Könyv 24

– A hintója előállt, Mr. Allon!

Lars Mortensen fölemelte a kezét, és a szürke ég felé mutatott. Gabriel fölnézett, és figyelni kezdte, ahogyan a Gulfstream V lassan az aalborgi reptér futópályájának végéhez közeledik. Ez a kis mozdulat is lüktető fejfájást okozott. Egy álmos skageni orvos tizennyolc öltéssel varrta össze a három fejsérülést. Arcán a felrobbanó szélvédő darabjai sok apró vágást ejtettek. Nem tudta felidézni, mi módon, de a robbanás pillanatában a szemét valahogyan sikerült eltakarnia.

Az este egyéb részeit azonban hibátlanul föl tudta idézni. Mivel az emberrablók arra kényszerítették, hogy mobilját Fynben hagyja, kénytelen volt a kitört szélvédőjű Audival három mérföldet hajtani, hogy egy nyilvános telefonfülkét találjon. Cartert és Mortensent egy Skagen kertvárosában lévő piac parkolójából hívta, és értesítette őket a történtekről. A telefonhívás után visszahajtott a helyszínre, és végignézte, ahogy a kis ház porig ég. Az első rendőrautók szirénáját csak úgy húsz perc múlva hallotta meg. Egy egyenruhás rendőr kérdésekkel árasztotta el, miközben a mentőorvos lemosta arcáról a vért. Gabriel azzal hárította el a válaszadást, hogy Lars Mortensen majd mindent megmagyaráz.

– Egészen biztos a házban talált holttestek számában? – kérdezte Gabriel Mortensent.

– Ezt már tizedszer kérdi!

– Válaszoljon még egyszer!

– Csak három tetemet találtunk: a két terroristáét és az öregemberét. Elizabeth Halton nem volt köztük. –Mortensen elhallgatott, amikor a Gulfstream földet ért, és üvöltő motorral elhaladt előttük. – A Bibliában nem éppen így végződött Ábrahám és Izsák története. Még mindig nem tudom elhinni, hogy föladta a saját apját!

– Az al-Kaida így működik. Bárki megölhető, aki szemben áll az emberrel, még a saját vére is!

A Gulfstream elért a leszállópálya végéhez, ahonnan épp az ablakuk elé irányították.

– Mindent megtesz annak érdekében, hogy az ügyben való részvételemre ne derüljön fény? – kérdezte Gabriel.

– Mindig fönnáll annak a veszélye, hogy valamiképp kitudódik. Tegnap este sajnos túl sok emberrel került kapcsolatba, de ami engem és a szolgálat tagjait illeti, maga soha nem járt itt.

Gabriel fölhúzta a dzsekije cipzárját, majd búcsúra nyújtotta a kezét.

– Hát akkor, örülök, hogy találkoztunk!

– Én is szerencsémnek tartom, hogy együtt dolgozhattunk! – udvariaskodott Mortensen, s közben megszorította Gabriel kezét. – De ha legközelebb Dániába érkezik, legyen olyan kedves, és értesítsen előbb! Együtt is ebédelhetnénk. Ki tudja? Lehet, hogy találnánk valami kellemes beszédtémát.

– Azt hiszem, minden lehetséges – válaszolta Gabriel, miközben kiszállt az autóból. – Valamit majdnem elfelejtettem?

– Mit?

Gabriel beszámolt Mortensennek a Berettájáról, amelyet kénytelen volt otthagyni a fyni fogadó mosdójának szemetesében. Mortensen a homlokát ráncolta, és összeszorított foggal káromkodott.

– Sajnálom, teljesen megfeledkeztem róla!

– Nem is feltételezem, hogy a golyókat eltávolította belőle, mielőtt kidobta a kukába!

– Hát… meg volt töltve.

– A maga helyében gyorsan fölszállnék arra a gépre, mielőtt meggondolom magam, hogy eltakarítsam-e ezt az egész disznóólat maga után!

Gabriel odasétált a Gulfstream leeresztett följárójához. Sarah keresztbevetett lábbal, zsebre dugott kézzel ácsorgott az ajtónyílásnak támaszkodva. Carter az utastér elejében ült, elmerülve egy telefonbeszélgetésben. Odabiccentett Gabrielnek, és a szemben lévő ülésre mutatott. Rövidesen befejezte a telefonálást, majd fürkészve vizsgálta Gabrielt, miközben a gép ismét fölszállt a szürke égboltra.

– Hol a csapatom? – kérdezte Gabriel.

– Ma reggel csendben elosontak Koppenhágából. Érthető módon csak nagyon hozzávetőlegesen említették úti céljukat. Azt gondolom, hogy Amszterdamba indultak.

– És mi?

– A britek megengedték, hogy leszálljunk egy kis londoni reptéren. Én a határidő lejártáig a nagykövetségre megyek, téged pedig kihallgatás nélkül elkísérnek a Heathrow-ra. Azt hiszem, onnan már hazatalálsz.

Gabriel lassan bólintott.

– Szerencséd van, Gabriel! Te hazamehetsz, én meg hallgathatom a fejmosást a tegnap esti akciónk kudarcáért. Nem vagy túl népszerű Washingtonban; helyesebben jó néhány ember követeli a fejedet, az elnököt is beleértve. Ezúttal én is nyakig ülök a szarban veled együtt.

– Adrian! A botrány nélküli pálya nem is igazi pálya.

– Shakespeare?

– Samron.

Carter némán elmosolyodott.

– A Moszad más szabályok szerint működik, mint a CIA. A nemes ügyért folytatott küzdelembe nálatok beleférnek az időnkénti hibák. Nekünk ez elfogadhatatlan.

– Ha ez volna a helyzet, már rég lehúzhatták volna a rolót Langleyben.

Az ablakon hirtelen besütő napfénytől Carter hunyorogni kezdett. Lehúzta a sötétítőt, és hosszan Gabrielre nézett.

– Adrian! Elizabeth nem volt ott. Egyáltalán nem volt ott! Minden valószínűség szerint még mindig valahol Nagy-Britanniában tartják. Az egész egy mesterien kimunkált megtévesztő művelet volt a Szfinx részéről. Ők rakták a kompjegyet a holttest zsebébe, akit előzőleg én sebesítettem meg a Hyde Parkban, és azért hagyták a norfolki dűnéken, hogy a britek megtalálják. A Szfinx utasította Izsákot, hogy maradjon kapcsolatban a feleségével Koppenhágában, mivel tudta, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat vagy valaki más le fogja hallgatni a hívásait, és kapcsolatba lép vele. Amikor pedig tényleg kapcsolatba léptünk vele, a Szfinx szépen túljárt az eszünkön, hogy a határidő lejártáig ne maradjon időnk cselekedni. Azt akarja, hogy feszült meg csüggedt legyél, és magadat vádold.

Azt akarja, hogy úgy érezd, nincs más választásod, mint elereszteni Abdullá sejket.

– Dögöljön meg Abdullá sejk! – kiáltott föl Carter tőle szokatlan hevességgel, de gyorsan összeszedte magát. – Gondolod, hogy Ibrahim is része volt ennek a nagy szemfényvesztésnek?

– Ibrahim őszinte volt, Adrian. Ő volt a válasz az imáinkra.

– Te pedig a halálba küldted.

– Adrian! Nagyon fáradt vagy! Már régen nem aludtál. Igyekszem elfelejteni, amit most mondtál.

– Igazad van, Gabriel. Tényleg rég nem aludtam. –Carter az órájára nézett: – Hét óra múlva egy rendkívüli fiatal nőt ki fognak végezni. És miért?

Carter moralizálását telefoncsörgés szakította meg. Ő a füléhez emelte a készüléket, szó nélkül hallgatott, majd letette a telefont.

– Robert Halton épp most faxolta el a lemondó-levelét a Fehér Házba. Azt hiszem, nem bírta tovább a feszültséget.

– Nincs igazad, Adrian.

– Te milyen más magyarázatot látsz a tettére?

– A lánya megmentése érdekében maga fog tárgyalásokat kezdeni az emberrablókkal.

Carter gyorsan fölnyitotta a telefonját, és hívott egy számot. Gabriel hátradőlt az ülésben, és lehunyta a szemét. A feje hasogatott. Előzetes a nagy előadásból, gondolta.

45

PÁRIZS, PÉNTEK 14.17

Az Iszlám Ügyek Intézeténél lévő utcasarkon állt egy kis internetkávézó, amelyben nagyon finom kávét és süteményeket árultak, a háttérben pedig mindig meglepően igényes dzsessz szólt. Júszuf Ramadán tejszínes kávét és félórás internet-hozzáférést rendelt, majd helyet foglalt egy utcafrontra néző gépasztalnál. Beírta a BBC honlapcímét, majd megnyitva a legfrissebb híreket elolvasta, hogy Robert Halton nagykövet épp most mondott le posztjáról, és húszmillió dolláros váltságdíjat ajánlott föl a lányáért. A BBC-hírek szerkesztőjét és a nagyközönséget sokként érte a hír, de egyáltalán nem lepte meg a csak Szfinxként ismert egyiptomi terroristát. A tökéletesen végrehajtott dániai művelet megtörte a nagykövet ellenállását. Júszuf Ramadán elhatározta, hogy korábbi elgondolása szerint mostantól saját kezébe veszi az ügyet. Robert Halton coloradói milliárdos volt, és Ramadán mindig is jól tudta, hogy egy coloradói milliárdos nem áldozza föl a gyerekét az amerikai külpolitika oltárán.

Ramadán egy pillantást vetett a nagykövet Winfield House-beli televíziós nyilatkozatára, majd ellátogatott a Telegraph, a Times és a Guardian honlapjára is, hogy összehasonlítsa a különböző reakciókat. A maradék tíz percben aztán egy Karacsiból működtetett, muzulmán ügyekkel foglalkozó oldal címét gépelte be. Egy Allah Kardja-kém kezelte az oldalt, amely tartalmát tekintve olyan ártalmatlannak tűnt, hogy egyik amerikai vagy európai szervezet sem foglalkozott vele különösebben. Ramadán DESMOND-826-ként jelentkezett be a csevegő szobába, ahol KIN-KYKEMEL324 már várt rá. Ramadán a következőket írta: „Úgy gondolom, az Allah Kardjának el kellene fogadnia az ajánlatot, de több pénzt kellene kérniük. A nagykövet mégiscsak milliárdos!”

KINKYKEMEL324: Mennyivel többet?

DESMOND826: Harmincmillió megfelelne.

KINKYKEMEL324: Szerintem a cionista elnyomónak is fizetnie kellene.

DESMOND826: A végső árat, ahogy a legutóbbi alkalommal megbeszéltük.

KINKYKEMEL324: A jóságos és könyörületes Allah nevében úgy legyen!

DESMOND826: Béke veled, KK!

KINKYKEMEL324: Ciao, Dez!

Ramadán kijelentkezett, és Coltrane meg Monk „Ruby, My Dear” című számát hallgatva lassan elkortyolgatta a kávéját. Milyen kár, hogy nem minden amerikai olyan felemelő, mint ezek a fiúk, gondolta. Sokkal szebb lenne a világ!