Könyv egy

Ali Maszúdi volt az, aki tudtán kívül kizökkentette Gabriel Allont rövid és zaklatott visszavonultságából. Igen, Maszúdi, a nagy Európa-barát entellektüel és szabadgondolkodó, aki pillanatnyi pánikrohamában megfeledkezett róla, hogy az angolok az út bal oldalán vezetnek. Maszúdi halálához egy bloomsburybeli esőmosta októberi este szolgáltatta a díszletet. Az alkalom Palesztina, Irak és a térség első Béke– és Biztonságpolitikai Fórumának záróülése volt. A konferenciát a kora reggeli órákban indították útjára nagy remények és harsonaszó mellett, a nap végére azonban a színvonal egy középszerű színtársulat vándorprodukciójának a szintjére süllyedt. Még a tüntetők is, akik abban a reményben érkeztek a helyszínre, hogy részesei lehetnek a vibráló reflektorfénynek, még ők is észrevették, hogy ugyanazt az unalomig ismert forgatókönyvet játsszák végig. Tíz órakor elégették az amerikai elnök képmását. Az izraeli miniszterelnökét tizenegykor merítették bele a tisztító lángokba. Ebédidőtájt volt egy kis cirkusz a szaúdi nők jogai körül, s közben özönvízszerű eső esett, amitől a Russell Square egy rövid időre tóvá változott. Nyolc harminckor, amikor a fórum utolsó szekciója is lezárult, dermedten indult meg a kijáratok felé az a két tucat ember, a leginkább tűrőképesek, akik egész végig jelen voltak. A szervezők vajmi kevés érdeklődést tapasztaltak a rendezvény következő ősszel esedékes megismétlése iránt. Egy díszletmunkás bújt elő, hogy eltávolítson a szónoki emelvényről egy plakátot, amelyen az állt: GÁZA FELSZABADULT – HOGYAN TOVÁBB? A reggeli első résztvevő, aki felszólalt, Szájjid volt a Londoni Közgazdaság-tudományi Egyetemről, az öngyilkos merénylők védelmezője, az al-Kaida apologétája. Őt követte a szigorú Chamberlain Cambridge-ből, aki úgy beszélt a palesztinokról és a zsidókról, mintha azok még mindig csupán a szürke öltönyös külügyesek számára jelentenének problémát. A megbeszélés során az idősödő Chamberlain afféle válaszfalat jelentett a lobbanékony Szájjid és a szerencsétlen Rachel között, akit az izraeli nagykövetség küldött, s akit állandóan lehurrogtak és kifütyültek, ahányszor csak kinyitotta a száját. Chamberlain most igyekezett magára ölteni a békéltető szerepét, miközben Szájjid loholt a kijárat felé Rachel után, és gúnyos megjegyzéseket tett a lányra, hogy már nem sokáig játszhatja a gyarmatosítót. Ali Maszúdi, a Brémai Egyetem globális kormányzással és társadalomelmélettel foglalkozó professzora állt fel utolsóként. Jellemző, jegyezték volna meg féltékeny kollégái. A közel-keleti tudományok belterjes világában ugyanis köztudott volt, hogy Maszúdi nem egykönnyen távozik a színpadról. Palesztiniai születésűként, jordán útlevelével s európai neveltetésével, tanulmányaival Maszúdi professzor a világ szemében maga volt a testet öltött megfontoltság. Arábia fényes jövője, így hívták. A haladás legfőbb képviselője. Mindenki tudta róla, hogy nagy általánosságban bizalmatlanságot táplál a vallással, különösképp a militáns iszlámmal szemben. Az újságok vezércikkeiben, az előadótermekben és a televízióban rendeltetésszerűen kesergett az arab világ működésképtelenségén. A megfelelő oktatás hiányán. Azon, hogy az arabok valamennyi problémájuk miatt az amerikaiakat és a cionistákat hibáztatják. A legutolsó könyve felért az iszlám reformációra szólító felhívással. A dzsihádisták eretneknek bélyegezték. A mérsékeltek kijelentették, hogy a bátorsága csak Martin Luther Kingéhez fogható. Aznap délután – Szájjid legnagyobb megdöbbenésére – Maszúdi azzal érvelt, hogy a labda egyértelműen a palesztinoknál van. Amíg a palesztinok nem számolják fel a terror intézményét, mondta Maszúdi, addig nem várhatjuk el az izraeliektől, hogy akár egy centimétert is feladjanak a Nyugati Partból. Ne is tegyék. Szentségtörés, kiáltott fel erre Szájjid. Eretnekség. Maszúdi professzor jól megtermett ember volt, valamivel több, mint száznyolcvan centi magas, és túlontúl jóképű ahhoz, hogy befolyásolható fiatal hölgyek közvetlen közelében végezze a munkáját. Sötét, hullámos haja volt, széles, erőteljes arccsontja és szögletes álla, mély bevágással a közepén. Mélyen ülő barna szeme komoly, bizalomgerjesztő értelmet adott az arcának. Ahogy most volt öltözve – kasmír sportzakó, krémszínű magas nyakú pulóver –, az európai entellektüel mintapéldányának tűnt. Keményen dolgozott rajta, hogy ezt a képet sugározza magáról. Megfontolt mozdulatokkal egymás után pakolta el papírjait és tollait az utazásoktól megviselt irattáskájába, majd lement az emelvény lépcsőjén, és a központi folyosón megindult a kijárat felé. A hallgatóság közül jó páran az előcsarnokban lézengtek. A lány oldalt állt, akár a vihar szigete az amúgy tökéletesen nyugodt tenger közepén. Koptatott farmert viselt, bőrdzsekit, a nyakában tarka palesztin kefijahát. Fekete haja úgy fénylett, mint a holló szárnya. A szeme is majdnem fekete volt, de az egészen másként csillogott. Hamída al-Tatarinak hívták. Saját állítása szerint menekült volt. Ammánban született, Hamburgban nevelkedett, s most már kanadai állampolgárként Észak-Londonban élt. Maszúdi aznap délután találkozott vele először, a campuson rendezett fogadáson. A lány egy kávé mellett hevesen kritizálta őt, amiért nem kel ki eléggé az amerikaiak és a zsidók bűnei ellen. Maszúdinak tetszett a lány. Azt tervezték, hogy még megisznak valamit az este a Sloane Squareen, a színház melletti borozóban. A férfi nem romantikázni akart. Nem Hamída testére vágyott, hanem a lelkesedésére és tiszta arcára. A lány tökéletes angolságára és kanadai útlevelére. Hamída lopva Maszúdira pillantott, amikor az áthaladt az előcsarnokon, de nem próbálta megszólítani. A konferencia után tartsunk távolságot – kötötte a lelkére Maszúdi délután. – Az én pozíciómban egy férfinak ügyelnie kell rá, kivel látják együtt. Odakint egy pillanatra megállt az oszlopcsarnoknál, és a nedves aszfalton lomhán haladó forgalmat figyelte. Valaki hozzáért a könyökéhez, aztán meglátta Hamídát, amint szótlanul beleveti magát a szakadó esőbe. Megvárta, amíg a lány eltűnik, aztán a vállára akasztotta az irattáskáját, és elindult a másik irányba, a Russell Square-en lévő szállodája felé. Megint elfogta a változás érzése – a változásé, ami mindig akkor tört rá, amikor egyik életéből a másikba lépett. A pulzus felgyorsul, az érzékek élesre állítódnak: a hirtelen támadt érdeklődés az olyan apró részletek iránt, mint például az a kopaszodó fiatal férfi, aki esernyővel a kezében jön felé, s egy pillanattal tovább nyugtatja tekintetét az arcán, mint az normális lenne. Vagy az újságárus, aki szemérmetlenül a szemébe bámul, amikor vásárol egy példányt az Evening Standardból. És a taxis, aki őt figyeli, amikor harminc másodperccel később ugyanazt az újságot bedobja a kukába az Upper Woburn Place-en. Egy londoni busz leelőzte. Ahogy a busz lassan elpöfögött mellette, Maszúdi bebámult a homályos ablakokon, és tucatnyi megfáradt arcot látott, majdnem mind fekete volt vagy barna. Az új londoniak, gondolta, s a globális kormányzás és társadalomelmélet professzora egy pillanatig rejtett gondolataival birkózott. Hány titkos szimpatizánsa van az ügyének? És hányan írnák oda nevüket a kipontozott vonal fölé, ha egy halálos szerződést tenne eléjük? A szemközti járdán, a busz mögött egyetlen gyalogost lehetett látni: olajjal impregnált esőkabát, tömzsi lófarok, a szemöldöke két egyenes vonal. Maszúdi azonnal felismerte a fiatalembert. Ő is ott volt a konferencián – ugyanabban a sorban ült, mint Hamída, csak az előadóterem másik oldalán. Kora reggel is ugyanazon a széken ült, amikor Maszúdié volt az egyedüli ellenvélemény az egyik szekcióban, amelyen azt próbálták kiharcolni, hogy izraeliek ne kapjanak helyet az európai bizottságokban. Maszúdi lesütötte a szemét, és továbbsétált, de bal kezével közben önkéntelenül is irattáskájának vállszíjához nyúlt. Vajon követi valaki? Ha igen, akkor kicsoda? A legvalószínűbb lehetőség az MI5. A legvalószínűbb, emlékeztette magát, de nem az egyetlen. Lehet, hogy a német szövetségi hírszerzés idáig követte Brémából. Vagy a CIA megfigyelése alatt áll. De a negyedik lehetőség volt az, amitől Maszúdi szíve majdnem kiugrott a helyéről. Mi van, ha a férfi a legkevésbé sem angol, német vagy amerikai? Mi van, ha olyan hírszerző ügynökségnek dolgozik, amely a legnagyobb lelki nyugalommal likvidálja ellenfeleit, akár a nyílt utcán, idegen országok fővárosában? Egy olyan hírszerző ügynökségnek, amely arról híres, hogy nőket használ csalinak. Eszébe jutott, mit mondott neki Hamída délután. – Torontóban nőttem fel, túlnyomórészt. – És azelőtt? – Kicsi koromban Ammánban éltem, aztán egy évet töltöttem Hamburgban. Én palesztin vagyok, professzor. Az otthonom egy bőrönd. Maszúdi hirtelen letért a Woburn Place-ről, és St. Pancras kusza keresztutcái felé vette az irányt. Pár lépés után lelassított, és a válla fölött hátranézett. Az impregnált kabátos férfi átkelt az úton, és ott jött a nyomában. Meggyorsította lépteit, jó pár utcán bekanyarodott, balra is és jobbra is. Itt egy sikátor, egy bérház, ott egy száraz levelekkel borított néptelen tér. Maszúdi mindebből nem sokat vett észre. Igyekezett észben tartani az irányt. Elég jól ismerte London főbb közlekedési vonalait, de a mellékutcák világa maga volt a rejtély. A szakma minden szabályát félredobva ismételt pillantásokat vetett a háta mögé. Úgy látszott, a férfi minden egyes pillantással egykét lépéssel közelebb kerül hozzá. Kereszteződéshez érkezett. Bal felől a Euston Road nyüzsgő forgalmára látott. Tudta, hogy a túloldalon ott a King's Cross and St. Pancras állomás. Arrafelé vette az irányt, aztán pár másodperccel később hátrapillantott. A férfi megkerülte a sarkot, és jött utána. Maszúdi futásnak eredt. Sosem volt atlétaalkat, és a sokéves tudományos tevékenység megfosztotta jó kondíciójától. Az irattáskában nyugvó laptop vasmacskaként húzta lefelé. A táska minden lépésnél a csípőjéhez verődött. Leszorította a könyökével, a másik kezével pedig a táska szíját fogta, de így csak esetlenül, féloldalasan tudott mozogni, ami még jobban lelassította. Felmerült benne, hogy megszabadul a táskától, de persze nem engedte volna ki a kezéből. Rossz kezekben a laptop az információ kincsesbányája lett volna. Személyi anyag, megfigyelési fotók, kommunikációs linkek, bankszámlák… A Euston Roadnál hirtelen megállt. A válla fölött hátralesve látta, hogy üldözője zsebre dugott kézzel, szemét a földre szegezve továbbra is rendületlenül igyekszik felé. Balra nézett, üres utat látott, és lelépett a járdáról. A teherautó dudájának fájdalmas kiáltása volt az utolsó hang, amit Ali Maszúdi életében hallott. Ütközéskor elvesztette uralmát az irattáska fölött. A táska elrepült, többször átfordult röptében, majd tompa puffanással ért földet. Az impregnált kabátos férfinak még a lépései ütemét se kellett megtörnie, amikor lehajolt, és a szíjánál fogva felmarkolta a táskát. Szépen a vállára vette, átkelt a Euston Roadon, és elvegyült a King's Cross felé haladó esti ingázók tömegében. 2 Jeruzsálem Az irattáska hajnalban már Párizsban volt, tizenegykor pedig épp egy névtelennek tetsző irodaépületbe vitték a tel-avivi Saul király úton, ahol aztán sietősen átvizsgálták a professzor személyes holmiját; laptopjának merevlemezét pedig egy csoport technomágus vetette alá kitartó támadásnak. Délután háromra továbbították az első információcsomagot a miniszterelnök jeruzsálemi irodájába, öt órakor pedig a legnagyobb riadalomra okot adó dosszié egy páncélozott Peugeot limuzin hátsó ülésén pihent, amely a csendes, fás Narkis utca felé tartott, nem messze a Ben Jehúda sétánytól. A kocsi a tizenhatos számot viselő aprócska bérház előtt állt meg. Ari Samron szállt ki a hátsó ülésről, aki korábban kétszer töltötte be az izraeli titkosszolgálat vezetői tisztét, most pedig a miniszterelnök különleges tanácsadója volt biztonsági és hírszerzési ügyekben. Személyi testőrségének fekete szemű főnöke, Rami hangtalanul felzárkózott mögé. Hosszú, zűrzavaros karrierje során Samron számtalan ellenséget szerzett magának, s Izrael szövevényes népesedési változásainak köszönhetően nem egy közülük kényelmetlenül közel volt. Samront állandóan testőrök hada vette körül, még akkor is, amikor erődszerű villájában tartózkodott Tiberiasban. A kerti úton egy pillanatra megállt, és felnézett. Jeruzsálemi mészkőből épült régimódi kis épületet látott, amely két emelet magas volt, és hatalmas eukaliptuszfa állt előtte, kellemes árnyékot vetve az elülső fronton lévő erkélyekre. A fa ágai az ősz első hűvös fuvallatától hajladoztak, a második emeleti nyitott ablakból pedig festékhígító csípős szaga áradt. Ahogy Samron belépett az előcsarnokba, vetett egy pillantást a hármas lakáshoz tartozó postaládára, és látta, hogy hiányzik róla a névtábla. Lassan felbaktatott a lépcsőn. Samron alacsony termetű volt, és úgy volt öltözve, mint mindig. Khakiszín nadrágot viselt és kopott bőrdzsekit, egy szakadással a jobb mellrészen. Arca tele volt árkokkal, hírmondóba maradt ősz haját pedig olyan rövidre vágta, hogy szinte kopasznak látszott. Kezén durva és májfoltos volt a bőr, s végtagjai kicsit nagynak tűntek, mintha egy kétszer akkora embertől kölcsönözte volna őket. A dosszié ott volt az egyik kezében. Amikor a második emeleti lépcsőpihenőhöz ért, az ajtót tárva-nyitva találta. Ujjával finoman belökte. A lakást, ahová belépett, egykor a legnagyobb körültekintéssel rendezte be egy kifogástalan ízléssel rendelkező gyönyörű olasz zsidó nő. Azóta a bútor eltűnt, akárcsak a gyönyörű nő, a lakást pedig egy művész átalakította műteremnek. Nem művész, emlékeztette magát Samron. Gabriel Allon restaurátor volt, és a világ három-négy legkeresettebb restaurátora közé tartozott. Most épp egy óriási vászon előtt állt, amelyen egy férfit lehetett látni hatalmas ragadozó macskáktól körülvéve. Samron csendben letelepedett egy festékfoltos zsámolyra, és néhány pillanatig figyelte, ahogy Gabriel dolgozik. Mindig is lenyűgözte, ahogy a férfi utánozni tudta a régi mesterek ecsetvonásait. Samron szemében ez afféle eladható trükk volt, még egy Gabriel adottságai közül, amit ki lehet aknázni, mint a nyelvtudását – vagy azt, ahogy képes előkapni a Berettáját, és tüzelőállásba helyezkedni olyan rövid idő alatt, ami másoknak legfeljebb arra elég, hogy összecsapják a tenyerüket. – Mindenképpen jobban néz ki, mint amikor megérkezett – mondta Samron –, de még mindig nem értem, miért akarná bárki kiakasztani otthon. – Nem magánlakásba kerül – felelte Gabriel, le sem véve ecsetjét a vászonról. – Múzeumi darab. – Ki festette? – tette fel a kérdést váratlanul Samron, mintha csak egy merénylet elkövetője felől tudakozódna. – A londoni Bonhams aukciós ház szerint Erasmus Quellinus – mondta Gabriel. – Az alapokat talán tényleg Quellinus fektette le, de számomra teljesen világos, hogy Rubens fejezte be a képet. –Kezét elhúzta a hatalmas vászon fölött. – Mindenütt ott vannak az ecsetvonásai. – Mit számít ez? – Úgy tízmillió fontot – felelte Gabriel. – Julian jól meg fogja szedni magát rajta. Julian Isherwood műkereskedő volt Londonban, s valamikor az izraeli hírszerzés titkos ügynökeként tevékenykedett. A hosszú elnevezésnek persze nem sok köze volt a szolgálat valódi tevékenységéhez. Az olyanok, mint Samron és Gabriel, egyszerűen Cégként emlegették a szolgálatot. – Remélem, Julian rendesen megfizet téged. – Fizet a restaurálásért, és jutalékot kapok az eladás után. – Összesen mennyit? Gabriel lehúzta ecsetjét a palettán, és folytatta a munkát. – Beszélnünk kell – szólalt meg Samron. – Akkor beszélj. – Nem beszélek a hátadnak. Gabriel megfordult, és a szemén viselt nagyító lencséje mögül még egyszer Samronra tekintett. – És nem beszélek veled addig, amíg rajtad van az az izé. Úgy nézel ki, mintha a rémálmaimból léptél volna elő. Gabriel vonakodva letette palettáját a munkaasztalra, és eltávolította a nagyítót, ezzel láthatóvá téve egy elképesztően smaragdzöld szempárt. Alacsonyabb volt az átlagosnál, de egy kerékpáros szívós fizikumával rendelkezett. Magas homloka, vékony álla és hosszú, csontos orra volt, mintha fából faragták volna ki. Rövidre vágott haja a halántékánál már őszbe vegyült. Samron volt az oka, hogy Gabriel restaurátor volt, nem pedig generációjának egyik legkiválóbb festőművésze, mint ahogy annak is, hogy a húszas évei elején gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt megőszült a halántéka. Samron volt az a hírszerző tiszt, akit Golda Meir megbízott, hogy nyomozza le és gyilkolja meg az 1972-es müncheni mészárlás felelőseit, s egy ígéretes fiatal képzőművészeti hallgató, név szerint Gabriel Allon volt Samron első számú fegyverese. Gabriel rövid ideig a paletta és az ecsetek tisztogatásával foglalkozott, aztán bement a konyhába. Samron leült a kisasztalhoz, és megvárta, amíg Gabriel elfordul, mielőtt sietősen rágyújtott kellemetlen illatú török cigarettáinak egyikére. Amikor a restaurátor meghallotta Samron régi Zippo gyújtójának ismerős kattanását, feldúlva mutatott a Rubensre, de Samron nem zavartatta magát, és dacosan a szájához emelte a cigarettát. Kellemes csend telepedett közéjük, miközben Gabriel palackozott vizet töltött a forralóba, és kávét kanalazott a kávéfőzőbe. Samron elégedetten hallgatta, ahogy a szél a kerti eukaliptuszfák között neszez. Buzgó világiként az idő múlását nem a zsidó ünnepek, hanem a föld ritmusa szerint mérte – a nap, amikor megkezdődött az esőzés; a nap, amikor kinyíltak a vadvirágok Galileában; a nap, amikor visszatértek a hűvös szelek. Gabriel olvasott a gondolataiban. Megint itt az ősz, és mi még mindig itt vagyunk. Megkötött szövetségünk még létezik. – A miniszterelnök választ akar. – Samron nem vette le tekintetét a keszekusza kis kertről. – Türelmes ember, de nem fog örökké várni. – Megmondtam, hogy válaszolok, amint végeztem a festménnyel. Samron Gabrielre nézett. – Határtalanul arrogáns vagy. Izrael Állam miniszterelnöke téged akar a Különleges Műveletek vezetőjének, te meg kéreted magad valami ötszáz éves vászondarabra hivatkozva. – Négyszáz éves. Gabriel odavitte a kávét az asztalhoz, és töltött két csészével. Samron cukrot kanalazott az övébe, és egyetlen határozott mozdulattal megkeverte. – Te magad mondtad, hogy a kép majdnem kész van. Mit fogsz válaszolni? – Még nem döntöttem el. – Adhatok egy jó tanácsot? – Mi van, ha nem kérek belőle? – Akkor is megkapod. – Samron kiszívta az életet cigarettája csonkjából. – El kéne fogadnod a miniszterelnök ajánlatát, mielőtt valaki máshoz fordul vele. – Akkor lennék a legboldogabb. – Valóban? És mihez fogsz kezdeni magaddal? – Hallgatás volt a válasz, így Samron tovább erősködött. – Engedd meg, Gabriel, hogy most én fessek neked egy képet. Igyekszem kihozni magamból a legjobbat, bár nem vagyok olyan tehetség, mint te. Én nem holmi híres német zsidó értelmiségi családból jövök, én csak egy szegény lengyel zsidó vagyok, akinek az apja fazekakat árult egy kézikocsi hátuljáról. Samron gyilkos lengyel akcentusa felerősödött. Gabriel nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. Valahányszor Samron az elnyomott Ivovi zsidót játszotta, Gabriel biztos lehetett benne, hogy valami szórakoztató dolog következik. – Nincs más választásod, Gabriel. Magad mondtad, amikor első ízben felajánlottuk neked az állást. Mihez kezdesz majd, ha befejezted a Rubensedet? Van még valami munka a láthatáron? – Samron teátrális szünetet tartott, tudta jól, hogy a válasz az: nincs. – Nem mehetsz vissza Európába, amíg hivatalosan nem tisztáznak a Gare de Lyon-i robbantás vádja alól. Talán Julian küld neked még egy festményt, de idővel ennek is vége szakad, mert a csomagolás és a behajózás költségei csak tovább rontják Julian amúgy is szűkös anyagi lehetőségeit. Érted, mire akarok kilyukadni, Gabriel? – Nagyon is jól értem. Szerencsétlen körülményeimre hivatkozva megpróbálod kizsarolni belőlem, hogy átvegyem a Különleges Műveleteket. – Zsarolás? Nem, Gabriel. Én tudom, mi a zsarolás, és Isten tudja, hogy mindig zsaroláshoz folyamodom, ha úgy kívánják az érdekeim. De ez most nem zsarolás. Csak segíteni próbálok. – Segíteni? – Egyet mondj meg nekem, Gabriel: Mit akarsz csinálni, hogy pénzt keress? – Van pénzem. – Ami elég ahhoz, hogy remeteként élj, de nem elég ahhoz, hogy élj. – Samron egy pillanatra elnémult, és hallgatta a szelet. – Milyen csendes most, ugye? Szinte békés. Csábító a gondolat, hogy ez örökre így is marad. De nem fog. Átengedtük nekik Gázát, anélkül hogy bármit kértünk volna cserébe, s ők ezt azzal fizették meg, hogy a választáson a Hamasz-tagokat tették meg vezetőiknek. Legközelebb majd a Nyugati Partot akarják, és ha rövid időn belül nem vonulunk vissza, újabb vérengzés lesz, rosszabb még a második intifádánál is. Higgy nekem, Gabriel, nemsokára újra kezdődik az egész. És nem csak itt. Mindenütt. Azt hiszed, karba tett kézzel ülnek, és nem csinálnak semmit? Dehogynem. Épp a következő hadjáratot tervezik. Oszamával meg a cimboráival tárgyalnak. Most már biztosan tudjuk, hogy a Palesztin Hatóságba beépült az al-Kaida a társszervezeteivel. Ahogy azt is tudjuk, hogy a közeljövőben komoly támadásokat terveznek Izrael, illetve külföldi izraeli célpontok ellen. A Cég úgy tudja, a miniszterelnököt is meg akarják gyilkolni, magas rangú tanácsadóival egyetemben. – Te is érintve vagy? – Hát persze – mondta Samron. – Elvégre én vagyok a miniszterelnök különleges tanácsadója minden olyan kérdésben, ami összefügg a biztonsággal és a terrorizmussal. A halálom hatalmas és jelképes győzelem lenne a számukra. Ismét kinézett az ablakon, s a fák között mozgó szelet figyelte. – Elég ironikus, nem? Azt hittük a világnak erről a helyéről, hogy a menedékünk, s most furcsamód sebezhetőbbé tett minket, mint amilyenek valaha voltunk. A világ zsidóságának csaknem a fele él ezen az aprócska földsávon. Elég volna egyetlen kisebbfajta nukleáris szerkezet. Az amerikaiak túlélnék. Az oroszok talán észre se vennék. De mi? Egy Tel-Avivra ledobott bomba az ország népességének negyedét elpusztítaná – lehet, hogy még többet is. – És pont rám van szükséged, hogy megakadályozd ezt az apokalipszist? Azt hittem, mostanság jó kezekben van a Cég. – Határozottan jobban mennek a dolgok, mióta Levnek ajtót mutattak. Ámosz rendkívül rátermett vezető, aki ügyesen intézi a dolgokat, de időnként úgy érzem, túl sok benne a katona. – Ő vezette a Szajeret Matkalt és az Amant is. Mégis mire számítottál? – Tudtuk, mit várhatunk tőle, de a miniszterelnök és én most már attól tartunk, azon igyekszik, hogy a Saul király utat a hadsereg egyfajta előretolt állásává alakítsa. Mi azt akarjuk, hogy a Cég megőrizze eredeti arculatát. – Az elmebajt? – A merészséget – hárított Samron. – A vakmerőséget. Csak Ámosz ne mindig harctéri parancsnokként gondolkodna, hanem inkább… – Elhallgatott, kereste a megfelelő szót. Amikor megtalálta, két ujját a hüvelykujjához dörzsölgetve azt mondta: – Mint egy művész. Azt akarom, hogy legyen mellette valaki, aki úgy gondolkodik, mint Caravaggio. – Caravaggio őrült volt. – Ahogy mondod. Samron ismét rágyújtani készült, ezúttal azonban Gabrielnek sikerült időben lefognia a karját. Samron hirtelen komor tekintettel nézett rá. – Most van szükségünk rád, Gabriel. A Különleges Műveletek vezetője két órával ezelőtt nyújtotta be a lemondását Amosznak. – Miért? – A londoni eset miatt. – Samron lenézett a kezére, amit Gabriel még mindig fogva tartott. –Visszakaphatnám? Gabriel elengedte a vaskos csuklót. Samron a hüvelykujja és a mutatóujja között görgette a meg-gyújtatlan cigarettát. – Mi történt Londonban? – kérdezte Gabriel. – Attól tartok, múlt éjszaka egy kis zűrbe keveredtünk ott. – Zűrbe? Ha a Cég zűrbe keveredik, abba a végén mindig belehal valaki. Samron helyeslően bólintott. – Hát ebben legalább következetesek vagyunk. – Mond neked valamit az a név, hogy Ali Maszúdi? – Valami professzor az egyik németországi egyetemen – felelte Gabriel. – Imád a képromboló reformer szerepében tetszelegni. Egyszer találkoztam is vele. Samron meglepetten húzta fel a szemöldökét. – Tényleg? Hol? – Néhány évvel ezelőtt Velencébe jött egy nagyszabású közel-keleti konferenciára. A meghívottak a program részeként csoportos városnézésen vettek részt, és a San Zaccaria-templomnál is megálltak, ahol én épp a Bellinioltárképet restauráltam. Gabriel hosszú évekig élt és dolgozott Velencében Mario Delvecchio álnéven. Hat hónapja kénytelen volt elhagyni a várost, miután a nyomára bukkant egy palesztin terrorista, egy nagyvad, név szerint Háled al-Kalifa. Az ügynek a Gare de Lyonnál lett vége, és azzal a következménnyel járt, hogy Gabriel nevétől és titkos múltjától visszhangzott a francia és az európai sajtó, beleértve a Sunday Timesban megjelent expozét, amelyben Gabrielt „Izrael halálangyalának” titulálták. A párizsi rendőrség még mindig köröztette, egy palesztin polgárjogi csoport pedig háborús bűnökre hivatkozva pert indított ellene Londonban. – És te tényleg találkoztál Maszúdival? – kérdezte Samron hitetlenkedve. – Kezet is fogtál vele? – Mint Mario Delvecchio, természetesen. – Felteszem, fogalmad sem volt róla, hogy egy terroristával parolázol. Samron bedugta a cigarettát a szájába, és meggyújtotta a Zippójával. Ezúttal Gabriel nem avatkozott közbe. – Három hónappal ezelőtt fülest kaptunk egy havertól a jordániai GID-től, hogy Ali Maszúdi professzor, a híresen mérsékelt irányzatot képviselő reformer valójában az alKaida toborzója. A Jordánok szerint akkor épp izraeli, illetve zsidó érdekeltségű európai célpontok megtámadásához toborzott embereket. A békekonferenciák és az Izrael-ellenes tüntetések voltak a kedvenc vadászterületei. Ezen nem is lepődtünk meg. Egy ideje már tudjuk, hogy az úgynevezett békekonferenciák az al-Kaida és az európai bal– meg jobboldali szélsőségesek találkozóhelyévé váltak. Úgy döntöttünk, jobb, ha megfigyeljük Maszúdi professzort. Sikerült hozzáférnünk a telefonjához a brémai lakásában, de az eredmény enyhén szólva siralmas volt. Maszúdi nagyon ügyesen csinálta. Aztán úgy egy hónapja a Londoni Állomás a legjobbkor szolgált információval. Kiderült, a londoni nagykövetség kulturális osztályát felkérték, hogy küldjenek egy hozzáértőt valami Béke– és Biztonságpolitikai Fórumra, ami Palesztinával, Irakkal és a térséggel foglalkozik. Amikor a kulturális osztály kért egy listát a többi résztvevőről, mit gondolsz, kinek a neve szerepelt rajta? – Ali Maszúdi professzoré. – A kulturális osztály hozzájárult, hogy képviselőt küldjünk a konferenciára, a Különleges Műveletek pedig célba vette Maszúdit. – Mi volt a terv? – Egyszerű – mondta Samron. – Tetten érni, kompromisszumra kényszeríteni, megfenyegetni, beszervezni. Képzeld csak el, egy ügynök az al-Kaida személyi állományán belül! Maszúdin keresztül a teljes európai hálózatot felgöngyölíthettük volna. – Mi történt? – Egy lány volt a mézesmadzag. Hamída al-Tatarinak nevezte magát. Az igazi neve Aviva, és Ramat Ganba való, de egyik oldalhoz sem tartozik. Egy fogadáson találkozott Maszúdival. Felkeltette az érdeklődését, az meg beleegyezett, hogy aznap este újra találkozzanak, és hosszabban is értekezzenek a világ helyzetéről. A konferencia záróülése után követtük Maszúdit, de ő úgy tűnik, kiszúrta az emberünket, mert futásnak eredt. Rossz irányba nézett, amikor átkelt a Euston Roadon, és egy teherautó elé lépett. Gabriel arca összerándult. – Azért szerencsére nem kellett teljesen üres kézzel távoznunk – folytatta Samron. – Az emberünk, aki követte Maszúdit, megszerezte a táskáját. Több más mellett egy laptop volt benne. Úgy néz ki, Ali Maszúdi professzor több volt egyszerű toborzónál. Samron letette a dossziét Gabriel elé, és kurta fejbiccentéssel jelezte, hogy nézzen bele. A dossziéban Gabriel egy halom megfigyelési fotót talált: a Szent Péter tér tucatnyi különböző szögből; a bazilika homlokzata és belső tere; a Harangok kapujánál őrt álló svájci gárdisták. Nyilvánvaló volt, hogy a fényképeket nem egy hétköznapi turista készítette, mert a fotóst az esztétikai szépségnél sokkal jobban érdekelték a Vatikán körüli biztonsági intézkedések. Jó pár felvétel volt a tér nyugati oldalánál húzódó kordonról és a fémdetektorokról Bernini kolonnádjánál és továbbiak a carabinierekről – akik a nagyobb összejövetelekkor a téren járőröztek –, közelképekkel az oldalfegyvereikről. Az utolsó három képen VII. Pál pápát lehetett látni üveggel fedett pápamobiljában, amint épp a Szent Péter téren összegyűlt tömeget üdvözli. A kamera lencséje azonban nem a szentatyára fókuszált, hanem a mellette haladó civil ruhás svájci gárdistákra. Gabriel másodszor is megszemlélte a fotókat. A fényviszonyok és a zarándokok öltözete alapján úgy tűnt, legalább három különböző alkalommal készültek. Az ismételt fényképes felderítés ugyanarról a célpontról komoly al-Kaida akcióra utalt, ezt tudta jól. Becsukta a dossziét, és Samron felé nyújtotta, aki nem vette el a kezéből. Gabriel ugyanolyan beható vizsgálatnak vetette alá az öreg arcot, mint ahogy előbb a fotókat tanulmányozta. Le merte volna fogadni, hogy van más rossz hír is. – A technikusok még valamit találtak Maszúdi számítógépén – mondta Samron. – Hozzáférési instrukciókat egy számozott zürichi bankszámlához; egy számlához, amiről már tudunk egy ideje, mert rendszeres pénzösszegek vándorolnak rá az úgynevezett El-Kudsz Felszabadítása Bizottságtól. Az El-Kudsz Jeruzsálem arab neve volt. – Ki áll mögötte? – kérdezte Gabriel. – Szaúd-Arábia – mondta Samron. – Konkrétabban Szaúd-Arábia belügyminisztere, Nábil herceg. A Cégen belül Nábilt rendszerint a Sötétség Hercegeként emlegették, mert gyűlölte Izraelt és az Amerikai Egyesült Államokat, és szerte a világon támogatta az iszlám militarizmust. – Nábil akkor hozta létre a bizottságot, amikor a második intifáda a virágkorát élte – folytatta Samron. – Ő maga teremti elő a pénzt, és személyesen felügyeli az elosztást. Úgy gondoljuk, százmillió dollár áll a rendelkezésére, amit a világ legerőszakosabb terrorista csoportjaihoz csurgat, beleértve az al-Kaida-elemeket is. – Nábil kitől kapja a pénzt? – Más szaúdi jótékonysági szervezetekkel ellentétben az El-Kudsz Felszabadítása Bizottság csupán nagyon szűk adományozói kört tudhat a magáénak. Úgy gondoljuk, maréknyi szaúdi multimilliomostól. Samron egy pillanatig a kávéjába bámult. – Jótékonyság – mondta megvetéssel a hangjában. –Ugye milyen szép szó? De a szaúdiak jótékonysága mindig is kétélű kard volt. A Muszlim Világliga, a Nemzetközi Iszlám Felszabadítási Szervezet, az Al-Haramain Alapítvány, a Nemzetközi Jótékonysági Alapítvány mind olyan SzaúdArábiának, mint a Komintern volt az egykori Szovjetuniónak. A hit terjesztésének eszköze. Az iszlám hité. De nem az iszlám minden formájában. Itt csak a szaúdiak puritán iszlámjáról van szó. A vahhábizmusról. A jótékonysági szerveződések mindenütt a világon mecseteket és iszlám központokat építenek, és medreszéket, amelyek a holnap vahhábita militánsait okádják ki magukból. És még a terroristákat is nyíltan pénzelik, köztük hamaszbeli barátainkat. Amerika motorjai szaúdi olajjal működnek, és a globális iszlám terrorizmus hálózata túlnyomórészt szaúdi pénzből tartja fenn magát. – A jótékonyság valóban az iszlám harmadik pillére – mondta Gabriel. – Zakat. – Nemes elképzelés – mondta Samron –, amíg a zakat nem jut a gyilkosok kezére. – Gondolod, hogy Ali Maszúdit valami más is a szaúdiakhoz fűzte a pénzen kívül? – Lehet, hogy ezt sosem tudjuk meg, hisz a nagy professzor már nincs közöttünk. De akárkinek dolgozott is, annak nyilvánvalóan a Vatikán a célpontja – és valakinek figyelmeztetnie kell őket. – Gondolom, van elképzelésed, kit akarsz megbízni a feladattal. – Tekintsd úgy, mint első megbízatásodat a Különleges Műveletek vezetőjeként – mondta Samron. – A miniszterelnök azt akarja, hogy vedd a kezedbe az ügyet. Most azonnal. – Na és Ámosz? – Ámosz valaki mást akar, de a miniszterelnök és én világossá tettük a számára, kire van szüksége. – Attól tartok, az én nevem már nem patyolat tiszta, és ezt sajnos most már az egész világ tudja. – A Gare de Lyon-ügyre gondolsz? – Samron megvonta a vállát. – Egy okos ellenfeled csapdába csalt. Amúgy mindig is azt tartottam, hogy nincs igazi karrier problémák nélkül. A miniszterelnök szintén ezen az állásponton van. – Talán, mert neki is megvoltak a maga botrányai. – Gabriel mélyet sóhajtott, és még egyszer lenézett a fotókra. – Rizikós lenne Rómába küldenetek. Ha a franciák megsejtik, hogy olasz földön vagyok… – Nem kell Rómába menned – vágott a szavába Samron. – Róma jön ide hozzád. – Donáti? Samron bólintott. – Mennyit tud? – Eleget ahhoz, hogy megérdeklődje az Alitaliánál, kölcsönvehetne-e néhány órára egy gépet – felelte Samron. – Reggel első dolga lesz, hogy idejön. Mutasd meg neki a fotókat. Mondj el mindent, ami szükséges, hogy meggyőzd, szerintünk valós fenyegetésről van szó. – És ha segítséget kér? Samron megvonta a vállát. – Ne tagadj meg tőle semmit.