Könyv 8
Valaki óvatosan, alig hallhatóan kopogtatott. Dr. Júszuf Ramadán, a kairói Amerikai Egyetem Közel-Kelettel foglalkozó történelemprofesszora munkájából fölpillantva látta az ajtóban ácsorgó nőt. Az Iszlám Tanulmányok Intézetének minden női dolgozójához hasonlóan ő is fátylat viselt. A professzor még így is kicsit elfordított tekintettel beszélt hozzá.
– Nagyon sajnálom, hogy megzavartam, professzor úr, de ha nincs már rám szüksége, akkor én most elmennék.
– Persze, Atifá, menjen csak nyugodtan!
– Hozhatok még valamit, mielőtt elmegyek? Esetleg egy teát?
– Már így is sokat ittam. – A férfi rápillantott a karórájára. – Tulajdonképpen én is nemsokára elmegyek. Fél ötkor együtt kávézom az egyik sorbonne-i barátommal.
– Ne felejtsen ernyőt vinni! Még mindig esik.
– Már öt napja.
– Isten hozta Párizsban! Béke legyen önnel, Ramadán professzor!
– Magával is, Atifá!
A nő kisurrant, és csendesen betette maga mögött az ajtót. Ramadán még tíz percig verte laptopja billentyűzetét, majd fölállt az asztaltól, és a gépet a kutatási aktáival együtt betette az aktatáskájába. Vékony testalkatú, szakállas férfi volt. Göndör haja már ritkult, melegen sugárzó szeme között határozott szögben ívelt az egyiptomi arisztokráciára jellemző sasorra. Egyébként nem volt arisztokrata származású. Az Egyiptom legbefolyásosabb értelmiségi írói között számon tartott Ramadán egy Fajjúm-oázis környéki, poros kisváros postásának fiaként látta meg a napvilágot. A ragyogó elméjű, karizmatikus fellépésű, önmagát politikai gondolkodásában mérsékeltként jellemző fiatalember három szemeszterrel hamarabb fejezte be tanulmányait, mint évfolyamtársai. Az egyetem végeztével vendégelőadóként az intézmény kötelékében maradt. Azzal az ürüggyel tartózkodott Párizsban, hogy befejezi a keresztes háborúkról szóló kritikai elemzését. A hiánypótló mű olyan átfogó képet kívánt fölrajzolni a témában, amely irányadó lehet minden későbbi, hasonló témakörben megjelenő könyv számára. Ha Ramadán professzor épp nem a könyvén dolgozott, akkor a Sorbonne előadótermeiben, a francia tévében, esetleg a parlament folyosóin tűnt fel. A párizsi értelmiség és média a tenyerén hordozta; a sajtó vadászta az Izrael és Palesztina közötti ellentétekkel, az iraki invázióval és természetesen az iszlám terrorral kapcsolatos mértékadó kijelentéseit.
Odasétált szobája ablakához, és kinézett az esőáztatta, komor boulevard de la Chapelle-re. Borongós hangulatú párizsi tél; a nap már majd egy hete csak percekre bújt elő a felhők mögül. Ramadán fájó nosztalgiát érzett Kairó után: a tülkölő autók áradatára, a levegőben keveredő bűzre és illatokra, a müezzin minden sarkon megszólaló énekére és az éjjelente enyhet hozó sivatagi szélre vágyott. Több mint fél éve nem volt otthon. De már nincs sok hátra! – gondolta. Hamarosan bevégzi küldetését, s ha minden terv szerint alakul, teljesen más országba fog hazatérni, mint amit otthagyott. Furcsa volt belegondolni, hogy a szálakat ebből a sivár, tizennyolcadik kerületi kis irodából mozgatta.
Föltette kalapját, és magára öltötte a télikabátját. Aktatáskáját az esernyőjével összefogva a hóna alá csapta, és kilépett a folyosóra. Amikor keresztülment a személyzeti társalgón, észrevette, hogy kollégái a televízió képernyőjéhez tapadva bámulják, amint a londoni rendőrség megbízottja épp sajtótájékoztatót tart. Az intézet köpcös, fontoskodó igazgatója odaintett Ramadánnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. A férfi közelebb lépett a képernyőhöz, és kérdőn tekintett a képernyőre.
– Mit mondott eddig?
– Az emberrablókról még egy árva szót sem – válaszolta Aburis. – És fogalmuk sincs a nő tartózkodási helyéről.
– Te hiszel neki?
– A britek nagyon ügyesek, de a pofa arckifejezéséből ítélve nem hinném, hogy többet tud, mint amit előad. – Aburis koszos szemüvegén át Ramadánra pillantott. – De hiszen te vagy a legszakavatottabb ezekben az ügyekben, Júszuf! Szerinted kik rabolhatták el a nőt, és mi az ördögöt akarnak?
– Az az érzésem, nagyon hamar ki fog derülni – válaszolta Ramadán.
– És hogy megy az írás?
– Megyeget, Mahmúd. Sajnos nem haladok vele olyan jól, mint szeretném. Épp most fogok összefutni a francia kiadómmal, akinek sajnos be kell vallanom, hogy nem tudom időben leadni a kéziratot. Nem fog táncolni örömében sem ő, sem a brit, sem az amerikai kiadóm.
– Tudna az intézet valamiben segíteni?
– Már így is le vagyok kötelezve neked, Mahmúd.
Aburis visszafordította tekintetét a televízió képernyőjére, ahol ebben a pillanatban jelent meg Eleanor McKenzie, az MI5 igazgatója. Az egyiptomi titkosszolgálatnál egyszerűen csak Szfinxként nyilvántartott Júszuf Ramadán ezalatt csendesen távozott a helyiségből, és elindult a kijárat felé.
Bár Júszuf Ramadán Mahmúd Aburisnak adott válaszai a valósággal köszönő viszonyban sem álltak, egy dologban igazat mondott. Aznap este a Champs-Élysées-n, a Fouquet cukrászdában valóban találkozója volt a francia kiadójával, de csak öt órakor. Azt megelőzően azonban egy ennél is fontosabb megbeszélésre igyekezett a quai de Montebellóra, a Szajna túlpartjára. A rá várakozó magas, erős testalkatú férfi sötét kasmírkabátot, nyakán pedig művészies hanyagsággal hátravetett selyemsálat viselt. Valódi neve Nidal Mutavalli volt, bár Ramadán csak Abu Muszának szólította. Ramadánhoz hasonlóan ő is a Fajjúm-oázis vidékéről származott. Együtt nőttek fel, együtt jártak iskolába, majd külön útra tértek. Ramadán a könyvek és az írás, Abu Musza pedig a gazdaság és a pénz világa felé fordult. A dzsihád és a mindkettejükben lángoló gyűlölet a fennálló egyiptomi kormányzat és az azt támogató amerikai rezsim ellen azonban ismét összehozta őket. Júszuf Ramadán kilétét gyermekkori pajtása segítségével tudta az egyiptomi titkosszolgálat előtt is titokban tartani. E két ember minden túlzás nélkül a világ legelvetemültebb bűnözői közé tartozott.
A Szajna-parti kandeláberek fényében szitáló eső megannyi könnycseppként folyt végig a könyvárusok fóliával beborított standjain. Ramadán odaballagott egy könyvvel megrakott kempingasztalhoz, és belelapozott egy szétrongyolódott Csehov-kötetbe. Abu Musza rövidesen odalépett mellé, és a kupacból kivette Camus Közöny című művét.
– Ismeri Camus-t? – kérdezte Abu Musza.
– Természetesen – válaszolta Ramadán. – Biztos vagyok benne, hogy a regény tetszésére lesz önnek is.
Ramadán továbblépett a következő asztalhoz. Abu Musza hamarosan követte, és ismét váltottak egymással néhány közömbös szót. Meg-megállva s egy-egy művet kommentálva, cseverészve haladtak végig a könyvesbódék előtt olyasformán, hogy mindvégig Ramadán haladt elöl, Abu Musza pedig kis késéssel követte. Mindig is odavoltam Dryden költészetéért… Ezt a darabot láttam Londonban… A filmet leforgattuk, a DVD átadásra kész… Csak az utasítására várunk, hogy mikor bonyolítsuk le a telefonhívást…
Ramadán fölvett egy Hemingway-kötetet, és Abu Musza kezébe nyomta.
– Ez az egyik kedvenc könyvem. Kérem, fogadja el tőlem ajándékba!
Átnyújtott egy öteuróst az árusnak, majd a könyv belső borítójára néhány sort írt, és szívére tett kézzel, ünnepélyesen átadta a művet Abu Muszának. Ezzel el is váltak, mert Emmanuel, a Notre-Dame déli tornyának tizenhárom tonnás harangja ötöt kondult. Abu Musza eltűnt a Quartier Latin utcáiban, Júszuf pedig áttért a Szajna túlpartjára, és miközben Mahmúd Aburis korábbi kérdésén elmélkedett, besétált a Tuileriák kertjébe. Szerinted kik rabolhatták el a nőt, és mi az ördögöt akarnak?
A Szajna-parti találkozó után az amerikaiak rövidesen választ kapnak e kérdésekre, s hogy ezt a világ tudomására hozzák-e, azzal Ramadán professzor jelenleg nem törődött – egyelőre legalábbis.
Még sétált néhány percet a kertben, hogy megfigyelje, követik-e, s hogy összeszedje a gondolatait a kiadóval való találkozóra. Azon töprengett, vajon milyen hihető magyarázattal szerelheti le a kiadót kézirata egyre tolódó leadási határideje miatt. Valamit majdcsak kitalál, hiszen a Szfinx bármely közegben hideg fejjel hazudott.
17
LONDON, AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG,
PÉNTEK 17.19
A hirtelenjében kialakított műveleti központban volt egy telefon, amit sosem használtak kimenő hívásokra. A telefonhoz fejlett digitális felvevőeszközt csatlakoztattak, s a készüléket hozzákötötték a rendőrség hívásazonosító hálózatához is. A telefon kagylója vörös színű volt, és csengőhangját ködkürt hangosságúra állították. Egyetlen embert jogosítottak föl a hívások fogadására: John O'Donnell különleges ügynököt, aki az FBI Katasztrófavédelmi Csoportjának a vezetője és túszokkal foglalkozó főtárgyalója volt.
A telefon negyvenhétszer csörrent meg Elizabeth Halton eltűnése óta. Eddig egyetlen hívást sem minősített hitelesnek sem O'Donnell, sem kollégája a rendőrségen. Néhány hívás olyan képtelen volt, hogy még a nehéz napokat átélt, zord ügynököket is nevetésre fakasztotta. Az egyik hívó azt állította, hogy százezer font ellenében szabadon engedi Elizabeth Haltont. O'Donnell megegyezett vele, és a férfit még aznap este őrizetbe vették egy nyugat-sussexi kocsma parkolójában. Egy másik egy híres amerikai szappanopera hősnőjével akart randevút a szabadon bocsátásért cserébe. Egy harmadik pedig a hétvégi Arsenal- Chelsea meccsre szóló jegyekre váltotta volna át foglyát. Akadt egy olyan is, aki azért telefonált, mert depressziós volt, és valakivel szót akart váltani. O'Donnell öt percig beszéltette, hogy a Scotland Yard biztosan bemérje a hívást, s mire jó éjszakát kívánt, a rendőrök már az illető ajtaja előtt álltak, hogy letartóztassák.
Az a hívás azonban, amely röviddel hat óra után érkezett a nagykövetség központi számára, azon nyomban elkülöníthető volt az összes korábbi hívástól. A telefonáló férfihangot elektronikusan eltorzították, ami egyik korábbi szélhámos esetében sem fordult elő.
– Információm van Elizabeth Haltonról – jelentette a telefonáló a telefonközpont kezelőjének. – Kapcsoljon az illetékes személyhez! Öt másodperc után leteszem a kagylót, és a lány meghal. Értjük egymást?
Az operátor azt válaszolta, hogy megértette a feltételeket, és udvariasan arra kérte a telefonálót, hogy várjon, míg kapcsolja. Két másodperc múlva a műveleti központban O'Donnell telefonja észveszejtőén csörögni kezdett. Az ügynök a füléhez kapta a kagylót, és megszólalt:
– John O'Donnell vagyok a Szövetségi Nyomozó Irodától. Miben segíthetek? – kérdezte gépiesen.
– A Beacon Point-i tengerparton nézzen be a fölfordított csónak alá. Ez az első és egyetlen kapcsolat közöttünk.
A vonal elnémult.
O'Donnell letette a kagylót, és készülékén még egyszer visszahallgatta a beszélgetést. Nyomban ezután fölemelte az őt a Scotland Yarddal összekötő telefon kagylóját.
– Ez tutinak hangzott – mondta.
– Egyetértek – válaszolta a rendőrség szakértője a vonal másik végén.
– Sikerült bemérni?
– A hívást mobiltelefonról kezdeményezték. Az az érzésem, hogy nem fogjuk tudni bemérni. A pasas vérprofinak tűnt.
– Merre van Beacon Point?
– A déli partvidéken, úgy tízmérföldnyire Plymouthtól.
– De mennyire lehet London központjától?
– Nagyjából százötven mérföldnyire.
– Oda akarok menni… bármi legyen is ott!
– A Királyi Haditengerészet jóvoltából ilyen esetekre rendelkezésünkre áll egy Sea King helikopter.
– Honnan indul?
– A Battersea és a Wandsworth híd közül, a Temze déli partjáról.
– Utasítsa őket, hogy indítsák be a hajtóművet. Át tudna fuvarozni a városon?
– Két perc múlva két járőrautó fogja várni a követség előtt.
– Az Upper Brook Street felőli bejárathoz küldje őket! Ott nincsenek riporterek – figyelmeztette O'Donnell.
– Rendben.
A kilencven percig tartó repülés nagyon kellemetlen volt az Atlanti-óceán felőli viharos széllökések miatt. Leszállás közben O'Donnell kinézett az ablakon, és figyelte a keskeny, homokos tengerparton vibráló halogénlámpák és a környező települések – Kingston, Houghton és Ringmore – felé vezető utak mentén álló rendőrautók villogó kék fényeit. A leszállópálya a tengerpart mögötti mocsaras vidéken terült el. O'Donnellt már várta a szolgálatban lévő rendőrtiszt, Devon és Cornwall helyettes megbízottja. A köpcös termetű Blunt a tengerpart felé vezető gyalogösvényen lépkedve tájékoztatta a helyzetről az FBI-ügynököt.
– Megállapítottuk, hogy a tengerparton és környékén nincsenek se bombák, se egyéb robbanóeszközök. Úgy húsz perccel ezelőtt egy távirányítású felderítőeszközzel alánéztünk a felfordított csónaknak.
– És találtak valamit? – kérdezte O'Donnell.
– A kamerával semmit nem figyeltünk meg, de lehet, hogy a homokba van beásva valami. Úgy döntöttünk, hogy a hajó felfordításával inkább megvárjuk, míg önök megérkeznek. Átvágtak a homokdűnéken, és a csónaktól húszméternyire megálltak. A két és fél méter hosszú, málladozó festékű kétevezős csónakot hat, robbanásálló öltözetet és sisakot viselő rendőr vette körbe. Blunt határozott fejmozdulattal intett, hogy kezdjék meg az akciót, minek következtében a kis csónak rövidesen a fenekére került. A hajó fara felőli üléshez egy átlátszó zacskóba csomagolt DVD-t ragasztottak. Blunt letépte a talált tárgyat, és azon nyomban átadta O'Donnellnek, aki visszament vele a helikopterhez, és berakta a laptopjába. Amikor elindult a film, O'Donnell csendesen elkáromkodta magát, majd ránézett a brit rendőrtisztre.
– Egy szívességet szeretnék kérni öntől!
– Parancsoljon! – válaszolta komolyan Blunt.
– Mondja meg az embereinek, hogy ugratás volt az egész. Kérjen bocsánatot a kellemetlenségekért, és az amerikai nép meg Halton nagykövet nevében köszönje meg nagyszerű munkájukat!
– Attól tartok, nem értem, Mr. O'Donnell. O'Donnell rápillantott a képernyőre.
– Ez a DVD nem létezik. Érti már?
Blunt bólintott. Most már tökéletesen értette.
