Könyv három

Reggelre elállt az eső. Gabriel korán elhagyta a lakást, s az üres utcákon keresztül igyekezett vissza a Vatikán felé. Mikor átkelt a folyón, piszkos rózsaszín fény ült a mandulafenyők csúcsán a Janiculum dombon, de a Szent Péter térre még sötétség borult, s még mindig égtek a lámpák a kolonnádnál. A Vatikáni Sajtóhivataltól nem messze nyitva volt egy kávéház. Gabriel az egyik utcai asztal mellett megivott két csésze kapucsínót, és elolvasta a reggeli lapokat. A jelentősebb római napilapok közül egy sem értesült róla, hogy a pápa személyi titkára előző nap rövid látogatást tett Jeruzsálemben – vagy hogy a vatikáni és az olasz biztonsági vezetők este gyűlést tartottak a pápai ebédlőben, hogy megvitassák a szentatya életét fenyegető terrorveszélyt. Nyolc órakor a Szent Péter téren már javában folytak az általános kihallgatás előkészületei. Vatikáni munkások csapata összecsukható székeket és ideiglenes fémkordonokat állított fel a bazilika előtti korzón, a biztonsági alkalmazottak pedig magnetométereket helyeztek el a kolonnádon. Gabriel elhagyta a kávézót, és megállt az acélkerítésnél, ami a Szentszék területét olasz földtől elválasztotta. Szándékosan viselkedett feszülten és izgatottan, többször is rápillantott az órájára, és különös figyelmet szentelt a magnetométerekkel kapcsolatos munkálatoknak. Röviden, épp olyan magatartást tanúsított, amelyre a vatikáni rendőrségnek, a carabiniereknek és a biztonságiaknak fel kellett volna figyelni. Tíz percbe telt, mire az egyik egyenruhás carabiniere végre odajött hozzá, hogy igazoltassa. Gabriel tökéletes olaszsággal közölte, hogy a vatikáni Biztonsági Hivatal kötelékébe tartozik. – Elnézést – mondta a carabiniere, és odébb lépett. – Várjon – szólt utána Gabriel. A carabiniere megállt és hátrafordult. – Nem akarja megnézni a papírjaimat? A carabiniere kinyújtotta a kezét. Unott pillantást vetett a személyi kártyára, majd visszaadta. – Ne bízzon senkiben – mondta Gabriel. –Mindig kérje el a papírokat, és ha valami nem stimmel, jelentse a feljebbvalójának. Gabriel megfordult, és átsétált a Szent Anna kapuhoz, ahol épp egy sereg szürke ruhás apácát engedtek át. Csak annyit kellett mondaniuk, hogy „Annona”, ez volt a vatikáni élelmiszer-áruház neve, és már bent is voltak. Gabriel tett egy próbát, és egy intéssel beengedték a vatikáni felségterületre, akárcsak az apácákat. Amint átért a kapun, előhúzta a vatikáni személyi kártyáját, és németül, az anyjától örökölt berlini akcentussal leteremtette a svájci gárdistát. Aztán visszament az utcára. A következő pillanatban idősebb, fehér hajú pap jött arra, s közölte a gárdistával, hogy a vatikáni gyógyszertárba tart. A gárdista feltartóztatta a papot, amíg az elő nem bányászta a személyi kártyáját reverendája zsebéből. Gabriel úgy döntött, a Vatikán másik fő bejáratánál, a Harangok kapujánál is ellenőrzi a biztonságot. Öt perc múlva ért oda, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint egy kúriai bíboros két segédjével együtt áthalad a kapun, miközben a svájci gárdista, aki vigyázzban állt a bódéjában, még csak rájuk sem pillant. Gabriel a gárdista szeme elé tartotta személyi kártyáját. – Miért nem szólította fel azt a bíborost, hogy igazolja magát? – Elég igazolvány a vörös sapka és a püspöki mellkereszt. – Ma nem – mondta Gabriel. – Mindenkitől kérje el a személyi kártyáját. Hátat fordított, végigsétált a kolonnád külső oldala mellett, s közben azon töprengett, aminek az imént a tanúja volt. A Szent Péter tér hatalmas méretei ellenére általában véve biztonságos. Az egyetlen rés a Vatikán páncélzatán az volt, hogy viszonylag sok embernek engedélyeztek szabad mozgást a téren. Eszébe jutottak az Ali Maszúd számítógépén talált fotók, és azon tűnődött, vajon a terroristák is rájöttek-e már erre. Átment a téren a Bronzkapuhoz. Nem volt szüksége varázsigére, hogy bebocsátást nyerjen az Apostoli Palota tulajdonképpeni bejárati ajtajához. Odakint egy díszegyenruhába öltözött svájci gárdista megvizsgálta Gabriel kártyáját, aztán egy civil ruhás társa is ellenőrizte az előcsarnokban. A Biztonsági Hivatal igazolványa szabad utat nyitott előtte a palotába, így nem kellett külön engedélyeztetnie, hogy bemehessen, viszont át kellett adnia a fegyverét, és ő vonakodva bár, de eleget tett a felszólításnak. Előtte emelkedett a Scala Regia márvány lépcsősora: csillogott a hatalmas vaslámpák izzásától. Gabriel felment a lépcsőn a Cortile di San Damasóig, és átkelt az udvar túlsó oldalára, ahonnan lift vitte fel a második emeletre. A lodzsában elidőzött egy pillanatig, hogy megcsodálja Raffaello freskóját, aztán továbbsietett a széles folyosón a pápai lakosztály felé. Donáti vörös övvel megkötött reverendában, a pápáéval szomszédos kis irodájának íróasztala mögött ült. Gabriel belépett az irodába, és becsukta az ajtót. – Hogy hány ember dolgozik a Vatikánban? –kérdezte Donáti, megismételve, amit Gabriel mondott. – Úgy egy fél. Gabriel összeráncolta a szemöldökét. – Bocsáss meg – mondta Donáti. – Régi vatikáni vicc. Egyébként körülbelül ezerkétszázán. Ebbe beletartoznak a papok és a prelátusok, akik a külügyminisztériumban dolgoznak, ezenkívül a különböző kongregációk és tanácsok a laikus munkatársakkal együtt. Aztán ott a többi laikus, akik a szolgáltatásokért felelnek: idegenvezetők, utcaseprők, karbantartók, kertészek, továbbá a postahivatalban, a gyógyszertárban és a szupermarketben dolgozó munkaerő. És természetesen a biztonsági személyzet. Gabriel feltartotta vatikáni személyi kártyáját. – És mindenkinek van ilyenje? – Az Apostoli Palotába nem juthat be mindegyikük, de valamennyien rendelkeznek olyan igazoló okmánnyal, ami szabad bejárást biztosít számukra a Vatikán nyilvános területeire. – A térről és a bazilikáról beszélsz? – Úgy van. – Milyen módszerrel ellenőrzitek le őket? – Felteszem, nem a bíborosokra, püspökökre, monsignorékra és papokra gondolsz. – Őket most hagyjuk – ráncolta össze a szemöldökét Gabriel, aztán hozzátette: – Egyelőre. – A vatikáni állások igen keresettek. A fizetések nem szöknek az égbe, de valamennyi alkalmazottunk kedvezményesen vásárolhat a gyógyszertárban és a szupermarketben. Államilag támogatott áraink vannak, amelyek sokkal alacsonyabbak, mint az olasz piaci árak. Ugyanez a helyzet a benzinkutunknál is. Mindezt leszámítva méltányos a munkaidő, sok a szabadság, és a mellékjuttatások is igen kedvezőek. – Szóval hogy ellenőrzitek le az embereket, akiket felvesztek? – Annyira keresett állásokról van szó – és olyan kevés állás van –, hogy szinte mindig valami rokon kapja meg őket, így a háttérellenőrzés meglehetősen felületes. – Ettől tartottam – mondta Gabriel. – És mi a helyzet a hozzám hasonlókkal? Akiknek csak ideiglenes igazoló okmányuk van. – Azt akarod tudni, hányan vannak? – Donáti megvonta a vállát. – Mindenkori átlagban azt mondanám, pár százan lehetnek, akiknek ideiglenes belépési engedélyük van a Vatikánba. – Hogy működik a rendszer? – Általában valamelyik pápai tanácshoz vagy bizottsághoz kerülnek munkatársként vagy tanácsadóként. A prefektus vagy egy miniszterhelyettes vállalja a kezességet az illetőért, és a vatikáni Biztonsági Hivatal adja ki a kártyákat. – A Biztonsági Hivatalnál minden papír megvan? – Természetesen. Gabriel felemelte a telefonkagylót, és Donáti felé nyújtotta. Húsz perc telt el, mire a telefon újra megcsörrent. Donáti belehallgatott a kagylóba, majd visszatette a helyére, és Gabrielre nézett, aki az ablaknál állt, és a térre özönlő tömeget figyelte. – Most kezdik előbányászni a papírokat. – Kezdik? – Szükség volt a főnök meghatalmazására. Ő meg egy megbeszélésen volt. Tizenöt perc múlva együtt az anyag. Gabriel az órájára nézett. Majdnem fél tizenegy volt már. – Szervezzétek át bentre – mondta. – A szentatya nem menne bele. – Donáti odalépett az ablaknál álló Gabrielhez. – Különben is, túl késő. Már érkeznek a vendégek. Aprócska szobát bocsátottak a rendelkezésére a Belvedere-udvarra néző kormos ablakkal, és egy fiús kinézetű exrendőrt adtak mellé, név szerint Luca Angellit, aki odavitte neki az aktákat. A vizsgálatot leszűkítette a laikusokra. Határtalanul gyanakvó természete ellenére még Gabriel sem tudott elképzelni olyan forgatókönyvet, hogy egy katolikus pap tudatosan vagy tudtán kívül csatlakozzon az al-Kaida ügyéhez. A Svájci Gárda tagjait is kihúzta a listájáról. Ami a Svájci Gárdát illeti, a tagokat kizárólag svájci katolikus családokból verbuválták, s legtöbbjük az ország szívéből, a német és francia ajkú hegyvidékes területről származott, ami aligha szolgálhatott erődként az iszlám szélsőségesek számára. Vatikánváros laikus alkalmazottaival kezdte. Hogy szűkítse a keresési paramétereket, csak azoknak az aktáit nézte át, akiket az elmúlt öt évben vettek fel. Ez már önmagában majdnem harminc percbe telt. Amikor végzett, félretett fél tucat aktát további kiértékelésre – az egyik alkalmazottét a vatikáni gyógyszertárból, egy kertészét, két raktárosét, akik az Annonában dolgoztak, egy portásét a Vatikáni Múzeumból, és egy ajándékboltban dolgozó nőét. A többit visszaadta Angellinek. A következő köteg a Római Kúria különböző kongregációihoz köthető laikus alkalmazottak aktáit tartalmazta. A kongregációk nagyjából a kormányok minisztériumainak feleltek meg, és az egyházi vezetés fő területeivel foglalkoztak, úgymint a doktrínákkal, a hittel, a klérussal, a szentekkel és a katolikus oktatással. A kongregációk élén egy-egy bíboros állt, s minden bíboros alá több püspök és monsignore tartozott. Gabriel az összes aktát átnézte, ami a kilenc kongregáció papi és laikus személyzetével foglalkozott, s mert semmit sem talált, ami felkeltette volna érdeklődését, visszaadta őket Angellinek. – Mi van még? – A pápai bizottságok és tanácsok – felelte Angelli. – És a többi hivatal. – Miféle többi hivatal? – A Szentszék Vagyonkezelősége, a Szentszék Gazdasági Ügyeinek… – Értem – mondta Gabriel. – Hány aktát jelent ez? Angelli felemelt kézzel jelezte, hogy majd fél méter magas halomról van szó. Gabriel az órájára nézett: tizenegy húsz… – Hozza ide őket. Angelli először a pápai bizottságok anyagát hozta. Gabriel újabb két aktát kiválasztott, az Egyházi Régészeti Bizottság egyik tanácsadójáét és egy argentin tudósét, aki a Szentszék Latin-Amerikai Bizottsághoz tartozott. A többit visszaadta Angellinek, aztán az órájára nézett: tizenegy negyvenöt… Korábban megígérte Donátinak, hogy délben az általános kihallgatáson őrt áll majd a téren, a pápa oldalán. Már csak néhány aktára maradt idő. – A vagyonkezelő hivatalokat hagyjuk – mondta Gabriel. – Kérem a pápai tanácsok anyagát. Egy perccel később Angelli tizenöt centi magas dosszié halommal tért vissza. Gabriel abban a sorrendben nézte át az aktákat, ahogy Angelli a kezébe adta őket. Világiak Pápai Tanácsa… Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa… Családok Pápai Tanácsa… Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa… Pápai Törvényhozó Tanács… Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa… Gabriel feltartotta a karját. Megtalálta, amit keresett. Rövid ideig olvasott, aztán határozottan felnézett. – Ennek az embernek tényleg szabad bejárása van a Vatikánba? A vékony Angelli előrehajolt, és átnézett Gabriel válla fölött. – Ibrahim el-Banna professzornak? Ő már több mint egy éve itt van. – Mit csinál itt? – Egy különleges bizottság tagja, amely a keresztény és iszlám világ közti kapcsolat javításának lehetőségeit kutatja. A bizottságnak összesen tizenkét tagja van, egy hat keresztény tudósból álló ökumenikus testület és hat muszlim tudós az iszlám felekezetek, valamint az iszlám törvénykezés különböző iskoláinak képviseletében. Ibrahim el-Banna az iszlám jogtudomány professzora a kairói AlAzar Egyetemen. Emellett az iszlám törvénykezés Hanafi iskolájának legtekintélyesebb tudósai között tartják számon. A Hanafi iskola elsősorban… – A szunniták között dívik – mondta Gabriel, nyomatékosan pontot téve Angelli mondatának végére. – Hát nem tudja, hogy az Al-Azar az iszlám militarizmus melegágya? Az al-Kaida és a Muszlim Testvériség már régen beszivárgott oda. – Ez az egyetem az iszlám teológia és törvénykezés legrégibb és legtekintélyesebb iskoláinak egyike. Azért esett a választás el-Banna professzorra, mert ő köztudottan mérsékelt nézeteket vall. Személyesen is több alkalommal találkozott a szentatyával. Két ízben teljesen egyedül voltak. – Hol ülésezik a bizottság? – El-Banna professzornak van egy irodája a Piazza Santa Marta környékén, nem messze a Harangok kapujától. Gabriel az órájára nézett: tizenegy ötvenöt… Már nem tudott volna szólni Donátinak. Most már bizonyára odalent van a pápával, mindjárt kilépnek a térre. Eszébe jutott, mit mondott neki a múlt éjjel a Via Belvederén. Menj az idegeinkre. Ha valamilyen problémával találod szembe magad, nevezd a nevén. Felállt, és Angellire nézett. – Beszélnem kell az imámmal. Angelli tétovázott. – Ez a kezdeményezés nagyon sokat jelent a szentatyának. Ha minden alap nélkül megvádolja elBanna professzort, azzal szörnyen meg fogja sérteni, és veszélybe kerül a bizottság munkája. – Jobb egy dühös imám, mint egy halott pápa. Hogy lehet a leggyorsabban eljutni a Piazza Santa Martához? – A rövidebb úton megyünk – mondta Angelli. – A bazilikán át. A Scala Regiáról nyíló folyosón keresztül az Oltáriszentség Kápolnába jutottak, és rézsút átsiettek a széles templomhajón. VII. Sándor emlékműve alatt kijárat nyílt a Piazza Santa Martára. Ahogy kiléptek a ragyogó napsütésbe, a Szent Péter téren feldübörgött a taps. A pápa megérkezett az általános kihallgatásra. Angelli átvezette Gabrielt a kicsiny piazzán egy komor kinézetű barokkos irodaépülethez. Az előcsarnokban apáca ült mozdulatlanul a recepciónál. Rosszallóan nézett Gabrielre és Angellire, ahogy beviharzottak. – Ibrahim el-Banna – mondta Luca Angelli anélkül, hogy további részletekbe bocsátkozott volna. Az apácának kétszer egymás után megrándult a szeme. – Négyszáztizenkettes szoba. Felmentek a lépcsőn. Angelli mutatta az utat, Gabriel a sarkában. Amikor a téren másodszor is felzúgott a taps, Gabriel oldalba bökte Angellit, mire a vatikáni biztonsági ember kettesével kezdte szedni a lépcsőket. A négy száztizenkettes szobához érve az ajtót zárva találták. Gabriel a kilincs felé nyúlt, de Angelli lefogta a karját, és határozottan, de udvariasan bekopogott. – El-Banna professzor? El-Banna professzor, odabent van? Nem jött válasz, mire Gabriel félretolta Angellit, és megvizsgálta a régi zárat. A tárcájában hordott vékony fémpecekkel néhány másodperc alatt kinyithatta volna, de a térről jövő újabb üdvrivalgás ráébresztette, hogy erre már nincs idő. Két kézzel megragadta a kilincset, és vállal nekiesett az ajtónak. Az kitartott. Másodszor is nekivetette magát, és harmadszor is. A negyedik próbálkozásnál Angelli is csatlakozott. Az ajtófélfa széttörött, és ők bezuhantak a szobába. A szoba üres volt. Nem egyszerűen üres, gondolta Gabriel. Kiürítették. Nem voltak könyvek vagy iratok, sehol egy toll vagy ottmaradt papírlap. Csupán egyetlen boríték, pontosan az íróasztal közepére helyezve. Angelli a villanykapcsoló után nyúlt, de Gabriel rákiáltott, hogy ne érjen hozzá, és kilökte az olaszt a folyosóra. Kabátjának zsebéből tollat húzott elő, azzal próbálta megállapítani a boríték tartalmának sűrűségét. Amikor meggyőződött, hogy csak papír van benne, kézbe vette, és óvatosan felnyitotta a borítékot. Háromrét hajtott papírlapon kézzel írt arab szöveg állt: Hadat üzenünk nektek, kereszteseknek, hogy elpusztítsuk a politeizmusnak állított hitetlen templomotokat, és megöljük a ti úgynevezett Főpapotokat, ezt a fehér ruhás embert, akit úgy kezeltek, mintha isten volna. Ez a büntetésetek a bűnökért, amiket Irakban, az Abu Graibban és Guantánamo Baynél elkövettetek. A támadások addig folytatódnak, amíg Irak földje fel nem szabadul az amerikai rabság alól, s amíg nem kapjuk vissza a zsidóktól Palesztinát. Mi vagyunk Allah Testvérisége. Nincs más isten, csak Allah, és minden hódolat az övé. Gabriel lerohant a lépcsőn, Angelli a nyomában. 6 Vatikánváros „In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. „ A pápa hangja a vatikáni hangszóró-berendezés által felerősítve betöltötte a Szent Péter teret, és végigvisszhangzott a Via della Conciliazionén. Húszezer hang felelte rá: – Ámen. Gabriel és Luca Angelli keresztülrohant a Piazza Santa Martán, aztán végig a bazilika külső fala mellett. Mielőtt elérték volna a Harangok kapuját, Angelli jobbra fordult, és beszaladt az Engedélyeztetési Hivatalba, ami a Vatikánba érkező látogatók többségét ellenőrző legfőbb biztonsági pont volt. Ha Ibrahim el-Banna bárki mást is bejuttatott a Vatikánba, annak ott meg kellett legyen a nyoma. Gabriel folytatta útját a Harangok kapuja felé. A szolgálatos svájci gárdista megrémült, hogy egy futó embert lát közeledni, és védekezőn keresztbe tette alabárdját, de újra felemelte, amikor meglátta, hogy Gabriel a Biztonsági Hivatal személyi kártyáját lobogtatja a kezében. – Adja ide a fegyverét – utasította Gabriel. – Uram? – Add ide a pisztolyod! – üvöltött rá Gabriel a gárdistára németül. A gárdista benyúlt színes, reneszánsz tunikájába, és egy modern 9 mm-es SIG-Sauert húzott elő, épp amikor Luca Angelli feltűnt az átjáró irányából, és azt lihegte: – El-Banna tizenegy harminckor egy három német papból álló küldöttséget juttatott be a Vatikánba. – Azok nem papok, Luca, hanem sahídok. Mártírok. – Gabriel a téren összegyűlt tömegre nézett. – És kötve hiszem, hogy még mindig a Vatikánban lennének. Valószínűleg odakint vannak, robbanószerrel és még ki tudja, mivel felszerelkezve. – Miért a Harangok kapuján át jöttek be a Vatikánba? – Természetesen azért, hogy magukhoz vegyék a bombáikat. – Ez volt a rés a Vatikán biztonsági páncélján. A terroristák az ismételt megfigyelések során rájöttek erre, és a szentatya békekezdeményezését használták fel terveikhez. – El-Banna feltehetőleg apránként csempészte be a bombákat, és az irodájában tárolta őket. Miután átjutottak az Engedélyeztetési Hivatalon, a sahídok begyűjtötték a bombákat, aztán olyan útvonalon közelítették meg a teret, ahol nincsenek fémérzékelők. – A bazilika – mondta Angelli. – Lehet, hogy oldalról mentek be a bazilikába, és az egyik főkapun jöttek ki. Talán pár perccel ezelőtt mentünk el mellettük, és soha nem jöttünk volna rá. Gabriel és Angelli átugrottak a fakordont, ami a Harangok kapujánál lévő bejárati részt elválasztotta a tér többi részétől, és felmásztak az emelvényre. Hirtelen megjelenésük halk zúgolódást váltott ki a közönség soraiból. Donáti a pápa mögött állt. Gabriel halkan odament hozzá, és átnyújtotta neki az el-Banna irodájában talált írást. – Itt vannak. Donáti lenézett, meglátta az arab írást, aztán visszanézett Gabrielre. – Ezt Ibrahim el-Banna irodájában találtuk. Az áll rajta, hogy meg fogják semmisíteni a bazilikát, és megölik a szentatyát. Le kell vinnünk őt az emelvényről, Luigi. Most azonnal. Donáti kinézett a téren álló sokaságra. Katolikus zarándokok és méltóságok a világ különböző tájairól, fehér ruhás iskolások, beteg és idős emberek jöttek el, hogy részesüljenek a pápa áldásából. Ő maga skarlátszín szertartási trónon foglalt helyet. Az elődjétől örökölt hagyománynak megfelelően épp anyanyelvükön üdvözölte a zarándokokat, gyorsan haladva egyik nyelvtől a másikig. – Mi lesz a zarándokokkal? – kérdezte Donáti. – Hogyan védjük meg őket? – Számukra talán már túl késő. Legalábbis néhányuk számára. Ha megpróbáljuk figyelmeztetni őket, azonnal kitör a pánik. Előbb vigyük a térről a szentatyát, amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak lehet. A zarándokokkal majd azután foglalkozunk. Brunner ezredes, a Svájci Gárda parancsnoka csatlakozott hozzájuk az emelvényen. A pápa személyi testőrségének többi tagjához hasonlóan ő is sötét utcai ruhában volt, és headsetet viselt. Mikor Donáti ismertette a helyzetet, Brunner arcából kifutott a vér. – A bazilikán át visszük ki. – És ha ott is bombák vannak? – kérdezte Gabriel. Brunner válaszra nyitotta a száját, de szavait perzselő légnyomás söpörte magával. A hang egy ezredmásodperccel később érkezett, fülsiketítő mennydörgés, amit a Szent Péter tér hihetetlen akusztikája csak még jobban felerősített. A robbanás ereje lesöpörte Gabrielt az emelvényről – papír fecniként repítette magával a szélvihar. A teste többször egymás után átpördült a levegőben, majd keményen landolt a bazilika lépcsőjén, és minden elsötétült előtte. Amikor kinyitotta a szemét, Krisztus apostolait látta, ahogy lebámulnak rá az épület homlokzatának magasából. Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Talán pár másodpercig, tovább semmiképp. Zúgó füllel felült, és körülnézett. Jobbra a Kúria prelátusait látta, akik az emelvényen a pápa mellett álltak. Sokkosnak és zavarodottnak tűntek, de jobbára sértetlenül megúszták. Balra tőle Donáti hevert, mellette Kari Brunner. A parancsnoknak csukva volt a szeme, és erősen vérzett a feje hátul. Gabriel felállt, és körbenézett. Hol a pápa? Ibrahim el-Banna három papot juttatott be a Vatikánba. Gabriel gyanította, hogy még két robbanás várható. Megtalálta a SIG-Sauert, amit a svájci gárdistától vett el, és rákiáltott a prelátusokra, hogy maradjanak a földön. Aztán ahogy visszamászott az emelvényre, hogy a pápa után nézzen, felrobbant a második bomba. Újabb perzselő hő és szélroham. Újabb mennydörgés. Gabrielt hátravetette a robbanás. Ezúttal Donatin landolt. Ismét feltápászkodott. Még el sem érte az emelvényt, amikor a harmadik bomba is felrobbant. Mikor a mennydörgés végül elhalt, Gabriel felmászott a dobogóra, hogy megnézze a pusztítást. A sahídok egyenlő távolságra helyezkedtek el egymástól az emelvényt körülvevő tömegben: egy a Bronzkapunál, a második a tér közepén, a harmadik a Harangok kapujához közel. Csupán három fekete füstgomoly maradt belőlük, ami a felhőtlen halványkék ég felé szállt. Azokon a helyeken, ahol a merénylők álltak, a kövezet megfeketedett a tűztől, vérben ázott, és tele volt emberi testrészekkel. A robbanás központjától távolabb heverő tetemekről még el lehetett képzelni, hogy néhány pillanattal korábban emberek voltak. Az összecsukható székek, amelyeket reggel Gabriel szeme láttára állítottak fel, most szanaszét hevertek, akár a kártyák, és mindenütt cipők voltak. Hányan halhattak meg? Több százan, gondolta. De abban a pillanatban nem a halottak, hanem a szentatya miatt aggódott. Hadat üzenünk nektek, kereszteseknek, hogy elpusztítsuk a politeizmusnak állított hitetlen templomotokat... Gabriel tudta, hogy a támadás még nem ért véget. És akkor a fekete füstfüggönyön át meglátta kibontakozni a következő mozzanatot. Áruszállító furgon állt a tér távoli sarkában, közvetlenül a kordon mögött. A raktér ajtaja nyitva állt, és három férfi kászálódott kifelé. Mindegyikük hordozható légvédelmi rakétával a kezében. Ekkor vette észre Gabriel a trónt, amelyen a pápa ült. Az első robbanás ereje oldalt repítette, és a bazilika lépcsőin állapodott meg, a tetejével lefelé. Alatta apró, aranygyűrűs kéz tapogatózott… és látni lehetett egy vérfoltos fehér reverenda csücskét. Gabriel Donátira nézett. – Rakéta van náluk, Luigi! Mindenkit el kell távolítanunk a bazilika közeléből! Gabriel leugrott az emelvényről, és megemelte a trónt. A pápának csukva volt a szeme, s több apró sebből vérzett. Ahogy Gabriel lehajolt, és a karjába vette a pápát, egy közeledő RPG-7 jellegzetes süvítése csapta meg a fülét. Arra fordította a fejét, és megpillantotta a téren át a bazilika felé suhanó lövedéket. A következő pillanatban a robbanófej becsapódott Michelangelo kupolájába, s tűz–, üveg– és kőzápor közepette felrobbant. Gabriel megvédte a pápát a lezuhanó törmeléktől, aztán felemelte, és rohanni kezdett a Bronzkapu felé. Mielőtt a kolonnád oltalmába értek volna, a második rakéta is elindult útjára. A bazilika homlokzatába csapódott be, közvetlenül az áldásosztó erkély mellvédje alatt. Gabriel elvesztette az egyensúlyát, és a kövezetre esett. Amikor felemelte a fejét, meglátta közeledni a harmadik rakétát. Alacsonyabban jött, mint a másik kettő, és egyenesen az emelvény felé tartott. A becsapódás előtti pillanatban Gabriel rémálomba illő jelenetet látott: Luigi Donáti elkeseredetten igyekezett biztonságos helyre terelni a kúriai bíborosokat és prelátusokat. Gabriel ott maradt a földön fekve, és saját testével védelmezte a pápát, amikor újabb törmelékeső záporozott rájuk. – Te vagy az, Gabriel? – kérdezte a pápa, továbbra is csukott szemmel. – Én vagyok, őszentsége. – Vége van? Három bomba, három rakéta – jelképes utalás a Szentháromságra, gondolta Gabriel. Előre kitervelt támadás a többistenhívők ellen. – Igen, őszentsége. Azt hiszem, vége van. – Hol van Luigi? Gabriel az emelvény égő maradványai felé pillantott, és meglátta Donátit, amint kifelé tántorog a füstből, egy halott bíboros testével a karjában. – Él, őszentsége. A pápa lehunyta a szemét, és azt suttogta: – Hála Istennek. Gabriel érezte, hogy egy kéz ragadja meg a vállát. Hátrafordult, és négy kék ruhás embert látott, talpig fegyverben. – Engedje el – kiáltott rá egyikük. – Mi majd elvisszük innen. Gabriel egy pillanatig csak bámult a férfira, aztán lassan megrázta a fejét. – Majd én – mondta, aztán felállt, és a svájci gárdistáktól körülvéve bevitte a pápát az Apostoli Palotába. A bérház egy macskaköves sikátorban állt, nem messze a Santa Maria-templomtól, Trasteveré-ben. Háromemeletes volt, fakósárga külsejéről villany– és telefonvezetékek lógtak, s a falról jó pár helyen lehámlott a vakolat. Az épület földszintjén kis motorjavító-műhely állt, ami az utcán is folytatódott. A műhelytől jobbra bejárat nyílt, mely a fenti lakásokhoz vezetett. A kulcs ott volt Ibrahim elBanna zsebében. A támadás öt perccel azután kezdődött, hogy el-Banna távozott a Vatikánból. A Borgo Santo Spiritón előrelátóan kihasználta a pánikot, levette a kúfit, és egy nagy fakeresztet akasztott a nyakába. Onnan elsétált a Janiculum parkig, a parkból pedig le a hegyen Trasteverébe. A Via della Paglián egy kétségbeesett nő elBanna áldását kérte. Ő teljesítette a kérést, azokat a szavakat és gesztusokat utánozva, amelyeket a Vatikánban látott, aztán azonnal Allah bocsánatát kérte az istenkáromlásért. Most, hogy bent volt a házban, biztonságban, levette nyakából a sértő keresztet, és elindult felfelé a homályosan megvilágított lépcsőn. A szaúditól kapta az utasítást, hogy ide jöjjön. A szaúditól, aki kieszelte és megtervezte a támadást, s akiről ő csak annyit tudott, hogy Halílnak hívják. Ez volt az első állomás azon a titkos utazáson, ami kivezetett Európából, vissza a muszlim világba. Remélte, hogy visszatérhet a szülőföldjére, Egyiptomba, de Halíl meggyőzte, hogy ott sosem lenne biztonságban. Mubarak, az amerikaiak lakája egy szempillantás alatt átadna a hitetleneknek, mondta Halíl. Egyetlen hely van a világon, ahol nem férhetnek hozzád. Szaúd-Arábia volt az a hely, a Próféta földje, a vahhábita iszlám szülőhelye. Ibrahim el-Bannának új személyazonosságot ígértek, oktatói állást a jó nevű Medinai Egyetemen és egy bankszámlát félmillió dollárral. A menedéket Nábil hercegtől, a szaúdi belügyminisztertől kapta jutalomképp. A pénz annak a szaúdi milliárdosnak az ajándéka, aki a hadműveletet finanszírozta. Így aztán a muszlim, aki a római bérház lépcsőjén haladt felfelé, elégedett embernek mondhatta magát. Épp most segédkezett a dzsihád egyik legjelentősebb megmozdulásának végrehajtásában, amire az iszlám hosszú, dicsőséges történetében csak sor került. Most pedig új életet kezd Szaúd-Arábiában, ahol a szavai és nézetei segítenek majd feltüzelni az iszlám harcosok következő nemzedékét. Csak a Paradicsom lehet ennél csodásabb. Felért a harmadik lépcsőpihenőhöz, és odalépett a 3A jelű lakáshoz. Amikor behelyezte a kulcsot a zárba, enyhe áramütést érzett az ujjain. És amikor elfordította a kulcsot, az ajtó felrobbant. Aztán már semmit sem érzett. Ugyanebben a pillanatban Washington Foggy Bottomként ismert részén egy nő riadt fel rémálmából. Ugyanazokat a képeket látta, amelyeket a reggelnek ebben a szakában mindig. Egy légiutaskísérő elvágott torokkal. Egy jóképű fiatal utas, amint élete utolsó telefonhívását intézi. Valódi inferno. A nő megfordult, és megnézte az órát az éjjeliszekrényen. Hat harminc volt. Kezébe vette a távirányítót, megcélozta vele a televíziót, és megnyomta a bekapcsoló gombot. Istenem, nem lehet igaz, gondolta, amikor meglátta a lángokban álló bazilikát. Nem történhet meg újra.