Könyv hat

Gabriel másnap este nyolc órakor érkezett vissza a Narkis utcába. Samron kocsija a járdaszélen parkolt, testőrje, Rami pedig kint őrködött a tizenhatos szám előtt, a sétányon. Gabriel az összes villanyt égve találta odafent, Samron a konyhaasztalnál kávézott. – Hogy jutottál be? – Hadd emlékeztesselek, hogy ez régen a Cég titkos lakása volt. Van egy kulcs a lakásfenntartóknál. – Igen, de én nyáron lecseréltem a zárat. – Valóban? – Azt hiszem, újabb zárcserére lesz szükség. – Ne fáradj vele. Gabriel kitárta az ablakot, hogy kiszellőzzön a füst. Hat cigarettacsikk hevert az egyik csészealjban, akár az üres töltényhüvelyek. Samron már ott volt egy ideje. – Milyen volt Velencében? – kérdezte Samron. – Velence csodás volt, de ha legközelebb betörsz a lakásomba, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem gyújtasz rá. – Gabriel a szélénél fogva felemelte a csészealjat, és beszórta a csikkeket a szemetesbe. – Mi olyan sürgős, hogy nem várhatott reggelig? – Újabb szaúdi kapcsolat a vatikáni támadáshoz. Gabriel felpillantott. – Éspedig? – Ibrahim el-Banna. – Az egyiptomi imám? Miért nem vagyok meglepve? Gabriel leült az asztalhoz. – Két nappal ezelőtt a Kairói Állomás vezetője titkos megbeszélést tartott az egyik fő informátorunkkal az egyiptomi Muhábárátból. Úgy néz ki, jóval a vatikáni felbukkanását megelőzően Ibrahim el-Banna professzornak komoly katonai előélete volt. A bátyja tagja volt a Muszlim Testvériségnek, és közeli kapcsolatban állt Ajmán alZavahírivel, az al-Kaida második emberével. Az egyik unokaöccse Irakban harcolt az amerikaiak ellen, és Fallúdzsa ostrománál halt meg. Az egyiptomi iszlám militánsok nyilván kötelező jelleggel hallgatják az imám beszédeiről készült magnófelvételeket. – Kár, hogy muhábárátbeli barátunk nem árulta el az igazságot el-Bannáról a Vatikánnak. Hétszáz ember lenne még mindig életben – és nem lenne egy hatalmas lyuk a bazilika kupoláján. – Az egyiptomiak még valamit tudtak el-Banna professzorról – mondta Samron. – A nyolcvanas kilencvenes években, amikor Egyiptomban az iszlám fundamentalizmus kezdett komoly problémát jelenteni, elBanna professzor szinte végig rendszeresen kapott készpénzt és instrukciókat egy szaúditól, aki az egyik legfőbb szaúdi jótékonysági szerveződés, a Nemzetközi Iszlám Felszabadítási Szervezet tisztjeként lépett fel. Halílnak nevezte magát, de az egyiptomi hírszerzés tudta az igazi nevét is: Ahmed bin Safik. S ami még érdekesebbé teszi ezt az egészet, az bin Safik akkori tevékenysége. – A GID embere volt – mondta Gabriel. – Pontosan. A GID vagyis az Általános Hírszerző Szolgálat a szaúdi hírszerző szolgálat elnevezése volt. – Mit tudunk róla? – Négy évvel ezelőttig bin Safik egy „205-ös csoport” kódnevű titkos GID-egység vezetője volt, amelynek az volt a feladata, hogy kapcsolatokat építsen ki és tartson fenn Szaúd-Arábia és a közel-keleti iszlám militáns csoportok között. Egyiptom a 205-ös csoport fő célpontjai között szerepelt, természetesen Afganisztánnal együtt. – Mire utal a szám? – Ez volt bin Safik irodájának melléke a GID főhadiszállásán. – Mi történt négy éve? – Bin Safik és az emberei készleteket és pénzt juttattak a Hamasz és az Iszlám Dzsihád terroristáihoz. Az egyik palesztin informátorunk értesített minket az akcióról, mi pedig szóltunk az amerikaiaknak. Az amerikai elnök feltárta a bizonyítékot a király előtt, és nyomást gyakorolt rá, hogy szüntesse meg a 205-ös csoportot. Ez fél évvel szeptember 1 l-e után történt, így a király bin Safik és a királyság többi keményvonalasának legnagyobb bánatára kénytelen volt eleget tenni az elnök kérésének. A 205-ös csoportot felszámolták, bin Safikot pedig eltávolították a GID-ből. – Ő meg más pályát választott? – Azt akarod tudni, hogy terrorista-e? A válasz az, hogy fogalmunk sincs. Ami biztos, az az, hogy a vérében van az iszlám militarizmus. A nagyapja az Ikvan egyik parancsnoka volt, azé az iszlám mozgalomé, amelyet Ibn Szaúd hívott létre Nedzsdben a tizenkilencedik század fordulóján. Gabriel jól ismerte az Ikvant, ami sok szempontból a mai iszlám militáns csoportok prototípusa és szellemi előfutára volt. – Hol működött még bin Safik, amíg a 205-ös csoporttal dolgozott? – Afganisztánban, Pakisztánban, Jordániában, Libanonban, Algériában. Sőt, feltételezhetőleg még a Nyugati Parton is. – Tehát lehetséges, hogy olyasvalakivel van dolgunk, aki terrorista kapcsolatokkal rendelkezik az al-Kaidától kezdve a Hamaszon át egészen az egyiptomi Muszlim Testvériségig. Ha bin Safik tényleg átállt a másik oldalra, annak iszonyú következményei lesznek. Ő a tökéletes terrorista háttérirányító. – A saját adatbázisunkban is rábukkantunk egy kis érdekességre – mondta Samron. – Úgy két évvel ezelőtt értesülést szereztünk egy szaúdiról, aki tapasztalt harcosok után kutatva átfésülte a dél libanoni táborokat. Információink szerint a szaúdi Halílnak nevezte magát. – Ezt a nevet használta bin Safik Kairóban. – Sajnálatos módon nem jártunk utána a dolognak. Ha minden pénzes szaúdit lenyomoznánk, aki próbál hadsereget toborozni a dzsihádhoz, egyetlen szabad percünk se lenne. Mindegy, utólag könnyű okosnak lenni. – Mit tudunk még bin Safikról? – Attól tartok, édeskeveset. – Van róla képünk? Samron megrázta a fejét. – Amint az sejthető, kissé viszolyog a kamerától. – Ezt másokkal is meg kell osztanunk, Ari. Az olaszoknak tudniuk kell, hogy van egy feltételezett szaúdi kapcsolat. Ahogy az amerikaiaknak is. – Tudom. – Samronnak komor volt a hangja. Egy nehezen szerzett információmorzsát megosztani másokkal az ő szemében felért az eretnekséggel, főképp ha semmi remény nem volt az ellenszolgáltatásra. – Kék és fehér – mondta, Izrael nemzeti színeire utalva. – Egykor ez volt a jelszavunk. A hitrendszerünk. Magunk intéztük a dolgainkat. Nem kértük mások segítségét, és nem törődtünk mások problémáival. – Megváltozott a világ, Ari. – Akkor lehet, hogy ez a világ nem nekem való. Amikor a PFSZ vagy a Fekete Szeptember ellen harcoltunk, az egyszerű newtoni fizika volt. Itt egy ütés, ott egy kis szorítás. Figyeld meg őket, hallgasd ki őket, azonosítsd a szervezetük tagjait, iktasd ki a vezetőket. Most viszont egy egész mozgalom ellen harcolunk – egy rákos daganat ellen, amely már a test összes létfontosságú szervére átterjedt. Mintha üvegbe akarnánk zárni a ködöt. A régi szabályok érvényüket vesztették. A kék és a fehér már nem elég. Egyvalami azonban biztos. Washingtonban nem fogadják majd jól a dolgot. A szaúdiaknak sok barátjuk van arrafelé. – Igen, pénz beszél – mondta Gabriel. – De az amerikaiaknak akkor is tudniuk kell az igazat kedvenc arab pajtásukról. – Tudják ők azt. Csak nem akarnak szembenézni vele. Az amerikaiak tisztában vannak vele, hogy a szaúdiak több szempontból is az iszlám terrorizmus forrásának számítanak, hogy ők vetették el a magot, amit aztán olajdollárokkal öntöztek, és vahhábita gyűlölettel és propagandával trágyáztak. Úgy látszik, az amerikaiak simán együtt tudnak élni ezzel, mintha a szaúdiak által ösztönzött terrorizmus csak a felár lenne a benzintartályokon. Nem fogják fel, hogy a terrorizmust nem lehet legyőzni addig, amíg le nem ásnak a gyökeréig: Rijádig és az al-Szaúdig. – Annál inkább meg kell osztani velük az információt, ami a GID-et és az al-Szaúdot összekapcsolja a Vatikán elleni támadással. – Örülök, hogy így gondolod, mert téged jelöltek ki, hogy Washingtonba menj, és tájékoztasd őket. – Mikor indulok? – Holnap reggel. Samron szórakozottan bámult kifelé az ablakon, és másodszor is megkérdezte, milyen volt Gabriel velencei útja. – Hamis ürüggyel csaltak oda – mondta Gabriel. – De örülök, hogy elmentem. – Ki volt a tettes? Gabriel megmondta neki. A Samron arcára kiülő mosoly töprengésre késztette, vajon nem volt-e ő is benne az akcióban. – Idejön? – Egyetlen napot töltöttünk együtt – mondta Gabriel. – Nem volt időnk tervezgetni. – Nem tudom, ezt elhiggyem-e – mondta Samron óvatosan. – Remélem, nem gondolkozol rajta, hogy visszaköltözöl Velencébe. Ugye nem felejtetted el, hogy elkötelezted magad a Különleges Műveleteknek? – Nem, nem felejtettem el. – Ha már felmerült, amint visszatérsz Washingtonból, hivatalossá tesszük a kinevezésedet. – Alig várom. Samron körülnézett a lakásban. – Bevallottad Chiarának, hogy eladtad az összes bútorát? – Tud róla, hogy szükség volt bizonyos változtatásokra a műtermem miatt. – Nem lesz túl boldog – mondta Samron. –Mit nem adnék, ha láthatnám Chiara arcát, amikor először belép ide. Samron még egy órát maradt, és kikérdezte Gabrielt a Vatikán elleni támadásról. Negyed tízkor Gabriel lekísérte a kocsijához, majd még nézte, ahogy a hátsó lámpák eltűnnek a saroknál. Aztán visszaballagott a lakásba, rendbe tette a konyhát, lekapcsolta a villanyt, és belépett a hálószobába. Ebben a pillanatban óriási erejű robbanás rázta meg a házat. Mint minden izraeli, Gabriel is nagy jártasságra tett szert abban, hogy a szirénák alapján megbecsülje az öngyilkos merénylők áldozatainak számát. Minél több sziréna, annál több mentőautó. Minél több mentőautó, annál több halott és sebesült. Először csak egy szirénát hallott, aztán kettőt, majd hármat. Nem olyan súlyos a helyzet, gondolta. Benyomta a tévét, és várta az első hivatalos jelentést, de tizenöt perccel az esemény után még mindig egy szó sem esett a robbantásról. Reményvesztve emelte fel a telefont, és Samron kocsijának a számát