Könyv kettő

Másnap délelőtt tizenegykor Monsignore Luigi Donáti, őszentsége VII. Pál pápa személyi titkára a Dávid Király Hotel előcsarnokában várakozott Gabrielre. Magas volt, sovány és jóképű, akár egy olasz filmbálvány. Fekete papi öltönyének és körgallérjának szabásából arra lehetett következtetni, hogy bár a monsignore szüzességben él, a hiúság nem ismeretlen előtte – látszott ez drága svájci karórájáról és az arany töltőtollról is, amit a mellényzsebében hordott. Sötét szeméből erőteljes, tántoríthatatlan értelem sugárzott, konok állkapcsa pedig azt a benyomást keltette az emberben, hogy nem tűri az ellentmondást. A vatikáni sajtó papi ruhába öltözött Raszputyinként, a pápai trónus mögött meghúzódó erőként jellemezte. A Római Kúrián belüli ellenlábasai gyakorta utaltak Donátira „Fekete Pápaként”, nem éppen hízelgő utalásként jezsuita múltjára. Három év telt el az első találkozásuk óta. Akkor Gabriel egy Münchenben élő izraeli tudós, Benjamin Stern meggyilkolásának az ügyében nyomozott, aki azelőtt a Cég ügynöke volt. A nyomok a Vatikánhoz vezettek, egyenesen Donáti hozzáértő kezei közé, s ketten együtt hárították el a pápaság intézménye ellen irányuló komoly fenyegetést. Egy évvel később Donáti segített bizonyítékot találni a templomi levéltárban, így tudta Gabriel azonosítani és elfogni Erich Radeket, a Bécsben élő náci háborús bűnöst. Ám a kettejük közti kötelék több volt két ember kapcsolatánál. Donáti mestere, VII. Pál pápa közelebb állt Izraelhez, mint bármelyik elődje, és hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy javítson a katolikusok és zsidók közötti kapcsolaton. A pápa életben tartása egyike volt azon céloknak, amelyek Samronnál elsőbbséget élveztek. Donáti észrevette Gabrielt, ahogy jön át az előcsarnokon, barátságosan elmosolyodott, és felé nyújtotta hosszú, barna kezét. – Jó, hogy látlak, barátom. Kár, hogy ilyen körülmények között. – Bejelentkeztél már? Donáti felmutatta szobája kulcsát. – Menjünk fel. Valamit látnod kell. Odasétáltak a liftekhez, és az egyikbe beszálltak. Mielőtt Donáti a kijelző panel felé nyúlt volna, Gabriel már tudta, hogy a hatodik emelet gombját fogja megnyomni – ahogy azt is tudta, hogy a Donáti kezében lévő kulcs a 616os szobát nyitja. Az Óváros falaira néző tágas lakosztály állandó jelleggel le volt foglalva a Cég számára. A szokásos luxus kiegészítők mellett beépített audiofelvevővel is rendelkezett, amit a fürdőszoba mosdója alá rejtett aprócska kapcsolóval lehetett üzembe helyezni. Gabriel csak azután mutatta meg a fotókat Donátinak, hogy meggyőződött róla, a rendszer ki van kapcsolva. Miközben a pap egymás után gondosan áttanulmányozta a képeket, az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, de egy pillanattal később, amikor az ablakban állva a távolban csillogó Szikla-dóm felé bámult, Gabriel észrevette, hogy állkapcsának izmai remegnek a feszültségtől. – Rengetegszer végigcsináltuk már ezt, Gabriel – a millennium, a jubileum, szinte minden karácsony és húsvét. Néha az olasz biztonsági szolgálaton keresztül érkezik a figyelmeztetés, máskor a Központi Hírszerző Ügynökségnél dolgozó barátaink szólnak. Minden alkalommal úgy reagálunk, hogy szigorítunk a biztonsági intézkedéseken egészen addig, amíg úgy nem látjuk, hogy a veszély elmúlt. Eddig még nem történt semmi. A bazilika még sértetlen. És örömmel jelenthetem, a szentatyával is ugyanez a helyzet. – Csak mert eddig nem sikerült nekik, attól még nem biztos, hogy nem is próbálkoznak, Luigi. Az al-Kaidának és társszervezeteinek a vahhábizmustól megihletett terroristái mindenkit káfírnak és musrikunnak tekintenek, aki nem az ő irányzatukhoz tartozik. Az ilyenek az ő szemükben csak halált érdemelnek. A káfirok a hitetlenek, és a musrikunok a többistenhívők. Még a szunnita és a síita muszlimokat is musrikunnak tartják, de az ő gondolkodásuk szerint a Vatikán és a szentatya a politeizmus leghatalmasabb jelképe. – Ezt mind értem, de ahogy ti mondjátok pészahkor a széderen, miért lenne más ez az este, mint az összes többi? – Azt kérded, miért épp ezt a fenyegetést kellene komolyan venni? – Pontosan. – A hírvivő miatt – mondta Gabriel. – A férfi miatt, akinek a komputerén a fotókat találtuk. – Ki ő? – Attól tartok, ezt nem árulhatom el. Donáti lassan elfordult az ablaktól, és parancsolóan méregette Gabrielt. – Én felfedtem előtted a római katolikus egyház legsötétebb titkai közül nem egyet. A legkevesebb, amivel tartozol, hogy megmondod, honnan szereztétek a fotókat. Gabriel tétovázott. – Ismerősen cseng Ali Maszúdi neve? – A professzoré? – Donáti arca elsötétült. –Nem őt ölték meg néhány nappal ezelőtt Londonban? – Senki sem ölte meg – felelte Gabriel. – Baleset történt. – Jóságos isten, Gabriel, kérlek, mondd, hogy nem te lökted oda az alá a teherautó alá. – Tartogasd az együttérzésedet annak, aki megérdemli. Tudjuk, hogy Maszúdi terroristákat toborzott. És az alapján, amit a laptopján találtunk, akár a tervezésben is benne lehetett. – Kár, hogy meghalt. Kínpadra vonhattuk volna, hogy addig gyötörjük, amíg el nem mondja mindazt, amit tudni akarunk. – Donáti lepillantott. – Ne haragudj a szarkasztikus hangnemért, Gabriel, de nem rajongok túlzottan ezért a terrorizmus elleni háborúért, ami most folyik. Egyébként a szentatyának sem tetszik a dolog. Donáti ismét kinézett az ablakon az Óváros falaira. – Ironikus, nem? Első alkalommal látogatok el szent városotokba, és épp egy ilyen okból. – Csakugyan? Még soha nem jártál itt? Donáti lassan megrázta a fejét. – Szeretnéd látni, hol kezdődött az egész? Donáti elmosolyodott. – Tulajdonképpen semmit sem szeretnék jobban. Átkeltek a Hinnom-völgyön, és felkapaszkodtak az emelkedőn az Óváros keleti falához. A fal tövében húzódó gyalogösvényre árnyék borult. Déli irányban követték az ösvényt az Elszenderülés temploma felé, majd befordultak a sarkon, és áthaladtak a Sion-kapun. A Zsidó Negyed útnál Donáti előhúzott egy darab papírt papi öltözetének zsebéből. – A szentatya azt szeretné, ha ezt elhelyezném a Nyugati Falnál. A Tiferet Jiszráelnél egy csoport ortodox nyomába szegődtek. Fekete ruhájában Donáti akár a csoport tagja is lehetett volna. Az utca végén lementek a széles kőlépcsőn, amely a fal előtti térre vezetett. Hosszú sor kígyózott az őrbódé előtt. Gabriel mormogott valamit az egyik női határrendőrnek, aztán átvezette Donátit a fémdetektorok között a térre. – Semmit sem csinálsz úgy, mint egy normális ember? – Menj csak – mondta Gabriel. – Én itt várlak. Donáti megfordult, és óvatlanul a fal női oldala felé vette az irányt. Gabriel diszkrét nyelvcsettintéssel irányította át a férfiak számára fenntartott részhez. Donáti kiválasztott egy kipát a közös kosárból, és bizonytalanul feltette a feje búbjára. Rövid ideig némán imádkozva állt a fal előtt, majd becsúsztatta a papírdarabot a sárgás heródesi kő egy hasadékába. – Mi áll rajta? – kérdezte Gabriel, mikor Donáti visszajött. – Könyörgés a békéért. – Ott fent kellett volna letenned – mondta Gabriel, az AlAksza mecset irányába mutatva. – Megváltoztál – mondta Donáti. – Az a férfi, akit három évvel ezelőtt megismertem, soha nem mondott volna ilyet. – Mindannyian megváltoztunk, Luigi. Ebben az országban nincs többé béketábor, csak biztonsági tábor van. Arafát nem számított erre, amikor útjukra bocsátotta az öngyilkos merénylőket. – Arafat már meghalt. – Igen, de legalább egy nemzedék kell hozzá, hogy helyreállítsuk a kárt, amit maga után hagyott. – Megvonta a vállát. – Ki tudja? A második intifáda során szerzett sebek talán sosem hegednek be. – Tehát folytatódik a gyilkolás? Nem gondolhatod, hogy ez a jövő. – Már miért ne, Luigi? Mindig is így ment ez errefelé. Maguk mögött hagyták a Zsidó Negyedet, és elsétáltak a Szent Sír templomához. Gabriel az udvaron várt, amíg Donáti egy alkalmi palesztin idegenvezetőt elhárítva bement a templomba. Tíz perccel később jött vissza. – Sötét – mondta. – És hogy őszinte legyek, kissé lehangoló. – Hát csak azt mondod, amit mindenki. Elhagyták az udvart, és a Via Dolorosán sétáltak. Az ellenkező irányból amerikai zarándokcsoport tolongott feléjük. Barna reverendába öltözött szerzetes vezette őket, kezében héliummal töltött vörös léggömbbel. Donáti zavart kifejezéssel az arcán figyelte a jelenetet. – Még mindig hiszel? – kérdezte váratlanul Gabriel. Donáti várt egy pillanatot a válasszal. – Az én személyes hitem egy kissé összetett, amint arra, gondolom, már te is rájöttél. De hiszem, hogy a római katolikus egyház ereje jó erő egy gonosszal teli világban. És hiszek a jelenlegi pápában. – Szóval hitetlen ember vagy egy mélyen hívő ember oldalán. – Tökéletes megfogalmazás – mondta Donáti. – De mi van veled? Te hiszel még? Hittél valaha? Gabriel megállt. – A kánaániták, a hettiták, az amalekiták és a moábiták már eltűntek. De mi valamiért még mindig itt vagyunk. Azért van így, mert Isten négyezer évvel ezelőtt szövetséget kötött Ábrahámmal? Ki tudná megmondani? – „…gazdagon megáldalak. Utódaidat megsokasítom, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövényét” – mondta Donáti a Teremtés könyvének huszonkettedik fejezetéből idézve. – „Utódaid elfoglalják majd az ellenség kapuját” – felelte Gabriel, befejezve az idézett passzust. – S most az én ellenségem vissza akarja venni azokat a kapukat, és képes bármire, akár saját fiai feláldozására is, hogy visszaszerezze őket. Donáti mosolyogva hallgatta, milyen ügyesen értelmezi Gabriel a Szentírást. – Nem is vagyunk mi olyan különbözőek, te meg én. Mindketten magasabb erőknek áldoztuk az életünket. Én az egyháznak, te a népednek. –Szünetet tartott. – És a hazádnak. Továbbsétáltak a Via Dolorosán, egészen a Muszlim Negyedig. Az árnyékos utcákra érve Gabriel feltolta napszemüvegét a homlokára. A palesztin boltosok kíváncsian méregették zsúfolt bódéikból. – Nem lesz baj belőle, hogy itt vagy? – Minden rendben lesz. – Gondolom, van nálad fegyver. Gabriel hallgatással felelt. Ahogy sétáltak tovább, Donáti az utcakövekre szegezte a tekintetét, s az összpontosítás ráncokat rajzolt sötét szemöldökére. – Ha mi tudjuk, hogy Ali Maszúdi halott, vajon helyénvaló a feltételezés, hogy elvbarátai is értesültek a dologról? – Hát persze. – Azt is tudják, hogy rajta voltak a számítógépén azok a fotók, és most nálad vannak? – Lehetséges. – Elképzelhető, hogy ez felgyorsítja a terveiket? – De az is lehet, hogy inkább elhalasztják az akciót, amíg lanyhul az éberségetek, nektek és az olaszoknak. Áthaladtak a Damaszkuszi kapun. Gabriel a szemére húzta a napszemüvegét, amikor beléptek a falon kívül elterülő zsúfolt, hangos piactérre. – Tudnod kell valamit azokról a képekről – mondta Donáti. – Mindegyiket az általános kihallgatáson készítették, amikor a szentatya a világ minden részéből érkező zarándokokat üdvözli a Szent Péter téren. Gabriel megállt, és a kőfal fölött lebegő arany Szikladómra meredt. – Az általános kihallgatás szerdánként van, ugye? – Így van. Gabriel Donátira nézett, és azt mondta: – Holnap kedd. Donáti az órájára pillantott. – Vissza tudnál vinni a reptérre? Ha sietünk, vacsorára ott lehetünk Rómában. – Mi ketten? – A városból kifelé majd megállunk a lakásodnál, hogy becsomagolhass – mondta Donáti. – Rómában mostanság viharos az idő. Mindenképp tegyél be egy esőkabátot. Esőkabátnál többre lesz szükség, gondolta Gabriel, ahogy átvezette Donátit a zsúfolt piacon. Kell egy hamis útlevél is. 4 Vatikánváros Ahhoz képest, hogy az iroda milyen nagy hatalmú emberhez tartozott, eléggé hétköznapi volt. Kifakult, időmarta keleti szőnyeg, súlyos szürkés függöny. Amikor Gabriel és Donáti belépett a szobába, az aprócska fehér ruhás alak, aki a jókora egyszerű íróasztal mögött ült, épp elmélyülten bámulta a televíziót. Erőszakos jelenetet lehet látni: tüzet és füstöt, vérrel bemocskolt túlélőket, akik a hajukat tépték, és a halottak szétmarcangolt teste fölött siránkoztak. VII. Pál pápa, Róma püspöke, Pontifex Maximus és Szent Péter jogutódja megnyomta a távirányítón a kikapcsoló gombot, és a kép elsötétedett. – Gabriel – mondta. – Jó újra látni. A pápa lassan felállt, és nyújtotta apró kezét – nem a halászgyűrűvel felfelé, ahogy a legtöbb embernek szokta, hanem tenyérrel oldalra. Még mindig határozott volt a kézfogása, és a szeme, amely szeretettel nézte Gabrielt, még mindig élénk és tiszta. Gabriel már elfelejtette, milyen kicsike is valójában Pietro Lucchesi. Eszébe jutott a délután, amikor Lucchesi előjött a konklávéból: törpeszerű figura úszik előre a sietősen előkészített reverendában, s alig látszik ki a bazilika hatalmas lodzsájának mellvédje mögül. Az olasz televízió egyik kommentátora kikiáltotta Valószínűtlen Pietrónak. Marco Brindisi bíboros, a reakciós államtitkár, aki meg volt győződve róla, hogy ő jön majd ki a konklávéból fehér ruhába öltözve, Lucchesit epésen csak mint I. Véletlen pápát emlegette. Amikor viszont Gabriel Lucchesira gondolt, először egy egészen más kép jelent meg előtte. Az, ahogyan a pápa a római Nagy Zsinagóga bimáján áll, és olyan dolgokról beszél, amelyekről egyetlen elődje sem szólt soha. „Beismerjük ezeket a bűnöket és másokat is, amelyekre hamarosan fény derül majd, és a bocsánatotokat kérjük. Nincs szó, mely le tudná írni fájdalmunk mélységét. Amikor a legnagyobb szükségetek lett volna ránk, amikor a náci Németország katonái kirángattak benneteket a házaitokból épp itt, ezekben az utcákban, a zsinagóga mellett, ti segítségért kiáltottatok, de könyörgésetekre néma csend volt a válasz. Ezért ma, amikor a bocsánatotokért esedezem, én is így teszek. Néma csendben…” A pápa visszaült a székébe, és a televízió képernyőjére nézett, mintha még mindig látná a távoli borzalmak képeit. – Én figyelmeztettem, de nem hallgatott rám. Most Európába készül, hogy helyrehozza a kapcsolatait egykori szövetségeseivel. Kívánom, hogy sikerüljön neki, de szerintem ez meddő próbálkozás. Gabriel magyarázatot várva nézett Donátira. – Az éjjel a Fehér Ház arról tájékoztatott minket, hogy az elnök a jövő év elején Európába látogat, és végigjár jó néhány európai fővárost. Az elnök emberei azt remélik, egy szívélyesebb, kevésbé provokatív képet sikerül kialakítaniuk, s ezzel legalább egy részét helyrehozzák azoknak a károknak, amelyeket az Irak elleni hadba szállás okozott. – Amit én kezdettől fogva elleneztem – mondta a pápa. – A Vatikánba is ellátogat? – kérdezte Gabriel. Donáti válaszolt. – Rómába igen, ennyit tudunk. A Fehér Ház még nem nyilatkozott arról, hogy az elnök részt kíván-e venni pápai kihallgatáson, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára megérkezik a kérelem. – Álmában se jutna eszébe Rómába jönni anélkül, hogy ne nézne be a Vatikánba – mondta a pápa. – A konzervatív katolikusok fontos részét jelentik a szavazótáborának. Nem fogja kihagyni a lehetőséget, hogy fényképezkedhet velem, és hallhat tőlem néhány kedves szót. A fotóját meg fogja kapni. Ami a kedves szavakat illeti… – A pápa elhallgatott. – Tartok tőle, hogy azt másutt kell majd keresnie. Donáti intett Gabrielnek, hogy üljön le, aztán ő is elhelyezkedett a mellette lévő széken. – Ahogy amerikai barátaink szokták mondani, az elnök kedveli az egyenes beszédet. Meg fogja hallgatni szentséged mondandóját. – Elsőre kellett volna meghallgatnia. Világosan az értésére adtam, amikor a háború előtt idejött a Vatikánba, hogy végzetes irányba halad. Megmondtam neki, hogy semmi sem igazolja a háborút, hisz nem fenyegeti közvetlen veszély Amerikát és a szövetségeseit. Megmondtam neki, hogy még nem merítette ki az összes lehetőséget a konfliktus elhárítására, s hogy a probléma nem az Egyesült Államok, hanem az Egyesült Nemzetek hatáskörébe tartozik. Indulatomat azonban a háború elleni végső érvemhez tartogattam. Megmondtam az elnöknek, hogy Amerika gyorsan meg fogja nyerni a csatát a harctéren. „Önök erősek – mondtam –, ellenfelük pedig gyenge.” De azt is megjósoltam neki, hogy Amerikának még évekkel a háború után is erőszakos felkelésekkel kell majd szembenéznie. Óva intettem tőle, hogy erőszakos úton oldja meg a krízishelyzetet, mert azzal csak még veszélyesebb krízist idéz elő. A muszlim világ a fehérek újabb keresztes hadjárataként fog tekinteni a háborúra, mondtam. A terrorizmust nem lehet legyűrni még több terrorizmussal, csak szociális és gazdasági igazságszolgáltatással. A szentbeszéd végeztével a pápa kicsiny hallgatóságára nézett, várva a reakciójukat. A szeme ideoda járt, mígnem Gabriel arcán állapodott meg. – Valami azt súgja, hogy nem értesz egyet minden szavammal. – Szentséged kiváló szónok. – Barátok között vagy, Gabriel. Mondd ki, amit gondolsz. – A radikális iszlám erők hadat üzentek nekünk – Amerikának, a Nyugatnak, a kereszténységnek és Izraelnek. Az isteni és az emberi törvények szerint jogunk, sőt erkölcsi kötelességünk, hogy ellenálljunk. – Erőszak és vérontás helyett igazságossággal és lehetőségekkel álljatok ellen a terroristáknak. Ha az államok vezetői erőszakhoz folyamodnak, az emberség az, ami sérül. – Szentséged úgy látszik, azt gondolja, a terrorizmus és a radikális iszlám problémáját könnyedén félresöpörhetnénk, ha a muszlimok jobban hasonlítanának ránk – hogy ha a muszlim világban nem volna uralkodó tényező a szegénység, az írástudatlanság és a zsarnokság, akkor nem lenne több fiatal, aki kész életét áldozni, csak hogy megbénítson és megöljön másokat. De már látták, hogy mi hogyan élünk, és nem kérnek belőle. Ismerik a mi demokráciánkat, és elutasítják. Olyan vallást látnak a demokráciában, amely ellenkezik az iszlám központi tételeivel, ezért szent dühvel szegülnek szembe vele. Hogyan vigyük el az igazságot és a jólétet ezekhez az emberekhez, akik egyedül a halálban hisznek? – A fehér ember puskacsövével biztosan nem lehet rájuk kényszeríteni a dolgot. – Egyetértek szentségeddel. Csak akkor beszélhetünk majd társadalmi igazságról és igazi jólétről az arab világban, ha az iszlám megreformálja magát. De addig sem ülhetünk itt tétlenül, miközben a dzsihádisták az elpusztításunkat tervezgetik. Az is immorális lenne, őszentsége. A pápa felállt íróasztala mögül, és kitárta a Szent Péter térre néző nagy ablakot. Már leszállt az éj. Róma ott kavargott a lába alatt. – Igazam volt a háborúval kapcsolatban, Gabriel, és a jövővel kapcsolatban is igazam van, ami mindannyiunkra vár – muszlimokra, keresztényekre és zsidókra –, ha nem választunk más utat. De ki hallgat énrám? Csak egy reverendába bújt öregember vagyok, aki egy aranyozott kalitkában él. Már a saját egyházközségem tagjai sem figyelnek rám. Mi itt Európában úgy élünk, mintha Isten nem is létezne, az Amerika-ellenesség az egyetlen vallás, amelyben hiszünk. – Megfordult, és Gabrielre nézett. – Na meg az antiszemitizmus. Gabriel hallgatott. – Luigi azt mondja, bizonyítékot találtál rá, hogy el akarnak tenni láb alól – mondta a pápa. –Már megint – tette hozzá szomorkás mosollyal az arcán. – Sajnos így igaz, őszentsége. – Hát nem nevetséges? Én vagyok az, aki próbáltam megakadályozni az iraki háborút. Én vagyok az, aki hidat próbált verni a keresztények és a muszlimok közé, mégis engem akarnak megölni. – A pápa kinézett az ablakon. – Talán tévedtem. Talán nem is akarják azt a hidat. VII. Pál pápa és Monsignore Donáti esténként többnyire együtt vacsorázott a pápai lakosztályban egy-két meghívott vendég társaságában. Donáti szándékosan igyekezett fenntartani a kellemes, oldott hangulatot, munkáról beszélni pedig kizárólag a kúriabeli pletykák szintjén lehetett, amelyekben a pápa titokban örömét lelte. Azon az estén azonban határozottan más hangulat uralkodott a pápai ebédlőben. A hamarjában összeállított vendéglistán nem régi barátok, hanem a pápa személyes biztonságáért felelős emberek szerepeltek: Kari Brunner ezredes, a pápai Svájci Gárda parancsnoka, Carlo Marchese tábornok a carabinierektől, továbbá Martino Bellano, az olasz biztonsági szolgálat helyettes vezetője. Gabriel körbeadta a fotókat, és rövid tájékoztatást nyújtott olasz nyelven, amelyen érződött velencei akcentusa. Beszámolója jóval visszafogottabb volt, mint az, amit aznap reggel Donátinak Jeruzsálemben előadott. Ali Maszúdi nevét pedig nem is említette. Hangjának tónusa mégsem hagyott kétséget afelől, hogy az izraeli hírszerzés hitelt érdemlőnek tartja a fenyegetést, s hogy lépéseket kell tenni a pápa és a Szentszék védelmének érdekében. Amikor elhallgatott, a biztonsági emberek arca komor volt, de semmilyen szemmel látható jel nem utalt pánikra. Már többször végigcsinálták ezt, és közös erővel automatikus intézkedéseket dolgoztak ki arra az esetre, ha növelni kellene a Vatikán és a szentatya biztonságát. Gabriel hallgatta, ahogy a három ember áttekinti a szükséges lépéseket. Amikor szünetet tartottak, finoman megköszörülte a torkát. – Javasolni kívánsz valamit? – kérdezte Donáti. – Talán bölcs lenne, ha a holnapi szertartást áthelyeznék idebentre – a kihallgatási terembe. – A szentatya holnap egy portugál apácát avat boldoggá – mondta Donáti. – Több ezer portugál zarándokra számítunk a szokásos tömegen kívül. Ha a teremben tartjuk a ceremóniát, sokukat el kell küldenünk. – Inkább néhány zarándokot küldjünk el, mintsem felesleges veszélynek tegyük ki a szentatyát. A pápa Gabrielre nézett. – Van rá konkrét, hitelt érdemlő bizonyíték, hogy a terroristák holnapra tervezik a támadást? – Nincs, őszentsége. Ennyire pontos információhoz csak nagyon nehezen lehet hozzájutni. – Ha áthelyezzük a szertartást a terembe, és elküldjük a tisztességes embereket, a terroristák már győztek is, nem gondolod? – Néha jobb, ha az ember átenged egy kis győzelmet az ellenfelének, mint ha maga szenved megsemmisítő vereséget. – A te néped arról híres, hogy a terroristák fenyegetései ellenére normális körülmények között él. – Azért megtesszük a szükséges óvintézkedéseket – mondta Gabriel. – Az én hazámban a legtöbb nyilvános helyre például csak úgy lehet belépni, ha előtte átkutatták az embert. – Akkor kutasd át a zarándokokat, és tedd meg a többi szükséges óvintézkedést – felelte a pápa –, de én holnap délután ott leszek a Szent Péter téren, mert ott a helyem. Neked kell gondoskodnod róla, hogy ne legyen semmi baj. Éppen tíz óra múlt, mikor Donáti lekísérte Gabrielt a lépcsőn, ami az Apostoli Palotából a Via Belvederére vezetett. Enyhe köd szitált; Gabriel felhúzta kabátja cipzárját, és vállára dobta a táskáját, amiben egynapi holmija volt. Donáti, aki nem viselt kabátot, mintha tudomást se vett volna az időjárásról. Szemét az utcakőre szegezte, miközben a vatikáni postahivatal mellett elhaladva a Szent Anna kapu felé sétáltak. – Biztos ne vigyelek el? – Egészen ma reggelig azt gondoltam, soha többé nem tehetem be ide a lábam. Azt hiszem, kihasználom a lehetőséget, és sétálok egyet. – Ha az olasz rendőrség elfogna, mielőtt elérsz a lakásodhoz, mondd meg nekik, hogy hívjanak fel. Őszentsége kezeskedik érted. – Rövid ideig némán haladtak tovább. – Miért nem jössz vissza végleg? – Olaszországba? Attól tartok, Samronnak más tervei vannak velem. – Hiányzol nekünk – mondta Donáti. – És Tiepolónak is. A pápa és Donáti barátjáé, Francesco Tiepolóé volt a legsikeresebb restaurátorcég Venetóban. Gabriel nála restaurált kettőt Bellini legnagyobb oltárképei közül. Majdnem kettőt, gondolta. A San Giovanni Crisostomót Tiepolónak kellett befejezni, miután Gabriel elmenekült Velencéből. – Valami azt súgja, hogy Tiepolo nélkülem is boldogul. – Na és Chiara? Kedvetlen hallgatásával Gabriel világosan jelezte, hogy nem kívánja megvitatni zavaros szerelmi életét a pápa személyi titkárával. Donáti ügyesen témát váltott. – Sajnálom, ha úgy érezted, hogy a szentatya sarokba szorít. Attól tartok, már nem ugyanaz a béketűrő ember, aki volt. Pár év után mindegyik pápával ez történik. Ha az embert Krisztus földi helytartójának tekintik, nehéz elkerülnie, hogy ne legyen legalább egy picit basáskodó. – Ő még mindig ugyanaz a szelíd ember, akit három évvel ezelőtt megismertem, Luigi. Csak kicsit öregebb lett. – Nem volt már fiatal, amikor munkába állt. A bíborosok afféle gondnok-pápát akartak, valakit, aki melegen tartja számukra Szent Péter trónját, míg a reformerek és a reakciósok megvívják a maguk csatáit. Amint azt te is nagyon jól tudod, az én mesteremtől mindig is távol állt a gondoskodó pápa szerep. Sok munka vár még rá, mielőtt meghal – olyan dolgok, amelyekkel nem biztos, hogy elnyeri a reakciósok tetszését. Természetesen nem szeretném, ha valaki megkurtítaná a pápaságát. – Ahogy én sem. – S épp ezért te vagy a legmegfelelőbb ember, hogy ott állj mellette a holnapi általános kihallgatáson. – A Svájci Gárda és a rendőrség több mint elégséges védelmet tud nyújtani a mesterednek. – Ők nagyon jók, de nincs tapasztalatuk igazi terrortámadásról. – Keveseknek van – mondta Gabriel. – És általában ők sem élik túl. Donáti Gabrielre nézett. – Neked van tapasztalatod – mondta. – Te közvetlen közelről láttad a terroristákat. Te láttad, milyen a tekintete egy olyan férfinak, aki éppen működésbe hozta a robbanószerkezetét. A Szent Anna kaputól néhány méterre megálltak. Balra volt a kerek, vajszínű Szent Anna-templom, Vatikánváros plébániatemploma; jobbra bejárat nyílt a Svájci Gárda barakkjaihoz. Egyszerű kék éjszakai uniformisában az egyik gárdista állt őrt a kapuban. – Mit akarsz, Luigi, mit csináljak? – Azt bölcs belátásodra bízom. Menj az idegeinkre. Ha valamilyen problémával találod szembe magad, nevezd a nevén. – Kinek a felhatalmazásával? – Az enyémmel – mondta Donáti eltökélten. Benyúlt reverendája zsebébe, előhúzott egy laminált kártyát, és átnyújtotta Gabrielnek. Vatikáni személyi kártya volt, rajta a Biztonsági Hivatal jelzésével. – Ezzel bárhová eljuthatsz a Vatikánban – kivéve természetesen a Titkos Levéltárat. Ott sajnos nem szaglászhatsz. – Már ott is jártam – mondta Gabriel, aztán a kabátzsebébe csúsztatta a kártyát, és kilépett az utcára. Donáti a Szent Anna kapunál várt, míg Gabriel eltűnik a sötétben, aztán megfordult, és indult vissza a palota felé. Csak később tűnt fel neki, hogy közben az üdvözlégyet mormolta maga elé. Gabriel a Ponte Umbertónál kelt át a Tiberisen. A túlparton balra fordult, és elindult a Piazza di Spagna felé. A téren egy lélek sem volt, és a Spanyol lépcső úgy ragyogott a lámpafényben, akár a csiszolt fa. A huszonnyolcadik lépcsőfokon egy lány ült. A haja hasonlított Chiaráéra, s Gabriel egy röpke pillanatig azt hitte, ő ül ott. De közelebb érve látta, hogy csak Nurit az, egy mogorva futár a Római Állomástól. A lány átadta neki a titkos lakás kulcsát, és héberül tájékoztatta, hogy egy töltött Berettát s hozzá tartalék tölténytárat talál a kamrában, a leveskonzervek mögött. Felgyalogolt a lépcsőkön egészen a Trinità dei Montitemplomig. A bérház a Via Gregorianán állt, kevesebb mint ötven méterre a templomtól. Két hálószoba volt benne és egy kis terasz is tartozott hozzá. Gabriel kihozta a Berettát a kamrából, aztán bement a nagyobbik hálószobába. Mint minden titkos lakásban, a telefonnak itt sem volt csengője, a bejövő hívást csupán vörös fény jelezte. Gabriel az ágyon feküdt abban a ruhában, amit még a miniszterelnökkel való találkozáshoz vett fel. Felemelte a kagylót, és egy velencei számot tárcsázott. Női hang felelt a hívásra. – Mi az? – kérdezte olaszul, s mert nem kapott választ, elmotyogott az orra alatt egy káromkodást, és lecsapta a telefont – épp elég keményen ahhoz, hogy Gabriel elkapja a hallgatót a fülétől, mielőtt finoman visszatette a helyére. Levetkőzött, és lehajtotta a fejét a párnára, de mikor épp elszenderült volna, hirtelen villámlás fénye töltötte be a szobát. Ösztönösen számolni kezdett, hogy kikalkulálja a villámcsapás helyét. Egy sovány, fekete hajú kisfiút látott maga előtt, olyan zöld szempárral, mint a smaragd, ahogy villámokat kerget Názáret hegyei fölött. Négyig se jutott a számolásban, és feldörgött az ég. Belerázkódott az épület. Több csapás következett gyors egymásutánban, és eső verte a hálószoba ablakát. Gabriel aludni próbált, de nem tudott. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, kinyitotta a dossziét, amiben az Ali Maszúdi komputerén talált fotók voltak, lassan végignézte őket, és mindegyik képet memorizálta. Egy órával később leoltotta a villanyt, és fejben még egyszer végigment a képeken. A templom harangtornya felett villámlott. Gabriel lehunyta a szemét, és számolt.