Könyv 28

– Azt hiszem, találtam valamit.

Graham Seymour fölnézett Dina Szaridra, a sötét hajú, sánta izraeli nőre, majd egy kézmozdulattal hellyel kínálta az íróasztala mellett álló üres széken. A nő állva maradt.

– A British Telecom regisztrációja alapján az elmúlt tizennyolc hónapban a Northumberland Road-i lakásból huszonhét hívást kezdeményeztek Lutonba, a Reginald Street 14.–be. A huszonhét hívásból öt Elizabeth Halton eltűnése után történt.

Seymour a homlokát ráncolta. A Londontól északra fekvő erősen muzulmán Luton okozta a legtöbb munkát az MI5-nak.

– Folytassa!

– Az önök mátrixa szerint a lutoni telefon egy bizonyos Nabil Elbadry nevén van. Mr. Elbadry egy külkereskedelmi cég és számos egyéb vállalkozás tulajdonosa. Nem szerepel az önök terroristaszimpatizáns, dzsihádista listáján.

– Akkor mi a probléma? – kérdezte Seymour.

– Amikor néhány perccel ezelőtt megláttam a nevet, ismerősnek tűnt valahonnan.

– Honnan?

– Abból az Allah Kardja-aktából, amit ez egyiptomi SSI-tól sikerült megkapnunk.

Seymour érezte, hogy égni kezd a gyomra.

– Kérem, folytassa, Miss Szarid!

– Öt évvel ezelőtt az egyiptomiak Kairóban letartóztattak egy Kernel Elbadry nevű személyt. A Tora börtönkomplexumban folytatott kihallgatás során beismerte, hogy számos Allah Kardja-műveletben vett részt Egyiptomban.

– Ennek mi köze van a mi lutoni Nabil Elbadrynk-hoz?

– Kernel aktája szerint van egy Nabil nevű fivére, aki 1987-ben kivándorolt Angliába, ami pontosan egyezik a mi Nabil Elbadrynk bevándorlási dokumentumaival.

– Kernel még a börtönben van?

– Meghalt.

– Kivégezték?

– Tisztázatlan körülmények közt hunyt el.

Graham Seymour fölállt, és csendre intette a helyiségben lévőket.

– Nabil Elbadry – kiáltotta –, Reginald Street 14., Luton. Mindent tudni akarok, amit erről az emberről és üzleti érdekeltségeiről tudni lehet. Maximum öt percet kapnak.

Seymour a lányra nézett, aki egy bólintás után visszabicegett a tárgyalóterembe.

A feketébe öltözött fiúk tíz perccel azután jöttek be a cellájába, hogy Izsák kiment. Miközben fölkísérték a keskeny lépcsőn, Gabriel fölkészült egy újabb verésre. Fönn, a csarnokban azonban szinte szívélyesen kínálták hellyel egy összecsukható alumíniumszéken. Videokamerát látott maga előtt. Izsák, aki operatőr és rendező volt egy személyben, utasította a négy férfit, hogy álljanak Gabriel mögé. Hármuk kezében egy-egy Heckler & Koch géppisztoly díszlett, a negyedik pedig vészjóslóan kést markolt a kezében. Gabriel tudta, hogy még nem érkezett el az ő ideje. Azoknak a hitetleneknek, akiket a fejvesztés becstelen halálnemére ítélnek, mindig hátrakötik a kezüket.

Izsák változtatott néhány kamera beállításon, majd előlépett a kamera mögül, és egy írást adott át Gabrielnek. Gabriel lehajtotta a fejét, majd mint a szövegével elégedetlen színész, megpróbálta visszaadni.

– Olvasd! – utasította Izsák.

– Nem – válaszolta Gabriel a legnagyobb nyugalommal.

– Olvasd, különben most öllek meg!

Gabriel kiejtette a kezéből az írást.

Graham Seymour különítményének csupán tíz percébe telt, míg Nabil Elbadry, Luton, Reginald Street 14. szám alatti lakos minden üzleti érdekeltségét és ingatlanát összegyűjtötte. Seymour tekintete megakadt a lista közepén. Egy olyan cég, amelyben Elbadry külső partnerként szerepelt, rendelkezett egy raktárépülettel Harwichban, a West Dock Streeten, nem messze a kompkikötőtől. Seymour azonnal fölpattant, és odalépett a térképhez. Harwich körülbelül hatvan kilométernyire feküdt attól a helytől, ahol az essexi rendőrség rátalált az elhagyott csónakra. Visszatért az íróasztalhoz, és tárcsázta az izraeli irányító központ számát.

Izsák fölszedte az elhullott papírlapokat, majd összeszedte magát, és Gabriel nevében felolvasta a nyilatkozatot. Gabriel számtalan gaztettet hajtott végre a palesztinok és a muzulmánok ellen, jelentette ki Izsák, és e bűntettek elkövetése miatt, fejvesztésre ítélik. Gabriel rá se hederített a bűnlajstromára, hanem tekintetét a raktár burkolatára függesztve azon gondolkodott, Izsák vajon miért nem takarta el az arcát. A választ persze maga is tudta: Izsák mártíromságra készül, és ők ketten együtt fognak meghalni. Izsák, miután befejezte a nyilatkozat felolvasását, odalépett a kamerához, hogy ellenőrizze, sikerült-e a felvétel. Elégedetten odaintett a maszkos fiúknak, hogy dolgozzák meg Gabrielt. Az ütlegelés egy örökkévalóságig tartott, és Gabriel a tűt isteni kegyelemként fogadta. Szeme lecsukódott, és úgy érezte, mintha fekete vízben fuldokolna.

– Uzi! Mennyi idő alatt tudnak a csapataid a helyszínre érni?

– Miután az essexi rendőrség megtalálta a csónakot, mindenkit arrafelé tereltem. Három csapatunk maximum húsz perc múlva Harwichban lehet. Most már csak az a kérdés, hogy mit tegyünk, ha ott vagyunk.

– Először is meg kell tudnunk, hogy tényleg ott van-e, és ha igen, él-e még. Aztán várunk.

– Várunk? Mire, főnök?

– Uzi! Azért jöttünk ide, hogy kiszabadítsuk az amerikai lányt, és nem megyünk el nélküle!

55

ANGLIA, HARWICH, KARÁCSONY NAPJA 5.30

Harwich, a Stour és Orwell folyó összefolyásánál fekvő, tizenötezres lélekszámú, ódon kikötővároska mély álomba szenderülve állta a heves esőzést. A Ramsey Creek csekély idegenforgalmi vonzóerővel bírt; a középkori városháza ablakainak zsalugátereit behajtották, az épületet a sirályok vették birtokba. A kontinensre induló komp kikötőjében alig néhány jármű várakozott a reggeli első átkelésre.

Izrael külföldi hírszerző ügynökségének hat alkalmazottja karácsony hajnalán háromnegyed ötkor érkezett meg a városkába. Öt órakor sikerült mozgást érzékelniük a West Dock Road-i raktárban, negyed hatkor pedig az épület hátulján, egy kitört ablaküveg helyére beállítottak egy drót nélküli kamerát. A hat ügynök szétrebbent a környező utcákba. Jákov százméternyire a raktártól, a Station Roadon foglalta el állását. Josszi a Refinery Roadra települt, Oded és Mordeháj pedig az A120-as egyik felüljárója alatt sebtében elrejtette a megfigyelő kocsit. Mihail és az egész éjjel motorozó Chiara a furgon mögé húzódott be, ott követték monitoron a raktárépületben zajló eseményeket. Bár a kép elmosódott volt, és csak egyetlen, rögzített kameraállásból figyelték a mozgást, tisztán ki tudták venni, hogy épp mi zajlik a csarnokban.

Egy sovány, egyiptomi külsejű, bordó, V-nyakú pulóvert viselő férfi felügyeletével négy, feketébe öltözött alak pakolt folyadékkal töltött tartályokat egy Vauxhall furgon hátuljába.

5 óra 40-kor az öt férfi eltűnt a kamera látómezejéből. Tíz perccel később egy kék-fehér tréningruhába bújtatott, megkötözött, összezúzott arcú és leragasztott szájú emberrel tértek vissza, akit a tartályok mellé raktak.

– Mihail! Kérlek, mondd, hogy életben van!

– Életben van, Chiara.

– Honnan tudod?

– Ha halott lenne, nem tennék a bomba mellé.

Mihailnak azonban sokkal kézenfekvőbb bizonyítéka volt Gabriel állapotáról: a feje. Ha Gabriel meghalt volna, a feje nem lenne a nyakán. Ezt az apró részletet azonban nem akarta Chiarával közölni, akinek már épp eléggé kijutott erre az éjszakára.

5 óra 55-kor mind a négy férfi levetette fekete ruháját, és az alatta levő utcai öltözékben hárman beszálltak a Mercedes furgonba, és elhajtottak a raktárból. A negyedik férfi a Vauxhall furgon volánja mögé ült, az egyiptomi külsejű férfi pedig Gabriellel együtt a csomagtérbe szállt be. Pontban hat órakor a második furgon is kigurult a csarnokból, és a West Dock Streetre fordulva elindult az Al20-as felhajtója felé. Négy jármű utána indult, és feltűnés nélkül követte. Elsőként Jákov eredt a nyomába, a sort a BMW-n ülő Chiara és Mihail zárta be. Chiara vezetett, Mihail ült mögötte, tüzelésre készen.

Gabriel kinyitotta az egyik szemét, majd nagy üggyel bajjal a másikat is. Megpróbálta megmozdítani a tagjait, de nem tudta. A feje búbja valami fémes dologhoz nyomódott. Csak épp annyira tudta elfordítani a fejét, hogy rájöjjön, mi az. Egy fémtartályhoz támasztották, és szemét körbejártatva azt is észrevette, hogy öt másik tartály is van a csomagtérben, amelyeket fémdróttal kötöztek egymáshoz, és a drót végén egy detonátort vett észre. Izsák keresztbe tett lábbal, ölében fegyverrel, szemben ült vele. Magában azon vigyorgott, hogy milyen okosan hozta Gabriel tudtára a kivégzését.

– Hová megyünk? – kérdezte Gabriel.

– A Paradicsomba.

– A sofőr ismeri az utat, vagy az érzékeire hagyatkozik?

– Nagyon jól ismeri, már régóta készül erre.

Gabriel elfordította a fejét, és megnézte magának a vezetőt, aki jóval fiatalabb volt Izsáknál. A frissen borotvált fiú mindkét kezét a kormányra kulcsolva, meredten nézett előre, mint azok a kezdő vezetők, akik friss jogosítvánnyal először vezetnek egyedül.

– Föl akarok ülni – szólalt meg Gabriel.

– Talán jobb lenne, ha fekve maradnál. Ha fölülsz, nagyon fog fájni.

– Nem érdekel.

– Hát akkor tessék! – válaszolta Izsák, erős mozdulattal megragadta Gabriel vállát, és úgy húzta a férfit a vezetőülés mögötti falhoz, mint egy liszteszsákot.

Izsáknak igaza volt. Nagyon fájt a fölülés. Az igazat megvallva annyira fájdalmas volt, hogy majdnem elájult, de így legalább a szélvédő egy szeletén kilátott. Még mindig sötét volt odakinn, de az ég alja már mélykékbe fordult: Karácsony napjának első fényei. A lassú menettempóból és a forgalmi zaj hiányából arra következtetett, hogy mellékúton haladnak. Sikerült

egy útjelző táblát is kivennie: SHRUB END 3. Shrub End? Hát az meg hol az ördögben lehet?

A fájdalomtól becsukta a szemét, és ekkor valami zajra lett figyelmes. Egy sebesen száguldó motor egyre erősödő hangját hallotta. Azonnal kinyitotta a szemét, és látta, hogy villámsebesen lehagyja őket. Majd Izsákra nézett, és még egyszer megkérdezte, hová mennek, Izsák azonban ez alkalommal válaszra sem méltatta, csak mártírmódra elmosolyodott. Gabriel lehunyta a szemét, és a motorra gondolt. Halálosan sebezd meg! – gondolta magában. De Mihail nem is tudott máshogy célozni.

Uzi Navot leeresztette az adóvevőt, majd Samronra nézett.

– Mihail azt mondja, hogy mióta elhagyták a raktárt, ugyanabba az irányba haladnak. Az egyik vezet, a másik a raktérben ül Gabriellel. Azt mondja, hogy a sofőrt simán le tudja szedni, de mind a kettőt nem tudja egyszerre.

– Uzi! Állíttasd meg őket! Álljanak meg valahol, ahol a robbanás nem kerül ártatlan emberek életébe.

– És ha nem állnak meg?

– Akkor készíts B tervet.

Gabriel megpróbált nem gondolni rájuk. Megpróbálta nem kitalálni, hogyan sikerült megtalálniuk, és hogyan tervezik a kiszabadítását. Gabriel szemében ők most nem léteztek, szellemek, hazugságok voltak. Minden másra próbált gondolni: törött bordái lüktető fájdalmára, végtagjai égő zsibbadására, az olajfa botjára támaszkodó Samronra. Mi árnyékként járkálunk, villámként csapunk le, és úgy tűnünk el, mint a kámfor. Gabriel azt kívánta, bárcsak minél hamarabb megindítanák a támadást, mert már alig bírt a Dzsahannam hídján egyensúlyozni.

Egy órát képzelt maga elé, és figyelte, ahogy a másodpercmutató körbejár. Figyelte a többi jármű zaját, és az út mentén álló táblákat olvasgatta: HECKFORD-BRIDGE… BIRCH… SMYTH'S GREEN… TIPTREE… GREAT BRAXTED… Még Gabriel, a Cég által kiképzett földrajzszakértő sem tudta megmondani, pontosan merre járnak. Végül a Chelmsford táblánál rájött, hogy északkeletről a régi római úton tartanak London felé. Egy Langford nevű falu felé közeledve a jármű hirtelen lassított. Izsák megragadta a pisztolyát, és a mellkasa elé tartotta, majd a sofőrre nézett, és arabul megkérdezte:

– Mi a baj?

– Baleset történt előttünk. Integetnek, hogy álljak meg.

– Rendőrség?

– Nem, csak az autósok.

– Ne állj meg!

– De elállják az egész utat!

– Kerüld ki őket!

A sofőr erősen balra húzta a kormányt, amitől az autó kicsit kifarolt és oldalra dőlt. Gabrielt a hirtelen irányváltoztatás következtében áramütésszerű fájdalom járta át. Törött bordái sajogtak. Amikor elhaladtak a roncs mellett, negyvenes éveiben járó, magas férfit pillantott meg, aki könyörgően integetve próbálta megállítani a furgont. Mellette himlőhelyes arcú férfi állt, aki a törött fényszórót úgy méricskélte, mint aki a felesége számára próbál hihető történetet fabrikálni. Miután a furgon sikeresen kikerülte a szerencsétlenül jártakat, és folytatta útját London felé, Gabriel odaszólt Izsáknak:

– Izsák! De hiszen karácsony van! Milyen ember képes karácsony reggelén két autóst az út szélén hagyni?

Izsák válaszul a földre lökte Gabrielt, aki ezután már kizárólag Izsák cipőjét és a robbanószerrel teli, összedrótozott tartályok alsó részét láthatta. Izsák a nagy sietségben, hogy időben odaérjenek Londonba, akaratán kívül meghiúsította az első mentési kísérletet. Gabriel viszont azzal is tisztában volt, hogy a második alkalommal nem lesz ürügy. Becsukta a szemét, és figyelte a motorkerékpár zaját.

Navot Josszit és Jákovot visszarendelte az összezúzott autókba, majd kérdőn Samronra nézett.

– Szerintem már elég ideje hajkurásszuk őket – jelentette ki Samron. – Szedjétek le őket az útról, és irányítsátok az autót egy olyan mezőre, ahol senkinek sem eshet baja, Gabrielt pedig egy darabban hozzátok ki!

Izsák épp a Koránt olvasgatta csendesen, amikor Gabriel meghallotta a közeledő motorzúgást. Figyelmét az Izsák ölében heverő fegyverre összpontosította, majd összekötözött lábát fölhúzta, hogy kellő időben rúghasson. A motorhang néhány percig erősödött, majd hirtelen elhalkult. Izsák fölnézett a Koránból, és kitekintett a szélvédőn. Miután nem látta a motorkerékpárt, megriadva, rossz előérzettél Gabrielre nézett, mintha érezné, hogy az elkövetkező események őt érintik majd. Amikor a fegyveréért nyúlt, hatalmas robbanás hallatszott a vezetőülés felől, majd véres üvegszilánkok repültek minden irányba. A sofőrt néhány fejlövéssel terítették le, és ő lehanyatló, élettelen testével oldalra fordította a kormányt. Amikor az autó tehetetlenül lefordult az útról, Izsák megpróbált Gabrielre célozni, ő azonban egy erőteljes mozdulattal kirúgta a kezéből a pisztolyt. Izsák kétségbeesetten kapott utána, de az autó ebben a pillanatban gurulni kezdett a lejtőn.