Könyv 9

A Gulfstream V elnöki repülőgép a Washington melletti Andrews légi támaszponton ért földet. A gurulóútról egy tükörsima felületű, biztonságos hangárba vontatták be. Gabriel a táskájával a kezében lement a lépcsőn, és kinyitotta a virginiai rendszámú Chevrolet ajtaját. A két CIA-ügynök némán figyelte, míg táskáját berakta a hátsó ülésre, és maguk is beszálltak. Gabriel hozzászokott már az amerikaiak barátságtalan viselkedéséhez. A kémelhárítás emberei arra tanították őket, hogy a Moszad-ügynökök – bármilyen legyen is az alkalom – minden helyzetet kihasználnak, hogy információkat gyűjtsenek a CIA-ról. Át is futott az agyán, hogy feltesz néhány oda nem illő kérdést, csak hogy fenntartsa a mítoszt, de meggondolta magát. Csak annyit kérdezett, hogy hová viszik.

– A Központba – válaszolta az anyósülésen ülő férfi.

– Nem akarok a Központba menni.

– Álcázva fog az épületbe lépni. Senki nem tud az érkezéséről.

– Miért nem a szokásos védett házban találkozunk?

– A kapcsolattartója ma nem ér rá elhagyni az épületet. Gondolom, ez érthető.

Gabriel már épp ellentmondani készült, de leállította magát. Az elmúlt évben kétszer is megjelent a képe a világ különböző újságjaiban: egyszer a vatikáni akciója miatt, másodszor pedig Elizabeth Halton elrablása ürügyén. Ezekhez mérve első langleyi megjelenése már igazán semmiségnek tűnt. Egyébként ha Samronnak és a miniszterelnöknek sikerül véghezvinnie a tervet, akkor nem is ez lesz az utolsó látogatása a Központban.

Szombaton, ebben az órában nem volt erős a forgalom, így fél óra alatt eljutottak a langleyi erdőkig. A rendkívüli erőkkel védett kapunál megálltak személyi ellenőrzésre, majd innen a kifogástalan állapotban karbantartott úton egyenesen továbbhajtottak a központi épület felé. Mivel Gabriel álcázva érkezett, elhajtottak a főbejárat mellett, és egy mélygarázsba kanyarodtak. Az egyik biztonsági őr kivette a táskát, a másik pedig elkísérte Gabrielt a biztonsági felvonóhoz. Kártyabehelyezés és kódbeütés után sebesen megindultak a hetedik emelet felé. Amikor kinyílt az ajtó, újabb két, felfegyverzett biztonsági őr várakozott rájuk a hallban. Gabrielt egy szőnyeggel borított folyosón át ahhoz a biztonsági ajtóhoz kísérték, amely mögött a világ legnagyobb hatalmú hírszerzőinek lakosztálynyi méretű irodái helyezkedtek el. Az előtérben ácsorgó férfi, aki szürke flanel nadrágot és gyűrött pamutinget viselt, olyan tanácstalanul állt, mintha csak véletlenül került volna az épületbe.

– Milyen volt a repülés? – kérdezte Adrian Carter.

– Príma a géped.

Adrian melegen megszorította Gabriel kezét, és a táskájára nézett.

– Hosszabb időre, vagy csak egy-két napra érkeztél?

– Csak addig maradok, míg szívesen látnak – válaszolta Gabriel.

– Remélem, nem csak tiszta inget és alsóneműt hoztál magaddal!

– Természetesen nem.

Carter fáradt mosolyra húzta a száját, és némán bevezette Gabrielt az irodájába.

Gabriel elfogadta a fölkínált feketét, majd csészével a kezében leült Carter kanapéjára. Carter fölvett rendezett íróasztaláról egy távirányítót, és egy sokmonitoros falra irányította. Az egyik képernyőn egy jellegtelen helyiség betonpadlózatára ültetve rögtön meg is jelent Elizabeth Halton alakja ugyanabban a melegítőben, amelyet elrablása napján a Hyde Parkban viselt. Kezében egy Timest tartott, amelynek címlapján a saját elrablása szerepelt. Fekete overallban és arcára húzott fekete sapkában négy férfi állt mögötte. Mindegyikük fején zöld pánt, amelynek homlokrészén két keresztezett kard és egy félhold látszott. A közvetlenül Elizabeth mögött álló férfi egyik kezében nagy kést, a másikban pedig egy darab papírt tartott. Egyiptomi akcentussal nyilatkozatot olvasott fel arabul.

– Gondolom, nincs szükséged fordításra – mondta Carter.

Gabriel feszülten figyelte a képernyőt, és a fejét rázta.

– Azt mondja, hogy az Allah Kardja nevű csoport tagja:. Azt akarja, hogy Abdullá Abdul-Razzak sejket engedjék szabadon, és jövő hét pénteken, londoni idő szerint délután hatig szállítsák vissza Egyiptomba. Azt mondja, ha nem teljesítik a követeléseiket, a nagykövet lánya meghal. Nem lesz sem időhúzás, sem tárgyalás, sem több kapcsolatfelvétel. Ha bármilyen kísérletet tesznek a rab kiszabadítására, Elizabeth Haltont azonnali kivégzik.

A kép zavarossá vált, ezért Carter távirányítójával gyorsan ki is kapcsolta a készüléket.

– Nem tűnsz igazán meglepettnek!

– Épp tegnap értesültem magam is az Allah Kardja kapcsolatról; ezért is vagyok itt.

– Honnan szereztél róla tudomást?

– Források és módszerek segítségével, Adrian. Ezek az én eszközeim.

– Ugyan már, Gabriel, egy nő élete forog kockán! Ne fitogtasd nekem az erődet! – válaszolta finoman Carter.

– Csak azért, mert hivatalosan béke van köztünk meg Egyiptom között, még nem jelenti azt, hogy nem kémkedünk utánuk. Tudnunk kell, hogy a rezsim megmarad-e, vagy megbukik. Tudnunk kell, hogy egy amerikai csúcstechnológiával felszerelt ellenséges iszlám köztársasággal kell-e szembenéznünk a jövőben. Sajnos langleyi barátaink nem mindig adnak megfelelő információkat.

– Ezek szerint a kémetek egy SSI-tag?

Gabriel megadóan sóhajtott.

– Kémünk Mubarak és kormánya életben tartásáért fáradozik.

Carter ezt a kijelentést feltevése megerősítésének vette.

– Miért van az, hogy mi több mint ötvenmilliárd dollárt pumpáltunk a rezsim fenntartásába, te mégis hamarabb tudomást szereztél a Kard kapcsolatról, mint mi?

– Mert mi jobbak vagyunk, mint ti, Adrian. Különösen a Közel-Keleten. Mindig is jobbak voltunk, és mindig is jobbak maradunk. Ti megkérdőjelezhetetlen katonai és gazdasági hatalommal rendelkeztek, de minket az életösztön hajt, és túlélésre játszunk; a félelem pedig sokkal erősebb motiváció a pénznél.

Carter elgondolkodva az íróasztalra tette a távirányítót, és hátradőlt forgótámlás tárgyalószékében.

– Mikor került hozzád a film? – kérdezte Gabriel.

Carter részletesen elmesélt mindent.

– Kiszivárgott már valami a brit médiába?

– Szerencsére még nem, és reméljük, hogy ez így is marad egy darabig. Meg szeretnénk őrizni magunknak azt a kiváltságot, hogy a média folyamatos kérdezősködésének kizárásával tervezhessük meg a válaszlépésünket.

– Én nem bíznék az MI5 és a Scotland Yard titoktartási képességében. Valaki biztosan ugyanúgy megszellőzteti az ügyet, ahogyan az én beavatkozásommal és letartóztatásommal is tették.

– Ne ítéld meg túl keményen Graham Seymourt? –válaszolta Carter. – Nekünk is szükségünk van rá, neked is. Titkos világunk testvéri közösségében ilyen vészterhes időkben nem dobjuk föl egymást. Bekötözzük sebeinket, és újra csatarendbe állunk. Ez a kötelességünk, mert a barbárok már a kapukat döngetik.

– A barbárok már réges-rég bedöntötték a kapukat, Adrian. Közöttünk élnek, és pusztítják gyermekeinket. – Gabriel belekortyolt a kávéjába. – Mi az elnök álláspontja?

– A legádázabb ellenségemnek sem kívánnám, hogy most a helyében legyen. Bizonyára tudod, hogy az elnök mélyen vallásos ember, aki Elizabeth keresztapjaként nagyon komolyan veszi a kötelességét. Ezt úgy kell érteni, hogy az elnök tisztában van vele, ha enged az emberrablók követelésének, akkor többé egyetlen amerikai diplomata sem érezheti magát biztonságban sehol a világon. Azzal is tisztában van, ha Abdullá Abdul-Razzak sejket kiadja Egyiptomnak, a Mubarak-kormány meglehetősen bizonytalan helyzetbe kerül. Minden problémájától eltekintve azonban Egyiptom még mindig az arab világ legfontosabb állama. Ha Egyiptomban előretörnek az iszlamista elemek, az katasztrófahullámot indít be az egész régióban, és ez a katasztrófa mindkettőnk népére le fog sújtani. Ez tehát azt jelenti, hogy Elizabeth Halton mához egy hétre meghal, hacsak valamilyen módon meg nem találjuk és ki nem szabadítjuk.

Carter odalépett az ablakhoz, és a folyó menti kopasz fákat nézte.

– Te már voltál hasonló helyzetben, Gabriel. Mit tennél az elnök helyében?

– Arra utasítanám mindenre elszánt és véreskezű ügynökeimet, hogy mindent vessenek be, akármilyen eszközzel, de találják meg.

– És mi lesz, ha nem sikerül? Akkor alkut kötünk, és megmentjük gyermekünket a barbárok kezéből?

Gabriel nem felelt, Carter pedig némán nézett az ablakon kifelé.

– Az orvosom szerint a munkahelyi stressz nem tesz jót a szívemnek. Azt mondja, többet kellene mozognom. Gyere, sétáljunk egyet, Gabriel! Mindkettőnknek jót fog tenni.

– De hiszen mínusz tíz fok van odakinn!

– A hideg levegő nagyon egészséges. Megtisztítja az ember gondolatait, és megacélozza elszánásunkat az előttünk álló nehézségekkel szemben.

Egy mellékajtón kisurrantak az épületből, és sétálni indultak a folyópart menti, fákkal szegélyezett futóösvényen. Carter gyapjúsapkát húzott, és vastag kabátba burkolta magát, Gabriel viszont csak azt a könnyű bőrkabátot viselte, amit az előző reggel Ciprusra vitt magával, ezért néhány percen belül vacogni kezdett a foga.

– Rendben – mondta Carter. – Itt senki sem hallgathat ki bennünket. Honnan tudtad, hogy Londonban támadást fognak indítani?

– Még hogy senki sem hallgathat ki! – jegyezte meg gunyorosan Gabriel, és körbenézett a fákra. – Az egész helyet teleaggatták kamerákkal, mozgásérzékelőkkel és rejtett mikrofonokkal!

– Igaz, de akkor is válaszolj a kérdésemre!

Gabriel beszélt Carternek az Ibrahim Faváztól kapott tippről, a Szamir al-Maszri lakásában talált fényképekről és a jegyzettömbbe vésődött vonalakról, amelyeket helyesen a Hyde Park vázlataként azonosított.

– Zseniális! – jegyezte meg Carter igazi elismeréssel a hangjában. – De mit keresett a nagy Gabriel Allon Amszterdamban?

– Sajnos a történet e részét nem fogom megosztani veled.

Carter tökéletes profizmussal, ellenkezés nélkül folytatta.

– Ibrahim Faváz olyasféle muzulmán, amilyen után mi is kutatunk. Olyan férfi, aki hajlandó a közösségében élő szélsőségesek és terroristák föladására.

– Magam is ezt gondoltam. De van itt egy bökkenő! Magammal hoztam az Allah Kardját érintő SSI-dossziék jelentős részét. Találd ki, vajon kinek az aktájára bukkantam bennük.

– Az Allah Kardja forrására?

Gabriel bólintott.

– Egyiptomból való kivándorlása előtt dr. Ibrahim Faváz a Minia Egyetem gazdaságtudományi szakán volt professzor. Aktája szerint a csoport legelső szervezői közé tartozott. Szadat meggyilkolása után letartóztatták. Az akta kissé homályos az ürüggyel kapcsolatban, és fogva tartásának időtartamáról sem sokat közöl.

– Ez rendszerint így van – válaszolta Carter. – Miért hagyta el Egyiptomot, és miért ment Európába? És miért mondta el neked, hogy a nyugat-amszterdami al-Hidzsra mecsetben merénylet készülődik?

– Ezeket a kérdéseket nyilván neki kell föltenni mihamarabb. Vagy hazudott nekem, vagy nem mondta el a teljes igazságot. Mindenféleképp megtévesztett. Az emberünk takargat valamit, Adrian.

Két ösvény kereszteződéséhez értek. Carter balra irányította Gabrielt, majd átvágtak egy kopasz facsoporton. Carter a kabátja zsebéből előhalászott egy zacskó dohányt, és komótosan megtömte a pipáját.

– Az egész épületben sehol sem lehet már füstölni – mondta, és megállt, hogy elegáns ezüstgyújtójával rágyújtson.

– Valami hasonló szabályozás elkelne nálunk is!

– El tudnád képzelni Samront török cigaretta nélkül? – Carter újból elindult, és gomolygó, juharillatú füstöt húzott maga után. – Úgy gondolom, két lehetőségünk van. Az első: Favázról szerzett információinkat átadjuk a holland rendőrségnek, és átengedjük nekik a kihallgatást… az FBI részvételével természetesen.

– És mi a másik lehetőség?

– Kötetlen beszélgetést kezdeményezünk vele egy olyan helyszínen, ahol a kihallgatási szabályok nem érvényesek.

– Te is tudod, melyik lehetőségre voksolnék.

– Örülök, hogy te is így látod. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha te utaznál el Amszterdamba, és személyesen felügyelnéd a műveletet.

– Én?! – Gabriel a fejét rázta. – Sajnos az ügyben való részvételem hivatalosan véget ért. Különben is a CIA-nak elég tapasztalata van az ilyen jellegű műveletek végrehajtásában.

– Igaz. De sajnos még az én felügyeletem alatt is jó néhányat elcsesztünk… szégyellem is bevallani. Az európaiak már nem nagyon hunynak szemet a területükön végzett törvényen kívüli tevékenységeink fölött. Másrészt titkos munkatársaink olyannyira félnek az itthoni vagy külföldi előállítástól, hogy kényes küldetésekben előzetes ügyvédi konzultáció nélkül már nem hajlandók részt venni. Rettenthetetlen igazgatónk pedig megnyálazott ujját az égnek emelve megfigyelte, hogy a széljárás, legalábbis egyelőre, kedvezőtlen. Azok az idők már elmúltak, amikor törvényt és nyakat szegve keresztül-kasul, szabadon portyázhattunk Európában és a Közel-Keleten. A titkos börtönök ajtaját bezárták, és ellenségeinket többé nem adhatjuk olyan elvetemültek kezére, akik a gumitömlőt és a marhaösztökét szívesebben használják fel rendeltetési céljától eltérően. Félretettük a bokszereket, és újra nyakkendős úriemberekké váltunk; de talán ennek így is kell lennie.

– Mi a nyakkendős úriembereinket inkább lakat alatt tartjuk a Saul király úton, nehogy valami bajuk essék.

Carter némán, leszegett fejjel sétált tovább.

– Régóta készültünk már ilyen jellegű támadásra. FBI-os barátaink teljes hatáskörrel léphetnek fel az ilyesféle forgatókönyvvel elrabolt emberek kiszabadításában. Mi magunk is gyűjtünk híreket, és szorosan együttműködünk az európai és közel-keleti testvérszervezetekkel. Téged és csapatodat egyfajta fekete foltként tekintenénk kiterjesztett nemzetközi csapatunkban. Te ténylegesen az Ügynökség alvállalkozója lennél. Ez elég példátlan megoldás, de tekintettel múltbeli együttműködésünkre, azt hiszem, kivitelezhető.

– Ehhez a miniszterelnök engedélyét kell kérnem – bizonytalankodott Gabriel –, és természetesen Samronnak is bele kell egyeznie.

– Az irodámból felhívjuk Jeruzsálemet. Ígérem, senki nem hallgat le.

– Ha nem bánod, a nagykövetségünkről telefonálnék inkább.

– Ahogy jólesik! – Carter megállt, és pipáját egy fa törzsének ütögette. – A forrásod nem említette véletlenül, hogy szerinte ki állhat az ügy mögött?

Gabriel válaszolt a kérdésre. Carter bólintott, és újra megtömte a pipáját.

– Mindent tudunk a Szfinxről. Úgy véljük, hogy ő tervelte ki azt a három évvel ezelőtti merényletet a piramisoknál, amelyben tizenhét amerikai turista életét vesztette. Úgy véljük, két kairói diplomatánk lemészárlásáért is ő tehető felelőssé. Az egyikük egyébként CIA-ügynök volt. Ki is tűztek egy csillagot az emlékére az előcsarnok falára. Ha olyan személyekkel kell elbánni, akik letartóztattak vagy megöltek Kardtagokat, a Szfinx biztosan benne van a dologban. Londoni beavatkozásodnak köszönhetően biztos lehetsz benne, hogy a Szfinx leszámolási listáján a legelőkelőbb helyre léptél elő. Nagyon elővigyázatosnak kell lenned, ha visszatérsz a terepre!

– Feltételezem, az egyiptomiaknak szóltatok a videóról és a követelésekről?

– Úgy éreztük, nincs választásunk – válaszolta Carter. – Megígérték, hogy mindenben a segítségünkre lesznek, de azt is nyilvánvalóvá tették, hogy nagyon rossz ötlet lenne a Kard követeléseit elfogadni. Az egyiptomi külügyminiszter ma titokban Washingtonba utazik, hogy ezt az álláspontot az elnök és a külügyminiszterünk előtt is megerősítse. Egy belügyi, nemzetbiztonsági és hírszerző munkatársakból álló küldöttséggel érkezik. Itteni és londoni különítményeinkhez egyiptomiakat is adunk.

– Véletlenül se említsd előttük a mi kis fekete műveletünket! Az iszlamisták az egyiptomi társadalom minden szintjét behálózták, még a biztonsági szervezeteket is. Biztosak lehetünk benne, hogy a Szfinx jó kapcsolatokkal rendelkezik az SSI-n belül is.

– A te műveleted nem létezik, és rajtam kívül senki sem tud róla. – Carter az órájára pillantott. – Mennyi időbe telik, míg felkészülsz az amszterdami bevetésre?

– Már van ott egy emberem, aki azonnal hozzáfoghat a célpont megfigyeléséhez.

– Egyetlen ember? Remélem, nagyon jó.

– Bízhatsz benne.

– És a csapat többi része?

– Negyvennyolc óra múlva állhat össze.

– Akkor összesen öt napunk marad a határidőig – válaszolta Carter. – Repülj az én gépemmel Tel-Aviv-ba, azzal néhány fontos órát megspórolhatsz. A CIA-tól is szükségünk lesz egy emberre a csapatodba, aki a másik munkacsoporttal koordinálja a tevékenységeteket, különben előfordulhat, hogy a terepen átesünk egymáson.

– Nem akarok CIA-tagot látni a csapatomban! Csak utunkban állna. Különben is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy olyan dolgokat fogunk művelni, amik sértik az amerikai törvényeket. Nem lesz rá időnk, hogy az illető a washingtoni ügyvédjével ötpercenként leálljon konzultálni.

– Sajnos ragaszkodom hozzá.

– Jól van, Adrian. Te csatlakozhatsz.

– Semmi sem tenne boldogabbá, de e pillanatban nem hagyhatom el a Központot. Viszont van egy jelölt a fejemben: egy olyan személy, aki gyakorlott terepen, kemény, mint az acél, legfőképpen pedig a tanítványod.

Gabriel megtorpant.

– Ezt nem mondod komolyan!

– Teljesen komolyan mondom.

– Hol van?

– A Terrorelhárítási Központ szaúdi osztályán.

– Mikor lesz útra kész? –Telefonálok, és már viheted is.

19

FRANCIAORSZÁG, LE HAVRE PARTJÁNÁL,

SZOMBAT 16.49

A francia part fényei végre megtörték a végtelen éjszakai sötétséget a Portsmouthból Le Havre felé tartó komp előtt. A felső fedélzeti étterem egyik ablaka mellett üldögélő férfi az órájára pillantott. Már csak fél óra maradt hátra az ötórás átkelésből. Intett a felszolgálólánynak, és egy kézmozdulattal megrendelte a negyedik üveg Carlsbergjét. A lány menten ott termett az üveggel, és csábító pillantással az asztalra helyezte a sört. A platinaszőke, alsó ajkában köves piercinget viselő lány névtábláján a CHRISTINE felirat állt. A férfi mélyen a szemébe nézett, majd a hitetlenek szokása szerint végigmustrálta, nem hagyva ki a lány mellét sem.

– Van neve is? – kérdezte a pincérnő.

– Thomas – felelte a férfi.

Neve ugyanúgy hamis volt, mint a jogosítványa és a brit útlevele. Egyedül jellegzetes yorkshire-i dialektusa volt eredeti, mivel a férfi Yorkshire-ben született és nevelkedett.

– Lehet, hogy tévedek, Thomas, de van egy rajongója.

– Tényleg? És ki az?

A pincérnő a helyiség másik vége felé pillantott. A szemben lévő ablaknál szűk farmernadrágban és OUI feliratú, kényelmes pulóverben rövid, barna hajú, csillogó fekete szemű, huszonéves lány ücsörgött magában.

– Azóta bámulja magát, mióta elhagytuk Portsmoutht. Le sem veszi magáról a szemét – mondta fontoskodva a felszolgálónő.

– Nem az esetem.

– És ki a maga esete?

A férfinak eszébe jutott, amit instruktora az utolsó eligazításakor vésett a fejébe: Bármit teszel, ne ücsörögj magadban, mintha terrorista lennél. Csevegj az emberekkel! Rendelj magadnak italt! Ha látsz egy lányt, flörtölj vele!

– Nekem az olyan lányok tetszenek, akiket Christine-nek hívnak, és a Csatornát átszelő kompon italt szolgálnak föl.

– Ne mondja!

A lány rámosolygott. A férfi forrt a dühtől.

– Mikor tér vissza Angliába?

– Holnap délben.

– Micsoda véletlen! Én ugyanazzal a komppal jövök vissza. Remélem, találkozunk.

– Igyunk rá!

A pincérnő visszament a bárba, a yorkshire-i férfi pedig a szájához emelte az üveget, de mielőtt belekortyolt, bocsánatért fohászkodott Allahhoz. Az előző napokon is könyörögnie kellett már néhányszor az Úr bocsánatáért. Azóta, hogy tizenéves korában pelyhedzett az álla, most vágta le először a szakállát, sőt a haját is kiszőkítette, hogy még inkább európainak látsszon. Nagy-Britannia út menti kávézóiban disznóból készült virslit evett, és sok olyan nővel beszélgetett, aki nem hord fátylat. Az amerikai nő elrablásában való részvételéért azonban nem kért feloldozást.

A nő apja a keresztes vitézek rezsimjének dolgozott – olyan rendszernek, amely a muzulmánokat az egész világon elnyomja, amely Izraelt támogatja, miközben semmibe veszi a szenvedő palesztin népet, amely egy olyan hitehagyott gazembert pénzel, mint amilyen Hoszni Mubarak, aki a naponta egyre mélyebb nyomorba süllyedő egyiptomi népen gazdagodott meg. Az amerikai nő hitetlen liba, akit akár piacon is lehetne árulni, és ha a szükség úgy hozná, kegyetlenül le lehetne mészárolni anélkül, hogy tartaniuk kellene Allah bosszújától, s aki csupán eszköz, amivel lehetővé teszik Abdullá sejk kiszabadítását a keresztesek börtönéből.

A hangosbemondóban recsegő férfihang szólalt meg. A kapitány értesítette az utasokat, hogy nemsokára partot érnek. A férfi megitta a sörét, majd lement a parkoló szintre. Az ezüstszínű LDV Maxus márkájú furgon a középső oszlopban parkolt, hátulról a harmadik sorban. A férfi kinyitotta a hátsó ajtót, és benézett az elsötétített raktérbe, ahol egy yorkshire-i gyártó jelét viselő, finom porcelántárgyakat tartalmazó láda állt. A hivatalos papírokkal ellátott szállítmányt egy strasbourgi elegáns bolt rendelte, amelynek egyiptomi tulajdonosa közeli kapcsolatban áll az Allah Kardja nevű szervezettel. A portsmouthi kompkikötőben néhány ládát kinyittattak a brit hatóságok, vélhetően az eltűnt amerikai lány utáni kutatás keretében. De csak a yorkshire-i porcelánokat találták meg.

A férfi becsukta a hátsó ajtót, majd előrement, és beszállt a vezetőülésre. A hallban ücsörgő sötét hajú lány már az anyósülésen várakozott rá, pulóverjére azonban nehéz bőrkabátot húzott.

– Úgy tűnt, hogy azzal a hitetlen libával egészen belemelegedtél a flörtbe – jegyezte meg a lány.

– Legszívesebben megtéptem volna.

– Biztos, hogy emlékezni fog rád! Vagyis mindkettőnkre – helyesbített a lány.

A férfi elmosolyodott. Épp ez volt a céljuk.

Öt perc múlva a komp horgonyt vetett Le Havre kikötőjében. A szőkített hajú, yorkshire-i dialektusban beszélő férfi lehajtott a kompról, és Rennes irányába indult.