Könyv kilenc

– Kell nekem egy Van Gogh, Julian. – Mint mindannyiunknak, virágocskám. Isherwood feltolta a kabátujját, és az órájára pillantott. Reggel tíz óra volt. Ilyenkor már a galériájában szokott lenni, nem itt sétálgat a tóparton a St. James Parkban. Egy pillanatra megállt, és nézte ahogy egy csapat kacsa szeli át a nyugodt vizet a sziget irányában. Gabriel kihasználta az alkalmat, és gyorsan körülnézett a parkban, hogy nem követik-e őket. Aztán belekarolt Isherwood-ba, és a Horse Guards Road felé húzta. Furcsa párost alkottak, mint két különböző festmény alakjai. Gabriel sötét farmert viselt és antilopbőr bakancsot, ami semmi zajt nem csapott járás közben. Mindkét kezét bőrdzsekije zsebébe dugta, vállát kissé előredöntötte, s zöld szeme nyugtalanul járt ide-oda a parkban. Isherwood, aki tizenöt évvel idősebb és jó pár centivel magasabb volt Gabrielnél, hajszálcsíkos öltönyt és gyapjúfelöltőt viselt. Szürke tincsei kabátjának gallérjára lógtak, és minden egyes elnyújtott, hanyag lépésénél fel-le hullámoztak. Volt valami bizonytalan Julian Isherwoodban. Mint mindig, Gabriel most is késztetést érzett rá, hogy odanyúljon és megtámogassa. Már harminc éve ismerték egymást. A hamisítatlan angol családnév és az angolos megjelenés jól leplezte a tényt, hogy a szó legszorosabb értelmében Isherwood egyáltalán nem volt angol. Brit állampolgársága és útlevele volt ugyan, de Németországban született, Franciaországban nevelkedett, és zsidó vallású volt. Csak a legközelebbi barátai tudták róla, hogy 1942-ben gyerekként menekült Londonba, miután két baszk pásztor áthozta a hóval borított Pireneusokon. Vagy hogy apját, Sámuel Isakowitzot, a neves párizsi műkereskedőt a sobibori haláltáborban ölték meg, Isherwood anyjával együtt. És volt még valami, amit Isherwood titokban tartott a londoni művészvilágban taposó versenytársak előtt – és szinte mindenki más előtt is. A Cég lexikonjában Julian Isherwood szajanként vagyis önkéntes zsidó segítőként szerepelt. Ari Samron szervezte be egyetlen célzattal: hogy segítsen kialakítani és fenntartani egy bizonyos igen különleges ügynök fedezését. – Hogy van az én Mario Delvecchio barátom? – kérdezte Isherwood. – Nyomtalanul eltűnt – mondta Gabriel. – Remélem, nem kerültél bajba a lelepleződésem miatt. – Ugyan, dehogy. – Semmi utcai pletyka? Kellemetlen kérdések az aukciókon? Látogatások az MI5-tól? – Arra vagy kíváncsi, hogy a londoniak alávaló izraeli kémnek tartanak-e? – Pontosan. – Aggodalomra semmi ok, végül is soha nem álltunk igazán közeli kapcsolatban mi ketten, nem igaz? Az nem a te stílusod. Te semmit se viszel túlzásba. Ott vagy a világ két vagy három legjobb restaurátora között, és senki sem tud rólad semmit. Kár. Elérték a Great George Street sarkát. Gabriel jobb felé vezette őket a Birdcage Walkra. – Ki tud rólunk itt Londonban, Julian? Ki tudja, hogy szakmai kapcsolatban álltál Marióval? Isherwood felnézett az út menti csöpögő fákra. – Alig néhányan. Ott van persze Jeremy Crabbe a Bonhamsnél. Még mindig haragszik rád, hogy elhalásztad előle azt a Rubenst. – Isherwood rátette hosszú, csontos kezét Gabriel vállára. – Van rá vevőm. Most már csak a képre lenne szükségem. – Tegnap lakkoztam le, mielőtt eljöttem Jeruzsálemből – mondta Gabriel. – Amint lehet, elküldöm az egyik szállítóhajónkkal. A hét végére akár nálad is lehet. Egyébként jössz nekem százötvenezer fonttal. – Útban a csekk, virágocskám. – Ki még? – kérdezte Gabriel. – Ki tud még rólunk? Isherwood gondolkodni látszott. – Az a nyavalyás Oliver Dimbleby – mondta. – Emlékszel Oliverre. Én mutattalak be neki a Green'sben egyik délután, amikor ott ebédeltünk. Köpcös kis ember, a King Streeten van a boltja. Egyszer fel akarta vásárolni a galériámat. Gabriel emlékezett Oliverre. Valahol még mindig megvolt az a csiricsáré, aranyozott névjegykártya, amit a férfi egyszer rátukmált. Oliver mindvégig kerülte Gabriel tekintetét. Ilyen volt a stílusa. – Nem egy szívességet tettem Crabbe-nek az évek során – mondta Isherwood. – Olyasféle szívességeket, amelyekről a mi szakmánkban nem szívesen beszél az ember. Ami Oliver Dimblebyt illeti, én húztam ki a szarból, amikor zűrbe keveredett az egyik lány miatt, aki a galériájában dolgozott. Én vettem magamhoz a szegény kis árvát. Munkát adtam neki. Aztán elhagyott egy másik kereskedőért. Mindig ezt csinálják a lányaim. Mi van bennem, ami elriasztja a nőket? Könnyű préda vagyok, ez a baj. A nők észreveszik ezt. Ahogy a te csapatod is észrevette. Herr Heller mindenesetre biztosan. Herr Rudolf Heller, a zürichi tőkés vállalkozó Samron kedvenc álneveinek egyike volt. Ezt használta akkor is, amikor Isherwoodot beszervezte. – Amúgy hogy van? – Üdvözletét küldi. Gabriel a Birdcage Walk nedves járdájára szegezte a tekintetét. Hideg szél kerekedett a park felől, lehullott faleveleket sodort magával. – Kell nekem egy Van Gogh – mondta ismét Gabriel. – Elsőre is hallottam. Az a gond, hogy nekem nincs Van Goghom. Ha elfelejtetted volna, az Isherwood Fine Arts a régi mesterekre specializálódott. Ha impresszionistát akarsz, azt másutt kell keresned. – De tudod, hol szerezhetek egyet. – Hacsak nem lopáson töröd a fejed, most egy darab sincs a piacon – legalábbis én nem tudok róla. – De ez nem igaz, ugye, Julian? Nagyon is tudsz egy Van Goghról. Valamikor száz évvel ezelőtt meséltél nekem róla – egy korábban ismeretlen festményről, amelyet apád látott Párizsban, a két háború között. – Nem csak az apám – mondta Julian. – Én is láttam. Vincent van Gogh Auvers-ban festette, élete utolsó napjaiban. A szóbeszéd szerint ez vitte a vesztébe. A gond csak az, hogy a festmény nem eladó, és valószínűleg soha nem is lesz az. A család világosan az értésemre adta, hogy nem válnak meg tőle. Még a létezését is titokban akarják tartani. – Mondd el újra a történetet. – Most nincs időm, Gabriel. Fél tizenegykor találkozóm van a galériában. – Mondd le a találkozót, Julian, és mesélj nekem a festményről. Isherwood átkelt a tavon átívelő gyaloghídon, és elindult a St. James's kerület irányában, a galériája felé. Gabriel mélyebbre süllyesztette a kezét kabátjának zsebében, és ment utána. – Dolgoztál már velük? – kérdezte Isherwood. – Vincent képeivel? Soha. – Mennyit tudsz életének végnapjairól? – Gondolom, amennyit mindenki. – Baromság, Gabriel. Engem nem tudsz átverni, egy egész művészeti enciklopédia van a fejedben. – 1890 nyarán történt, igaz? Isherwood professzorosan bólintott. – Folytasd, kérlek. – Miután Vincent elhagyta a saint-rémyi szanatóriumot, Párizsba ment, hogy meglátogassa Theót és Johannát. Több galériát és kiállítást is végignézett, azután megállt Pere Tanguy művészeti boltjánál, ahol korábban otthagyott megőrzésre néhány vásznat. Három nappal később már nem volt maradása, így vonatra szállt Auvers-sur-Oise felé, ami nagyjából húsz mérföldre esik Párizstól. Úgy gondolta, Auvers lesz számára az ideális hely, csendes vidéki környezet, ahol nyugodtan festhet, mégis közel a pénzügyi és érzelmi mentsvárat jelentő Theóhoz. Kivett egy szobát a Café Ravoux felett, és dr. Paul Gachet gondjaira bízta magát. Gabriel megfogta Isherwood karját, átszaladtak a Mallon az autók között, és a Marlborough Roadon haladtak tovább. – Azonnal elkezdett festeni. A stílusa a hangulatának megfelelően nyugodtabb, visszafogottabb lett. Eltűnt az a nyugtalanság és durvaság, ami a Saint-Rémyben és Arlesban készült munkáit jellemezte. Hihetetlenül termékeny időszak volt ez az életében. Az alatt a két hónap alatt, amit Auvers-ban töltött, Vincent több mint nyolcvan képet festett. Mindennap egyet. Néha kettőt is. Ráfordultak a King Streetre. Gabriel hirtelen megtorpant. Oliver Dimbleby kacsázott előttük a járdán a Christie's aukciós ház bejárata felé. Isherwood azonnal befordult a Bury Streetnél, és ott folytatta a történetet, ahol Gabriel abbahagyta. – Amikor nem a festőállvány előtt állt, Vincen-tet általában a Café Ravoux fölötti szobájában lehetett megtalálni, vagy Gachet otthonában. Gachet özvegyember volt két gyermekkel, egy tizenöt éves fiúval és egy lánnyal, aki Vincent auvers-i tartózkodása alatt lett huszonegy. – Marguerite. Isherwood bólintott. – Csinos lány volt, és teljesen belehabarodott Vincentbe. Beleegyezett, hogy modellt áll neki – sajnos anélkül, hogy atyja engedélyét kérte volna. Vincent a családi ház kertjében festette le a lányt fehér köntösben. – Marguerite Gachet a kertjében – mondta Gabriel. – Az apja dührohamot kapott, amikor megtudta. – De a lány újra modellt állt neki. – Úgy van – bólintott Isherwood. – A második kép címe Marguerite Gachet a zongoránál. A z Aljnövényzet két alakkal címet viselő, mélyen szimbolikus alkotásnál is megjelenik, amely néhány művészettörténész szerint Vincent saját halálának próféciája. Szerintem viszont Vincent és Marguerite van a képen, ahogy az oltár elé vonulnak – Vincent fontolgatta a házasságot. – De egy negyedik festmény is készült Marguerite-ről. – Marguerite Gachet az öltözőasztalánál – mondta Isherwood. – Messze ez a legjobb az összes közül. Csak néhány ember látta, vagy tud róla, hogy egyáltalán létezik. Vincent a halála előtt pár nappal festette. Aztán a képnek nyoma veszett. Elmentek a Duke Streetig, aztán végigsétáltak egy szűk kis átjárón, ami egy téglaudvarba, a Mason's Yardba vezetett. Isherwood galériája egy régi Viktória korabeli raktárát foglalt el az udvar távoli sarkában, beékelődve egy kis görög hajózási társaság irodája és egy pub közé. Ez mindig elkerülhetetlenül zsúfolva volt csinos irodista lányokkal, akik állandóan robogón jártak. Isherwood át akart vágni az udvaron a galériához, de Gabriel megragadta a hajtókáját, és az ellenkező irányba húzta. Ahogy a hideg árnyak között körbejárták az udvart, Isherwood Vincent haláláról beszélt. – Július 27-én este Vincent szemmel látható fájdalmak közepette tért vissza a Café Ravoux-ba, és felkínlódta magát a szobájába. Madame Ravoux utánament, és látta, hogy meglőtték. Orvosért küldött. Az orvos természetesen maga Gachet volt. Úgy döntött, hogy bent hagyja a golyót Vincent hasüregében, és Auvers-ba hívta Theót. Amikor másnap reggel Theo megérkezett, ülve találta Vincentet az ágyában, épp pipázott. Aznap valamivel később Vincent meghalt. Napsütéses szakaszhoz érkeztek. Isherwood hosszú kezével ernyőzte a szemét. – Rengeteg a megválaszolatlan kérdés Vincent öngyilkosságával kapcsolatban. Nem tudni, honnan jutott fegyverhez, és pontosan hol lőtt magára. A motivációja sem egyértelmű. Vajon az őrülettel vívott hosszú harcának betetőzése volt az öngyilkosság? Vagy egy Theótól jött levél miatt esett kétségbe, amelyben az állt, hogy Theo többé nem engedheti meg magának, hogy a felesége és a gyereke mellett még Vincentről is gondoskodjon? Vajon azért ölte meg magát, hogy ily módon anyagilag is értékessé tegye a munkáját? Sosem tetszettek nekem ezek az elméletek. Szerintem Vincent halála Gachet-val függ össze. Pontosabban dr. Gachet lányával. Újabb árnyékos részhez értek. Isherwood leengedte a kezét. – Az öngyilkosság előtti napon Vincent átment Gachethoz. Csúnyán összezördültek, Vincent fegyverrel fenyegette Gachet-t. Mi volt a veszekedés oka? Gachet később azt állította, hogy valami képkereten kaptak össze. Szerintem Marguerite miatt veszekedtek. Lehetséges, hogy a dolognak volt valami köze a Marguerite Gachet az öltözőasztalánál című képhez. Kitűnő alkotásról van szó, Vincent jól sikerült portréinak egyikéről. A testtartás és a környezet egyértelműen egy menyasszonyra emlékeztet a nászéjszakáján. Egy olyan embernek, amilyen Paul Gachet volt, ez nem kerülhette el a figyelmét. Ha látta a festményt – és nincs semmi okunk rá, hogy azt gondoljuk, nem látta –, bizonyára feldühödött tőle. Talán megmondta Vincémnek, hogy nem hajlandó hozzáadni a lányát. Talán megtiltotta neki, hogy még egyszer lefesse Marguerite-et. Talán azt is megtiltotta, hogy találkozzanak. Amit biztosan tudunk, az az, hogy Marguerite Gachet nem jelent meg Vincent temetésén, bár másnap valaki látta őt, amint könnyek között egy csokor napraforgót helyez a sírjára. Soha nem ment férjhez, és 1949-ben bekövetkezett haláláig elvonult életet élt Auvers-ban. Elhaladtak Isherwood galériájának bejárata mellett, és mentek tovább. – Vincent halála után a festmények Theo tulajdonába kerültek. Az Auvers-ban festett képeket Theo hajóval Párizsba szállíttatta, és Pere Tanguy boltjában tárolta őket. Theo persze nem sokkal Vincent után meghalt, így a képek Johannáé lettek. Vincent egyetlen más rokona sem kért belőlük. Johanna bátyja úgy gondolta, értéktelenek, és azt javasolta, hogy égessék el őket. – Isherwood megállt. – El tudod ezt képzelni? –Hosszú léptekkel újra megindult előre. – Johanna leltárba vette a képeket, és keményen dolgozott azon, hogy megalapozza Vincent hírnevét. Johanna miatt tartják ma Vincent van Goghot nagy művésznek. De valami feltűnően hiányzik arról a listáról, amit Vincent műveiről készített. – Marguerite Gachet az öltözőasztalánál. – Pontosan – mondta Isherwood. – Véletlenül maradt ki vagy szándékosan? Ezt persze már soha nem tudjuk meg, de nekem van egy elméletem. Szerintem Johanna tudta, hogy a festménynek köze lehetett Vincent halálához. Akárhogy is, úgy egy évvel Vincent halála után a kép fillérekért kelt el Pere Tanguy raktárából, aztán senki sem látta többé. És itt lép be a történetbe az apám. Az első körük végére értek, és belekezdtek a másodikba. Isherwood léptei lelassultak, ahogy az apjáról kezdett beszélni. – A lelke mélyén tősgyökeres berlini volt. Akár örökre ott maradt volna. De ez persze szóba sem jöhetett. Apám látta közeledni a vészt, és egy percet sem késlekedett. 1936 végére már el is hagytuk Berlint, és Párizsba költöztünk. – Isherwood Gabrielre nézett. – Kár, hogy a nagyapád nem követte a példánkat. Nagyszerű festő volt a nagyapád. Jó a vérvonalad, fiacskám. Gabriel gyorsan témát váltott. – Apád galériája a rue de la Boétie-n volt, ugye? – Hát persze – válaszolta Isherwood. – Akkoriban a rue de la Boétie volt a művészvilág központja. Paul Rosenberg galériája a huszonegyes szám alatt volt. Az udvar másik felén, a huszonháromban Picasso lakott Olgával. Georges Wildenstein, Paul Guillaume, Josse Hessel, Étienne Bignou – mindenki ott volt. Az Isakowitz Fine Arts rögtön Paul Rosenberg galériája mellett állt. A kiállítótermek fölött laktunk egy lakásban. Picassót Pablo bácsinak hívtam. Nézhettem, ahogy fest, Olga meg folyton csokoládéval tömött. Isherwood engedélyezett magának egy kurta mosolyt, ami hamar eltűnt az arcáról, ahogy folytatta apja párizsi történetét. – 1940 májusában megjöttek a németek, és elkezdtek fosztogatni. Apám kibérelt egy kastélyt Bordeaux-ban, a vichyi oldalon, és a legértékesebb dolgait átvitte oda. Nem sokkal később mi is utánamentünk. A németek 1942-ben betették a lábukat a semleges zónába, és megkezdődtek a begyűjtések és a deportálások. Csapdába kerültünk. Apám fizetett két baszk pásztornak, hogy vigyenek át a hegyen Spanyolországba. Adott nekem néhány iratot, egy szakleltárt és egypár naplót, hogy vigyem magammal. Akkor láttam őt utoljára. Duda hangja harsant a Duke Streeten; galambraj repült át az árnyékba borult udvar fölött. – Évek teltek el, mire hozzájutottam, hogy elolvassam a naplókat. Az egyikben találtam egy bejegyzést egy festményről, amelyet apám még Párizsban látott egy éjjel egy Isaac Weinberg nevű férfi otthonában. – Marguerite Gachet az öltözőasztalánál. – Weinberg azt mondta apámnak, hogy a képet Johannától vette nem sokkal Vincent halála után, és a feleségének ajándékozta a születésnapjára. Weinbergné nyilván hasonlított Marguerite-re. Apám megkérdezte Isaactól, hajlandó-e eladni a képet, s ő nemet mondott. Megkérte apámat, hogy senkinek se beszéljen a festményről, ő pedig szívesen adta a szavát. Felcsipogott Isherwood mobilja, de nem vett róla tudomást. – A hetvenes évek elején, mielőtt veled találkoztam volna, üzleti úton jártam Párizsban. Volt néhány elütni való órám két találkozó között, és úgy döntöttem, felkeresem Weinberget. Elmentem a marais-i címre, ami apám jegyzetfüzetében szerepelt, de Weinberg nem volt ott. Nem élte túl a háborút. Találkoztam viszont a fiával, Marckal, és beszámoltam neki apám feljegyzéséről. Először tagadott, végül megkönyörült rajtam, s miután megesketett, hogy soha nem fedem fel a titkot, engedte, hogy megnézzem a festményt. A lánya szobájában lógott a falon. Megkérdeztem, hajlandó lenne-e megválni tőle. Természetesen elutasított. – Biztos vagy benne, hogy Vincent műve? – Kétség nem fér hozzá. – És azóta se mentél vissza? – Monsieur Weinberg világosan az értésemre adta, hogy a festmény nem eladó. Nem láttam értelmét. – Isherwood megállt, és szembefordult Gabriellel. – Jól van, virágocskám. Elmondtam a történetet. Most pedig mondd el szépen, hogy miről van szó. – Kell nekem az a Van Gogh, Julian. – Ugyan minek? Gabriel megfogta Isherwood kabátujját, és a galéria bejárata felé vezette a férfit. Az üvegajtó mellett kaputelefon volt négy gombbal és a hozzá tartozó négy névtáblával. Az egyiken az állt: ISHER OO FINE AR S: CSAK ELŐZETES MEGBESZÉLÉS ALAPJÁN. Isherwood felvezette Gabrielt egy lépcsőn, amit kopott barna szőnyeg borított. A lépcsőpihenőről két újabb ajtó nyílt. Balra búskomor kis utazási iroda állt. A tulajdonos, egy vénkisasszony, név szerint Miss Archer az asztalánál ült egy poszter alatt, amelyen jókedvű pár lubickolt az azúrkék vízben. Isherwood ajtaja jobbra nyílt. A legújabb titkárnő, egy amolyan bocsánat-hogy-élek kinézetű teremtmény, Tanya lopva felpillantott, amikor Isherwood és Gabriel belépett. – Ez itt Mr. Klein – mondta Isherwood. – Valamit szeretne megnézni odafönt. Kérem, ne zavarjanak. Tudja a dolgát, Tanya kedves. Beszálltak egy telefonfülke méretű liftbe, és felmentek. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy Gabriel érezte Isherwood leheletén az előző esti vörösbort. A lift pár másodperccel később zökkenve megállt, s az ajtó egy nyögés kíséretében kinyílt. A kiállító terem félhomályba borult, csak a tetőablakon beszűrődő délelőtti nap adott egy kis világosságot. Isherwood a bársonyborítású díványra telepedett a szoba közepén, míg Gabriel lassan körbejárta a helyiséget. A sötét árnyak között alig lehetett látni a festményeket, de ő jól ismerte őket: Luini Vénusza, Krisztus születése Perino del Vagától, Krisztus megkeresztelése Bordonétól, egy ragyogó tájkép Claude-tól. Isherwood épp meg akart szólalni, de Gabriel a szája elé tette az ujját, és elővett valamit a kabátzsebéből, ami egy hétköznapi Nokia mobiltelefonnak látszott. Az is volt, de sok olyan kiegészítő tulajdonsággal rendelkezett, amelyek az átlag vásárló számára elérhetetlenek voltak: úgymint a GPS és egy olyan szerkezet, amely észlelte a rejtett adóberendezéseket. Gabriel még egyszer körbejárta a szobát, ezúttal a telefon kijelzőjét figyelve. Majd leült Isherwood mellé, és fojtott hangon elmondta neki, miért van szüksége a Van Goghra. – Zizi al-Bakari? – kérdezte Isherwood hitetlenkedve. – Egy mocskos terrorista? Biztos vagy benne? – Nem ő robbantgat, Julian. Még csak nem is ő gyártja a bombákat. De ő állja a cechet, és arra használja üzleti birodalmát, hogy segítse az emberek és a készletek mozgását az egész földgolyón. A mai világban ez legalább olyan rossz. Sőt, rosszabb. – Egyszer találkoztam vele, bár kötve hiszem, hogy emlékezne rám. A gloucestershire-i birtokán volt egy parti. Hatalmas parti. Rengeteg ember volt. Zizi meg sehol. A végén jött le, mint valami hülye Gatsby. Testőröktől körülvéve még a saját otthonában is. Fura fickó. Telhetetlen gyűjtő, mi? Művészet, nők. Bármi, amit pénzért lehet venni. Ragadozótípus, ahogy hallom. Én persze soha nem üzleteltem vele. Zizi ízlésének nem felelnek meg a régi mesterek. Az impresszionistákért rajong, meg más modern cuccokért. Az összes szaúdi ilyen. Nincs ínyükre a régi mesterek keresztény képi világa. Gabriel elhelyezkedett Isherwood mellett. –Van Goghja még nincs, Julian. Időnként elejt egykét célzást, hogy keres egyet. De nem éri be akármilyen Van Gogh-képpel. Valami különlegeset akar. – Úgy hallom, megválogatja, mit vesz meg. Vödörszám költi a pénzt, de okosan csinálja. Múzeumba illő gyűjteménye van, de azt nem tudtam, hogy nincs Van Goghja. – A művészeti tanácsadója egy angol, a neve Andrew Malone. Ismered őt? – Andrew és én sajnos nagyon jól ismerjük egymást. Mélyen beásta magát Zizi zsebébe. Zizi jachtján szokott üdülni. Azt mondják, akkora az a jacht, mint az istenverte Titanic. Andrew sunyi alak. És mocskos is. – Milyen értelemben? – Két végén égeti a gyertyát, virágocskám. – Ezt hogy érted, Julian? – Andrew-nak kizárólagos szerződése van Zizi-vel, ami azt jelenti, hogy más kereskedőktől vagy gyűjtőktől nem fogadhat el pénzt. A Zizihez hasonló nagyfiúk így szokták bebiztosítani magukat, hogy a tanács, amit kapnak, mindenfajta érdekkonfliktustól mentes legyen. – Na és Malone? – Zsarolás, dupla jutalék, amit el tudsz képzelni. – Biztos vagy benne? – Teljesen biztos, virágocskám. Mindenki tudja a városban, hogy ha Zizivel akarsz üzletelni, előbb vámot kell fizess Andrew Malone-nak. Isherwood hirtelen felpattant a díványról, és járkálni kezdett a teremben. – Szóval mi a terved? Kicsalogatod Zizit a barlangjából egy Van Goghgal? Meglóbálod előtte, és reménykedsz, hogy bekapja a csalit? De azért lesz valami a zsinór másik végén is, nem igaz? Az egyik ügynökötök? – Olyasmi. – És hol viszed színre a fantasztikus jelenetet? Gondolom, itt. Gabriel jóváhagyólag nézett körül a szobában. – Igen – mondta. – Azt hiszem, ez a hely éppen jó lesz. – Ettől féltem. – Szükségem van egy kereskedőre – mondta Gabriel. – Valakire, akit jól ismernek a szakmában. Akiben megbízhatok. – Nekem a régi mesterek a szakterületem, nem az impresszionisták. – Az egy ilyen csendes kis üzletnél nem számít. Isherwood nem vitatkozott. Tudta, hogy Gabrielnek igaza van. – Végiggondoltad, milyen következményekkel jár majd az én számomra, ha sikeres lesz a kis akciód? Célkereszt lesz a homlokomon. Az Oliver Dimblebyfélékkel meg tudok birkózni, de az al-kibaszott-Kaida az egészen más. – Magától értetődik, hogy az akció után meg kell tennünk majd a szükséges lépéseket a biztonságod érdekében. – Imádom az eufemizmusaidat, Gabriel. Te és Samron mindig eufemizmusokhoz folyamodtok, ha az igazság túl szörnyű ahhoz, hogy hangosan kimondjuk. Halálos ítéletet fognak mondani rám. Be kell zárnom a boltot, hogy keressek valami szaros búvóhelyet. Gabrielt nem hatotta meg Isherwood tiltakozása. – Te sem leszel már fiatalabb, Julian. Közel vagy már az út végéhez. Nincsenek gyerekeid, nincs örökösöd. Ki fogja átvenni tőled a galériát? Egyébként belegondoltál már, mekkora jutalékot kapnál, ha magáneladáson elpasszolsz egy eddig ismeretlen Van Goghot? Add hozzá azt is, hogy mit nyernél akkor, ha a teljes készletet el kéne adnod egy tűzvész miatt. Sokkal rosszabb is lehetne, Julian. – Egy szép kis villát látok magam előtt DélFranciaországban. Egy új nevet. Céges biztonsági fiúkat, hogy legyen, aki öregkoromban a gondomat viseli. – Ne feledkezz meg egy vendégszobáról a számomra. Isherwood ismét leült. – Van a tervednek egy komoly szépséghibája, virágocskám. Könnyebb lesz csapdába csalni a terroristádat, mint megszerezni azt a Van Goghot. Feltéve, hogy még mindig a Weinberg család tulajdonában van, miből gondolod, hogy lemondanak róla? – Ki mondta, hogy le kell mondaniuk róla? Isherwood elmosolyodott. – Mindjárt megadom a címet. 14