Könyv 30

WESTMINSTER-APÁTSÁG, KARÁCSONY NAPJA 9.45

A Westminster-apátság gótikus tornyai szikráztak a hideg téli napsütésben. Hódító Vilmos óta ebben a székesegyházban koronázták Anglia királyait, ebben az épületben nyugszanak az ország legkiválóbb alakjai: uralkodók, államférfiak, költők. A meteorológusok előrejelzéseinek megfelelően végre kisütött a nap.

Gabrielt nem érdekelte, hogy a napsütés jó vagy rossz előjel-e, egyszerűen élvezte, hogy a napsugarak melegítik feldagadt arcát. A Parliament Square egyik padján ücsörgött a kölcsön holmikban és a fél arcát eltakaró napszemüvegben. A nagykövetség orvosai elég kodeint adtak neki ahhoz, hogy időlegesen tompítsák a sérülés okozta lüktető fájdalmát, de még így is Mihail vállára kellett dőlnie, mert nem tudta magát rendesen tartani. Társa kabátja még mindig nedves volt az éjjeli motoros hajszától. Mihail idegesen dobolt a combján.

– Hagyd abba! – szólt rá Gabriel. – Szétreped tőle a fejem.

Mihail abbahagyta a dobolást, de kis szünet után önkéntelenül újra kezdte. Gabriel az apátság északi részén fekvő háromszögletű gyep felé bámult. Adrian Carter egy kopasz fa alatt ácsorgott; fején ugyanazt az usánkát viselte, amely a koppenhágai Tivoli-kertben tett sétájuk alkalmával is a fején volt. Kalapban,napszemüvegben, az adóvevő drótjával a fülében Robert Halton nagykövet állt mellette. Jobbján Sarah Bancroft, a washingtoni Phillips Collection egykori kurátora, most pedig a CIA alkalmazottja. Hármuk közül egyedül Sarah-nak volt némi fogalma a hamarosan bekövetkező kegyetlen eseményekről. Vajon végig fogja nézni? Vagy ezúttal élni fog a lehetőséggel, hogy másfelé nézzen?

Gabriel körbetekintett a Westminster napsütötte utcáin. Eli Lavon Dina Szariddal a Great George Streeten ténfergett, Jákov és Josszi Rimona őrmesterrel flörtölt a parlament épülete előtt, Mordeháj pedig turistakalauzt lapozgatva a Big Ben árnyékában ácsorgott. Graham Seymour az SOI 9 vezetőjével és a rendőrfőkapitánnyal egy autóban várakozott a Victoria Street másik oldalán. Az S019 legjobb húsz emberét parancsban mozgósították, és szétszórták őket a Westminster környéki mellékutcákban meg az apátság körül. Gabriel az adóvevőn hallgatta érintkezéseiket, de eddig összesen hatot tudott azonosítani. Egyébként nem számított, hogy tudja-e, kicsodák. Lényegesebb volt, hogy a lövészek tudják: ő ki.

– Nagyon szörnyű volt? – kérdezte Mihail. – Mármint a verés.

– Csak szórakoztak egy kicsit – válaszolta Gabriel elutasítóan. Nem volt kedve az éjszaka eseményeiről beszélni. – Semmi sem volt ahhoz képest, amit Ibrahim az egyiptomi titkosrendőrség markában átélt.

– Jó érzés volt így végezni vele?

– Izsákkal?

A fiatalabbik férfi bólintott.

– Nem, Mihail, egyáltalán nem volt jó érzés. De igazából nem volt rossz sem. Nézd ezt a sok embert előttünk! Sokuk nemsokára meghalna, ha nem így tettem volna.

– Ha nem találjuk el az embereinket, még mindig előfordulhat, hogy meghalnak. Úgy beszélsz, mintha erkölcsi igazolást akarnál találni arra, hogy megkínoztad.

– Azt hiszem, akarok is. Átléptem egy határt, de ezt mindannyian átléptük: az amerikaiak szeptember 11-e után, és most próbálnak visszatalálni a másik oldalra. Sajnos a terroristák céljai eközben semmit sem változtak, és az a generáció, amelyik az iraki csatatéren nő fel, még erőszakosabb és megfoghatatlanabb lesz, mint akik Afganisztánból jöttek.

– Ha pedig visszavágunk, a terroristák azzal vádolnak minket, hogy mi vagyunk az igazi terroristák.

– Ez a titkos fegyverük, Mihail. Szokj hozzá!

Gabriel recsegést hallott a fülhallgatóban, ezért föltekintett, és látta, hogy az apátság északi kapuja lassan megnyílik. Graham Seymour az apátság alkalmazottainál elérte, hogy a szokásosnál hamarabb kezdjék beengedni a híveket, és ezzel az egyszerű manőverrel drasztikusan csökkentsék a potenciális célpontok számát. Gabriel csak remélni merte, a sahídok ebből az apró jelből nem veszik észre, hogy tőrbe csalták őket.

– Hol is voltam? – kérdezte Gabriel.

– Titkos fegyverekről beszéltél.

– Azt tudom, Mihail, de hol voltam tegnap este?

– Harwichban.

– Régi álmom volt, hogy eljussak Harwichba. Chiara mennyit látott?

– Csak a végét, amikor bepakoltak a furgonba. – Mihail Gabriel vállára tette a kezét. – Jólesett volna, ha megengeded, hogy én lőjem le helyetted azt a gazembert!

– Nyugodj meg, Mihail, karácsony van!

– Nekünk nincs karácsonyunk. Csak abban reménykedem, hogy Izsák nem hazudott nekünk.

– Nem hazudott.

– És mi lesz, ha máshová viszik Elizabethet?

– Nem fogják. Nálad van a cigaretta?

Mihail megtapogatta dzsekije bal oldali mellzsebét.

– És az öngyújtó?

– Minden nálam van. Csak Elizabeth hiányzik.

– Már úton van. Nemsokára túl leszünk az egészen.

Ócska, fakószürke Ford Fiestával érkeztek. A zöld szemű Ábel vezetett, Káin pedig Elizabeth mellett ült a hátsó ülésen. Most, hogy először pillantotta meg fedetlen arcukat, Elizabeth megdöbbent, hogy fogva tartói mennyire fiatalok. Mindketten nagykabátot viseltek, gondosan megborotválkoztak, és szantálkölnitől illatoztak. Káin jobb kezében pisztolyt szorongatott, balját pedig Elizabeth karjába kulcsolta. Elizabeth próbált tudomást sem venni a fegyverről, inkább kibámult az ablakon. Már két hete nem volt a szabadban; két hete nem látott emberi lényt Káinon, Ábelen és maszkot viselő bűntársaikon kívül. Két hete nem szívott friss levegőt, és nem volt tudomása az idő múlásáról. Az autó ablakán át a valóságot láthatta. A szélvédő túloldalán az élők világát látta, míg Káin és Ábel a kárhozottak birodalmában élt gondolatban.

Néhány percen át ismeretlen vidéken haladtak. Egyszer csak megpillantotta a Camden Town földalatti-állomás bejáratát, és onnan már ismerte a London déli részén vezető útvonalat. Az enyhe idő ellenére az utcák szinte teljesen kihaltak voltak. A Tottenham Court Roadon látta az adventi koszorúkat, amiről eszébe villant, hogy valószínűleg karácsony reggele van.

Az Oxford Streeten átvágva a Charing Cross Roadra fordultak a Trafalgar Square irányába, majd a Whitehallon jutottak el a Westminster-apátsághoz. Amikor ráfordultak a Victoria Streetre, Elizabeth megpillantotta az apátság északi tornya előtt örvénylő tömeget. Észrevett egy kopasz fa alatt ácsorgó, fáradt tekintetű, usánkát viselő férfit, aki mellett magas, az apjára kísértetiesen emlékeztető, puhakalapos férfi álldogált. Persze biztosan nem az apja. Az ő Coloradóból származó apja a világ minden kincséért sem venne fel ilyen fejfedőt.

Befordultak az Abbey Orchard Streetre. Ábel leparkolt egy megállni tilos tábla előtt. Káin zsebre vágta a pisztolyát, és erősen megszorította Elizabeth karját.

– Rövid sétát teszünk, és a végén maga szabad lesz. Lassan szálljon ki az autóból, és tegye mindkét kezét a kabátja zsebébe. Elvezetjük a megbeszélt helyre. Süsse le a szemét, és ne szóljon egy szót sem! Ha nem teszi, amit mondok, szíven lövöm. Értjük egymást?

– Igen – válaszolta halkan Elizabeth.

Káin Elizabeth ölén átnyúlva kinyitotta az ajtót. Elizabeth oldalt fordult, és kiszállt a járműből. Megtette a szabadulása felé vezető első lépést…

A Big Ben 9 óra 57 percet mutatott, amikor Gabriel fülhallgatója recsegni kezdett, majd Adrian Carter szólalt meg benne.

– Victoria Street – mondta nyugodt hangon. – Most fognak áthaladni a Storey-kapun a Sanctuary felé. Szőke parókát és barna esőkabátot visel.

– Sahídok?

– Mindkét oldalán egy-egy.

– Halton ebben a pillanatban ítélt halálra két embert, Adrian. Egészen biztos, hogy ő a lánya?

– Biztos.

– Vidd el innen, most rögtön!

Carter karon ragadta Robert Haltont, és elvezette a Great George Street irányába. Sarah kétlépésnyire lemaradva követte őket. Gabriel Mihaillal együtt útnak indult. Sarah követte őket a tekintetével. Nézz másfelé! Csak nézz másfelé, és menj tovább! – gondolta Gabriel.

A Parliament Square sarkán megálltak, hogy elengedjenek egy buszt, de aztán sietve átmentek az úton, és beléptek az apátság területére. Mihail enyhén lihegve lépkedett Gabriel balján. Erőteljes, határozott léptei úgy hangzottak, mintha a Gabrieléi visszhangzanának. Gabriel a bal oldalán viselte Berettáját, amely fájdalmasan nyomódott törött bordájához. Egy másodperc töredéke alatt mindennek vége lesz. Egy másodperc töredéke alatt kell előkapnia a fegyvert, és céloznia vele. Amikor olyan fiatal volt, mint Mihail, ezt a műveletet annyi idő alatt tudta végrehajtani, amennyi idő alatt az ember összekulcsolja a kezét. De most vajon sikerül-e? Ment tovább.

Átvágtak a kopasz fák gyér árnyékán, ahol nem sokkal ezelőtt még Carter és Halton ácsorgott. Amikor kiléptek a napfényre, végre megpillantották Elizabethet a kísérőivel, akik szándékosan egy mellékösvényen haladtak az apátság északi homlokzata felé. Elizabeth szemét hatalmas napszemüveg takarta, kezét pedig zsebre dugta. A sahídok mindkét oldalról belekaroltak, szabad kezük pedig kabátjuk zsebében nyugodott.

– Az ujjuk a detonátor kapcsológombján van, látod, Mihail?

– Látom.

– Látod a sok embert mögöttük? Ha lőni kezdünk, nem hibázhatunk.

– Én nem fogom elhibázni.

– Nálad van a cigaretta?

– Készen állok.

– Akkor csak menj tovább!

Türelmesen, bebocsátásra várva még mindig úgy kétszáz hívő álldogált az északi torony előtt. Gabriel megérintette Mihail vállát, és óvatosan a gyalogösvény kereszteződése, a tömeg széle felé tolta a fiút. Elizabeth a két terroristával negyvenméternyire haladt, és egyre közeledtek. Egyetlen másodperc, gondolta Gabriel.

Káin remegő ujjai mélyen belevájtak a lány felkarjába. Elizabeth azon töprengett, vajon miért egy olyan zsúfolt, nyilvános helyen akarják szabadon engedni, mint amilyen a Westminster-apátság. Ekkor Káin arabul mormolt valami Ábelnek, amitől Elizabeth úgy érezte, mintha nehéz követ gurítanának a szívére: ráébredt, nem azért cipelték ide, hogy szabadon bocsássák, hanem azért, hogy kivégezzék.

Az egyik, majd a másik terroristára tekintett. A nehéz kabát, a tekintetükben megvillanó halál, a remegő kezek… Ők is itt fognak meghalni. Ezek az emberek öngyilkos sahídok, akikkel együtt néhány másodperc múlva ő maga is sahíddá válik.

Az apátság északi tornya előtt örvénylő tömegre tekintett: ők az igazi célpontok. Vérfürdő során rabolták el, és a halála is vérfürdővé válik. Nem engedheti, hogy még több ártatlan ember veszítse életét miatta.

Tennie kell valamit, hogy megmentsen annyi életet, amennyit csak tud!

– Nézzen lefelé! – sziszegte neki Káin.

Nem, gondolta Elizabeth. Nem fogok lenézni! Nem adom meg magam!

Ekkor megpillantotta a férfit…

A középmagas, szikár testű, ősz halántékú, napszemüveget viselő férfi a tömeg szélén sétált egy fiatalabb, sápadt férfival az oldalán. Ugyanaz az ember volt, aki megpróbálta megmenteni a Hyde Parkban – ebben biztos volt. Most újra megpróbálja megmenteni.

De vajon hogyan tudja megtenni?

Káin és Ábel a kezét a zsebében tartotta. Egy pillanat alatt megnyomhatják a detonátort. Egyetlen pillanat alatt kell kiszabadítania magát a terroristák karjából, és átadni őket a feléjük közeledő két férfinak, akik épp most álltak meg, hogy cigarettára gyújtsanak. Nem adom meg magam, gondolta. Ekkor bal lábával hirtelen belerúgott a jobb bokájába, és érezte, hogy a járdára zuhan.

Káin esés közben elkapta, de ez az önkéntelen segítségnyújtás az életébe került. Amikor talpra állt, a két férfi villámgyorsan előrántotta a fegyverét és lőtt. Káin arca felismerhetetlenné vált a vérétől és kiloccsanó agy velejétől, Ábel zöld szeme pedig ugyanabban a pillanatban fölrobbant a szemgödrében. A fegyveresek előrenyújtott kézzel úgy termettek mellette egy pillanat alatt, mintha kilőtt golyóikat követnék. Először Káin bukott a földre, akinek mellkasára az ősz halántékú férfi ráugrott, és még néhány golyót úgy röpített a fejébe, mintha a földhöz akarná szögezni. Gyorsan kihúzta a zsebéből Káin kezét, és rákiáltott Elizabethre, hogy fusson. Ő az utolsó percig engedelmes rabként átszáguldott az apátság előtti gyepen a Victoria Street irányába, ahol a puhakalapos, különös külsejű férfi tárt karokkal várta. Elizabeth az apja karjába omlott, és fékezhetetlen sírásra fakadt.

– Minden rendben van, Elizabeth! – mondta Robert Halton. – Most már itt vagy velem. Biztonságban vagy, kicsikém!