Könyv 23

Csaknem egy egész óra eltelt, mire az észak-dániai katasztrófa híre eljutott Washingtonba, s újabb fél óra, mire az első hírek megérkeztek a Winfield House-ba, a Nagy-Britanniába delegált amerikai nagykövet hivatalos rezidenciájára. A késői óra ellenére – Londonban éjjel negyed négy, Washingtonban este negyed tizenegy volt – Robert Halton dolgozószobája íróasztalánál ült, ahonnan egész éjjel egy tapodtat sem mozdult, mert szüntelenül a Fehér Házból érkező hírekre várt. Bár már órák óta várta a hívást, a telefoncsörgésre úgy ugrott fel, mintha egy puskát sütöttek volna el a füle mellett. Amikor fölkapta a kagylót, egy pillanatra Elizabeth sírását vélte hallani. Bizonyára valami interferencia keletkezett a vonalban, vagy ő hallucinált, gondolta később, mert a telefonban nem lánya, hanem Cyrus Mansfield, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója szólalt meg.

Mansfield megfontolt üdvözlő szavaiból rögtön tudta, hogy a dániai hírek kedvezőtlenek, de arra, amit ezután hallani kényszerült, senki sem készítette föl előre. Gabriel Allont és egyiptomi forrását Koppenhágából az ország északi részére irányították. Egy északi-tengeri eldugott kis nyaralóban baleset történt, amelynek körülményeit eddig még nem sikerült tisztázni. A robbanás során legalább három ember életét vesztette. Amíg a dán szemlebizottság meg nem érkezik, nem lehet megállapítani, hogy Elizabeth Halton a halottak között van-e, fejezte be jelentését Mansfield.

Az éjszaka hátralevő részében Robert Haltonnak újabb kínokon kellett átmennie. Cyrus Mansfield őrületes rendszerességgel hívta, és minden fejleményről a legapróbb részletekig beszámolt. Mint az ilyen helyzetekben lenni szokott, az információk nagy része ellentmondásos volt, s hamarosan bebizonyosodott, hogy téves. Haltont először arról értesítették, hogy három holttestet találtak a házban, majd harminc perccel később arról értesült, hogy a halottak száma négy. Mansfield azt is mondta, hogy bizonyítékot találtak Elizabeth dániai tartózkodására. Azt gyanítják, hogy még mindig ott van. Tűzpárbaj volt. Allon halálosan megsebesült. Allont megölték.

Végül amikor a Regent Park fölött a szürke hajnal felvirradt – londoni idő szerint reggel 7 óra 5-kor –, maga az elnök telefonált, és arról értesítette a nagykövetet, hogy a dán tűzoltók az elszenesedett romok alatt csupán három holttestet találtak. Gabriel Allon állítása szerint, aki ugyan megsérült, de nagyon is él, a halottak közül két személy – egy nő és egy férfi – terrorista, a harmadik pedig Ibrahim Faváz, az egyiptomi forrás. A Nemzetbiztonsági Tanács, az FBI, a Cl A és a Külügyminisztérium egyöntetűen azt feltételezi, hogy Elizabeth Halton még mindig életben van, s hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a határidő lejártáig, sőt annak lejárta után is elérjék a fogoly szabadon bocsátását. Robert Halton letette a telefont, és térdre rogyva elkeseredett hálaadó imádságba fogott. Föltápászkodott, és kiszédelgett a fürdőszobába, ahol hányni kezdett.

A kíntól és fájdalomtól megmerevedett testtel hosszú percekig feküdt a márványkövön. Hová lettél, Robert Halton ? – kérdezte magában. Hová lett az újító szellemű üzletember, aki a kis olajvállalatot multinacionális energiaipari konglomerátummá változtatta? Hová lett a férfi, aki lányát féltve sztoikus belenyugvással fogadta szeretett felesége halálát? Hol van a férfi, aki minden esélyessel szemben bejuttatta legjobb barátját a Fehér Házba? Eltűnt. Azt az embert a lányával együtt elrabolták a terroristák.

Föltápászkodott, megmosta a száját, és visszatért az irodájába. Már péntek reggel van, és mire lemegy a nap, a lánya meghal. Robert Carlyle Halton, a milliárdos és szürke eminenciás, tehetetlenül figyelte, amint az egyesített amerikai hírszerzési, diplomáciai és rendőrhatóságok európai és közel-keleti társszervezeteikkel karöltve hiába kutatnak a lánya után. Tétlenül hallgatta üres fogadkozásaikat, hogy Elizabeth élve hazakerül. Elege lett a tétlenkedésből. Azt az egy fegyvert fogja bevetni, ami a rendelkezésére áll, és amiből a dzsihádisták is értenek. A tett, amire készült, hazaárulásnak minősülhet, mert amit a terroristák kezébe ad, azt később az Egyesült Államok és szövetségesei ellen fordíthatják. Ha a hazaárulás a szükséges eszköz lánya visszaszerzésére, Robert Halton kész árulóvá válni, ha csak néhány órára is.

Higgadtan odasétált az íróasztalához, és leült a számítógéphez. Egy pillanatra azt képzelte, hogy nem tehetetlen, kínlódó apa, hanem az egykori magabiztos és határozott vezérigazgató és mágnás. Egy kattintással előhívta a levelet, amelyet a válság első hetében írt meg, s erre a pillanatra tartogatott. Átfutotta a szárazon megfogalmazott szöveget: Jelen körülmények között… nem folytathatom tovább tevékenységemet az Ön londoni nagyköveteként… nagy kitüntetés és öröm volt az Ön szolgálatában állni… Robert Carlyle Halton… Átdátumozta, elindította a nyomtatást, és nézte, ahogy a papír rácsúszik az asztalára. Miután ellátta kézjegyével, a levelet belehelyezte a faxgépbe. Egyelőre azonban nem küldte el, mert még néhány más ügyet is el kellett intéznie.

Fölemelte a kagylót, és egy helyi számot tárcsázott. A hívás a brit miniszterelnök Downing Street 10. alatti rezidenciájára futott be, és Olivér Gibbons, a miniszterelnök kabinetfőnöke azonnal fogadta is. Halton és Gibbons az elmúlt hetekben már sokat beszélt egymással, ezért a formaságokat elkerülték. Halton annyit mondott, hogy sürgősen beszélnie kell a miniszterelnökkel, Gibbons pedig azt válaszolta, hogy a miniszterelnök éppen reggeli megbeszélését tartja, és húsz percig még nem elérhető. A megbeszélés a tervezettnél hamarabb véget ért, mert tizenkét perc múlva maga a miniszterelnök telefonált.

– Elkeseredett lépést készülök tenni, és annyit szeretnék tudni, vajon számíthatok-e arra, hogy ön és hatóságai lehetővé teszik ezt a lépésemet – mondta a nagykövet.

Az ezt követő beszélgetés rövid és tárgyilagos hangnemben folyt. Később, a hivatalos szemle során sokat vetett a latba, hogy csak hat percig tartott. A beszélgetés végén a miniszterelnök ígéretet tett Haltonnak arra, hogy a brit rendőrség és hírszerzési ügynökségek minden szükséges lépést megtesznek a nagykövet törekvései érdekében. A nagykövet megköszönte a miniszterelnök segítségét, majd fölhívta a saját nagykövetségét. A telefont Stephen Barnes, a helyettes szóvivő vette fel. Felettese, Jack Hammond meghalt a Hyde Park-i szerencsétlenségben. Barnest előléptették, és a válság során a nagykövetség szóvivőjeként szakszerűen helyt is állt.

– Steve! Nyilatkozatot kell tennem a sajtónak. Szeretném, ha inkább itt, a Winfield House-ban, és nem a nagykövetségen kellene lebonyolítani. Nagyon fontos bejelentés lesz. A csatornákat, különös tekintettel az európai és arab műholdas csatornákra, értesíteni kell, hogy élőben és egészben adják le.

– Mikor?

– Déli tizenkettő megfelelő lenne. El tudja addigra intézni?

– Semmi gond – válaszolta Barnes – Kell valamihez vázlatot készítenem?

– Nem szükséges. Ez alkalommal szöveg nélkül is elboldogulok. Viszont szükségem volna rá, hogy a terepet előkészítse.

– Hogyan?

– Van valamilyen kapcsolata az al-Dzsazírával?

Barnes igennel válaszolt. Az al-Dzsazíra londoni irodavezetőjét néhányszor már meghívta ebédre azzal a szándékkal, hogy rávegye a csatornát, ne sugározza az al-Kaida propagandaüzeneteit.

– Hívja föl a barátját! Szivárogtassa ki, hogy ajánlatot készülök tenni az emberrablóknak!

– Milyen ajánlatot?

– Olyan ajánlatot, amit nem utasíthatnak vissza.

– Van még valami, amiről tudnom kell, nagykövet úr?

– Lemondok a posztomról, Steve. Kérem, szólítson Bobnak!

– Igenis, nagykövet úr.

Halton letette a telefont, fölállt, bement a hálószobájába, lezuhanyozott és átöltözött. Többé már nem Robert Halton nagykövet, elkeseredett és megtört amerikai diplomata volt, akinek nincs más választása, mint tehetetlenül végignézni a tulajdon lánya halálát. Újra a milliárdos és szürke eminenciás Robert Carlyle Haltonná vált, aki vissza fogja szerezni Elizabethet, még ha az egész vagyonát is oda kell dobnia érte.