Könyv 32

JERUZSÁLEM

Két említésre méltó hazatérés történt karácsony másnapján. Az első színtere a Washington melletti Andrews légi támaszpont volt, és ezt az egész világon közvetítették. Jelen volt maga az elnök, az egész nemzetbiztonsági csapat és a kongresszus nagy része. A haditengerészet fúvószenekara játszott, egy countryénekes hazafias dalokat adott elő, és beszédek hangzottak el az amerikai eltökéltségről és határozottságról. Dicsőítették az amerikai és a brit hírszerzés alkalmazottait, akik lehetővé tették ezt az ünnepnapot. Semmilyen említés nem esett váltságdíjról és tárgyalásokról; Izrael nevét még csak véletlenül sem ejtette ki senki. Elizabeth Halton, aki még mindig sokkos állapotban volt fogsága és szabadulása körülményei miatt, megkísérelt rövid beszédet mondani az összegyűlt tömeg előtt, de néhány szó után összeomlott. Azonnal felszállították egy helikopterre, amely megerősített védelmi kötelékben elvitte egy titkos helyre, ahol felépülését megkezdheti.

A második hazatérés a Ben Gurion reptéren esett meg, véletlen egybeesés folytán ugyanakkor, mint amikor az amerikai. Se politikusok, se tévékamerák nem voltak jelen, amelyek az eseményt a következő nemzedékek számára megörökítették volna. Nem játszottak hazafias zenét, beszédet sem mondtak; hivatalos fogadás semmilyen formában nem történt. Izrael állam szemében a huszonhat férfi és nő, akik Londonból különjárattal érkeztek haza, nem is léteztek. Egyikük sem volt valós személy. Mindannyian szellemek, hazugságok voltak csupán. Sötétben értek földet, és a késői óra ellenére azonnal Tel-Avivba szállították őket a Saul király út egyik névtelen hivatali épületébe, ahol még ki kell bírniuk az első kihallgatást, amelyet számos további követ majd. Semmiféle napirendje nem volt ezeknek a megbeszéléseknek. Csak annyit tudtak, hogy amint a rövid ünneplés befejeződik, megkezdődnek a kérdezősködések. Érkezik a vihar. Sebtében kellett rejtekhelyeket építeni, élelmet raktározni, fedőtörténeteket kitalálni.

Hetvenkét órával Elizabeth Halton drámai szabadulása után a hivatalos brit verzió még élt. A verzió szerint a lány szabadulását az Egyesült Királyság rendőrségének és hírszerzésének amerikai barátaik segítségével folytatott fáradhatatlan küzdelme eredményezte. S bár Halton nagykövet elkeseredésében váltságdíjat ajánlott föl az emberrablóknak, ezt az összeget sohasem adták át senkinek. Az öngyilkos merénylőket a rendőrség S019-es különleges alakulatának két mesterlövésze terítette le. Biztonsági okokból a két férfi kilétét egyszerűen nem hozhatjuk nyilvánosságra; a médiának sem nyilatkozhatnak sem most, sem az ügy lezártát követően, jelentette ki a rendőrségi megbízott.

A történet szövetén az első hasadások karácsony után négy nappal mutatkoztak; és nem is Nagy-Britanniában, hanem Dániában, ahol egy helyi lapban érdekes riport jelent meg egy északi-tengeri nyaralóban történt robbanásról. A dán rendőrség eredetileg azt állította, hogy a nyaraló lakatlan volt, de egy helyi, magát megnevezni nem kívánó mentős vitatta ezt, mivel saját szemével látta, hogy a leégett épületből három holttestet elszállítanak. A mentős azt is állította, hogy saját kezűleg látott el egy németül beszélő, könnyebb arcsérüléseket szenvedett férfit. Lars Mortensen, a dán hírszerzés vezetője Koppenhágában, egy hirtelenében összehívott sajtókonferencián megerősítette, hogy valóban három ember halt meg az incidens során, akiknek a kiléte összeköthető az Elizabeth Halton-üggyel. Mortensen kijelentette, hogy amíg a nyomozás be nem fejeződik, többet nem hozhat nyilvánosságra az üggyel kapcsolatban.

A hivatalos verzió második cáfolata két nap múlva szivárgott ki Amszterdamban, ahol egy sajtókonferencián egy középkorú egyiptomi asszony azzal a bejelentéssel állt elő, hogy az Észak-Dániában megölt három férfi egyike az ő férje, Ibrahim Faváz volt. Az arabul elhangzott és tolmács által fordított bejelentésben Faváz asszony azt is elmondta, hogy az amerikai tisztviselők szerint elhunyt férje nekik dolgozott, és Miss Halton sikertelen megmentési kísérlete során vesztette életét. Emellett azt is közzétette, hogy fiát, menyét és unokáját ez idáig sikertelenül próbálta elérni Koppenhágában. A baloldali érzelmű ügyvédek azt sugalmazták, hogy Ibrahim Favazt amerikai ügynökök rabolták el, és a CIA-val való együttműködésre kényszerítették. Felhívták a holland igazságügyi minisztert, hogy rendeljen el az ügyben nyomozást, amit a miniszter még ugyanaznap délután négy órakor meg is tett, és kijelentette, hogy a nyomozás teljes körű és pártatlan lesz.

Másnap reggel Londonban a belügyminiszter szóvivője megerősítette, hogy Ibrahim Faváz fia volt az egyik terrorista, akit holtan találtak egy bombával megrakott furgonban, amely karácsony reggelén, nem sokkal napfelkelte után egy essexi szántóföldre sodródott az országútról. A szóvivő azt az információt is megerősítette, hogy az ifjabb Faváz lábán számos lőtt sebet találtak, és a jármű mindeddig azonosítatlan vezetőjét is halálos fejlövés érte. Az, hogy kitől származnak a lőtt sebek, és hogy valójában mi történt Essexben, még nem derült ki pontosan, bár a brit nyomozók feltételezik, hogy egy újabb merényletet terveztek karácsony reggelére, amit azután meghiúsítottak.

A Telegraph újévi számában megjelent cikk megkérdőjelezte a Westminster-apátság előtt lezajlott lövöldözés kormány által közölt verzióját. A véleményformáló lap állítása szerint több szemtanú is azt állította, hogy a két fegyveres, aki Elizabeth Haltonnak azt kiáltotta, hogy szaladjon el, nem brit akcentussal beszélt. Egy másik tanú, aki néhány másodperccel azelőtt ment el a két fegyveres mellett, hogy lőni kezdtek volna, hallotta, hogy a két férfi nem angolul beszél egymáshoz. Miután húsz, különböző nyelvű felvételt meghallgattattak vele, a tanú azonosította a héber beszédet.

A lavina igazából a következő nap indult meg, amikor a Times nagy hatású cikket közölt A JERUZSÁLEMI KAPCSOLAT címmel, amelyben megcáfolhatatlanul leírta az Elizabeth Halton kiszabadításában játszott izraeli szerepet. A címlapon fotót is közöltek, amelyet egy tömegben várakozó ember készített arról a két fegyveresről, akik néhány perccel a lövöldözés után elmenekültek a Westminstertől. A Times által felkért arcazonosító szakértők határozottan állították, hogy az egyik férfi nem más, mint a legendás izraeli

ügynök, Gabriel Allon, aki három terroristát terített le a Hyde Parkban Elizabeth Halton elrablásának napján.

Még aznap este őfelsége kormányának parlamentjébe és titkosszolgálataihoz is eljutottak azok a hangos követelések, amelyek Miss Halton kiszabadításának körülményeit kívánták tisztázni. Ezek a követelések visszhangoztak más nyugat-európai fővárosokban ugyanúgy, mint Washingtonban, ahol riporterek és kongresszusi tagok arra szólították fel a Fehér Házat, hogy adjon magyarázatot: mit tudott az elnök az Allon-kapcsolatról. Az elnök kritikusai szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy az amerikai hírszerző ügynökök izraeli kollégáikkal karöltve őrült vágtában keresztülnyargaltak egész Európán, hogy még a határidő előtt megtalálják Miss Haltont, biztosítva ezzel a kiszabadítását. Mi is történt valójában? Kihágást vagy törvényszegést elkövettek-e az akció során? És ha igen, ki?

Izrael kormánya bel- és külföldi sajtónyomásra másnap végül megtörte a hallgatást. A Miniszterelnöki Hivatal szóvivője elismerte, hogy az izraeli titkosszolgálat valóban segítséget nyújtott amerikai kollégáinak. Azt is világosan kimondta, hogy a segítség módjáról sem most, sem később nem áll módjában tájékoztatni a nyilvánosságot. Az arra a kérdésre adott válaszát, hogy Gabriel Allon elutazik-e Londonba és Washingtonba, és ott segíti-e az ügyben folytatott nyomozást, a legjobb szándékkal is csak kitérőnek lehetett nevezni. Gabriel Allon személyes okokból kifolyólag határozatlan idejű szabadságot kért, magyarázta, és Izrael állam kormánya a tartózkodási helyét nem ismeri.

Ha komolyan meg akarják találni – ami nyilvánvalóan nem állt szándékukban akkor megtalálhatták volna a Narkis utcai lakásában pihenő Gabrielt, aki már átélt korábban hasonló megpróbáltatásokat, ezért tudta a megoldást: legjobb, ha lehúzott redőnyök mögött, szép csendben meghúzza magát az otthonában, és nem mond semmit.

Sérülései olyan komolyak voltak, hogy egyébként sem tudott volna mást tenni. A verésektől, amelyeket fogva tartóitól szenvedett el, és a mentés során történt autóbalesetben számos csontja eltört vagy megrepedt, arcán és testén több vágás keletkezett, és egész testét elborították a különböző zúzódások. Mellkasa annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudott enni, és két nappal hazatérése után azt is észrevette, hogy nem tudja mozgatni a fejét. A Cég orvosa elment hozzá, hogy megvizsgálja. Felfedezte, hogy egy korábban nem észlelt nyaki sérülés következtében álltak elő a tünetek, ezért Gabrielnek hosszú hetekig nyakmerevítőt kell hordania.

Két hétig egyáltalán ki sem szállt az ágyból. Bár hozzászokott már a gyógyulás és felépülés folyamatához, nyughatatlan természete miatt nem volt valami példás magaviseletű beteg. A hosszú órák során a saját ügyét kísérte figyelemmel. Olvasta az újságokat, és a nézte a híreket a tévében. Amikor az izraeli részvétel egyre nyilvánvalóbbá vált, felemelték szavukat az eddig nyugodt európai iszlám közösségek és áruló támogatóik az európai baloldalon. A londoni robbantások borzalmairól és Elizabeth Halton elrablásáról mindenki gyorsan megfeledkezett, és a rémületet gyorsan felváltotta az egész kontinensen végigsöprő kíváncsiság Elizabeth Halton kiszabadításának módszereit illetően. Samron elővigyázatosan megkötött egyezségei az európai igazságügyi minisztériumokkal és biztonsági szervezetekkel hamarosan meghiúsultak. Gabrielt ismét keresni kezdték. Hollandiában és Dániában Ibrahim Faváz halála miatt akarták kihallgatni, Nagy-Britanniában pedig az Elizabeth Halton-ügyben játszott szerepére voltak kíváncsiak.

Egy másik vihar is kitörni készült, amelyet azonban a Gabrielnek és csapatának sorozatos törvénysértéseivel elfoglalt világsajtó és emberjogi szervezetek teljesen figyelmen kívül hagytak. Izrael nyugati határán Hoszni Mubarak kormánya olyan nagy erőkkel és kegyetlen brutalitással számolt le az Allah Kardja gerjesztette lázadásokkal, ahogyan eddig is kezelte az iszlamistákat. A Cég értesülései szerint az iszlamisták és a hadsereg között összecsapások folytak szerte az országban, a Nílus-deltától Felső-Egyiptomig. Hírek érkeztek mészárlásokról, tömeges kivégzésekről, rendszeres kínvallatásokról és egy koncentrációs tábor felállításáról is a Nyugati-sivatagban, ahol ezrével tartották fogva vádemelés nélkül a radikálisokat. Egy hirtelenében készített Moszad-felmérés kimutatta, hogy Mubarak nagy valószínűséggel túléli a helyzetet, és Izraelnek – legalábbis egyelőre – nem kell nyugati határán egy iszlamista állammal konfrontálódnia. De mindezt milyen áron? Hiszen az elnyomás gerjeszti a radikalizmust, a radikálisok pedig terrorista akciókat követnek el.

Január közepére Gabriel annyira megerősödött, hogy föl tudott kelni az ágyból. Az orvos újra eljött hozzá, és miután alaposan megtapogatta a nyakát, úgy döntött, hogy leveheti a nyakmerevítőt. Gabriel, hogy ne figyeljen a még mindig előtte kavargó rettenetes eseményekre, nagy hévvel vetette bele magát az esküvői előkészületekbe. Ragyogó esküvői magazinokat lapozgatott, elmélyült beszélgetést folytatott Chiarával az esküvői menüről és virágkompozícióról, és órákon át ücsörgött vele a nappaliban. Kitűztek egy napot május közepére, és elkészítettek egy ideiglenes vendéglistát, amely hétszáz nevet tartalmazott. Kétórai vita után is csak hússzal sikerült csökkenteni a meghívottak számát. Egy héttel később, amikor a zúzódás Gabriel arcán már annyira felszívódott, hogy ki tudott menni az utcára, nyakukba vették a várost, hogy megfelelő termet találjanak az esküvő és a fogadás számára. A Dávid Király Hotel rendezvényszervezője, miután meghallotta, hogy hány fősre tervezik az eseményt, viccesen azt ajánlotta, hogy inkább béreljék ki a Teddy Kollek stadiont. Chiara egyáltalán nem tartotta mulatságosnak e megjegyzést, és egész úton hazafelé a férfi pimaszságát ecsetelte.

– Lehet, hogy ez mégsem jó így – kezdte Gabriel óvatosan.

– Hát persze! Már megint ide lyukadunk ki!

– Nem az esküvőről beszélek, hanem a méretéről. Talán jobb lenne egy kis, bensőséges szertartás szűk családi és baráti körben. Igazi barátokkal.

Chiara nagyot sóhajtott.

– Semmi sem tenne boldogabbá!

Február elejére Gabriel már nem bírt magával. Egyik délelőtt tíz órakor kilépett a Narkis utcai házból, és elhajtott az Izrael Múzeumhoz, hogy megnézze, van-e valami elfekvő darab, amivel elüthetné az idejét. Az európai festészet részlegvezetőjével folytatott rövid megbeszélés után egy gyönyörű Rembrandt-táblával tért haza, amely a Szent Péter a börtönben címet viselte. A tábla szerkezetileg teljesen ép volt, csak apróbb javításokra és friss lakkozásra szorult. Az üresen álló másik hálószobában rendezte be műhelyét, de Chiara panaszkodott az oldószerek bűze miatt, és arra kérte, hogy költöztesse át az egész műhelyt egy rendes műterembe. Gabriel talált is hamarosan egy megfelelőt a Hinnom-völgyre néző művészkolóniában, és egy hét múlva az új helyszínen bele is fogott a munkába.

A Rembrandttal napjai végre beálltak a normális kerékvágásba. Korán reggel érkezett a műterembe, és délig restaurált. Aztán a Chiarával eltöltött kényelmes ebédszünet után visszatért a műterembe, és addig dolgozott tovább, amíg megfelelő volt a fény. Hetente egyszer-kétszer megrövidítette a délutáni munkát, és egész Jeruzsálemen átvezetve fölhajtott a Herzl-hegyen fekvő pszichiátriai intézetbe, hogy egy kis időt töltsön Leával. Már hónapok óta nem látta egykori feleségét, aki az első három alkalommal meg sem ismerte. A negyedik látogatása alkalmával azonban a nevén szólította, és arcát csókra tartotta. Gabriel kitolta a tolószékes asszonyt a kertbe, és letelepedtek egy olajfa alá. Ez az olajfa ugyanaz volt, amelyet Gabriel akkor látott álmában, amikor az Allah Kardja fogságába került. Volt felesége megérintette az arcát. Összeégett bőrének hideg volt a tapintása.

– Már megint harcoltál. Gabriel lassan bólintott.

– A Fekete Szeptemberrel? – kérdezte.

– Az már nagyon régen volt, Lea. Az a csoport már nem létezik.

Felesége rápillantott Gabriel festékfoltos kezére.

– Újra festesz?

– Restaurálok.

– Kicsit dolgoznál rajtam is, ha majd befejezed?

Könnycsepp gurult le Gabriel arcán. Lea elmorzsolta, és ismét a férje kezére nézett.

– Miért nem viseled a karikagyűrűd?

– Mert még nem vagyunk összeházasodva.

– Meggondoltad magad?

– Nem, Lea, nem gondoltam meg magam.

– Akkor meg mire vársz? – Az asszony hirtelen elfordította a fejét, és a fény egyszerre kihunyt a tekintetéből. – Nézd a havat, Gabriel! Hát nem gyönyörű?

Gabriel fölállt, és visszavitte Leát az épületbe.

JERUZSÁLEM

Hatalmas felhőszakadásban hajtott hazáig, és amikor belépett a lakásába, az orrát sült csirke és Gilá Samron híres marokkói fűszerezésű padlizsánjának illata csapta meg, az asztalt pedig négy főre terítették. Az alacsony, törékeny, szomorú szemű és rakoncátlanul ősz hajú nő esküvői ruhák fényképeit lapozgatva ücsörgött a kanapén Chiara mellett. Gabriel odahajolt hozzá, és megcsókolta orgonaillatú, selymes bőrét.

– Hol van Ari? – kérdezte Gabriel.

Az asszony az erkély felé mutatott.

– Gabriel! Mondd meg neki, hogy ne dohányozzon annyit! Te vagy az egyetlen, akire hallgat.

– Valakivel bizonyára összekeversz, Gilá! A férjed híres arról, hogy csak azt hallja meg, amit akar. Én lennék az utolsó, akire hallgat.

– Ari nem ezt mondja! Mesélt nekem a londoni veszekedésetekről. Azt mondta, meg se próbált lebeszélni arról, hogy te magad vidd el a váltságdíjat, mert látta, hogy megmakacsoltad magad.

– Okosabb lett volna, ha megfogadom a tanácsát.

– Akkor az amerikai lány már nem élne. Nem, Gabriel! Bármit mondjanak most rólad Londonban és Amszterdamban, nagyon helyesen cselekedtél! Miután elül a vihar, észhez térnek majd, és köszönetet mondanak neked.

– Biztos vagyok benne, hogy úgy lesz, ahogy mondod, Gilá.

– Na, menj és ülj le vele! Azt hiszem, kicsit búskomor. Nem könnyű megöregedni.

– Ne is mondd!

Gabriel töltött magának egy pohár vörösbort, és kivonult vele az erkélyre. Samron a csíkos napernyő alatt álló kovácsoltvas székben ült, és az eukaliptuszfa leveleiről lecsurgó esőcseppeket figyelte. Gabriel kivette a kezéből a cigarettát, és a korlát fölött kipöckölte a nedves járdára.

– Ebben az országban törvényszegésnek számít a szemetelés! Hol voltál?

– Te mondd meg!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nyomoztatok utánad?

– Én nem mondok semmit. Tudom, hogy követtetsz, ezért ez puszta tényközlés volt.

– Az, hogy itthon vagy, még nem jelenti azt, hogy biztonságban lehetsz. Túl sok ellenséget szereztél ahhoz, hogy csak úgy, testőrök nélkül járkálj! Ahhoz pedig végképp eleget, hogy ne engedhess meg magadnak egy olyan műtermet, ahová szabad szemmel is be lehet látni, és ami ráadásul az óvárosra néz!

– Chiara nem engedi meg, hogy itthon dolgozzam – válaszolta Gabriel, miközben letelepedett Samron mellé. – De miért is mérgelődsz? Azért, mert a műteremből az óvárosra nyílik kilátás, vagy azért, mert dolgozom, és nem neked?

Samron feltűnően újabb cigarettára gyújtott, de nem szólt egy szót sem.

– A restaurálás segít, Ari. Mindig segít. Segít felejteni.

– Felejteni, de mit?

– Három ember megölését a Hyde Parkban. Egy másik leterítését a Westminster gyepén, és Izsák kivégzését az essexi szántóföldön. Folytassam?

– Szükségtelen. És mi lesz, ha befejezed a Rembrandtot? Mi lesz azután?

– Örülök, hogy egyáltalán életben vagyok, Ari! Mindenem fáj. Hadd épüljek fel egy kicsit! Hadd élvezzem az életet pár napig, mielőtt újra beráncigálnál a Céghez!

Samron az esőt figyelte, és némán elszívta a cigarettáját. Az elkötelezett vallástagadó Samron az idő múlását nem a zsidó ünnepekkel, hanem a természetben bekövetkező változásokkal, a legutóbbi esővel, a galileai növények virágba borulásával, az őszi szél beköszöntésével mérte. Gabriel úgy látta, most éppen azon tűnődik, vajon hány ilyen ciklust ér még meg.

– Londoni követünk kapott egy vicces levelet ma reggel a brit belügyminisztériumból.

– Hadd találjam ki, mi van benne! Szeretnék, hogy tanúskodjam az Elizabeth Halton-ügy tisztázására létrehozott bizottság előtt.

Samron bólintott.

– Mi előre megmondtuk a briteknek, hogy a hivatalos meghallgatásokat a mi részvételünk nélkül kell lefolytatniuk. A vatikáni ügy után nem engedhetjük, hogy a kongresszus előtti vallomásodat még egyszer lejátsszák. Egyetlen nyomós ok miatt teheted a lábad angol földre: átvenni a lovagi címedet. – Samron elmosolyodott. – El tudod képzelni a helyzetet?

– Kelet-London lángba borulna. De akkor most mi lesz az MI5-os és MI6-es kapcsolatainkkal? Nem fognak megfagyni, ha visszautasítom az együttműködést?

– Épp ellenkezőleg! Az utóbbi napokban mindkét szolgálat vezetőjével tárgyaltunk, és mind a ketten kijelentették, hogy egyáltalán nem szeretnének téged tanúként Angliában látni. Graham Seymour egyébként üdvözletét küldi.

– Van más ok is, ami miatt távol maradhatok Londontól. Ha beleegyezem, hogy tanúskodom, a nyomozás minden bizonnyal ránk és az izraeliek felelősségére irányulna. Ha távol maradok, kénytelenek lesznek az igazi problémával szembenézni.

– Az pedig?

– Londonisztán. Hagyták, hogy a fővárosuk melegágya, spirituális mekkája, biztos menedéke legyen mindenféle iszlamista terroristának, és ez mindannyiunkat fenyeget.

Samron egyetértően bólintott, majd Gabrielre nézett.

– Mi egyébbel foglalkoztál még azon kívül, hogy tisztogattad a Rembrandtot, és látogatást tettél Leánál a Herzl-hegyen?

– A kis megfigyelőid, úgy látom, részletesen beszámolnak mindenről!

– Mivel parancsot kaptak rá. Hogy van Lea?

– Néha nagyon tiszta az elméje. Sokszor sokkal tisztábban látja a dolgokat, mint én. Mindig is élesebb szeme volt az enyémnél.

– Kérlek, ne mondd, hogy megint begyulladtál!

– Épp ellenkezőleg! A megfigyelőid nem tájékoztattak arról, hogy éppen helyszínt keresek?

– Dehogynem. Utólagos engedelmeddel megkértem a Sabakot, hogy tervezze meg az eseményhez szükséges biztonsági intézkedéseket. Szerintem annyi lesz belőle, hogy a dolog nem is fog esküvőre emlékeztetni. – Komótosan elnyomta a cigarettáját. –Fontolóra vennéd egy öregember tanácsát?

– Boldogan.

– Talán valamivel kisebbet és bensőségesebbet is tervezhetnétek Chiarával.

– Már megtettük.

– Kitűztétek a napját is?

Gabriel elmondta.

– Május? Miért vártok májusig? Hát semmit sem tanultál ebből az ügyből? Gabriel! Az élet értékes és nagyon rövid! Májusban már talán nem is leszek életben!

– Sajnálom, addig még ki kell bírnod, Ari! Chiarának időre van szüksége az előkészületekhez. Annál hamarabb nem fog menni.

– Előkészületekhez? Miféle előkészületekhez? Mi az egészet egy délután alatt rendbe raknánk!

– Az esküvő nem művelet, Ari!

– Ezt meg ki mondja?

– Chiara.

– Dehogynem művelet. – Öklével a szék karfájára csapott. – Chiara megelégelte már az állandó bizonytalankodásodat és hülyeségeidet. Én a helyedben a kezembe venném a dolgot, és meglepném.

– De ő olasz zsidó, Ari! Elég tűzrőlpattant menyecske, és nem szereti a meglepetéseket.

– Minden nő szereti a meglepetéseket, te szamár!

Gabrielnek be kellett ismernie, hogy tetszik neki az ötlet.

– De szükségem van segítségre!

– Akkor adunk neked segítséget.

– Honnan?

Samron elmosolyodott:

– Buta gyerek!

Ők álltak a sötét szolgálat sötét oldalán; ők voltak azok, akik végrehajtották mindazt, amit mások nem akartak vagy nem mertek megtenni, de a Különleges Ügyosztály fennállása óta még egyetlenegyszer sem szerveztek esküvőt, legalábbis nem igazit.

Másnap reggel a Saul király út 456C jelzésű szobájában, Gabriel föld alatti vackán gyűltek össze. Jákov, Josszi, Dina és Rimona, Mordeháj és Oded, Mihail és Eli Lavon. Gabriel a helyiség végébe sétált, és kitette Chiara fényképét a falitáblára.

– Mához tíz napra feleségül fogom venni ezt a nőt. Az esküvőre mindent elő kell teremteni, amit szeretne, de nem szabad, hogy bármit megtudjon vagy gyanakodni kezdjen. Nagyon gyorsan kell dolgoznunk, és nem hibázhatunk!

Mint minden szokásos művelet, ez is információgyűjtéssel kezdődött. Alaposan átnyálazták Chiara magazinjait, és gondosan kikérdezték Gabrielt mindenről, amit Chiara mondott. Megrettenve a Gabrieltől kapott információk értéktelenségétől Dina és Rimona másnapra ebédet beszélt meg Chiarával egy előkelő tel-avivi étteremben. Enyhén becsiccsentve érkeztek vissza a Saul király útra, de minden információt kihúztak belőle, amiből ki tudtak indulni.

Másnap reggel a személyzeti osztály tisztviselője ébresztette őket, aki közölte Chiarával, hogy orvosi papírjai már rég lejártak. Hozzátette, hogy aznap délelőttre még van a Cégnél egy szabad időpont. Vele tudna-e menni azonnal egy teljes kivizsgálásra a Saul király útra? Mivel semmi egyéb dolga nem akadt aznapra, Chiara beleegyezett a kérésbe, ezért délelőtt tízre már a Cég két alkalmazottja is alapos vizsgálatnak vetette alá, ám egyikük nem orvos volt, hanem szabó. Őt kevéssé érdekelte Chiara vérnyomása és pulzusa, annál inkább foglalkoztatta a kar- és lábhossza, a csípő- és mellmérete. Később, a délután folyamán a szabó lement Gabriel 456C jelzésű irodájába, hogy megkérdezze, hagyjon-e fegyvernek helyet a ruhán. Gabriel azt válaszolta, nem szükséges.

Három nappal a határidő lejárta előtt mindent előkészítettek, egyet kivéve: a menyasszonyt. A hadművelet e részére Gabriel magát Gilá Samront kérte meg, aki még aznap este telefonált Chiarának, és arról érdeklődött, hogy részt tudnának-e venni a férje születésnapi buliján szombat este, Tiberiasban. Chiara Gabrielt meg sem kérdezve rögtön igent mondott, és csak a vacsoraasztalnál osztotta meg párjával a hétvégi program részleteit.

– Hány éves is most?

– Ez féltve őrzött államtitok, de azt suttogják, hogy már a Római Birodalom elleni lázadásban is részt vett.

– Te tudtad, hogy márciusban van a születésnapja?

– Hogyne! – válaszolta Gabriel gondolkodás nélkül. Samron születésnapja csak augusztusban volt, de az egyetlen ember, aki megpróbált neki meglepetés bulit szervezni, azóta is sántít. Chiara azonban erről nem tudott. Chiara semmit sem tudott.

Egész álló héten esett az eső. Ez előre nem látható körülmény volt, amivel nem terveztek, de szombat délelőttre gyönyörűen kisütött a nap, és a friss levegő mandulafenyőtől, jázmintól és eukaliptusztól illatozott. Sokáig aludtak, majd kényelmesen megreggeliztek a balkonon. Néhány dolgot összekészítettek az utazótáskájukba, aztán útnak indultak Galilea felé.

Gabriel a parti síkságon Báb el-Vád felé hajtott, majd észak felé fordult a Jezréel völgye irányába, ahol néhány percre megálltak, hogy megiddói albérleténél fölvegyék Eli Lavont. Innen egyenest folytatták útjukat Tiberias felé. Samron mézszínű villája néhány kilométerre feküdt a várostól egy szirten, amelyről a Galileai-tengerre nyílt kilátás. A ház bejárata előtti meredek autófeljárón jó húsz autó sorakozott már, és az utcafronti udvaron egy diplomata-rendszámos, nagyméretű Suburban is parkolt. Adrian Carter és Sarah Bancroft Samron teraszának korlátjához támaszkodva Uzi Navottal és Bellával cseverészett.

– Gilá nem említette, hogy Carter is jön!

– Biztosan elfelejtette.

– Hogy lehet megfeledkezni egy olyan fontos személyről, mint a CIA igazgatóhelyettese, aki egyenesen Washingtonból érkezett? Sarah meg mit keres itt?

– Chiara! Gilá már nem fiatal, nehezen mozog az agya.

Gabriel gyorsan kiszállt az autóból, nehogy Chiara még egy kényelmetlen kérdést tehessen föl. A sporttáskát kivette a csomagtartóból, és fölkísérte Chiarát a lépcsőn. Gilá a hallban várta az érkezőket. A tágas helyiségekből kivitték a bútorokat, és nagy, kerek asztalokat állítottak a helyükre. Chiara csak ámuldozott a dekoráción és a gyönyörű virágkompozíciókon. Gilá mellett elhaladva kiment az erkélyre, ahol szép sorban száz széket állítottak fel egy virágokkal díszített hüpe körül. Chiara a csodálkozástól eltátotta a száját, és értetlenkedve fordult Gabrielhez.

– Mi folyik itt?

Gabriel fölemelte a táskát, és csak annyit válaszolt:

– Ezt fölviszem a szobánkba.

– Gabriel Allon, gyere vissza rögtön!

Chiara gyorsan utána iramodott, és a folyosón végigszaladva a szobájukig követte Gabrielt. Amikor belépett a szobába, megpillantotta az ágyra fektetett menyasszonyi ruhát.

– Istenem, Gabriel, te meg mit műveltél?

– Remélem, hogy jóvátettem az összes hibámat.

Chiara a nyakába ugrott, és összevissza csókolta a férfit, majd beletúrt a hajába.

– Olyan, mint a szénaboglya. Mit tegyek?

– Kitűnő fodrászt hozattunk Tel-Avivből.

– De mi lesz a családommal?

Gabriel az órájára nézett.

– Bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

– És a gyűrűk?

Gabriel a mellényzsebéből előhúzott egy ékszerdobozt, és nyitott fedéllel Chiara elé tartotta.

– Gyönyörűek! Te mindenre gondoltál!

– Az esküvő egy művelet.