Könyv hét

Gila Samron élete egyetlen feszült virrasztás sorozat volt. Elviselte a veszélyes országokba szóló titkos küldetéseket, elviselte a háborút és a terrort, a válságokat és a Biztonsági Kabinet üléseit, amelyek éjfél előtt soha nem akartak véget érni. Mindig attól félt, hogy egy nap felbukkan Samron egyik ellensége a múltból, és bosszút áll. Mindig is tudta, hogy egy nap arra kell majd várnia, hogy megmondják neki, életben marad-e Ari vagy sem. Gabriel a Hadassza Egészségügyi Központ intenzív osztályán talált rá. Az asszony nyugodtan üldögélt az egyik privát váróteremben Samron híres repülős dzsekijével az ölében, és szórakozottan tépkedte a dzseki mellrészén lévő szakadást, amit Samron sosem tartott érdemesnek megjavítani. Szomorú tekintetében és rendezetlen ősz hajában Gabriel mindig is látott valamit Golda Meirből. Nem tudott Gilára nézni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna a nap, amikor Golda titokban kitüntette, és könnyes szemmel köszönte meg neki, hogy bosszút állt a Münchenben meggyilkolt tizenegy izraeliért. – Mi történt, Gabriel? Hogy férkőzhettek Arihoz Jeruzsálem kellős közepén? – Valószínűleg jó ideje figyelték már. Amikor az este elment tőlem, azt mondta, visszamegy a Miniszterelnöki Hivatalba elintézni ezt-azt. –Gabriel leült, és megfogta Gila kezét. – A György király utcánál csaptak le, egy közlekedési lámpánál. – Öngyilkos merénylő volt? – Úgy gondoljuk, ketten voltak. Egy furgonban ültek, és ortodox zsidóknak álcázták magukat. Iszonyú nagy bomba volt. Gila a televízióra pillantott, ami magasan fent volt a falon. – Azt a képekből is látom. Csoda, hogy bárki túlélte. – Az egyik szemtanú látta, hogy Ari kocsija hirtelen felgyorsult, egy pillanattal azelőtt, hogy a bomba felrobbant volna. Rami vagy a sofőr biztos kiszúrt valami gyanúsat. A páncélozás ellenállt a robbanásnak, de a kocsi a levegőbe repült, és legalább kétszer átpördült. – Ki tette ezt? A Hamasz? Az Iszlám Dzsihád? Az AlAksza Mártír Brigád? – Az Allah Testvérisége vállalta magára a merényletet. – Akik a Vatikánt is…? – Igen, Gila. – Te hiszel nekik? – Korai bármiről beszélni – felelte Gabriel. – Mit mondanak az orvosok? – Még legalább három órán keresztül bent lesz a műtőben. Azt mondták, láthatjuk, amikor kijön, de csak egykét percre. Figyelmeztettek, hogy nem fest túl jól. Gila tanulmányozta Gabrielt egy pillanatig, aztán ismét felnézett a televízióra. – Aggódsz, hogy nem éli túl, igaz, Gabriel? – Persze hogy aggódom. – Ne aggódj – mondta Gila. – Samron elpusztíthatatlan. Samron örök. – Mit mondtak neked a sérüléseiről? Gila nyugodtan elismételt mindent. A károsult szervek listája, a fejsérülés és a törött csontok világossá tették Gabriel számára, hogy Samron életben maradási esélyei nem valami fényesek. – Ari járt a legjobban hármuk közül – mondta Gila. – Rami és a sofőr sérülései sokkal súlyosabbak. Szegény Rami. Évek óta Ari mellett szolgált, és most ez. – Jonatán hol van? – Északon volt szolgálatban az este, de már úton van. Samron egyetlen fia az Izraeli Haderők ezredese volt. Ronit, Samron öntörvényű lánya Új-Zélandra költözött, hogy szabaduljon zsarnoki apjától. Egy nem zsidóval élt egy csirkefarmon. Ő és Samron már évek óta nem beszéltek egymással. – Ronit is jön – mondta Gila. – Ki tudja? Még valami jó is kisülhet az egészből. Ő mindig nagyon nehezen viselte Ronit hiányát. Magát hibáztatja, és jól teszi. Ari nagyon kemény kézzel bánik a gyermekeivel. De ezt te is tudod, nem igaz, Gabriel? Gila egy pillanatig egyenesen Gabriel szemébe nézett, aztán hirtelen elfordult. Éveken keresztül úgy gondolt Gabrielre, mint valami aktakukacra, aki sokat tud a művészetről, és rengeteg időt tölt Európában. Valódi munkáját az újságokból ismerte meg, mint mindenki más az országban. A lelepleződést követően megváltozott a viselkedése az irányában. Csendesen meghúzta magát a jelenlétében, igyekezett nem felzaklatni, és képtelen volt túl sokáig a szemébe nézni. Gabriel számára nem volt ismeretlen az effajta viselkedés, gyermekként is ezt tapasztalta, akárhányszor csak valaki belépett az Allonházba. A halál nyomot hagyott Gabriel arcán, ahogy anyja arcán is ott volt Birkenau nyoma. Gila sosem mert sokáig Gabriel szemébe nézni, mert félt attól, amit meglát benne. – Nem volt jól már egy ideje. Persze nem beszélt a dologról – még a miniszterelnöknek sem. Gabriel nem volt meglepve. Tudta, hogy Samron titokban évek óta küzd már mindenféle betegséggel. Az öreg egészsége hétpecsétes titok volt, ahogy életének szinte minden más momentuma is. – A veséje? Gila megrázta a fejét. – Visszajött a rák. – Azt hittem, teljesen eltávolították a daganatot. – Ari is azt hitte – mondta Gila. – És ez még nem minden. A dohányzás tönkrevágta a tüdejét. Mondd meg neki, hogy ne szívjon olyan sokat. – Sosem hallgat rám. – Te vagy az egyetlen, akire hallgat. Úgy szeret téged, Gabriel, mintha a fia lennél. Néha úgy érzem, jobban szeret, mint Jonatánt. – Ugyan már. – Akkor a legboldogabb, amikor együtt üldögéltek a teraszon Tiberiasban. – Állandóan vitatkozunk. – Ő szeret vitatkozni veled, Gabriel. – Arra magam is rájöttem. A televízióban épp kabinetminiszterek és biztonsági vezetők érkeztek a Miniszterelnöki Hivatalba a rendkívüli ülésre. Normális körülmények között Samron is ott lett volna közöttük. Gabriel Gilára nézett. Az asszony Samron szakadt dzsekijét piszkálta. – Ari volt, ugye? – kérdezte. – O rángatott bele ebbe az egészbe… München után. Gabriel a tévé képernyőjén villódzó vészjelzésre meredt, és szórakozottan bólintott. – A seregben voltál? – Nem, addigra már végeztem a sereggel. A Bezalel Művészeti Akadémián tanultam. Ari pár nappal azután keresett fel, hogy megölték a túszokat. Akkor még senki sem tudta, de Golda már kiadta a parancsot az érintettek megölésére. – Miért pont téged választott? – Beszéltem néhány nyelven, és Ari látott valamit a rólam szóló katonai alkalmassági feljegyzésekben – olyan tulajdonságokat, amelyek alapján azt gondolta, én vagyok a megfelelő ember a tervéhez. – A gyilkoláshoz közvetlen közelről, szemtől szemben. Mert így csináltad, nem igaz? – Igen, Gila. – Hányat? – Gila. – Hányat, Gabriel? – Hatot – mondta. – Hatot öltem meg. Gila megérintette Gabriel ősz haját a halántékánál. – De hisz gyerek voltál még. – Akkor még könnyebb. Ahogy öregszel, úgy lesz egyre nehezebb. – De te akkor is megtetted. Téged küldtek, hogy öld meg Abu Dzsihádot, igaz? Besétáltál a tuniszi villájába, és megölted őt a felesége és a gyermekei szeme láttára. Ők pedig bosszút álltak, de nem az országon, hanem rajtad. Bombát rejtettek a kocsid alá Bécsben. Egyre erősebben tépkedte a szakadást Samron dzsekijén. Gabriel megfogta a kezét. – Semmi baj, Gila. Ez már nagyon rég volt. – Emlékszem a telefonhívásra. Ari azt mondta, bomba robbant Bécsben egy diplomata kocsija alatt. Emlékszem, kimentem a konyhába, hogy kávét főzzek neki, s mikor visszamentem a hálóba, ott találtam őt sírva. Azt mondta: „Az egész az én hibám. Megöltem a feleségét és a gyerekét.” Akkor láttam először és utoljára sírni. Aztán egy hétre eltűnt. Amikor végre hazajött, kérdeztem, hogy mi történt. Ő persze nem felelt. Addigra visszanyerte az önuralmát. De én tudom, hogy ez rágta belülről az évek során. Magát hibáztatja a történtekért. – Pedig nincs rá oka – mondta Gabriel. – Még azt se hagyták, hogy tisztességesen meggyászold őket, ugye? A kormány azt mondta a világnak, hogy az izraeli diplomata felesége és gyermeke is meghalt. Titokban eltemetted a fiadat az Olajfák hegyén – csak te, Ari és egy rabbi –, a feleségedet meg hamis néven elrejtetted Angliában. De Háled megtalálta őt. Háled elrabolta a feleséged, és őt használta fel, hogy a Gare de Lyonhoz csaljon. – Könnycsepp gördült le Gila arcán. Gabriel letörölte a könnycseppet, és érezte, hogy Gila ráncos bőre még mindig puha, mint a bársony. – És mindez azért, mert a férjem egy réges-régi szeptemberi délután felkeresett téged. Annyira más lehetett volna az életed. Nagy művész lehettél volna. Ehelyett mi gyilkost csináltunk belőled. Te miért nem vagy keserű, Gabriel? Te miért nem gyűlölöd Arit, mint a gyermekei? – Az én sorsom már aznap eldőlt, amikor a németek úgy döntöttek, hogy azt a kis osztrák káplárt teszik meg kancellárjuknak. Ari csak irányt mutatott. – Ennyire fatalista vagy? – Hidd el, Gila, volt olyan időszak az életemben, amikor látni se bírtam Arit. De idővel rájöttem, hogy sokkal jobban hasonlítok rá, mint azt gondoltam volna. – Talán ez az a tulajdonság, amire felfigyelt a katonai alkalmasságidban. Mosoly suhant át Gabriel arcán. – Lehet. Gila megtapintotta a szakadást Samron dzsekijén. – Ismered ennek a történetét? – Ez a legnagyobb rejtélyek egyike a Cégnél – mondta Gabriel. – Mindenféle vad történet kering arról, hogy miként keletkezett, de ő sosem volt hajlandó elárulni az igazságot. – A bécsi robbantás éjszakáján történt. Ari sietett a központba, és ahogy szállt be a kocsijába, beakadt a kabátja, és elszakadt. – Végigfuttatta ujját a szakadáson. – Számtalanszor meg akartam már javítani, de soha nem engedte. Leáért és Daniért, mondta. Éveken keresztül hordott egy szakadt kabátot azért, ami a feleségeddel és a fiaddal történt. Megszólalt a telefon. Gabriel a füléhez emelte a kagylót, s egy pillanatig némán hallgatott. – Azonnal ott vagyok, uram – mondta aztán, és letette. – A miniszterelnök volt. Azonnal látni akar. Visszajövök, amint végeztem. – Ne aggódj, Gabriel. Jonatán nemsokára itt lesz. – Visszajövök, Gila. Túl erélyes volt a hangja. Bocsánatkérően megcsókolta Gila arcát, és felállt. Amikor indult volna az ajtó felé, Gila megfogta a karját. – Ezt vidd magaddal – mondta, Samron dzsekijét nyújtva felé. – Ő is azt akarta volna, hogy a tiéd legyen. – Ne beszélj róla úgy, mintha temetnéd. – Csak fogd a dzsekit, és menj. – Keserédes mosolyt küldött felé. – Nem szabad megváratnod a miniszterelnököt. Gabriel kiment a folyosóra, és sietett a liftekhez. Nem szabad megváratnod a miniszterelnököt. Gila mindig ezekkel a szavakkal búcsúzott Samrontól. Egy kocsi és egy biztonsági különítmény várakozott odalent a kocsifelhajtón. Mindössze öt percbe telt, hogy odaérjenek a Miniszterelnöki Hivatalhoz, a Kaplan utca hármas szám alá. Az őrök egy föld alatti bejáraton át kísérték Gabrielt az épületbe, majd fel a legfelső szinten lévő hatalmas, ámde meglepően egyszerű irodába. A szoba félhomályba burkolózott; a miniszterelnök az íróasztala mögött foglalt helyet egy fénytócsa közepén, eltörpülve a cionista vezető, Theodore Herzl toronymagas portréja alatt, ami a háta mögött lógott a falon. Több mint egy év is eltelt már azóta, hogy Gabriel személyesen találkozott a miniszterelnökkel. A haja azóta ezüstről fehérre váltott, barna szemében pedig egy öregember reumás tekintete jelent meg. A Biztonsági Kabinet ülését épp az imént rekesztették be, s a miniszterelnök egyedül volt, leszámítva Ámosz Sárrétet, a Cég újdonsült főigazgatóját, aki mereven ült egy bőr karosszékben. Gabriel most először rázott kezet vele. – Nagyon örülök, hogy végre találkozunk – mondta Ámosz. – Sajnálatos, hogy épp ilyen körülmények között. Gabriel leült. – Samron dzsekije van magán – jegyezte meg a miniszterelnök. – Gila ragaszkodott hozzá. – Illik magához – mosolyodott el halványan. –Tudja, kicsit már kezd is hasonlítani rá. – Ezt bóknak vegyem? – Fiatalkorában Samron nagyon jóképű volt. – Ő soha nem volt fiatal, miniszterelnök úr. – Ahogy egyikünk sem. Mind idő előtt megöregedtünk. Odaadtuk a fiatalságunkat, hogy felépítsük ezt az országot. Samron 1947-ben volt utoljára szabadságon. És ez a vége? – A miniszterelnök megrázta a fejét. – Nem, túl fogja élni. Higgyen nekem, Gabriel, én még magánál is régebben ismerem. – Gila azt mondja, Samron örök. – Hát, ha nem is örök, de egy csapat terrorista nem fog végezni vele. A miniszterelnök a homlokát ráncolva nézett az órájára. – Valamit meg akart beszélni velem, uram? – Az előléptetését a Különleges Műveletek vezetőjévé. – Beleegyeztem, hogy elfogadom a pozíciót, uram. – Tudom, de lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat. – Megkérdezhetem, miért? – Mert most minden figyelmét arra kell összpontosítania, hogy lenyomozza és megbüntesse azokat, akik ezt művelték Samronnal. A miniszterelnök hirtelen elhallgatott, mintha lehetőséget kívánna adni Gabrielnek, hogy megtegye az ellenvetéseit. Gabriel moccanatlanul ült, szemét a kezére szegezve. – Most meglepetést okozott nekem – mondta a miniszterelnök. – Ezt hogy érti? – Attól féltem, azt fogja mondani, keressek mást a feladatra. – Az ember nem utasítja vissza a miniszterelnököt, uram. – Ennél azért nyilván többről van szó. – Rómában voltam, amikor a terroristák lecsaptak a Vatikánra, és ma este én kísértem le Samront a kocsijához. Hallottam, ahogy felrobban a bomba. – Rövid szünetet tartott. – Bárkik legyenek is, és bármi legyen is a céljuk, fel kell számolnunk ezt a hálózatot. Minél előbb. – Úgy beszél, mint aki bosszúra vágyik. Gabriel felpillantott a kezéről. – Így is van, miniszterelnök úr. S talán ilyen körülmények között nem én vagyok a megfelelő ember a feladatra. – Az az igazság, hogy a jelen körülmények között maga a legmegfelelőbb ember. Ez a kijelentés Ámosz szájából hangzott el. Gabriel odafordult felé, és most első ízben alaposan megnézte magának. Alacsony, széles, szögletes forma ember volt, tonzúraszerűen ritkuló sötét hajjal és busa szemöldökkel. Még mindig tábornoki rangot töltött be a hadseregnél, de most egyszerű halványszürke öltönyt viselt. Egyenessége üdítő változást hozott. Lev olyan volt, mint egy fogorvos, folyton piszkálta az embert, kutatta a gyenge pontokat és a szuvasodás jeleit. Ámosz inkább kalapácshoz hasonlított. Gabrielnek figyelnie kellett Ámosz lépéseit, ha nem akarta, hogy fejbe kólintsák. – Csak ügyeljen rá, hogy a dühe ne homályosítsa el az ítélőképességét – tette hozzá Ámosz. – Arra még sosem volt példa – mondta Gabriel, és állta a másik férfi sötét tekintetét. Ámosz száraz mosolyt küldött felé, mintha azt mondta volna: Amíg én vagyok a vezető, nem robbantgatunk francia vasútállomásoknál, akármilyenek legyenek is a körülmények. A miniszterelnök előrehajolt, és a könyökére támaszkodott. – Gondolja, hogy a szaúdiak állnak a háttérben? – Van a kezünkben néhány bizonyíték, amely az Allah Testvériségét a szaúdiakhoz köti – mondta Gabriel megfontoltan –, de több információra van szükségünk ahhoz, hogy egy konkrét személy nyomába eredjünk. – Ahmed bin Safikra gondol például? – Igen, miniszterelnök úr. – És ha ő az? – Szerintem egy hálózattal van dolgunk, nem mozgalommal. Olyan hálózattal, amelyet szaúdi pénzen vásároltak és tartanak fenn. Ha levágjuk a fejet, a hálózat azonnal összeomlik. De nem lesz könnyű, miniszterelnök úr. Nagyon keveset tudunk róla. Még azt sem tudjuk, hogy néz ki. Politikailag is bonyolult a helyzet az amerikaiak miatt. – Szó sincs bonyolult helyzetről. Ahmed bin Safik meg akarta ölni a legközelebbi tanácsadómat. Tehát Ahmed bin Safiknak meg kell halnia. – És ha ő csak parancsot teljesít? Nábil hercegét vagy valakiét a királyi családból – abból a családból, amelyet szoros történelmi és gazdasági kötelékek fűznek legfontosabb szövetségesünkhöz? – Hamarosan megtudjuk azt is. A miniszterelnök oldalpillantást vetett Ámosz felé. – Adrian Carter kíván beszélni magával a CIA-től – mondta Ámosz. – Úgy volt, hogy holnap Washingtonba megyek, és tájékoztatom arról, amit a vatikáni támadással kapcsolatban megtudtunk. – Carter kérte, hogy tegyük át a tárgyalás színhelyét. – Hol akar találkozni velem? – Londonban. – Miért ott? – Carter javaslata volt – mondta Ámosz. – Egy kellőképp semleges helyszínt akart. – Mióta számít semleges helyszínnek a CIA egyik titkos háza Londonban? – Gabriel előbb a miniszterelnökre nézett, aztán Ámoszra. – Nem akarom elhagyni Jeruzsálemet… Nem, amíg nem lehet tudni, hogy Samron túléli-e. – Carter azt mondja, sürgős – mondta Ámosz. – Holnap este akar találkozni magával. – Akkor küldjenek valaki mást. – Nem lehet – mondta a miniszterelnök. –Maga az egyetlen, akit meghívtak. 11 London – Hogy van az öreg? – kérdezte Adrian Carter. Egymás mellett sétáltak az Eaton Place-en, Carter esernyője alá húzódtak a szemerkélő éjszakai eső elől. Öt perccel korábban találkoztak a Belgrave Square-nél, mintha csak véletlenül futottak volna össze. Carter esőkabátot viselt, és az Independent egy példányát tartotta a kezében. Ami a szakma konvencióit illeti, Carter ortodox beállítottságú volt. A központban, a Langleyben, a szellemesebbje azt állította, Adrian Carter mindig krétajeleket rajzolt az ágy lábára, ha szeretkezni akart a feleségével. – Még mindig eszméletlen – felelte Gabriel –, de átvészelte az éjszakát, és már nem vérzik. – Túl fogja élni? – Az éjjel még azt mondtam volna, hogy nem. – És most? – Most jobban aggódom amiatt, hogyan éli túl. Ha agykárosodást szenved, vagy fogoly marad egy testben, ami nem engedelmeskedik a parancsainak... – Elhallgatott. – Samron életében csak egyvalami létezik, és az a munkája. Ha nem tud dolgozni, borzasztó nyomorult lesz – és a közelében lévőket is azzá teszi. – Lássuk csak. – Carter egy György korabeli ház bejárata felé pillantott, amely a huszonnégyes számot viselte. – Ott a lakás. Szerintem tegyünk egy kört a háztömb körül. Szeretek mindent az előírások szerint csinálni. – Te nem hallottad, Adrian? A Szovjetunió néhány éve összeomlott. A KGB nincs többé. Ti és az oroszok most már jó barátok vagytok. – Az ember nem lehet elég óvatos, Gabriel. – Mi van, a biztonsági fiúk nem dolgozták ki a megfigyelési és felderítési útvonalat? – Nincsenek semmilyen fiúk, Gabriel. – Az Ügynökség titkos lakásáról van szó? – Nem egészen – mondta Carter. – A lakás egy baráté. – Az Ügynökség barátjáé? – Igazából az elnök barátjáé. Carter finoman meghúzta Gabriel kabátujját, azzal továbbvezette a sötétbe borult utcán. Lassan végigjárták az Eaton Square-t, ami a King's Road esti forgalmának morajától eltekintve csendes volt. Carter nehéz léptekkel haladt, mint egy olyan ember, aki valamilyen nemszeretem találkozóra készül. Gabrielt egyetlen gondolat foglalkoztatta: miért akar a Cl A helyettes hadműveleti vezetője olyan helyen beszélni vele, ahová a saját kormányának nem ér el a füle? Visszamentek az Eaton Place-re. Ezúttal Carter levezette Gabrielt a lépcsőn az alagsori bejárathoz. Amikor Carter behelyezte a kulcsot a zárba, Gabriel halkan felnyitotta a kukát, és látta, hogy üres. Carter kinyitotta az ajtót, és beléptek egy olyasféle konyhába, amelyet az ingatlanosok rendszerint a „gourmet” névvel illetnek a brosúráikban. A gránitpultot kellemesen világították meg a felső szekrény alá rejtett halogénlámpák. A padlót az a jeruzsálemi mészkő borította, ami oly nagy népszerűségnek örvend a mediterrán gyökereikre büszke, mesterkélt angolok és amerikaiak között. Carter odalépett a rozsdamentes acél tűzhelyhez, és vizet töltött az elektromos víz-forralóba. Fel sem merült benne, hogy megkérdezze Gabrielt, nem kér-e valami erősebbet. Tudta, hogy az alkalmankénti pohár boron kívül Gabriel nem iszik semmit, és sosem keveri az alkoholt az üzlettel, hacsak nem elterelési célzattal. – Ez egy maisonette – mondta Carter. – A nappali odafent van. Menj, helyezd magad kényelembe. – Vagyis engedélyt kapok, hogy körbenézzek, Adrian? Carter zavarodott kifejezéssel az arcán nyitogatta és csukogatta a konyhaszekrény ajtajait. Gabriel a kamrában talált egy doboz Earl Grey teát, és mielőtt felment volna az emeletre, odadobta Carternek. A nappali kényelmesen volt berendezve, de azért érződött rajta az alkalmi tartózkodási helyek ridegsége. Gabrielnek olyan érzése volt, hogy ezen a helyen még soha senki sem szeretett, veszekedett vagy bánkódott. Felemelt egy bekeretezett fényképet az egyik komódról, és egy nagyképű, jómódú amerikait látott három jól táplált gyerekkel és egy feleséggel, aki túl sok kozmetikai beavatkozáson esett át. Két másik fotón az amerikai mereven állt az elnök oldalán. Mindkét kép úgy volt aláírva: Billnek hálám jeléül. Carter egy pillanattal később jött fel, egy tálcán egyensúlyozta a teát. Ritkuló hullámos haja volt és olyan széles bajusza, amilyet egykor az amerikai egyetemi professzorok viseltek. Viselkedéséből vajmi kevés utalt arra, hogy a hatalmas washingtoni hírszerzési intézmény egyik legbefolyásosabb tagjával van dolgunk – vagy arra, hogy Carter igen jó hírű terepmunkás volt, mielőtt felemelkedett volna Langley ritkás levegőjű hetedik emeletére. Természetes hajlama a hallgatásra sokakban azt az érzést keltette, hogy Carter afféle pszichoanalitikus. Ha az ember Adrian Carterre gondolt, olyasvalakinek a képe jelent meg előtte, aki türelmesen hallgatja, ahogy mások bevallják neki titkos ügyeiket és hiányosságaikat, vagy egy dickensi figura, aki hosszú latin kifejezésekkel teli vaskos könyvek fölé görnyed. Az emberek hajlamosak voltak alábecsülni Cartert. Ez volt az egyik leghatásosabb fegyver a kezében. – Ki áll a háttérben, Adrian? – kérdezte Gabriel. – Mondd meg te, Gabriel. – Carter letette a tálcát a nagyasztalra, és kibújt az esőkabátjából, mintha kifárasztotta volna a hosszú utazás. – A ti szomszédságotok. – A mi szomszédságunk, de ha jól sejtem, a ti problémátok. Másképp nem lennél itt Londonban – Gabriel körbenézett a szobában – egy kölcsönlakásban, mikrofonok és a helyi állomás háttértámogatása nélkül. – Előtted semmi sem marad rejtve, igaz? Csak a hecc kedvéért, Gabriel. Mondd meg a nevét. – A szaúdi GID egykori ügynökéről van szó, a neve Ahmed bin Safik. – Bravó, Gabriel. Ez szép volt. – Carter az egyik székre dobta a kabátját. – Tényleg, szép munka. Carter felemelte a teáskanna fedelét, megszagolta a teát, és úgy döntött, hogy még kell neki egy kis idő. – Hogy tudtátok meg? – Nem tudtunk meg semmit – felelte Gabriel. – Csak egy intelligens tipp volt néhány bizonyítékmorzsa alapján. – Mint például? Gabriel mindenről beszámolt Carternek, amit tudott. Az Ali Maszúdi professzor elleni befuccsolt akcióról. A megfigyelési fotókról és a zürichi bankszámlára vonatkozó információkról, amiket Maszúdi számítógépén találtak. A kapcsolatról Ibrahim el-Banna és a szaúdi ügynök között, aki Halílnak nevezte magát. A beszámolókról, amelyek egy azonos nevű szaúdiról szóltak, aki regrutákat toborzott a dél-libanoni menekülttáborokban. Carter közben végig a teával foglalatoskodott. Kitöltötte az első csészét, és egyszerűen odanyújtotta Gabrielnek. A sajátja jóval körülményesebb előkészítést igényelt: leheletnyi tej, rá a tea, aztán egy kockacukor. A vallatótisztek elterelő hadműveletnek hívták az efféle nyilvánvaló időhúzást. Carter pipázott. Gabriel tartott tőle, hogy nemsokára a pipa is előkerül majd. – És ti? – kérdezte Gabriel. – Ti mikor jöttetek rá, hogy bin Safik az? Carter becserkészett egy újabb kockacukrot a fogóval, majd rövid töprengés után fesztelenül visszaejtette a tartóba. – Talán aznap, amikor megkértük őfelségét, hogy oszlassa fel a 205-ös csoportot – mondta. –Vagy azon a napon, amikor úgy nézett ki, bin Safik eltűnt a föld színéről. Tudod, Gabriel, ha valamit tanultam ebben a szakmában, az az, hogy minden akciónk negatív reakciót von maga után. Kiűztük Afganisztánból az orosz medvét, és egy Hidrát teremtettünk vele. Szétzúztuk az al-Kaida központi irányítását, és most a helyi kirendeltségei vették kezükbe a dolgokat. Bezártuk bin Safik boltját a GID-ben, s most úgy látszik, bin Safik önálló akcióba kezdett. – Miért? – Arra vagy kíváncsi, hogy miért durrant el az agya? – Carter vállat vont, és gyászosan kevergette a teáját. – Nem kellett sok hozzá. Ahmed bin Safik igazi hívő vahhábita. – És egy Ikvan-harcos unokája – mondta Gabriel, amit Carter elismerő bólintással nyugtázott. – Vitatkozhatnánk rajta, hogy a szaúdiak miért támogatják a terrorizmust – folytatta Carter. – Intellektuális vitát nyithatnánk arról, vajon a szaúdiak valóban egyetértenek-e a gyilkosok céljaival, akiket fegyverekkel és pénzzel látnak el, vagy csak agyafúrt, hideg politikát folytatnak, hogy hatalmat gyakoroljanak a környezetükre, és így biztosítsák túlélésüket. Ami azt az embert illeti, akit a GID megbízott ennek a politikának a végrehajtásával, az ő esetében nincs helye a vitának. Ahmed bin Safik hisz abban, amit csinál. Ahmed bin Safik gyűlöli az Amerikai Egyesült Államokat, a Nyugatot és a kereszténységet, és sokkal boldogabb lenne, ha a te országod nem létezne többé. Ezért ragaszkodtunk hozzá, hogy őfelsége zárja be az ő kis terrorboltját. – Tehát amikor kényszerítettétek a királyt, hogy szüntesse meg a 205-ös csoportot, bin Safik bekattant? Elhatározta, hogy az összes kapcsolatát felhasználja, amelyekre az évek során szert tett, és elindítja a saját terrorhullámát? Itt valami többről van szó, Adrian. – Lehetséges, hogy mi is adtunk neki egy kis lökést – mondta Carter. – Megszálltuk Irakot a Királyság és az ott élők nagy többségének akarata ellenére. Elfogtuk az alKaida néhány tagját, és titkos börtönökbe zártuk őket, ahová valók. Ez nem tetszik a muszlim világnak, és csak olajat önt a dzsihád tüzére. Nektek is benne van a kezetek. A szaúdiak annak látják a Válaszfalatokat, ami – egyoldalú végleges határnak, és ez nem nyerte el a tetszésüket. – Lehet, hogy meglep, amit most mondok, Adrian, de a legkevésbé sem érdekel minket, hogy mit gondolnak a szaúdiak a falról. Nem lenne szükségünk rá, ha ők nem töltötték volna tele milliárdokkal a Hamasz és az Iszlám Dzsihád pénzes szekrényét. – Az eredeti gondolathoz visszatérve – mondta Carter, és rövid szünetet tartott, hogy kortyoljon egyet a teájából –, az iszlám világ forrong, és Ahmed bin Safik, az igazhívő vahhábita előállt, hogy magasba emelje a dzsihád zászlaját a hitetlenek ellen. A 205-ös csoport idejében szerzett kapcsolatait használta fel, hogy kiépítsen egy új hálózatot. Azt teszi, amire bin Laden már nem képes, vagyis olyan nagyszabású terrorakciókat tervez és visz véghez, mint amilyen a Vatikán elleni támadás volt. A hálózata kicsi, rendkívül profi és roppant halálos, ahogy azt be is bizonyította nekünk. – És szaúdi pénzen vásárolták és tartják fenn. – Minden bizonnyal – mondta Carter. – Milyen magasra ér a kezük, Adrian? – Nagyon magasra. Átkozottul közel a csúcshoz. – Hol működik bin Safik? Ki állja a költségeket? Honnét jön a pénz? – Az AAB Holdingstól Rijádból és Genfből, és mindenfelől – mondta Carter határozottan. – Ahmed bin Safik az AAB egyik legsikeresebb befektetése. Még egy kis teát? Újabb közjáték következett, ezúttal akkor, amikor Carter igyekezett kisilabizálni, hogyan kell meggyújtani a tüzet a kandallóban. Rövid ideig elvarázsoltan állt a rostély előtt, aztán segítségkérő pillantást küldött Gabriel felé. Gabriel a kandallópárkányon találta meg a kulcsot, kinyitotta vele a gázcsapot, aztán tüzet gyújtott egy díszgyufával. – Hány évet adsz nekik, Gabriel? Szerinted mikor omlik össze a Szaúd-ház, hogy az Arábiai Iszlám Köztársaság lépjen a helyére? Öt év múlva? Tíz? Vagy inkább húsz? Mi sosem voltunk igazán jók az efféle jövendölésekben. A szovjet birodalomról is azt hittük, hogy örökre fennmarad. – Mi meg azt hittük, a Hamasz sosem nyerhet a választásokon. Carter kényszeredetten felvihogott. – Nálunk a legjobb koponyák maximum hét évet adnak nekik. Őfelsége fel van rá készülve, hogy ezt a hét évet a régi szabályok szerint játssza le: nekünk továbbra is olcsó olajat és látszatbarátságot kínál majd, de közben névlegesen végig támogatni fogja az iszlám erőket, és megvesztegeti őket, hogy őt ne támadják meg. És amikor vége lesz, elrepül majd valamelyik palotájába a Riviérára, s ott olyan luxuskörülmények között fogja leélni hátralevő életét, reményei szerint a fejével még mindig a nyakán, amibe még belegondolni is képtelenség. Carter a tűz felé tartotta a tenyerét. – Nem is meleg – mondta. – A fahasábok kerámiából vannak. Kell nekik egy perc, hogy felmelegedjenek. Carter kétkedve fogadta a szavait. Gabriel odalépett az ablakhoz, és egy utcán elhaladó autót figyelt, amely lassan távolodott, aztán eltűnt a következő saroknál. Carter megunta a várakozást a tűznél, és visszaült a helyére. – Aztán ott vannak a királyi családnak azok a tagjai, akik szívesen játszanának más szabályok szerint. Nevezzük őket igazhívőknek. Ők azt gondolják, az al-Szaúd csak akkor maradhat fenn, ha megújítják a szövetséget, amelyet két évszázaddal korábban Muhammad Abdul Vahhábbal kötöttek Arábia szívében, Nedzsdben. De az új szövetségnél tekintetbe kell venni az új tényeket. Most a szörnyeteg kezében van az összes kártya. A szörnyeteg kezében, amit az al-Szaúd teremtett kétszáz évvel ezelőtt, s az igazhívők készek rá, hogy mindent megadjanak a szörnynek, amit csak akar. Hitetlenek vérét. Vég nélküli dzsihádot. De néhány igazhívő még ennél is messzebbre menne. Az összes hitetlent kiűznék a félszigetről. Embargót hirdetnének az Amerikába, Izraelbe és más országokba irányuló olajeladásra. Ők úgy gondolják, az olajra nem szabad többé úgy tekinteni, mintha az csupán folyékony pénz lenne, ami a Rász-Tannúra termináljaiból az al-Szaúd zürichi bankszámláira vándorol. Ők fegyverként akarják használni az olajat, hogy megbénítsák az amerikai gazdaságot, és a vahhábitákat tegyék a bolygó uraivá, ahogy Allah is akarta, amikor azt a rengeteg olajat az el-Hasza homokja alá rejtette. Néhány igazhívő pedig, mint például az AAB Holdings Rijád-Genf elnöke és vezérigazgatója, saját kezűleg is kész ontani egy kis hitetlenvért. – Abdul Aziz al-Bakarira utalsz? – Pontosan – mondta Carter. – Mennyit tudsz róla? – Az utolsó felmérés alapján, azt hiszem, ő volt a világ tizenötödik leggazdagabb embere, a személyes vagyona megközelíti a tízmilliárd dollárt. – Plusz-mínusz egy-két milliárd. – Ő az AAB Holdings – A mint Abdul, A mint Aziz és B mint al-Bakari – mindenható elnök-vezérigazgatója. Az AAB-nek bankok és befektetési cégek vannak a tulajdonában. Az AAB hajózással és acéllal foglalkozik. Az AAB kivágja az amazonasi esőerdőket, és külszíni fejtéssel foglalkozik az Andokban, Peru és Bolívia területén. Az AAB tulajdonában van egy belga vegyipari vállalat és egy holland gyógyszerészeti cég. Az AAB-é a világ egyik legnagyobb ingatlan– és fejlesztési részlege. Abdul Aziz alBakarinak több hotel van a tulajdonában, mint bárki másnak a világon. Carter ott folytatta, ahol Gabriel abbahagyta. –Van egy palotája Rijadban, ahová csak ritkán teszi be a lábát, és ott él a két exneje, akikkel soha nem találkozik. A birtokában van egy hatalmas ház Párizsban, az le de la Citén, egy elegáns vidéki kúria Angliában, egy városi ház Mayfairben, tengerparti villák Saint-Tropez-ban, Marbellán és Mauin, üdülőházak a zermatti és aspeni síparadicsomban, egy lakás a Park Avenue-n, amit nemrégiben negyvenmillió dollárra értékeltek, és egy terjedelmes birtok a Potomacnél, ami mellett nap mint nap elhaladok munkába menet. Úgy tűnt, Carter szemében a Potomac menti birtok számít al-Bakari legsúlyosabb bűnének. Carter apja episzkopális lelkész volt New Hampshire-ben, s higgadt külseje alatt egy puritán szíve dobogott. – Al-Bakari és kísérete egy aranyozott 747-es-sel járja a világot – folytatta. – Kétszer egy évben, februárban és augusztusban az AAB átteszi működését a tengerre, amikor al-Bakari kíséretével együtt az Alexandrán, alBakari több mint kilencven méter hosszú jachtján nyitja meg a boltot. Kihagytam valamit? – A barátai Zizinek hívják – felelte Gabriel. –Az ő tulajdonában van a világ egyik legnagyobb magángyűjteménye a francia impresszionista festők műveiből, és mi már évek óta hajtogatjuk nektek, hogy nyakig benne van a terrorizmus anyagi támogatásában, különösen ha az ellenünk irányuló terrorizmusról van szó. – Ezt nem is tudtam. – Micsodát? – Hogy Zizi gyűjtő. – Ráadásul elég agresszív fajta. – Voltál esetleg olyan szerencsés, hogy találkozz is vele? – Attól tartok, Zizi és én a szakma két ellentétes oldalán működünk. – Gabriel összeráncolta a szemöldökét. – Szóval mi a kapcsolat Zizi al-Bakari és Ahmed bin Safik között? Carter elgondolkodva fújta meg a teáját, ami arra utalt, hogy még nem áll készen a válasszal. – Érdekes fickó ez az al-Bakari. Tudtad, hogy az apja Ibn Szaúd bankárja volt? Al-Bakari papa sejthetően jó munkát végzett – elég jó munkát ahhoz, hogy tízmillió dollárt hagyjon a fiára, amiből az saját céget alapíthat. És ez semmi nem volt ahhoz a pénzalaphoz képest, amit az alSzaúdtól kapott, amikor kezdtek beindulni a dolgok. Százmillió, ha hihetünk a pletykának. Az AAB még mindig a szaúdi királyi pénz kedvenc lerakóhelyének számít, és ez az egyik oka annak, hogy Zizi annyira érdekelt a Szaúd-ház fennmaradásában. Gabriel kétségbeesve vette észre, hogy Carter a dohányzacskóért nyúl. – Ő az egyik leggazdagabb ember a világon – mondta Carter és az egyik legjótékonyabb is. Mecseteket és iszlám központokat építtetett szerte Európában. Fejlesztési projekteket finanszírozott a Nílus-deltánál, és hozzájárult az éhínség enyhítéséhez Szudánban. Milliókat adott a palesztin menekülteknek, és még több milliót a nyugati parti és a gázai fejlesztési tervekhez. – És több mint harmincmillió dollárt annak a szaúdi televíziós jótékonysági műsornak, amely az öngyilkos merénylők számára gyűjtött pénzt – tette hozzá Gabriel. – Zizi volt a legjelentősebb egyéni adakozó. Most pedig felelj a kérdésemre, Adrian. – Mit is kérdeztél? – Mi a kapcsolat Zizi és bin Safik között? – Értesz te a szóból, Gabriel. Mondd meg te. – Nyilvánvalóan Zizi pénzeli bin Safik hálózatát. – Nyilvánvalóan – mondta Carter helybenhagyólag. – De bin Safik szaúdi. Bárhonnan szerezhetne pénzt. Zizinek van valamije, ami értékesebb, mint a pénz. Ez pedig az egész világra kiterjedő infrastruktúra, aminek a segítségével bin Safik mozgatni tudja az embereit és a készleteket. Emellett Zizi tökéletes búvóhelyet tud biztosítani a bin Safikhoz hasonló zsenik számára. – AAB Holdings Rijád-Genf. A csend függönyként telepedett közéjük, míg Carter álmosan megtömte a pipáját. Gabriel még mindig az ablaknál állt, és az utcát figyelte. Szívesen ott is maradt volna, mert a dohány, amit Carter szívott, az égő széna és egy nedves kutya kombinációjaként szaglott, ha meggyújtották. Ugyanakkor tudta, hogy a beszélgetés már túlhaladta azt a pontot, ahol biztonságosan folytathatták volna az ablak előtt. Vonakodva telepedett le a Carterrel szemben lévő székre, és némán bámulták egymást. Carter elgondolkodva pöfékelt, Gabriel pedig ernyedten hessegette maga elől a füstöt. – Mennyire biztos ez? – Nagyon. – Honnan tudjátok? – Források és módszerek – vágta rá gépiesen Carter. – Források és módszerek. – Honnan tudjátok, Adrian? – Onnan, hogy lehallgatjuk – mondta Carter. – A Nemzetbiztonsági Hivatal csodákra képes. Ezenkívül a Szaúd-ház mérsékelt irányzatán és a GID – en belül is vannak informátoraink, akik készségesen elmondanak nekünk dolgokat. Ahmed bin Safik többnyire Nyugaton él, álnéven. Valahol Zizi pénzügyi birodalmában rejtőzködik, és rendszeres időközönként értekezik Zizivel. Ebben biztosak vagyunk. A nagyasztalon, a tálca mellett egy dosszié hevert. Egyetlen fénykép volt benne, s ezt most Carter átnyújtotta Gabrielnek. Egy kovácsoltvas kapu előtt álló férfit lehetett látni gyapjú felöltőben és puhakalapban. Bal profilból látszott, s az arcvonásai kissé homályosak voltak. A kép minőségéből ítélve a férfit nem kis távolságból kapták le. – Ez ő? – Úgy gondoljuk – felelte Carter. – Hol készült a fotó? – Zizi háza előtt, az le de la Citen, Párizsban. A fotós a Szajna túlpartján állt, a Quai de l'Hôtel de Ville-nél, ez az oka annak, hogy a kép nem egészen éles. – Mikor? – Hat hónapja. Carter lassan felállt, és odasétált a kandallóhoz. Épp ki akarta verni a pipájából a hamut, de Gabriel emlékeztette, hogy a kandalló rostélya sem igazi. Carter visszaült, és egy jókora metszett üveg hamutartóba ürítette a pipát. – Hány amerikait öltek meg a Vatikánban? –kérdezte Gabriel. – Huszonnyolcat, köztük egy kúriai püspököt. – Mennyi pénzt adott Zizi al-Bakari a terroristáknak az évek során? – Több százmilliót. – Kapjátok el – mondta Gabriel. – Fogjátok perbe, és vigyétek a bíróság elé. – Perbe fogni Zizi al-Bakarit? – Alkotmány, 18-as szakasz, 2339B – hallottál már róla, Adrian? – Te most az amerikai törvénykönyvből idézel nekem? – Az amerikai törvényekbe ütközik, ha valaki pénzt ad meghatározott terroristacsoportoknak, függetlenül attól, hogy a pénzt felhasználták-e konkrét támadásokhoz. Valószínűleg több tucat gazdag szaúdi ellen vádat indíthattatok volna már, Zizi al-Bakarit is beleértve, amiért anyagi támogatást nyújtottak az ellenségeiteknek. – Most csalódtam benned, Gabriel. Mindig meglehetősen épeszű fickónak tartottalak – aki ugyan néha túlságosan nagy szerepet tulajdonít jónak és rossznak, de azért épeszű. Nem kaphatjuk el Zizi al Bakarit. – Miért? – A pénz miatt – mondta Carter, aztán még hozzátette: – És természetesen az olaj miatt. – Természetesen. Carter az öngyújtójával játszott. – A szaúdi királyi családnak rengeteg barátja van Washingtonban – olyan barátok, akiket csak pénzért lehet kapni. Zizinek is megvannak a maga barátai. Tudományos bizottságokat alapított, és telerakta őket a barátaival és a támogatóival. Vagy fél tucat neves amerikai egyetemen vett részt az arab tanszék megalapításában. Majdnem teljesen egyedül finanszírozta a Kennedy Központ nagyszabású felújítását. Támogatja a befolyásos szenátorok kedvenc jótékonysági projektjeit, és invesztál barátaik és rokonaik üzleti vállalkozásaiba. Óriási részesedést tudhat magáénak az egyik legjelentősebb bankunkban, s kisebb-nagyobb mértékben más prominens amerikai cégekben is. Ezenkívül számtalan üzletnél szerepelt közvetítőként a szaúdiak és az amerikaiak között. Tisztul már a kép? Tisztult, de Gabriel még többet akart hallani. – Ha Zizi washingtoni ügyvédeinek zászlóalja akár csak megsejtené, hogy ügyfelük egy bűnügyi vizsgálat célpontja, Zizi azonnal felhívná őfelségét, őfelsége hívná Basír nagykövetet, Basír nagykövet meg átugrana a Fehér Házba, hogy elcsevegjen az elnökkel. Emlékeztetné az elnököt, hogy egy-két csavarintás az olajcsapon gallononként öt dollár fölé emelné a benzin árát. Talán arra is kitérne, hogy egy ekkora áremelkedés minden bizonnyal komoly károkat okozna az ország szívében élőknek, akik sokat járnak kocsival, és általában az elnök oldalán voksolnak. – Tehát Zizi egyszerűen megússza a gyilkosságot. – Attól tartok. – Azokról a dolgokról meg ne beszéljünk, amelyek kellemetlenséget okoznának nektek, ha szembesülnötök kéne velük. – Tudod, hogy van ez – mondta Carter. – Az egyik ok, amiért nem léphettek fel Zizivel szemben, és nem folytathattok ellene eljárást, az az, hogy féltek attól, amit esetleg találtok: üzleti összefonódásokat prominens amerikaiakkal, kétes ügyleteket washingtoni belső emberekkel. Képzeld csak el, hogy reagálnának az amerikaiak, ha megtudnák, hogy egy olyan szaúdi milliárdos finanszírozza az ellenségeitek akcióit, akit üzleti szálak fűznek Washington prominens személyiségeihez. A kapcsolat alig élte túl az első szeptember 11-ét. Kétlem, hogy egy második után is létezne még. – Nem létezne – legalábbis nem a jelenlegi formájában. A Capitoliumban viszont máris létezik egy mozgalom, amely el akarja szigetelni Szaúd-Arábiát, amiért az támogatja a globális iszlám szélsőségeseket. Egy Zizi alBakarit érintő botrány csak olaj lenne a tűzre. A Kongresszus jó néhány, külpolitikai szempontból hangadó tagja olyan törvények bevezetését fontolgatja, amelyek igencsak megszorongatnák Szaúd-Arábiát. Ők megengedhetik maguknak ezt a luxust. Nem ők buknak meg, ha az amerikai gazdaság összeomlik az üzemanyagárak emelkedése miatt. Hanem az elnök. – Tehát mit vársz tőlünk, Adrian? Mi az, amit el akarsz mondani nekem ebben a szobában, amelyet senki sem hallgat le? – Az Amerikai Egyesült Államok elnöke szívességet szeretne kérni tőled – mondta Carter a tűzbe bámulva. – Olyasmit, amiben történetesen nagyon jó vagy. Azt szeretné, ha bejuttatnál egy ügynököt Zizihez. Azt szeretné, ha kiderítenéd, ki mindenki fordul meg arrafelé. És azt szeretné, hogy lődd le Ahmed bin Safíkot, ha netalán felbukkan. Ez a te akciód lesz, de minden támogatást megadunk, amire szükséged van. Mi látótávolságon kívül maradunk – annyira, hogy Rijadban képesek legyünk megőrizni az ártatlanság látszatát. – Most csalódtam benned, Adrian. Mindig meglehetősen épeszű fickónak tartottalak. – Mit követtem el? – Azt hittem, arra kérsz majd, hogy öljem meg Zizi alBakarit, és legyünk végre túl az egészen. – Zizit megölni? – Carter megrázta a fejét. –Zizi érinthetetlen. Zizi radioaktív. Gabriel visszatért az ablak előtti őrhelyéhez, és kibámult az utcára, ahol épp egy szerelmespár sietett tova a járdán a kavargó esőben. – Mi nem vagyunk bérgyilkosok – mondta. –Nem tudtok csak úgy felbérelni minket, hogy elvégezzük helyettetek a piszkos munkát. Bin Safik halálát akarjátok, de a kockázatot már nem meritek vállalni. Azt akarjátok, hogy mi vigyük el a balhét. – Emlékeztethetnélek néhány sarkalatos tényre – mondta Carter. – Emlékeztethetnélek, hogy az elnök következetesen kitartott mellettetek, míg a világ többi része úgy tekintett rátok, mint a kitaszítottakra. Emlékeztethetnélek, hogy ő hozzájárult, hogy felépítsétek a Válaszfalat, míg a világ többi része azzal vádolt benneteket, hogy úgy viselkedtek, mint a dél-afrikaiak. Emlékeztethetnélek, hogy ő megengedte nektek, hogy bezárjátok Arafatot a Mukatába, míg a világ többi része azzal vádolt benneteket, hogy úgy viselkedtek, mint a náci rohamcsapatok. Emlékeztethetnélek az összes többi alkalomra, amikor az elnök fedezett benneteket, de nem teszem, mert nem volna politikus a részemről. Ráadásul arra engedne következtetni, hogy a kérésünk tulajdonképpen nem kérés, hanem elvárás, márpedig egyáltalán nem az. – Hát mi? – Felismerés – mondta Carter. – Annak felismerése, hogy nekünk, amerikaiaknak, nincs meg hozzá a gyomrunk vagy a gerincünk, hogy megtegyük, amit a győzelem érdekében meg kell tenni. Megégettük a kezünket. Tönkretettük az arcunkat. Belenéztünk a tükörbe, és nem tetszik, amit látunk. A politikusaink azt várják tőlünk, hogy az első Irakból induló gépre foglaljunk helyet, hogy végre olyan dolgokra költhessék a pénzt, amelyekkel szavazatokat lehet nyerni. Az amerikai emberek megint az ő kövér, boldog kis életüket akarják élni. Homokba akarják dugni a fejüket, és úgy akarnak tenni, mintha nem is lenne a világon semmiféle szervezett erő, amely élénken tervezgeti az elpusztításukat. Óriási árat fizettünk azért, hogy lemásztunk a csatornába a terroristákkal, és az ő szintjükön harcoltunk ellenük, de biztos vagyok benne, ti mindig is tudtátok, hogy ez így lesz. Senki sem fizetett nagyobb árat nálatok. – Tehát azt akarjátok, hogy mi csináljuk helyettetek. Azt hiszem, ezt hívják kiszervezésnek. Mennyire amerikai ez a részetekről, Adrian. – A jelen körülmények között az Amerikai Egyesült Államok nem vehet célkeresztbe olyasvalakit, aki korábban magas rangú szaúdi hírszerző tisztként működött, mert ha megtenné, azonnal lemondhatna a Rijádhoz fűződő kapcsolatáról. Zizi al-Bakarit sem tartóztathatjuk le, és nem indíthatunk ellene eljárást, amint azt már kifejtettem. – Tehát azt akarjátok, hogy a probléma csak úgy tűnjön el? – Pontosan. – Söpörjük a szőnyeg alá? Halasszuk el az elszámolást egy megfelelőbb időpontra? – Erről van szó. – Szerintetek ez a módja a Hidrátok legyőzésének? Levágni az egyik fejét, aztán reméljük a legjobbakat? Gyökerestül kell kiégetni az egészet, ahogy Herkules csinálta. Méregbe mártott nyilakkal kell a szörnyetegre támadni. – A Szaúd-házzal is fel akarod venni a harcot? – Nemcsak velük – mondta Gabriel. – Hanem a vahhábita fanatikusokkal is, akikkel kétszáz évvel ezelőtt vérszerződést kötöttek a Nedzsd kopár fennsíkján. Ők az igazi ellenség, Adrian. Ők voltak azok, akik életre hívták a Hidrát. – Egy bölcs herceg mindig a megfelelő időben és a megfelelő helyen támad, és ez most nem a megfelelő pillanat a Szaúd-ház megdöntéséhez. Gabriel komor hallgatásba mélyedt. Carter a pipája fejét vizsgálgatta, és apróbb igazításokat eszközölt a dohány elhelyezkedésében, akár egy tanár, aki az ostoba diák válaszára vár. – Ugye nem kell emlékeztesselek rá, hogy célba vették Samront? Gabriel sötét pillantást vetett Carter felé, ami azt jelentette: nem, arra semmi szükség. – Akkor miért tétovázol? Le mertem volna fogadni, hogy égsz majd a vágytól, hogy elkaphasd bin Safíkot, azok után, amit az öreggel tett. – El akarom kapni, jobban, mint bárki mást, Adrian, de nem szokásom elhamarkodni a dolgokat. Ez veszélyes akció – túl veszélyes ahhoz, hogy t i akár csak megpróbálkozzatok vele. Ha valami balul sül el, vagy ha lelepleződünk, annak rossz vége lesz – mind a hármunk számára. – Hármunk? – Te, én és az elnök. – Akkor kövesd Samron Tizenegyedik Parancsolatát, és nem lesz gond. Ne kapjanak el. – Bin Safik egy szellem. Még képünk sincs róla. – Ez azért ebben a formában nem igaz. – Carter ismét benyúlt a dossziéba, előhúzott egy másik fotót, és az asztalra ejtette Gabriel elé. Egy férfi volt a képen keskeny fekete szemmel, arcát részben eltakarta a kendője. – Bin Safik majd húsz évvel ezelőtt Afganisztánban. Akkor még a barátunk volt. Ugyanazon az oldalon álltunk. Mi adtuk a fegyvereket. Bin Safik és rijádi főnökei pedig a pénzt. – És a vahhábita ideológiát, ami a Taliban megalakulásánál bábáskodott – mondta Gabriel. – Egyetlen jótett sem marad büntetlenül – mondta Carter bűnbánóan. – De van valamink, ami értékesebb egy húsz évvel ezelőtt készült fotónál. Megvan a hangja. Carter kézbe vett egy kis fekete távirányítót, megcélozta vele a Bose Wave rádiót, és megnyomta a lejátszás gombot. Egy másodperccel később két férfi kezdett beszélgetni angolul: az egyik amerikai, a másik arab akcentussal. – Gondolom, a szaúdi bin Safik. Carter bólintott. – Mikor készült a felvétel? – 1988-ban – mondta Carter. – Pesavarban, egy titkos házban. – Ki az amerikai? – kérdezte Gabriel, bár előre tudta a választ. Carter megnyomta a stop gombot és belenézett a tűzbe. – Én – mondta távoli hangon. – Én voltam az amerikai a CIA pesavari titkos házában. – Felismernéd bin Safíkot, ha újra látnád? – Talán, bár a forrásaink szerint több plasztikai műtéten is átesett, mielőtt akcióba lendült. Viszont biztos, hogy megismerném a sebhelyet a jobb alkarján. Egy repeszdarab sebezte meg egy 1985-ös afganisztáni út során. A sebhely közvetlenül a csuklója fölött kezdődik, és a könyöke alatt ér véget. Ezt még egy plasztikai sebész se tüntethette el. – A karja belső vagy külső oldalán van a sebhely? – Belül – mondta Carter. – A sérülés kicsit eltorzította a kezét. Több operáción is átesett, de nem sikerült helyrepofozni. Általában zsebre dugja. Nem szeret kezet fogni. Bin Safik egy büszke beduin. Megveti a fizikai gyengeséget. – A rijádi forrásaitok, gondolom, nem tudják megmondani, hol rejtőzik Zizi birodalmán belül? – Sajnos ez a helyzet. De tudjuk, hogy ott van. Juttass be egy ügynököt Zizihez, és bin Safik végül be fog sétálni a hátsó ajtón. – Juttassak egy ügynököt Zizi al-Bakari közelébe? Szerinted mégis hogyan, Adrian? Zizit jobban őrzik, mint a legtöbb államférfit. – Álmomban se jutna eszembe beleszólni a hadművelet részleteibe – mondta Carter. – biztosíthatlak, hogy készek vagyunk várni, és végig akarjuk csinálni az egészet. – A türelem és a kitartás nem tartozik a tipikus amerikai erények közé. Ti előbb mindig megcsináljátok a zűrt, aztán csak a következő problémával foglalkoztok. Újabb hosszú szünet következett, amit ezúttal Carter pipája tört meg, ahogy a hamutartó pereméhez koppant. – Mit akarsz, Gabriel? – Garanciát. – A mi szakmánkban semmire sincs garancia. Ezt te is tudod. – Minden információra szükségem van, ami bin Safikról és al-Bakariról a kezetekben van. – Az ésszerűség határain belül – mondta Carter. – Nem adok a kezedbe egy rakomány mocskot a washingtoni nagykutyákról. – Védelmet akarok – mondta Gabriel. – Ha megcsináljuk a dolgot, mi leszünk az első számú gyanúsítottak. Mindig mi vagyunk azok, akkor is, ha nem mi vagyunk a felelősek. Szükségünk lesz a segítségetekre, hogy lecsillapítsuk a hullámokat. – Csak a Műveletirányítás nevében beszélhetek – mondta Carter. – És biztosíthatlak, hogy számíthattok ránk. – Akkor és ott iktatjuk ki bin Safíkot, ahol és amikor mi akarjuk. Langley nem avatkozhat közbe. – Az elnök hálás lenne, ha nem amerikai földön kerülne rá sor. – A mi szakmánkban semmire sincs garancia, Adrian. – Touché. – Talán nehéz elhinni, de egyedül nem hozhatok döntést. Beszélnem kell Ámosszal és a miniszterelnökkel. – Ámosz és a miniszterelnök azt teszi, amit mondasz nekik. – Az ésszerűség határain belül. – Tehát mit fogsz nekik mondani? – Azt, hogy az amerikai elnök szívességet kér – mondta Gabriel. – És én segíteni akarok neki.