Könyv 26
Gabriel leparkolt az utasításban kapott helyen, a Constantine Roadon, Hampstead Heath déli végén. Az utca teljesen kihalt volt, és Gabriel a parkolási manőverezés közben villámgyorsan megvizsgálva a terepet látta, hogy egyetlen ellenséges vagy saját megfigyelő sincs a környéken. Leállította a motort, belülről kinyitotta a csomagtartót, az indítókulcsot bedobta a kesztyűtartóba, majd kiszállt. Csepergett az eső, és Gabriel elkáromkodta magát, amiért elfelejtett sapkát hozni.
Hátralépve a csomagtartóhoz kiemelte az első táskát. Amikor a másodikért nyúlt, hirtelen zajt hallott maga mögött. Hátratekintett, és egy csapat ünneplőbe öltözött, karácsonyi dalokat éneklő fiatalt pillantott meg. Átfutott az agyán, hogy a Szfinx beépített emberei, de rögtön elhessegette a gondolatot, miután a fiatalok boldog karácsonyt kívánva vidáman továbbhaladtak. A második táskát is kivette a csomagtartóból, és a másik mellé helyezte a padkára. A fiatalok egy vörös téglás, kicsiny, lámpákkal földíszített ház előtt rázendítettek az „Ó, jöjjetek, hívek” kezdetű dalra. Gabriel feléjük tekintve elolvasta a ház ablakára kiragasztott feliratot: ADJ NÉKÜNK BÉKESSÉGET!
Gabriel a két táskát néhány méternyit húzta maga után, majd rátért egy gyaloghídra, amelyen átkelve a táskákat egy használaton kívüli vasúti sínpáron is keresztülcibálta. Innen bozótos területen haladt tovább. Tőle jobbra futópálya derengett a homályban. Az aszfaltburkolatú sétányon négy, húszas éveiben járó bevándorló rúgta a labdát a nátriumlámpa narancsos fényében. Ügyet sem vetettek Gabrielre, amint ő két táskáját görgetve, a Parliament Hillen elindult ahhoz a padhoz, ahol további utasításokat kell majd kapnia. Amikor odaért a padhoz, észrevette, hogy egy alacsony, kopott kabátos, kusza szakállú férfi fekszik rajta. A férfi ittas hangon, erős kelet-londoni akcentussal szólította meg.
– Boldog karácsonyt, cimbora! Mit tehetek érted?
– Leszállhatsz a padról.
– Ez az én padom ma este.
– Már nem. Takarodj? –Kapd be!
Gabriel előkapta Adrian Carter Browningját, és a férfi fejéhez nyomta.
– Kotródj innen a büdös francba, és azt is felejtsd el, hogy valaha láttál! Érted?
– Rohadtul.
A férfi rögvest talpra ugrott, és eltűnt a Heath bokrai között. Gabriel végigtapogatta a pad háttámláját, valamint az ülőke alját, és a bal oldalára fölragasztva megtalálta a mobiltelefont. Gyorsan kiszedte az akkumulátorát, és sebesen átvizsgálta, hogy nem rejtettek-e bele robbanószerkezetet. Miután átnézte a készüléket, visszapattintotta az akkumulátort, és megnyomta a bekapcsoló gombot. Ezután csendesen beszélni kezdett a gégemikrofonba:
– Nokia E50.
– Gyártási száma? – kérdezte Uzi Navot.
Gabriel felolvasta.
– Hívásforgalom?
– Nincs, teljesen tiszta.
– SMS?
– Semmi.
Gabriel London fényeit nézegette, míg a hívásra várakozott. Negyedóra múlva az adhan, a muzulmán imára hívó ének digitalizált dallama kezdett el ciripelni a mobilon. A hívásra válaszolva elhallgattatta a készüléket. A túszejtőknek mindössze harminc másodpercbe telt, hogy elmondják újabb utasításaikat. Gabriel a mobiltelefont a pad mellett álló szemetesbe dobta, majd megragadva a táskákat újra nekiindult.
Az izraeli követségen nagy sietséggel kialakított irányító központban Uzi Navot letette az adóvevőjét, és a telefon után nyúlt. Gyorsan tárcsázta az MI5 folyóparti székházának, a Thames House-nak a számát, ahonnan tíz másodpercen belül Graham Seymour hangját hallotta.
– Hol van most? – kérdezte Seymour.
– Most vág át Hampstead Heathen Highgate felé. Azt mondták neki, ha a következő állomáson még mindig lesz nála jeladó vagy fegyver, Elizabeth Haltont azonnal kivégzik. Néhány másodperc múlva eltűnik a látókörünkből.
– Mit tehetünk önökért?
– Nyomozzanak ki egy telefont!
– Adja meg az adatait!
Navot megadta a gyártási és a hívószámot.
– Ugye, nem voltak annyira ostobák, hogy valamilyen hívásforgalmi adatot rajta hagytak?
– A készülék teljesen tiszta volt.
– Meglátjuk, találunk-e valamit. Én nem fűznék hozzá sok reményt. A helyi telekommunikációs üzletág sajnos hemzseg a dzsihádistáktól, akik fantasztikus rafináltsággal tudják a telefonok nyomait eltüntetni.
– Csak közöljék velünk, ha bármit találnak!
Navot lecsapta a telefont, és újra magához ragadta az adóvevőt. Motyogott néhány velős kifejezést héberül, aztán Samronra nézett, aki a botjára támaszkodva lassan föl-alá járkált a szobában.
– Csak az időt pazarolod ezzel, Uzi! Inkább a figyelőkre kellene összpontosítanod!
– Tudom, főnök. De hol vannak a figyelők?
Samron megállt a számítógép képernyője előtt, és erősen nézte a Hampstead Heath-i futópálya mellett focizó négy fiatal szemcsés, éjszakai felvételét.
– Legalább egy biztosan köztük van, Uzi!
– Már Gabriel érkezését megelőzően is folyamatosan rajtuk tartottuk a szemünket. Egyetlen hívást sem kezdeményeztek, egyetlen üzenetet sem küldtek el, csak fociznak.
– Akkor azt kell feltételeznünk, hogy a Szfinx erre utasította őket. Én is pontosan ugyanígy tennék. Vissza a jó öreg, bevált testbeszédhez. Ha Gabriel tiszta, folytassátok a focizást. Ha Gabrielt követik, vitatkozzatok. Ha Gabriel be van drótozva, szívjatok el egy cigit – mutatott Samron a képernyőre –, mint ez a fiú itt!
– Szerinted valamelyikük megfigyelő?
– A nyakamat merném rá tenni, Uzi.
– Ezek szerint valakinek lennie kell még a bozótban, aki láthatja Gabrielt: akinek van egy mobilja vagy egy csipogója.
– Pontosan – válaszolta Samron. – Azt az embert már nem tudjuk megtalálni, mert rég eltűnt. Egyetlen esélyünk marad, ha követjük a megfigyelőt.
Navot a monitorra nézett.
– Nincs annyi emberem, amennyivel négy fiút követni tudnék.
– Nem is kell négyet követned! Egyetlenegyet kell szemmel tartanod, csak helyesen kell eldönteni, hogy melyiket.
– Melyik az?
– Elinek nagyon jók a megérzései ilyen ügyekben. Döntsön ő! De bármit teszel, keríts Gabrielnek még egy követőt, mielőtt elmegy Highgate-ből! Ha most elveszítjük, lehet, hogy sohasem találjuk meg újra.
Navot az adóvevőért nyúlt, Samron pedig tovább járkált.
Gabriel egy út menti facsoportnál megszabadult a Browningtól és a jeladótól. A Highgate Pondsnál átvágott egy töltésen, ahonnan a Millfield Lane irányába vette útját. Az első villanyoszlopra egy BMW furgon képét ragasztották. A jármű maga ötven méterre állt előtte egy téglaház előtt, amelynek előkertjében egy csordányi műanyag rénszarvas nevetett a járókelőkre. Gabriel kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és bekémlelt. A csomagtér közepén rögtön meg is látta az indítókulcsot, amelyet zsebre vágott, helyére pedig bedobta a két táskát. A járművet alaposan átvizsgálta, mielőtt nagy körültekintéssel elfordította az indítókulcsot.
A motor pöccentésre indult. Gabriel kinyitotta a kesztyűtartót, ahol egy összehajtogatott papírlapot talált. Az utastéri sápadt fényénél végigolvasta a részletes útleírást, amely mostani állomásától egészen Essexig vezeti, és egy olyan településre irányítja, amelynek a neve is sokatmondó: Foulness Point, vagyis a Galádság helye. Az utasülésen egy 1995-ös kiadású, agyonforgatott Bartholomew-atlasz hevert a 25. oldalon kinyitva. A következő helyszínt x-szel jelölték a térképen. A helység környező vizein ez a piros felirat állt: VESZÉLYES TERÜLET.
Gabriel sebességbe rakta az autót, és a nevető rénszarvasok örökre kimerevített tekintetétől kísérve elhajtott a ház elől. Jobbra fordult a Merton Lane-re, ahonnan az utasítás szerint keleti irányban folytatta útját a Highgate-temető mellett. A Hornsey Lane-en egy esőkabátos járókelő ugrott elé. Gabriel hatalmasat fékezett, de még így sem tudta megelőzni, hogy a lökéstől a gyalogos elessen az aszfalton. A férfi azonban szinte azonnal fölpattant, és öklét rázva, dühösen kiabált rá. Egy szempillantásnyira lebukott a jobb oldali első kerékhez, majd eliramodott. Gabriel nézte, ahogy a férfi továbbáll, majd elindult az Archway Road felé, ahol rákanyarodott az M25-ös útra.
Ugyanebben az időben a Parliament Hillen a koldus visszatért padjához. Mintha valami ehető után kutatna, kotorászott egy keveset a szemetesben, majd helyet foglalt a padon, amelyről rálátott egész Londonra. Gondolatai azonban nem az evés vagy az ivás, hanem a négy fiatalember körül forogtak, akik épp ebben a pillanatban lépdeltek át a gyaloghídon a Constantine Road irányába. Navot megmondta neki, hogy az egyik közülük megfigyelő, és hogy a memune tudni akarja, melyikük az. A padon ülő férfi máris kiszúrta az emberét. A farmerdzsekit, fekete, magas szárú cipőt és Bob Marley-sapkát viselő fiú az. Korához képest nagyon ügyes, de Lavon jobb nála. Lavon a legjobb megfigyelő. Megvárta, míg a négy fiú eltűnik a szeme elől, levette álszakállát, ledobta a kopott kabátot, és utánuk eredt.
Útjának első másfél órájában végig szemerkélt az eső, de amikor áthajtott a Foulness-szigetre vezető felvonóhídon, Isten az ő végtelen bölcsességében olyan felhőszakadást zúdított rá, amitől az út is folyóvá vált. A visszapillantó tükörben nem látott fényeket, szemből sem jött egyetlen jármű sem. Az alvó farmok és zöldellő vízmosások mentén haladva Gabriel azon elmélkedett, vajon ez földi életének utolsó elé táruló képe-e. Nem szülőföldje, a Jezréel völgye, nem is Jeruzsálem vagy imádott Velencéjének keskeny utcái, hanem egy északi-tengeri széljárta partvidék.
Öt mérfölddel a felvonóhíd után Gabriel nagy nehezen észrevett az özönvízben egy táblát, amely az út végére figyelmeztetett. Csak ő tudta miért, eszébe véste az időpontot: 0 óra 35. Negyed mérföld múlva bekanyarodott Foulness Point kietlen parkolójába, és az utasítást követve leállította a motort. A kulcsot a zárban hagyta, majd a két táskával elindult a tengerpart felé. Néhány elkeseredett pillanatig úgy érezte, igazából ahhoz volna kedve, hogy a pénzt odalökje a parkoló lámpájához, aztán villámgyorsan visszahajtson Londonba. Ehelyett komótosan kivette a táskákat a csomagtérből, amiket előbb egy hullámtörőn ráncigált át, majd egy homokos ösvényen húzott végig, és végül kijutott a keskeny tengerpartra.
Ahogy a víz felé közeledett, olyasféle hangot hallott, mintha szél borzolná a dűne füvét. Szeme sarkából egy fekete árnyat vett észre, amelyet tiszta éjjelen mozgó holdárnyéknak vélhetett volna. Sohasem látta azt a valakit, aki kalapáccsal oldalról fejbe vágta, sem azt, amelyik a nyakába döfte a tűt. Chiarát látta. Vérrel áztatott, fehér ruhában arra kérlelte, hogy ne haljon meg. Hirtelen azonban eltűnt a felvillanó kék fényben.
Samron és Navot egymás mellett állva, szó nélkül figyelte, ahogy a villogó zöld fény már tíz perce egy helyben áll. Samron tudta, hogy nem is fog elmozdulni.
– Jó lenne, ha valakit odaküldenél, hogy nézzen körül, csak a biztonság kedvéért!
Navot azon nyomban a szájához emelte az adóvevőt.
Josszi Southend-on-Sea-ig követte Gabriel jeladóját, ahol behúzódott egy éjjel-nappali kávézóba, amely a Temze torkolatára nézett. Itt kapta a hívást Navottól. Harminc másodperc múlva már a Renault kormányánál ült, és veszettül száguldott Foulness Point felé. Azonnal megpillantotta a parkolóban álló, nyitott BMW-t, amelynek indítókulcsa a zárban volt. Magához vett egy zseblámpát, és friss nyomok után kutatott a parton. Különböző méretű lábnyomokat és két, párhuzamosan futó barázdát talált, amelyek a víz felé vezettek. A barázdákat eszméletlen vagy halott ember lábujjai vájták. Adóvevőjét a szájához emelte, és értesítette Navotot a látottakról.
– Eltűnt, és úgy néz ki, hogy csónakkal vitték el.
Navot kérdőn Samronra nézett.
– Nem hinném, Uzi, hogy azok a fickók egy ilyen éjszakán kivitték volna a nyílt tengerre.
– Egyetértek, főnök. De akkor hová vitték?
Samron odalépett a térképhez.
– Ide! – jelölt meg egy pontot a Crouch folyó másik oldalán. – Itt végig kikötőhelyek vannak kishajóknak. Ilyen időben egyetlen módon lehet átjutni oda: csónakkal. Ez azt jelenti, hogy nekünk is körbe kell mennünk.
Navot megfogta az adóvevőjét, és utasította csapatát, hogy kezdjék meg a kutatást. Majd fölkapta a telefont, és az MI5 központjában értesítette Graham Seymourt a fejleményekről.
51
Eltévedt az emlékek képtárában, amelynek falain halottak képei függtek. Ahogy elúsztak a szeme előtt, beszéltek hozzá: Zwaiter és Hamidi; az al-Huráni fivérek; Szabri és Khálid al-Kalifa, a terror atyja és fia. Üdvözölték a mártírok földjén, halálát édességekkel és dalokkal ünnepelték. A tárlat végén vértelen, golyó lyuggatta arcú kisfiú vezette be egy velencei templom kapuján. A templomhajóban életének jeleneteit ábrázoló képek lógtak, a főoltár pedig egy befejezetlen vászon volt, tisztán kivehetően Bellini műve, amely Gabriel halálát jelenítette meg. Maga a mester a szentélyben állt. Kézen fogta Gabrielt, és elvezette egy jeruzsálemi kertbe, ahol egy olajfa árnyékában égett testű nő ücsörgött egy kerubszerű fiúval az ölében. Nézd a havat! – mondta a nő a fiúnak. A hó feloldozza Bécset bűnei alól. A hó Bécsre hull, míg rakéták záporoznak Tel-Avivra. Hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Bement a templomba, de az üres volt. Visszament a kertbe, de a nő és a kisfiú eltűnt.
Amikor végül fölébredt, olyan érzése támadt, mintha a rosszullétig ivott volna előző este. Elviselhetetlenül hasogatott a feje, szája olyan száraz volt, hogy vattát tudott volna köpni, és úgy érezte, hogy bármely pillanatban elhányja magát, bár már hosszú órák óta nem evett egy falatot sem. Lassan kinyitotta a szemét, és mozdulatlanul számba vette helyzetét. Hófehérre meszelt, kicsi helyiségben feküdt hanyatt egy keskeny tábori ágyon. Kezét megbilincselték, a bilincset pedig a háta mögött úgy erősítették egy karikához, hogy karja fájdalmasan kicsavarodott. Karóráját és összes ruházatát elvették. Száját ragasztószalaggal tapasztották be, és bántó, erős, fehér fény világított a szemébe.
Lehunyta a szemét, hogy elfojtsa a hányinger újabb hullámát. Teste remegett a hidegtől. Nagyon jó rejtekhely! Biztosan sok tervezést és kivitelezést igényelt. A szinte kórházi tisztaság ellenére bűz terjengett a levegőben. Ürülék és testszag; egy olyan nő szaga, akit már hosszú ideje tartanak fogságban. Elizabeth Halton itt járt előtte, ebben bizonyos volt. Eltűnődött, vajon még mindig a közelben lehet-e, vagy másik helyre szállították, hogy helyet csináljanak az új lakónak.
Az ajtó felől zajt hallott. Pár fokkal elmozdította a fejét, így megpillantotta a kémlelőnyíláson át őt vizsgáló szempárt. Ezután a zárban elforduló kulcs hangját hallotta, majd az ajtó csuklópántjának éles nyikorgását. Galléros ingben és bordó, V nyakú pulóverben egy harminc év körüli férfi lépett be a cellájába. Szarukeretes szemüvege mögül olyan kíváncsian mérte végig Gabrielt, mintha könyvtárban vagy könyvesboltban lenne, és véletlenül botlott volna ebbe a jelenetbe. Gabrielnek valahonnan ismerősnek tűntek a férfi vonásai, de csak akkor világosodott meg előtte, hogy kicsoda, amikor letépte arcáról a szalagot, és arabul jó estét kívánt. A hang egy amszterdami, Oud Westben élő, nagyon illékony elegyből származó fiatalemberé volt: félig egyiptomi, félig palesztin.
Izsák Faváz állt előtte.
A férfi olyan hirtelen tűnt el, amilyen váratlanul megjelent. Néhány perc elteltével négy férfi lépett a cellájába. Jó párszor gyomorszájon vágták, mielőtt kinyitották volna a bilincsét. Miután talpra állították, újból nekiestek. A helyiség túl kicsi volt egy kiadós veréshez, ezért rövid tanakodás után, amúgy meztelenül fölrángatták egy elsötétített csarnokba. Gabriel először ellenállt, és ez váratlanul érte őket. Egyiküket ideiglenesen le is szerelte, de a másik három rávetette magát, és lenyomta a jéghideg betonra. Perceken át ütötték, rúgták és fojtogatták, míg valahonnan a csarnokból azt az utasítást nem kapták, hogy elég. Otthagyták a földön fekve, és ő vért hányt, végül visszavitték a cellájába, ahol karját újfent a karikához bilincselték. Küzdött, hogy eszméleténél maradjon, de nem sikerült. A velencei templom ajtaja még mindig nyitva állt. Besurrant, és megpillantotta Bellinit, aki a főoltár előtt emelt állványzaton az utolsó simításokat végezte a Gabriel haláláról készített festményén. Gabriel lassan fölkapaszkodott a mester mellé, és maga is festeni kezdett.
