Könyv 33

– Te meg a csapatod fantasztikus munkát végeztetek – mondta Adrian Carter.

– Miről beszélsz?

– Az esküvőről, természetesen. Kár, hogy a londoni művelet nem ment ennyire simán.

– Ha simán megy, soha nem szerezzük vissza Elizabethet.

– Ez igaz.

Termosszal a kezében egy pincér lépett az asztalukhoz, és kávét töltött Carternek. Gabriel megfordult a székén, és a reggeli napsütésben szikrázó történelmi városrészt figyelte. Hétfő reggel volt. Carter hét órakor azzal hívta föl a lakásában, hogy véletlenül szabad reggelire. Tudván, hogy Carter soha semmit nem bíz a véletlenre, Gabriel rögtön beleegyezett, hogy a Dávid Király Hotelben reggelizzenek.

– Adrian! Miért vagy még mindig Jeruzsálemben?

– Hivatalosan azért, mert a helyi CIA-irodánk népes gárdájával tárgyalok. Nem hivatalosan pedig azért maradtam, hogy találkozhassam veled.

– Sarah is itt van még?

– Nem, tegnap elutazott. Szegénykémnek rendes járattal kellett mennie. – Carter ajkához emelte a kávéscsészét, de anélkül, hogy belekortyolt volna, Gabriel arcát vizsgálta. – Történt köztetek bármi, amiről tudnom kellene?

– Nem, Adrian. Sem most, sem a korábbi művelet során nem történt köztünk semmi. – Gabriel megkavarta a joghurtját. – Csak azért maradtál Jeruzsálemben, hogy megtudd, ágyba bújtam-e az egyik ügynököddel?

– Ugyan már.

– Akkor miért vagy még mindig itt, Adrian?

Carter belenyúlt finom zakója zsebébe, kivett belőle egy borítékot, és átnyújtotta Gabrielnek. A borítékot nem címezték meg, de Gabriel a hátoldalán megpillantotta a Fehér Ház egyszerű betűkkel nyomtatott lógóját.

– Ez meg micsoda? Meghívó egy fehér házi grillpartira?

– Üzenet az Amerikai Egyesült Államok elnökétől – pontosította Carter.

– Azt én is látom, Adrian. De miről szól a levél?

– Nem szokásom mások leveleit elolvasni.

– Pedig kellene.

– Azt hiszem, az elnök azért írt neked, hogy köszönetet mondjon a londoni akciódért.

– Az is elég lett volna, ha egy hónappal ezelőtt, amikor épp nagy bajban voltam, nem szólal fel nyilvánosan.

– Higgy nekem, Gabriel! Ha nyilvánosan kiállt volna melletted, sokkal nagyobb bajba kerülsz. Az ilyesfajta dolgok szép csendesen elülnek, és az a legjobb, ha ezt nyugodtan kivárjuk.

Hirtelen felhő kúszott a nap elé, amitől a hőmérséklet pár fokkal hidegebbnek tűnt. Gabriel kinyitotta a borítékot, gyorsan átfutotta a levelet, majd bedugta a zsebébe.

– Mi áll benne?

– Ez magánlevél, Adrian. A tartalma csak rám tartozik.

– Helyes.

– Te is kaptál?

– Mármint levelet az elnöktől? – Carter a fejét rázta. – Igazság szerint jelenleg eléggé ingatag a helyzetem. Nem furcsa? Visszaszereztük Eliza-bethet, most pedig hajszát indítanak ellenünk.

– Ez is elmúlik egyszer, Adrian.

– Tudom, de ettől a jelen helyzetben még nem érzem magam sokkal jobban. Van Langleyben néhány ifjú titán, aki úgy gondolja, már túl régóta ülök a székemben. Azt állítják, hogy talajt vesztettem, és nem lett volna szabad a műveletet ilyen mértékben átengedni neked.

– Megfordult a fejedben, hogy lemondasz?

– Soha – felelte Carter nagyon határozottan. – A világ túl veszélyes ahhoz, hogy átengedjem az ifjú titánoknak. Addig maradok, míg a terrorizmus ellen meg nem vívjuk a csatát.

– Remélem, jók a gének a családodban.

– A nagyapám száznégy évet élt.

– Mi a helyzet Sarah-val? Remélem, semmilyen módon nem esett bántódása!

– Nem igazán, hiszen a részvételéről alig néhány ember tudott – válaszolta Carter.

A nap előbújt a felhők mögül, ezért Gabriel felvette nagy lencsés napszemüvegét. Carter ismét a zakója zsebébe nyúlt, és újabb borítékot húzott ki belőle.

– Ezt Robert Halton küldi, viszont ennek a borítéknak ismerem a tartalmát.

Gabriel kinyitotta a borítékot, és kihúzott belőle egy tízmillió dolláros csekket, amely az ő nevére szólt.

Gabriel magánál tartotta a levelet, de a csekket visszaadta Carternek.

– Biztosan jól meggondoltad? – kérdezte Carter.

– Nincs szükségem Halton pénzére, Adrian.

– Megdolgoztál érte. Kétszer is kockára tetted az életedet, hogy megmentsd a lányát.

– Ez a munkánk, Adrian! Mondd meg neki, hogy köszönöm, de nem, köszönöm.

Carter az asztalon hagyta a csekket.

– Van még a zsebedben egyéb is, Adrian?

Carter tekintetét a régi városfal felé fordította.

– Van egy nevem.

– A Szfinx?

Carter bólintott. A Szfinx.

A már eddig is nagyon csendesen beszélő Carter hangja az alig hallható tartományba süllyedt. Carter, mielőtt Izraelbe érkezett, rövid időre megállt Dél-Franciaországban. No nem azért, hogy vakációzzon – szeptember 11-e óta nem volt szabadságon –, hanem hogy egy műveletet hajtson végre. A művelet célpontja nem akárki volt, hanem maga Rasíd bin Szultán herceg, aki játszani érkezett a Riviérára. A monacói kaszinókban egész éjjel játszó herceg vagyonokat vesztett, amit a puritán érzelmű Carter felettébb visszataszítónak talált. Amikor a herceg korán reggel meglehetősen ittas állapotban a nizzai repülőtérre érkezett, ott találta Cartert és CIA-ügynökökből álló csapatát, akik kényelemben várták 747-es magánrepülőjén. Carter egy aktát nyújtott át a dühbe gurult hercegnek, amelyben ő beszámolót olvashatott számos bűnéről, többek között az al-Kaida, a külföldi harcosok, az iraki szunnita lázadók és az Egyesült Államok elnökének keresztlányát elrabló Allah Kardja finanszírozásáról is. Carter két célállomást jelölt meg a hercegnek: Rijádot vagy a Guantánamói-öblöt.

– Ez egészen olyan, mintha mi csináltunk volna? –fűzte hozzá Gabriel.

– Igen, az egész művelet nagyon moszados volt.

– Fogadjunk, hogy a herceg Rijadba kívánt inkább menni!

– Ez volt egész monacói tartózkodása alatt az egyetlen jó húzása.

– A hazaút mibe került neki?

– Egy névbe. Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a névvel. Az egyik lehetőség az, hogy egyiptomi kollégáinkkal együttműködve az Egyesült Államokban állítjuk bíróság elé a fickót. Ha ezt az utat követjük, akkor emberünk rács mögé kerül ugyan, de nagy árat kell fizetnünk érte. A tárgyalás felszínre hozhatja az egyiptomi titkosszolgálathoz fűződő viszonyunkat. Emellett lesz még egy Allah Kardja-foglyunk, akit nyilvánvalóan vissza akarnak majd szerezni, ami újabb amerikai életekbe kerülhet.

– Ezt pedig nem akarjuk – bólintott rá Gabriel.

– Pontosan – mondta Carter. – Ezért a másik lehetőséghez kell folyamodnunk: szép csendben elintézzük az ügyet.

– Ami inkább a mi módszerünk.

– Így van.

Gabriel kinyújtotta a tenyerét. Carter megint kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzott egy darab papírt. Gabriel elolvasta, majd elmosolyodott.

– El tudnád intézni, hogy lelépjen a színről? – kérdezte Carter.

– Nem hiszem, hogy problémát jelentene, csak egy kis pénzt kell szétszórnom Kairóban, hogy biztosan sikerüljön.

Carter felemelte Halton csekkjét.

– Ennyi elég lesz rá?

– Még túl sok is. De mit kezdjek a maradékkal?

– Tartsd meg!

– Megölhetem a herceget is?

– Talán majd máskor – válaszolta Carter.

– Kérsz még kávét?

63

CIPRUS

Három nap múlva indult el Jeruzsálemből Ciprusra. Chiara könyörgött, hogy vigye magával, de Gabriel nagyon határozottan elutasította. Egy feleséget már elveszített, a másikat meg akarta óvni a veszélytől.

Gideon Argov néven, izraeli útlevéllel érkezett a szigetre, és a vámtisztviselőnek azt mondta, hogy utazása célja a pihenés. Miután átvette Mercedes bérautóját, amelybe csak tüzetes átvizsgálás után ült be, elindult a fehérre meszelt tengerparti villa felé. Vazir al-Zajjat érkezésének csak hozzávetőleges időpontját közölte, ezért Gabriel útközben megállt egy kis faluban, ahol vásárolt magának három napra elegendő élelmet.

A március szokatlanul meleg volt, ezért az egész első napot a Földközi-tengerre néző teraszon töltötte. Kicsit furdalta a lelkiismeret, amiért nem hozta magával Chiarát. A második napon már nagyon unatkozott, ezért az interneten művészboltokat kezdett keresgélni. Talált is egyet néhány mérföldnyire a tengerparton. Miután megvásárolta a kellékeket, az egész délutánt a villa megrajzolásával töltötte. A harmadik nap délutánján épp egy tengeri tájképen dolgozott, amikor megpillantotta al-Zajjat larnacai út felől érkező autóját.

Beszélgetésüket a melengető napon sütkérezve, a teraszon folytatták. Al-Zajjat szép lassan eltüntetett egy üveg whiskyt, Gabriel pedig limonádét kortyolgatott. Hosszú ideig csak az egyiptomi belpolitikai helyzet általánosságairól beszélgettek, de ahogy kezdett alkonyodni, Gabriel rátért arra, hogy miért kérte meg al-Zajjatot a ciprusi útra: elmondta neki a nevet, amelyet egy héttel azelőtt Adrian Carter adott meg neki a jeruzsálemi szállodában. Al-Zajjat a név hallatán csettintett egyet, és belekortyolt az italába.

– Már egy ideje gyanakszunk a professzorra.

– Egy könyvön dolgozik, ezért az egész tavalyi évet Párizsban töltötte valami Muzulmán Tanulmányok Intézete nevű szervezetnél. Az intézet, amelyet részben Rasíd herceg pénzel, jól ismert dzsihádista tevékenységéről. A professzor karácsony másnapján érkezett meg Kairóba, ahol azóta az Amerikai Egyetemen tanít.

– Gondolom, szeretné, ha a professzor hosszabb kutatói szabadságra menne.

– Mondjuk állandó szabadságra.

– Az pénzbe fog kerülni.

– Higgye el, Vazir, a pénz nem számít.

– Mikor akarja végrehajtani?

– Tavasz végén, míg nem fordul túl melegre az idő.

– Csak egyet kérek! Tiszta munkát végezzen! Nem akarok felfordulást a városban.

Al-Zajjat egy óra múlva félmillió dollárt tartalmazó aktatáskával hagyta el a villát. Másnap reggel Gabriel elégette a vázlatait, és hazarepült Chiarához.

64

KAIRÓ

A kairói Intercontinental portásának végigfutott a hátán a hideg, amikor végignézte a vendéglistát. Biztosan csak valami hiba csúszott a szobafoglalási rendszerbe, gondolta Katubi úr, hitetlenkedve bámulva a kezében tartott lapot. Ez bizonyára egy másik Herr Johannes Klemp lesz. Ő biztosan nem jönne ide még egyszer! Valami félreértés történt. Azonnal fölkapta a telefont, és fölhívta a szobafoglalást, hogy megtudja, a vendégnek van-e különleges kérése. A lista olyan hosszú és részletekbe menő volt, hogy a lány három teljes percen át sorolta.

– Mennyi ideig szándékozik itt tartózkodni? –Egy hétig.

– Értem…

Letette a telefont, és a délelőtt hátralevő részében azon morfondírozott, hogy kivesz egy hét szabadságot. Végül úgy döntött, hogy gyávaság volna meghátrálni a feladat elől, a kollégáira pedig fölösleges terheket róna ezzel. Így aztán délután fél négykor hátrakulcsolt kézzel, a halálra készülő mártír fejmozdulatával ott szobrozott a szálloda impozáns halljában. Herr Klemp talpig feketében, ősz hajába tolt napszemüveggel viharzott be a forgóajtón.

– Katubi! – kiáltotta örvendezve, és szuronyként előreszegezett kézzel közeledett a rendíthetetlenül álló portás felé. – Nagyon reméltem, hogy itt találom!

– Van néhány dolog Kairóban, Herr Klemp, ami sohasem változik.

– Pontosan ezt szeretem ebben a helyben. Olyan mélyen beleivódik az emberbe.

– Mint a por. Ha bármit tehetek azért, hogy itt-tartózkodását még emlékezetesebbé tegyem, csak keressen meg!

– Megkeresem.

– Ebben biztos vagyok.

Katubi úr és csapata felkészült a panaszáradatra, a kirohanásokra és az egyiptomi vendéglátás alkalmatlanságáról szóló előadásokra, Herr Klemp érkezésének másnapjára azonban Katubi úr már világosan látta, hogy német vendége gyökeresen megváltozott. A Tahrir térre és az Amerikai Egyetemre néző emeleti, északi fekvésű, egyszerű lakosztályról kijelentette, hogy földi paradicsom. A szobaszervizről áradozva beszélt. Reggelente még hűvösben sétált a városban, délután a szálloda úszómedencéje mellett heverészett, naplementekor pedig visszavonult a szobájába. Katubi úr szinte már vágyott a régi Herr Klemp után, aki lehordta a szobalányokat, mert rosszul ágyaztak neki, aki kirohanást rendezett a mosoda ellen, mert szerinte tönkretették a ruháit. Mostanra csak az elégedett vendég alig észrevehető jelenléte maradt.

Elutazása előtti nap Herr Klemp vacsoraöltözetben pontban fél hétkor megjelent a szálloda halljában. Megkérte Katubi urat, hogy este nyolcra foglaljon asztalt az egyik zamáleki francia bárban, majd sarkon fordult, és a forgóajtón át eltűnt a kairói alkonyatban. Katubi úr szemmel kikísérte a távozó vendéget, majd a telefon után nyúlt. Még nem tudta, hogy Herr Klem-pet ekkor látja utoljára.

Az ezüstszürke Mercedes a Muhammad utcán, az Amerikai Egyetem parkolójától látótávolságra állt. A kormány mögött Mordeháj várakozott. Mellette ujjaival idegesen dobolva Mihail ült. Gabriel rövidesen beszállt hátra, és finoman becsukta az ajtót. Mihail annak ellenére dobolt tovább, hogy Gabriel megkérte, hagyja végre abba.

Öt perc múlva Mihail megszólalt:

– Ott a vad!

Gabriel figyelte, ahogy a magas, európai ruházatot viselő egyiptomi férfi néhány piasztert nyom a núbiai gondnok markába, majd beszáll egy Fiatba. Harminc másodperc múlva elhaladt mellettük a Tahrir tér irányába. A tér előtti lámpa pirosra váltott, a Fiat ezért megállt. A Szfinx törvénytisztelő ember volt.

– Most! – szólt Gabriel.

Mihail Gabriel felé nyújtotta a detonátor kapcsolóját.

– Biztosan nem akarod inkább te?

– Csak csináld, Mihail, mielőtt a lámpa átvált! Mihail megnyomta a gombot. A fejtámlába helyezett robbanóanyag ragyogó, fehér villanással fölrobbant. Mihail újra elkezdett dobolni a combján. Mordeháj sebességbe tette az autót, és elindult a Sínai-félsziget felé.