top of page

Könyv 25

A nagykövetség telefonközpontjának vonalai abban a pillanatban égni kezdtek, ahogy Halton nagykövet magára csukta a Winfield House ajtaját. John O'Donnell, az FBI túsztárgyalója, a műveleti központ dolgozóit sietve két csoportra osztotta: az egyik csoport a szélhámosok hívásait kezelte, a másik pedig azokat, amelyek valamelyest hihetőnek tűntek. O'Donnell egy rövid, alig harminc másodperces beszélgetést követően maga irányította a hívásokat a megfelelő csoporthoz. Bár az alagsorban fáradhatatlanul dolgozó kollégái nem értettek vele egyet, ösztönszerűen érezte, hogy eddig egyetlen bejövő hívás sem az igazi túszejtőktől érkezett, bár felülvizsgálatra már továbbított néhányat a második csoportnak.

Két órával Robert Halton bejelentését követően O'Donnell egy külön vonalon felhívta a telefonközpontot.

– Hány várakozó hívásunk van?

– Harmincnyolc – válaszolta az operátor. – Várjon csak! Már negyvenkettő… negyvennégy… negyvenhét. Percről percre több.

– Hívjanak csak!

O'Donnell letette a kagylót, majd a másik vonalon sebtében elintézett tíz hívást. Hetet egyértelmű szélhámosságként gyorsan továbbított az első csapatnak, hármat pedig átkapcsolt a másodikhoz, bár biztosan tudta, hogy Elizabeth Halton fogva tartói nincsenek e telefonálók között sem. Abban a pillanatban, ahogy egy újabb hívást készült fogadni, a magánvonalára is érkezett egy hívás. Gyorsan fölemelte a kagylót, ahol szintén a telefonközpontos hangja szólalt meg:

– Azt hiszem, bejött a hívás, amire vártunk.

– Torzított hang?

– Igen.

– Küldje át erre a vonalra, ahogy leteszem a kagylót!

– Rendben.

O'Donnell tíz másodperccel az első csörrenés után sebesen a füléhez emelte a kagylót.

– John O'Donnell vagyok a Szövetségi Nyomozóiroda képviseletében. Miben segíthetek?

– Már egy fél órája próbálom elérni magát – mondta az elektronikusan torzított hang.

– Nagyon igyekszünk, de amikor húszmillió dollár a tét, mindenféle kóklerek próbálkoznak.

– Én nem vagyok kókler. Maga egyedül velem akar beszélni.

– Bizonyítsa be! Mondja meg, hol hagyta az Elizabeth Haltonról készült DVD-felvételt.

– Egy felfordított csónak alá helyeztük a Beacon Point-i tengerparton.

O'Donnell eltakarta kezével a kagylót, és csendre intette munkatársait, majd CIA-s kollégájára, Kevin Barnettre pillantott, és intett, hogy vegye föl a fejhallgatót.

– Ezek szerint készek alkut kötni – mondta O'Donnell a telefonba.

– Különben nem telefonáltam volna.

– Maguknál van a fogoly?

– Igen, nálunk.

– Szükségem lesz bizonyítékra.

– Arra nincs idő.

– Akkor kerítenünk kell rá időt! Válaszoljon egyetlen kérdésemre! Egy percébe kerül.

A kijelentését csend fogadta, majd kisvártatva megszólalt a telefonáló:

– Tegye fel a kérdést!

– Elizabethnek kisgyermekkorában volt egy kedvenc plüssállata. Mondja meg, hogy milyen állat volt, és mi volt a neve! Megadok magának egy számot, amin elérhet, amikor megtudja a választ. Utána megbeszélhetjük a csere részleteit.

– Ajánlom, hogy vegye fel a telefont, különben meghal a lány!

A hívás ezzel megszakadt. O'Donnell letette a kagylót, és kérdőn Barnettre pillantott.

– Én majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a mi fiunk.

– Hála istennek! Reméljük, hogy a lányunk is nála van!

Izzasztó rémálmából kopogás riasztotta fel. Rámeredt a feje fölött függő, vakító fényű lámpára. Ugyanaz a rémkép gyötörte, mint minden egyes alkalommal, amikor álomba szenderült: férfiak fekete kámzsában, egy videokamera, egy kés. Megbilincselt kezét a nyakához emelte, hogy megbizonyosodjon róla, a bőre érintetlen. Aztán lenézett a betonpadlóra, és észrevette az üzenetet. Sötét és kegyetlen szempár figyelte a kémlelőnyíláson: Káin tekintete.

Fölült, majd összebilincselt lábát az ágyon átlendítve fölállt, és odacsoszogott az ajtóhoz. Az üzenetet akkora betűkkel írták, hogy le se kellett hajolnia érte. Ez az üzenet is kérdés volt, mint az előzőek, de tartalma különbözött az összes korábbitól. Egykedvű hangon válaszolt rá, majd visszacsoszogott az ágyához, és keserves sírásra fakadt. Ne reménykedj! Ne merj reménykedni! – mondogatta magában.

A műveleti központban John O'Donnell telefonja 3 óra 9-kor csörrent meg. Ezúttal be sem mutatkozott, rögtön a lényegre tért.

– Megszerezte az információt, amit kértem?

– Az állat egy plüssbálna volt.

– Minek nevezte Elizabeth ezt az állatot?

– Halnak. Egyszerűen halnak nevezte. O'Donnell becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét.

– Helyes válasz. Akkor térjünk a tárgyra! Karácsonyra hozzuk haza a lányt!

A torzított hangú férfi felsorolta a követeléseit, majd végezetül hozzátette:

– Londoni idő szerint 5 óra 59-kor fogom hívni. Egyetlen rövid választ várok. Csak igent vagy nemet. Megértette?

– Tökéletesen megértettem.

A vonal ezt követően megszakadt. O'Donnell Kevin Barnettre nézett.

– Megvan a lány, de iszonyatosan nagy szarban vagyunk!

Egy Jaguar limuzin várakozott a London City Airport betonján, amikor Adrian Carter Gulfstream V-je földet ért. Ahogy Gabriel, Carter és Sarah leért a lépcsőn, hosszú, csontos ujjú kéz intett feléjük a félig leeresztett hátsó ablakból.

– Graham Seymour! – üdvözölte Gabriel tettetett hitetlenkedéssel. – Csak nem azért küldtek ilyen messzire, hogy átszállíts a Heathrow-ra?!

– Azért küldtek, hogy elszállítsalak, de nem a Heathrow-ra megyünk.

– Hanem hová?

Seymour rövid időre megválaszolatlanul hagyta a kérdést, és kíváncsiskodva szemlélte Gabriel arcát.

– Hát veled meg mi a fene történt már megint?

– Hosszú történet.

– Ahogy lenni szokott. Szálljatok be, nincs sok időnk!

47

DOWNING STREET 10., PÉNTEK 16.15

Graham Seymour limuzinja befordult a Whitehallra, majd néhány másodperc múlva megállt a Downing Street biztonsági kapuja előtt. Seymour leeresztette az ablakot, és felmutatta igazolványát a kerítésen kívül szolgálatot teljesítő egyenruhás rendőrnek. A rendőr gyors pillantást vetett a dokumentumra, és intett a kollégáinak, hogy nyissák ki a kaput. A Jaguar ötvenméternyit haladt előre, majd ismét megállt, ezúttal a világ leghíresebb ajtaja előtt.

Miután Gabriel maga is kiszállt a kocsiból, követte a többieket az előtérbe, amelynek jobb oldalán egy kisebb kandalló mellett furcsa formájú, chippendale stílusú bőrfotel állt – egykor valószínűleg a portás vagy a biztonsági személyzet foglalhatott benne helyet. Tőlük balra utazóláda, amelyben a hagyomány szerint 1815-ben Wellington herceg holmija utazott a Waterlooi csatába, mellette pedig egy Benson of Whitehaven által készített állóóra, amelynek hangja annyira idegesítette Churchillt, hogy elnémíttatta. Az előtér közepén tökéletesen szabott öltönyben halvány bőrű, őszülő halántékú, fekete hajú, vonzó arcú férfi várakozott rájuk, aki érkezésükkor előrelépett, és óvatosan Gabriel felé nyújtotta hideg kezét.

– Üdvözlöm a Downing Streeten! Örülök, hogy az idő szűkössége ellenére el tudott jönni – szólalt meg a miniszterelnök.

– Kérem, miniszterelnök úr, bocsásson meg a megjelenésem miatt, nagyon hosszú néhány nap áll mögöttem.

– Értesültünk dániai balszerencséjéről. Úgy látszik, félrevezették. Mindannyiunkat félrevezettek.

– Így van, miniszterelnök úr.

– A Hyde Park-i támadás után nem bántunk önnel megfelelőképpen, de az, hogy az ön arca megjelent az újságokban, lehetőséget teremtett nekünk arra, hogy megmentsük Elizabeth Halton életét. Attól tartok, szükségünk van az ön hathatós segítségére, Mr. Allon. Készen áll, hogy meghallgassa a mondanivalómat?

– Természetesen, miniszterelnök úr.

A miniszterelnök elmosolyodott; mosolya nagyjából olyan meleg volt, amilyen a délutáni napsütés decemberben.

Fölmentek a korábbi miniszterelnökök portréjával körbeaggatott lépcsőfeljárón.

– Feljegyzéseink szerint, Mr. Allon, ön még nem járt a Downing Streeten. Vagy tévednék, és esetleg volt már az épületben?

– Most járok itt először, miniszterelnök úr.

– Azt hiszem, az épület nagyban különbözik az ön államfője hivatalától.

– Enyhén szólva. A mi hivatalunk berendezése a korai kibucokat idézi.

– A Fehér Szobában tartjuk a megbeszélésünket, ahol 1908-ban Henry Campbell-Bannerman meghalt, de úgy tudom, ma még senki nem halt meg benne.

Néhány dupla ajtón át megérkeztek a megbeszélés helyszínére. A Fehér Szoba nehéz, rózsaszínű függönyeit behúzták, a helyiséget a Waterford kristályból készült csillár ragyogó fénye világította be. Robert Halton csíkos huzatú kanapén ült Eleanor McKenzie, az MI5 igazgatója társaságában. Az MI6 képviselője föl-alá járkált, a rendőrség megbízottja pedig az egyik sarokba húzódva halkan telefonált. Gabrielt gyors bemutatás után hellyel kínálták egy másik kanapén, egy gyászos tekintetű, Florence Nightingale-szobrocska alatt. A kandallóban pattogott a tűz, egy inas pedig teát hozott, amihez senki hozzá sem nyúlt.

A miniszterelnök a kandallóval szemközt, egy füles karosszékben foglalt helyet, s a gyülekezet elé tárta az eseményeket. Olyan nyugodtan beszélt, mintha egy meglehetősen unalmas, de annál fontosabb gazdaságpolitikai intézkedésről értekezne. Londoni idő szerint déli tizenkét órakor, mondta, Halton nagykövet elküldte felmondását a Fehér Háznak, egyben húszmillió dolláros váltságdíjat ajánlott föl a terroristáknak lánya szabadon bocsátásáért cserébe. Helyi idő szerint nem sokkal délután két óra után a terroristák kapcsolatba léptek az amerikai követségen várakozó FBI-tárgyalópartnerrel, és miután bizonyítékot szolgáltattak arra nézve, hogy valóban ők tarják fogva Elizabeth Haltont, egy ajánlattal álltak elő. A húszmillió dolláros váltságdíjat harmincmillióra emelték, és azt ígérték, hogy amennyiben a pénzt az általuk előírt módon, csapda és követés nélkül megkapják, Elizabeth huszonnégy órán belül kiszabadul.

– Én mit keresek akkor itt? – kérdezte Gabriel, aki már úgyis tudta a választ.

– Maga nagyon intelligens ember, Mr. Allon. Ön mondja meg!

– Azért vagyok itt, mert a terroristák azt akarják, hogy én vigyem el a pénzt.

– Sajnos, igaza van – mondta a miniszterelnök. –Helyi idő szerint 17 óra 59 perckor kapcsolatba lépnek a nagykövetség tárgyalópartnerével, akitől egyszavas választ várnak: igen vagy nem. Amennyiben a válasz nem, Elizabeth Haltont abban a pillanatban kivégzik. Ha a válasz igen… már amennyiben beleegyezünk minden követelésükbe… mostantól számítva negyvennyolc órán belül szabadon engedik a foglyot.

Síri csend ereszkedett a szobára, amelyet végül Adrian Carter hangja tört meg, aki Gabriel nevében tiltakozni kezdett:

– A válasz egyértelmű nem. Ez nyilvánvaló csapda. Három lehetséges kimenetel jut most eszembe, de ezek közül egyik sem jó.

– Mindannyian tudatában vagyunk a lehetséges hátulütőknek, Mr. Carter. Szükségtelen, hogy mindet felsoroljuk – szólalt meg az MI6 igazgatója.

– Hallgasson rám! Én csak egy együgyű amerikai vagyok. Első lehetőség: Gabrielt abban a pillanatban megölik, hogy elszállítja a pénzt. Második lehetőség: Gabrielt elfogják, kegyetlenül megkínozzák, majd kivégzik. A harmadik lehetőség azonban az, ami a legnagyobb valószínűséggel be fog következni.

– És mi az? – kérdezte a miniszterelnök.

– Elizabeth Halton helyett Gabrielt tartják maguknál túszként. Az Allah Kardja és az al-Kaida ezek után már nem a mi kormányunknak, hanem az izraelieknek szabhat feltételeket, és akkor oda jutunk vissza, ahonnan az egészet elkezdtük, persze egy lényeges különbséggel. A világ nagy része támogatni fogja a Kardot, ha kivégzik Gabrielt. Ő izraeli állampolgár, és ráadásul zsidó, megszálló és elnyomó, így sok európai és muzulmán országban megérdemli a halált. Halála a terroristák szemében hatalmas propagandaértékkel bírna.

– De az ő együttműködése mégis olyasvalamit tesz lehetővé, aminek jelenleg nagyon is híján vagyunk – szólalt meg Eleanor McKenzie. – Ha igent mond, azzal nyerünk még huszonnégy teljes órát, amit Miss Halton keresésére fordíthatunk.

– Már két hete keressük! Hacsak valaki nem rendelkezik olyan információval, amiről nekem nincs tudomásom, a következő huszonnégy órától sem várhatunk jelentős változást.

Gabriel Robert Haltonra nézett. Bő hete látta utoljára, de úgy tűnt, mintha a nagykövet egypár nap alatt éveket öregedett volna. Bölcsebb lenne, ha a miniszterelnök nélküle folytatná ezt a megbeszélést, mert az elutasító válasz neki bizonyára kimondhatatlan kegyetlenségnek hatna. Lehet, hogy épp ezért hívta meg a miniszterelnök őt is. Nem hagyott Gabriel előtt más lehetőséget, mint belemenni a játékba.

– További követelésekkel fognak előállni – szólalt meg Gabriel. – Azt követelik majd, hogy egyedül menjek. Figyelmeztetni fognak, hogy amennyiben követnek, az egyezséget érvénytelennek tekintik, és Elizabeth meghal. Ezért betartjuk a szabályaikat: sem brit, sem amerikai megfigyelők nem követhetnek – mondta, és sokatmondóan Seymourra meg Carterre nézett.

– Nem csinálhatja végig ezt az egészet úgy, hogy nem fedezik! – szólalt meg a rendőrfőnök.

– Nem is szándékozom. Az MI5 és a Scotland Yard szolgáltatja a szükséges hírszerzési és egyéb eszközöket, amikre szükségünk lesz, de az egész művelet kezdettől a végéig izraeli lesz. Az általam kiválasztott személyek és eszközök szabadon érkezhetnek az országba, hogy a lebonyolításban segédkezhessenek. Egyetlen emberem se hallgatható ki és vonható felelősségre akkor sem, ha bárki megsebesül, netán életét veszti a művelet során.

– Ez nem vitás – felelte Eleanor McKenzie.

– Akkor végeztünk is – zárta le az ülést a miniszterelnök.

– Mennyi időbe telik, amíg a készpénzt összeszedik?

– A Cityben minden nagyobb bankot bevontunk – válaszolta a miniszterelnök. – Holnap délutánra el kell végezniük a feladatot. A pénz térfogatát tekintve is elég jelentős mennyiségű, ezért kicsit nehezen lehet kezelni, de úgy gondoljuk, hogy két gurulós utazótáska elég lesz.

Gabriel szúrósan a miniszterelnök szemébe nézett.

– Eszükbe ne jusson a táskába vagy a pénz közé bármiféle jeladót tenni!

– Megértettem. Holnap karácsony napja van. Ez, ugye, nem véletlen egybeesés?

– Nem, miniszterelnök úr. Azt gyanítom, már jó ideje készülődnek a dologra.

Gabriel az órájára pillantott.

– Valaki el tudna vinni az amerikai követségre? Néhány percen belül befut egy hívás, amit magam szeretnék fogadni.

– Graham elviszi magát, és rendőrségi biztosítást is kap. A közlekedés Londonban ebben az időszakban kibírhatatlan – válaszolta a miniszterelnök.

A John O'Donnell munkaasztala mögötti falon függött egy nagy, piros kijelzős, digitális óra, de Gabriel csak a telefonkészülékre függesztette a tekintetét. Magát a telefont is húsz különböző vonalhoz kapcsolták, amelyek közül a 7512-es melléket egyedül ezen a készüléken lehetett elérni: ez O'Donnell saját vonala volt. Most ideiglenesen Gabrielhez került a meleg székkel és gyűrött írómappával együtt.

A falióra 17:59-re váltott; a másodpercek ütemesen újra elkezdődtek, míg el nem érték az 59-et. Gabriel szuggerálta a telefon kijelzőjét, de közben észrevett egy apró sérülést is a kagylón, amelyet a válság kezdeti időszakában O'Donnell okozott egy dührohama alkalmával. Egy perccel később, amikor az óra 18:00-ra váltott, a csönd fojtogatóvá vált a helyiségben. 18:01:25-kor Gabriel meghallotta, hogy O'Donnell csapatának egyik tagja elsírja magát. Ő maga nem osztozott a jelenlevők pesszimizmusában. Tudta, hogy a terroristák kegyetlen gazfickók, akik a határidőt csak arra használják, hogy szórakozzanak egy kicsit amerikai és izraeli ellenségeikkel.

18:02:17-kor végül megszólalt a telefon. Gabriel nem akarta tovább ajzani a jelenlevők amúgy is pattanásig feszült idegeit, ezért az első csörgés után fölvette a kagylót. Erős héber akcentussal, angolul szólalt meg, hogy tudják, ki beszél.

– A válaszom igen.

– Holnap este tízre legyen készen! A további utasításokat akkor kapja meg.

Normál körülmények között egy olyan profi tárgyaló, mint amilyen O'Donnell, késleltető manővereket vetett volna be: nem sikerült összegyűjteni a pénzt, a hatóságoknál nehézségbe ütközött az átadás engedélyezése, vagy bármit, amivel a foglyot életben tudja tartani, és a túszejtőket beszéltetni tudja. Ez azonban nem a megszokott helyzet volt: a terroristák Gabrielt akarták, ezért értelmetlen lett volna továbbhalogatni az elkerülhetetlent. Minél hamarabb elkezdődik, annál hamarabb vége lesz.

– Ezen a számon fog hívni?

– Igen.

– Várom a hívását.

Ezzel a vonal meg is szakadt.

Gabriel a beszélgetés végeztével fölállt, fölvette a bőrkabátját, és elindult lefelé a lépcsőn.

– Most meg hová mész? – kérdezte Carter.

– El innen.

– Nem mehetsz el csak úgy!

– Nem maradhatok, Adrian. Nagyon sok dolgom van.

– Legalább hadd vigyünk el! Nem mászkálhatsz Londonban mindenféle védelem nélkül!

– Azt hiszem, tudok magamra vigyázni, Adrian.

– Legalább hadd szerezzek neked egy pisztolyt!

– Ti mostanában mivel járkáltok?

– Browning Hi-Powerrel. Nem olyan mívesen kidolgozott és gyönyörű, mint a ti Berettáitok, de elég halálos. Egy vagy két tárat kérsz hozzá?

Gabriel a homlokát ráncolta.

– Jó, kettőt adok, meg ráadásnak még egy dobozzal.

Gabriel öt perccel később a megtöltött Browning hideg vasát a derekán érezve kilépett a tengerészgyalogosok által őrzött északi kapun, ahonnan rögtön ráfordult az Upper Brook Streetre. A nagykövetség előtti járdát lezárták a gyalogosforgalom elől, mivel a kerítést egész hosszában zöld egyenruhás rendőrök állták körbe. Gabriel átvágott az út másik oldalára, és elindult a Hyde Park irányába. Két perc múlva a Park Lane sarkánál kiszúrt egy motorkerékpárost. A motor

BMW márkájú volt, a rajta ülő, hosszú lábú ember sisakot viselt. Gabriel észrevette, hogy bőrkabátjának bal oldalán kidudorodik valami. Ennek ellenére folytatta útját a Bayswater Road felé. Amikor az Albion Gate-hez ért, hallotta, hogy fölbőg a motor mögötte, majd mellette hirtelen lefékezett. Gabriel átlendítette a lábát az ülésen, és átkarolta a motoros derekát. Amikor a motor elindult, hallotta, hogy a nő énekel. Chiara mindig énekelt motorvezetés közben.


Kiemelt cikkeink
Előző cikkeink
Bejegyzések hamarosan
Kövess minket!
Kövessen minket
  • Facebook Classic
  • Twitter Classic
  • Google Classic
bottom of page