Könyv nyolc

Másnap délután fél háromkor a miniszterelnök jóváhagyta Gabriel akciótervét. Gabriel egyenesen Armageddon felé vette az irányt. Úgy gondolta, az épp megfelelő kiindulópont lesz. Az idő természetellenesen ragyogónak tűnt egy ilyen alkalomhoz: kellemesen hűvös volt, halványkék ég látszott, s Júdea felől lágy szellő lengedezett, ami belekapott Gabriel ingujjába, ahogy a férfi a Jaffai úton száguldott az autójával. Bekapcsolta a rádiót. Már nem szólt a gyászos zene, ami a Samron elleni merényletet követő órákban átjárta az étert. Hivatalos közleményt adtak be. A miniszterelnök ígéretet tett rá, hogy minden tőle telhetőt el fog követni Samron merénylőinek felkutatása és megbüntetése érdekében. Nem említette a tényt, hogy már tudja, ki a felelős, ahogy arról sem szólt, hogy felhatalmazta Gabrielt az illető kiiktatására. Gabriel ráhajtott a Báb el-Vádra a tenger felé, és türelmetlenül szlalomozott a lassabb forgalomban, aztán a lemenő nappal versenyezve haladt tovább északi irányban, végig a part mentén. Hadéra közelében biztonsági riadó volt – a rádió szerint Tulkarm mellett egy feltételezett öngyilkos merénylőnek sikerült átcsúsznia a Válaszfal egyik átjáróján –, s Gabriel kénytelen volt húsz percen keresztül az út mentén várakozni, mielőtt továbbindulhatott volna Jezréel völgye felé. Öt mérföldre Afulától kerek domb tűnt fel az út bal oldalán. Héberül Tel Megiddónak, azaz Megiddo halmának nevezték. A világ többi része Armageddonként ismerte, ahol a Jelenések könyvében szereplő jóslat szerint sor kerül majd a jó és a rossz erőinek végső földi összecsapására. A csata még nem kezdődött el, és a parkoló üres volt, három poros kisteherautót leszámítva, ami arra utalt, hogy a régészcsoport még mindig dolgozik. Gabriel kiszállt a kocsijából, és felment a meredek ösvényen a csúcsig. Megiddo több mint egy évszázada rendszeres régészeti ásatások színhelyéül szolgált, s a domb tetejét hosszú, keskeny árkok labirintusa szőtte át. Több mint húsz város létezésére találtak bizonyítékot a tel legfelső földrétege alatt, s volt köztük egy, amelyről úgy gondolták, hogy maga Salamon király építtette. Megállt az egyik árok szélén, és lenézett. Négykézláb kuporgó alakot látott odalent sárgásbarna dzsekiben, ahogy kőműveskanállal motoz a földben. Gabriel az utolsó alkalomra gondolt, amikor egy árok szélén egy férfi fölött állt, és hirtelen úgy érezte, mintha jégkockát tettek volna a nyakába. A régész felpillantott, okos barna szemével megnézte magának Gabrielt, aztán visszafordult, és folytatta a munkáját. – Már vártalak – mondta Eli Lavon. – Mi tartott ilyen sokáig? Gabriel az árok mellett ült a földön, és nézte, ahogy Lavon dolgozik. A Fekete Szeptember hadművelet óta ismerték egymást. Eli Lavon ajin volt, vagyis nyomozó. Az volt a feladata, hogy kövesse és megfigyelje a terroristákat. Az ő munkája sok tekintetben még Gabrielénél is veszélyesebb volt, mert Lavonnak néha egyhuzamban több napot vagy hetet kellett a terroristák társaságában töltenie, elvágva minden háttértámogatástól. Miután az egysége feloszlott, Lavon Bécsbe költözött, és nyitott egy kis nyomozóirodát, ami a Háborús Követelések és Kutatások nevet viselte. Alacsony költségvetéssel működő irodájának több millió dollár értékű elrabolt zsidó vagyontárgyat sikerült lenyomoznia, és fontos szerepe volt a svájci bankoktól kicsikart sok milliárd dolláros kárpótlás ügyében is. Lavon mostanság a megiddói ásatáson dolgozott, és részidőben régészetet tanított a Héber Egyetemen. – Mit találtál, Eli? – Azt hiszem, egy cserépdarabot. – Egy hirtelen szélroham belekapott Lavon fésületlen hajába, és a homlokába fújta. – És te? – Egy szaúdi milliárdost, aki el akarja pusztítani a civilizált világot. – Azt már megtették, nem? Gabriel elmosolyodott. – Szükségem van rád, Eli. Te tudod, hogy kell olvasni a mérleget. Tudod, hogy lehet észrevétlenül lenyomozni a pénz mozgását. – Ki a szaúdi? – A Dzsihád Rt. elnök-vezérigazgatója. – Neve is van? – Abdul Aziz al-Bakari. – Zizi al-Bakari? – Ő bizony. – Felteszem, ennek van valami köze Samronhoz. – És a Vatikánhoz. – Hogy jön Zizi a képbe? Gabriel megmondta. – Gondolom, meg sem kell kérdeznem, mit szándékozol tenni bin Safikkal – mondta Lavon. – Zizi üzleti birodalma hatalmas. Bin Safik bárhol lehet a világon. Hogy fogjuk megtalálni? – Bejuttatunk egy ügynököt Zizi belső köreibe, és megvárjuk, amíg bin Safik szépen besétál. – Egy ügynököt Zizi táborába? – Lavon megrázta a fejét. – Nem fog menni. – De igen. – Hogyan? – Megtalálom azt, amire Zizinek szüksége van – mondta Gabriel. – Aztán odaadom neki. – Hallgatlak. Gabriel közelebb húzódott az árok széléhez, lelógatta a lábát, és elmagyarázta Lavonnak, hogy akar beszivárogni a Dzsihád Rt.–be. Az árok mélyéről felhallatszott Lavon munkájának hangja – ásás, törölgetés, fujkálás… – Ki az ügynök? – kérdezte Lavon, mikor Gabriel befejezte a mondókáját. – Még senki. Lavon egy percre elhallgatott – ásás, törölgetés, fujkálás… – Mit akarsz tőlem? – Fordítsd ki Zizi al-Bakarit és az AAB Holdingsot. Mindent tudni akarok az összes cégről, ami a birtokában vagy az irányítása alatt van. Életrajzok kellenek az összes csúcsvezetőről és Zizi személyes kíséretének tagjairól. Tudni akarom, hogyan jutottak be, és miként maradtak a helyükön. Többet akarok tudni Ziziről, mint amennyit ő tud magáról. – És ha akcióba lendülünk? – Te is jössz. – En már túl öreg és fáradt vagyok a durva melóhoz. – Te vagy a megfigyelés legnagyobb művésze a Cég történetében, Eli. Nélküled nem tudom megcsinálni. Lavon felült, és beletörölte kezét a nadrágjába. – Bejuttatni egy ügynököt Zizi al-Bakari belső köreibe? Őrültség. – Odahajított egy kőműveskanalat Gabrielnek. – Gyere le és segíts. Már alig lehet látni. Gabriel lemászott a gödörbe, és letérdelt öreg barátja mellé. Együtt kapirgálták az ősi földet, míg az éjszaka rá nem borult a völgyre, akár egy függöny. Kilenc óra is elmúlt, mire odaértek a Saul király útra. Lavon már rég visszavonult a Cégtől, de néha még tartott előadást az Akadémián, és még mindig megvolt hozzá a joga, hogy bármikor belépjen az épületbe. Gabriel a kutatási részleg irattárába vezette Lavont, aztán egy sötét folyosó felé vette az irányt, két szinttel a föld alatt. A 456C szoba a folyosó végén volt. Az ajtóra papírlapot ragasztottak, amelyen Gabriel elegáns héber kézírásával az állt: A NYUGAT-EURÓPAI TERRORFENYEGETETTSÉGET VIZSGÁLÓ IDŐSZAKI BIZOTTSÁG. Úgy döntött, egyelőre otthagyja a papírt. Kinyitotta a kombinációs zárat, felkapcsolta a villanyt, és bement. A szobára, ahol mintha megállt volna az idő, már többféle nevet is ragasztottak: Gubó, Kocka, Tartály. Jákov, egy himlőhelyes képű keményfiú a sabaki Arab Ügyek Részlegtől, a Pokol tornácának keresztelte. Jószi a kutatásiaktól az Elkárhozottak falujának nevezte, de akkoriban Jószi klasszikusokat olvasott Oxfordban, és folyton-folyvást a műveltség levegőjét hozta magával, még akkor is, amikor a téma nem volt túlságosan emelkedett. Gabriel megállt a tábori asztal mellett, amelyen valamikor Dina és Rimona osztozott. Állandó területszerzési vitáikkal a lányok az őrületbe kergették. Még mindig ott volt az asztal közepén a választóvonal, amit ő jelölt ki, ahogy ott volt a figyelmeztetés is, amit Rimona írt a saját térfelére: Átkelés csak saját felelősségre. Rimona a hadseregnél volt parancsnok, és az Amannak, a katonai hírszerzésnek dolgozott. Emellett ő volt Gila Samron unokahúga. Rimona a védhető határok híve volt, és megtorló akciókkal válaszolt, ahányszor csak Dina áttévedt a vonalon. Dina helyén most csak az a néhány sor állt, amelyet a lány az utolsó napon jegyzett fel: Soha ne kelljen visszatérnünk ide. Micsoda naivitás, gondolta Gabriel. Mind közül Dinának kellett volna a legjobban tudnia. Folytatta lassú sétáját a szobában. A sarokban még mindig ott éktelenkedett az a halom elavult számítógépes berendezés. Senki nem vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa onnét. Mielőtt a 456C szoba a Háled Csoport főhadiszállásává avanzsált volna, a régi bútorok és lepusztult elektromos készülékek lerakóhelyéül szolgált, az éjszakai személyzet pedig gyakran használta romantikus találkahelynek. Gabriel táblája is ott volt még. Alig tudta kibetűzni az utolsó szavakat, amelyeket felírt rá. Felnézett a falra, amit fiatal palesztin férfiak fotói borítottak. Az egyik fénykép magára vonta a figyelmét. Egy fiú svájcisapkában, kendőjével a vállán, ahogy Jasszer Arafát ölében ül: Háled al-Kalifa, apja, Sabri temetésén. Gabriel ölte meg Sabrit, és ő ölte meg Háledot is. Leszedte a régi fotókat, és kitette a helyükre a két újat. Az egyiken egy palesztin kendőt viselő férfit lehetett látni Afganisztán hegyei között. A másik képen ugyanez a férfi állt egy milliárdos párizsi otthona előtt kasmírfelöltőben és puhakalapban. A Háled Csoport most már bin Safik csoportja volt. Az első negyvennyolc órában Gabriel és Lavon egyedül dolgozott. A harmadik napon csatlakozott hozzájuk Jószi, egy magas, kopaszodó férfi, aki úgy viselkedett, akár egy angol entellektüel. A negyedik napon megjött Rimona, és vele jött Jákov is, aki egy dobozt hozott magával a sabaki főhadiszállásról, tele azoknak a terroristáknak az anyagával, akik a támadást intézték Samron kocsija ellen. Dina érkezett utolsónak. Alacsony, sötét hajú nő, aki 1994. október 19-én a tel-avivi Dizengoff utcán állt, amikor egy Hamasz-merénylő huszonegy ember koporsójává változtatta az 5-ös buszt. Dina anyja és két lánytestvére az áldozatok között volt; ő maga pedig súlyosan megsérült, és kicsit bicegve járt. Úgy dolgozta fel az őt ért veszteséget, hogy szakértője lett a terrorizmusnak. Dina Sárid képes volt fejből elismételni az Izrael Állam ellen elkövetett összes terrorcselekmény idejét, helyét és a merényletek által követelt áldozatok számát. Egyszer azt mondta Gabrielnek, többet tud a terroristákról, mint azok önmagukról. Gabriel hitt neki. Két területre koncentráltak. Ahmed bin Safikkal és az Allah Testvériségével Dina, Jákov és Rimona foglalkozott, míg Jószi becsatlakozott Lavonhoz az AAB Holdingsszal kapcsolatos kutatómunkába. Gabriel – egyelőre legalábbis – nagyrészt egyedül dolgozott, mert önmagát jelölte ki arra a hálátlan feladatra, hogy megkísérelje azonosítani az összes festményt, amelyet Zizi al-Bakari valaha megvett vagy eladott. Ahogy teltek a napok, a 456C szoba fala kezdte visszatükrözni az akció sajátságos természetét. Az egyik falon szép lassan kibontakoztak egy új és halálos terrorhálózat körvonalai. E hálózatot egy olyan ember vezette, aki jobbára csak egy fantom volt. Amennyire tudták, visszakövették bin Safik hosszú pályáját az iszlám fundamentalizmus útján. Úgy tűnt, bin Safik mindenütt megjelent, ahol gond volt, s két kézzel szórta a szaúdi olajpénzt és a vahhábita propagandát: Afganisztánban, Libanonban, Egyiptomban, Algériában, Jordániában, Pakisztánban, Csecsenföldön, Boszniában és természetesen a Palesztin Hatóság területén. Ugyanakkor volt néhány jelentősebb nyom, amelyen elindulhattak, mert bin Safik és a Testvériség két nagyszabású támadás során több mint egy tucat nevet szórt el maga mögött, amelyeket tovább lehetett vizsgálni kapcsolatok és társak után. És ott volt még Ibrahim elBanna, a halál egyiptomi imámja, továbbá Ali Maszúdi professzor, a toborzó. A másik falon egy másik hálózat jelent meg: az AAB Holdings. Nyílt forrásokon és néhány már nem annyira nyílt forráson keresztül Lavon lelkiismeretesen átrágta magát Zizi pénzügyi birodalmának különböző rétegein, és mint egy ősi műalkotás darabjait, összerakta a különálló részeket. A szervezet csúcsán maga az AAB állt. Alatta alholdingcégekből és nem létező vállalatokból álló szövevényes financiális háló húzódott, ami lehetővé tette Zizi számára, hogy szinte tökéletes testületi titoktartás mellett a világ majd minden pontjára kiterjessze a befolyását. Mivel a legtöbb cége Svédországban és a Kajmán-szigeteken volt bejegyezve, Lavon pénzügyi lopakodóhoz hasonlította Zizit, aki akkor csap le, amikor akar, s az ellenség radarja sem képes érzékelni. Zizi birodalmának átlátszatlansága ellenére Lavon arra a következtetésre jutott, hogy nem stimmelnek a számok. – Zizi nem kereshetett annyit a korábbi beruházásokkal, ami igazolná a későbbi beszerzések nagyságrendjét – magyarázta Gabrielnek. – A Szaúd-ház áll az AAB Holdings mögött. – Ami Ahmed bin Safik megtalálását illeti Zizi pénzügyi polipján belül, Lavon azt mondta, akkora rá az esély, mint megtalálni egy tűt az Arab sivatagban. – Nem lehetetlen – mondta –, de nagy valószínűséggel szomjan halsz, ha megpróbálod. Zizi embereinek Jószi járt utána. Arra a viszonylag kis csapatra koncentrált, akik Zizi genfi főhadiszállásán dolgoztak, illetve azokra a cégekre, amelyek teljes egészében az AAB birtokában vagy irányítása alatt voltak. Legtöbb idejét azonban Zizi nagyszámú személyes kíséretének szentelte. A fotóik rövid idő alatt teljesen betakarták a falat Jószi munkaasztala fölött, s éles kontrasztot alkottak bin Safik terrorhálózatának képeivel. Mindennap új fotók érkeztek, ahogy Jószi lekövette Zizinek a világot behálózó őrült ide-oda mozgását. Zizi megérkezik egy londoni találkozóra. Zizi német autógyártókkal konzultál Stuttgartban. Zizi Sarm el-Sejkben élvezi a Vörös-tengerre nyíló kilátást legújabb szállodájában. Zizi a jordán királlyal tanácskozik egy lehetséges konstrukciós megállapodásról. Zizi megnyit egy sólepárló üzemet Jemenben. Zizi humanitárius díjat vesz át egy montreali iszlám csoporttól, akik a honlapjukon, amint azt Jószi megjegyezte, nyíltan felszólítanak Izrael Állam elpusztítására. A szobának az a sarka, amelyet Gabriel foglalt el, a menedéket képviselte a terror és a pénzügyek birodalma elől. Gabriel fala nem terroristák és üzletemberek arcával volt tele, hanem több tucat francia impresszionista képének nyomatával. S miközben Lavon és Jószi azzal töltötte napjait, hogy sivár főkönyvek és nyomtatott számítógépes anyagok között kutakodtak, Gabrielt gyakorta lehetett látni, amint régi katalógusokat és impresszionista monográfiákat böngész, valamint újságkivágásokat, amelyek Zizi hőstetteit ecsetelték a világ művészeti életében. A tizedik nap végére Gabriel már eldöntötte, miként juttat be egy ügynököt a Dzsihád Rt.–be. Odament Jószi fényképekből összeállt kollázsához, és egyetlen képre szegezte a tekintetét. Egy sovány, őszes angol férfi képére, aki hat hónappal korábban Zizi mellett ült a New York-i Christie'sben rendezett Impresszionista és Modern Művészet Aukción. Gabriel levette a képet, és feltartotta, hogy a többiek is jól lássák. – Ennek a férfinak – mondta – meg kell halnia. – Aztán felhívta Adrian Cartert Langleyben egy privát biztonsági számon, és beszámolt neki arról, hogyan akar beszivárogni Zizi körébe. – Most már csak egy festményre és egy lányra lesz szükséged – mondta Carter. – Te kerítsd elő a képet. A lányt bízd rám. Gabriel a szokásosnál valamivel korábban távozott a Saul király útról, és autóval elment Ein Kerembe. A Hadassza Egészségügyi Központ intenzív osztálya előtt még mindig biztonsági őrök posztoltak, de Samron egyedül volt, amikor Gabriel belépett a szobájába. – A tékozló fiú úgy döntött, hogy meglátogat – mondta keserűen. – Még jó, hogy sivatagi emberek vagyunk. Máskülönben rátennél egy úszó jégtáblára, és sorsomra hagynál a tengeren. Gabriel leült az ágya mellé. – Legalább hatszor voltam már bent nálad. – Mikor? – Késő éjszaka, amikor aludtál. – Te is itt sertepertélsz körülöttem, mint Gila meg az orvosok? Miért nem nappal jössz, mint a normális emberek? – Elfoglalt vagyok mostanában. – A miniszterelnök bezzeg nem olyan elfoglalt, hogy ne tudna meglátogatni emberi időpontban. – Samron bosszús oldalpillantást küldött Gabriel felé, sérült nyakát a súlyos műanyag merevítő miatt nem tudta mozdítani. – Azt mondta, hozzájárul, hogy Ámosz a saját emberét hozza a Különleges Műveletekhez, hogy te nyugodtan részt vehess ezen az eszement küldetésen, amit Adrian Carter és az amerikaiak eszeltek ki. – Ezek szerint ellenzed a dolgod. – Maximálisan. – Samron egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét – olyan hosszú pillanatra, hogy Gabriel aggódva tekintett a monitorokra az ágy mellett. – Kék és fehér – szólalt meg végül Samron. – Magunknak dolgozunk. Nem kérjük mások segítségét, és nem avatkozunk mások problémáiba. És semmi esetre sem játsszuk a balekot Adrian Carter kedvéért. – Itt fekszel ebben a kórházi ágyban ahelyett, hogy az íróasztalodnál ülnél a Miniszterelnöki Hivatalban. Ettől lesz Zizi al-Bakari és Ahmed bin Safik az én problémám is. Egyébként meg a világ megváltozott, Ari. Együtt kell dolgoznunk, hogy túléljük. A régi szabályok már nem érvényesek. Samron felemelte eres kezét, és az éjjeliszekrényen lévő műanyag pohárra mutatott. Gabriel odatartotta a poharat Samron szája elé, amíg az szürcsölt egy kis vizet a szívószálon keresztül. – Kinek a kérésére vállalod ezt a küldetést? –kérdezte. – Adrian Carter kért meg rá vagy valaki feljebbről? – Gabriel hallgatással felelt, mire Samron ingerülten eltolta a poharat. – Ezentúl úgy fogsz kezelni, mint valami nyomorékot? Még mindig én vagyok a miniszterelnök különleges tanácsadója biztonsági és hírszerzési ügyekben. Még mindig… – Hirtelen fáradtan elhallgatott. – Még mindig te vagy a memune – mondta Gabriel, befejezve helyette a mondatot. Héberül a memune „felelős”-t jelent. Ez a cím hosszú évekig Samron számára volt fenntartva. – Nem valami nablusi kölyök után kajtatsz, Gabriel. Ahmed bin Safik és Zizi al-Bakari a célpont. Ha valami rosszul sül el, az egész világ neked esik. És Adrian Carter barátod nem lesz ott, hogy összekaparjon. Esetleg beavathatnál. Nekem is van némi tapasztalatom. Gabriel kidugta a fejét a folyosóra, és megkérte az ott posztoló testőröket, gondoskodjanak róla, hogy minden audio– és vizuális megfigyelés ki legyen kapcsolva Samron szobájában. Aztán visszaült az ágy mellett lévő székbe, odahajolt Samron füléhez, és mindent elmondott neki. Samron tekintete, egy pillanatra legalábbis, összeszedettebbnek tűnt. Amikor feltette az első kérdést, Gabriel szinte maga előtt látta azt a kőkemény embert, aki besétált az életébe egy szeptemberi délután, 1972-ben. – Mindenképpen fel akarod használni a nőt? Gabriel bólintott. – Olyanra lesz szükséged, akinek a sztorija kiállja Zizi jól fizetett biztonsági személyzetének vizsgálatát. A mi lányaink közül egyiket sem használhatod, és nem használhatsz nem izraeli zsidót sem. Ha Zizi csak megsejti, hogy zsidó lánnyal van dolga, messzire el fogja kerülni. Egy nem zsidó kell. – Amerikai lány kell – mondta Gabriel. – Na és honnan szerzel egyet? Gabriel egyszavas válaszát hallva Samron összeráncolta a szemöldökét. – Nem tetszik az ötlet, hogy mi feleljünk az ő egyik ügynökükért. Mi van, ha valami balul sül el? – Mi sülne el balul? – Minden – mondta Samron. – Te tudod ezt a legjobban. Samron hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. Gabriel tompított az éjjeli lámpa fényén. – Mire készülsz? – kérdezte Samron. – Esti mesét mondasz nekem? – Itt maradok melletted, amíg elalszol. – Arra ott van Gila. Menj haza, és pihenj. Szükséged van a pihenésre. – Még maradok egy kicsit. – Menj haza – erősködött Samron. – Van nálad valaki, aki már alig várja, hogy lásson. Húsz perccel később, amikor Gabriel ráfordult a Narkis utcára, azt látta, hogy ég a lámpa a lakásában. Leparkolta Skodáját a saroknál, és halkan végigosont az épülethez vezető, sötétbe borult sétányon. Amint belépett a lakásba, rögtön megcsapta az erős vaníliaillat. Chiara keresztbe vetett lábbal ült a munkaasztalán a halogénlámpák éles fényében. Szemügyre vette a belépő Gabrielt, aztán ismét arra fordította a fejét, ahol valaha a legnagyobb körültekintéssel berendezett nappali volt. – Tetszik, ahogy átalakítottad, Gabriel. Mondd, hogy az ágyunkat nem adtad el. Gabriel megrázta a fejét, aztán megcsókolta a lányt. – Meddig maradsz? – kérdezte Chiara. – Holnap reggel indulok. – Mint mindig, most is tökéletes az időzítésem. Mennyi ideig leszel távol? – Nehéz megmondani. – Magaddal vihetsz? – Ezúttal nem. – Hová mész? Gabriel felemelte Chiarát a munkaasztalról, és leoltotta a villanyt