néhány fal már le is dőlt. A Szfinx tudja, hogy minden követ megmozgatunk. Senki sem tudja Egyiptomban, hogy hol van a lány. Még azt is kétlem, hogy Tajjib sejk tisztában van a művelet részleteivel. Sajnos a lány hollétének egyetlen hiteles forrása a maga keze között halt meg. A Kard nagyon jól tud embereket rejtegetni.

– Valaki azért csak tudja! Valakinek tudnia kell!

– A Szfinx tudja. Találja meg a Szfinxet, és eljut a lányhoz! – Az egyiptomi megmarkolta a táska fogóját. – Megkerestem már az ötvenezer dolláromat?

– Minden információra szükségem van az Allah Kardjáról. Ügyiratok, tagjegyzék, ismert európai bázisszervezetek, nevek, címek, telefonszámok.

– Minden ott van a kocsim csomagtartójában – válaszolta az egyiptomi –, de pénzbe kerül.

– Mennyit kér érte, Vazir?

– Még ötvenezret.

– Épp most nincs nálam ötvenezer dollár.

Az egyiptomi elmosolyodott.

– Elfogadok kötelezvényt is. Tudom, hogy nem ver át.

Az al-Zajjat bérelt Volkswagenjének csomagtartójából előkerülő diplomatatáska a világ legveszedelmesebb terrorszervezeteinek teljes hálózatát tartalmazta, és ez ötvenezer dollárért ajándék volt. Miután az egyiptomi távozott, Gabriel fogta az ismert Kard-tagok névsorát, és olvasni kezdett. Öt perc múlva ismerős név került a szeme elé. Megkereste a névhez tartozó mappát, és alaposan megvizsgálta a fényképet. Már régi volt a felvétel, és a minősége sem túl jó, Gabriel mégis felismerte benne azt a férfit, akivel egy héttel azelőtt Amszterdamban találkozott. Én vagyok az, aki után Solomon Rosner aktáiban kutatnak, és azért jöttem, hogy segítsek – mondta a férfi azon az éjszakán.