Könyv tizenegy

Az udvar üres volt és sötét, csak a fenti lakások ablakából kiszűrődő fény világította meg. Csendben keresztülhaladtak rajta, és beléptek az előcsarnokba, ahol egy régimódi felvonó várt rájuk. De a nő inkább gyalog mászta meg a széles lépcsőket, és felvezette Gabrielt a negyedik emeletre. A lépcsőpihenőből két impozáns mahagóni ajtó nyílt. A jobb oldaliról hiányzott a névtábla. A nő kinyitotta, és beengedte Gabrielt, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő előbb beütötte a kódot, csak aztán gyújtott villanyt. Hannah Weinberg jól tud titkot tartani, döntötte el magában. Jókora lakás volt, igazi előtérrel és a nappaliból nyíló könyvtárszobával. Kifakult brokáttal borított antik bútorok álltak mindenütt, az ablak előtt vaskos bársonyfüggönyök lógtak, a kandallópárkányon pedig rosszul beállított aranyutánzatú óra ketyegett halkan. Gabriel szakmai tekintetét azonnal magára vonta a hat szép olajfestmény a falon. A dekoráció egy letűnt kort idézett. Gabriel igazából azon se lepődött volna meg, ha Paul Gachet-t találja ott, amint gázláng fényénél olvassa az esti lapot. Hannah Weinberg levette a kabátját, aztán eltűnt a konyhában. Gabriel kihasználta az alkalmat, és bepillantott a könyvtárba. A hagyományos üvegajtós fa könyvszekrényekben bőrborítású jogi kötetek sorakoztak. Itt több volt a festmény – prózai tájképek, egy férfi lóháton, az elmaradhatatlan tengeri csatajelenet –, de semmi olyasmi, ami arra utalt volna, hogy a tulajdonosnak egy elveszett Van Gogh is a birtokában van. Visszament a nappaliba, épp amikor Hannah Weinberg előkerült a konyhából. Egy üveg sancerre-t és két poharat hozott magával. Az üveget egy dugóhúzóval odaadta Gabrielnek, és figyelmesen nézte a férfi kezét, ahogy kihúzza a dugót. Nem volt olyan vonzó, mint Uzi Navot fotóján. Talán a nikkelezett párizsi fényben rejlett a titok, de az is lehet, hogy bármelyik nő vonzónak tűnik, ha a Montmartre lépcsőin sétál lefelé. A rakott gyapjúszoknya és a vastag pulóver eltakarta alakját, amiről Gabriel azt gondolta, kissé tagbaszakadt lehet. A szemöldöke nagyon széles volt, ami mély komolyságot kölcsönzött az arcának. Ahogy ott ült az ódivatú bútorokkal körülvéve, sokkal idősebbnek tűnt negyvennégy événél. – Meglep, hogy Párizsban látom, Monsieur Allon. Amikor legutóbb olvastam a nevét az újságban, a francia rendőrség még mindig körözte magát. – Attól tartok, ez nem változott. – Mégis eljött – csak hogy találkozzon velem? Nagyon fontos dologról lehet szó. – Így igaz, Mademoiselle Weinberg. Gabriel töltött két pohár bort, az egyiket átnyújtotta a nőnek, a magáét pedig némán megemelte. A nő is megemelte, aztán ajkához emelte a poharat. – Tudja, mi történt itt a Marais-n a robbantás után? – kérdezte a nő, majd válaszolt a saját kérdésére. – Nagyon feszült volt a helyzet. Az a szóbeszéd járta, hogy Izrael áll a történtek hátterében. Mindenki hitt ebben, és a francia kormány sajnos csak tétlenkedett, még akkor is, amikor már tudták, hogy ez hazugság. A gyermekeinket megverték az utcán. Kővel dobták be a házaink és a boltjaink ablakát. Borzalmas dolgokat fújtak fel a falra a Marais-n, és a többi zsidó környéken. Mi szenvedtünk azért, ami ott a vasútállomáson történt. – Vizslató tekintettel nézett Gabrielre, mintha azt próbálná eldönteni, tényleg ő-e az, akit az újságokban és a televízióban látott. – De maga is megszenvedte a dolgot, ugye? Igaz, hogy a felesége is érintve volt? A kérdés nyíltsága megdöbbentette Gabrielt. Első ösztöne azt súgta, hogy hazudjon, titkolja el az igazságot, terelje vissza a beszélgetést a maga választotta témára. De itt most beszervezés folyt – márpedig a tökéletes beszervezés lényegében tökéletes csábítás, ahogy Samron mondta mindig. S ha el akarunk csábítani valakit, emlékeztette magát Gabriel, akkor fel kell fedni valamit magunkból. – Elrabolták a feleségemet, így csaltak a Gare de Lyonhoz – mondta. – Mindkettőnket meg akartak ölni, de egyben Izrael hitelét is le akarták rontani, és azt akarták, hogy a francia zsidók lehetetlen helyzetbe kerüljenek. – Ez sikerült… legalábbis egy időre. Ne értsen félre, Monsieur Allon, még mindig rossz a helyzetünk. Csak már nem annyira, mint a robbantás utáni napokban. – Ivott még egy kis bort, aztán keresztbe tette a lábát, és lesimította szoknyája redőit. – Biztos ostoba kérdés, tudva, hogy kiknek dolgozik, de honnan értesült a Van Goghomról? Gabriel hallgatott egy darabig, aztán őszintén válaszolt. Isherwood nevének említése, aki több mint harminc évvel korábban itt járt, ugyanebben a lakásban, az emlékezés halvány mosolyát csalta a nő arcára. – Azt hiszem, tudom, kiről van szó – mondta. – Magas, igen jóképű férfi, csak úgy árad belőle a sárm és a kellem, de valahogy mégis sebezhető. –Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: – Mint maga. – A sárm és a kellem olyan szavak, amelyeket nem sűrűn említenek velem kapcsolatban. – És a sebezhetőség? – Újabb halovány mosolyt küldött felé, s ez meglágyította arcának kemény élét. – Mind sebezhetők vagyunk valamennyire, vagy nem? Még egy olyan ember is, mint maga. A terroristák megtalálták a sebezhető pontját, és kihasználták. Ebben a legjobbak. A tisztességünket használják ki. Az élet iránti tiszteletünket. Azokat a dolgokat pécézik ki, amelyek kedvesek a számunkra. Navotnak igaza volt, gondolta Gabriel. A nő valóban a hírszerző istenek ajándéka. Letette a poharát a dohányzóasztalra. Hannah minden mozdulatát követte a tekintetével. – Mi történt Samuel Isakowitzcal? – kérdezte. – Ki tudott jutni? Gabriel megrázta a fejét. – Őt és a feleségét Bordeauxban elfogták, amikor a németek délre vonultak. – Hová kerültek? – Sobiborba. A nő tudta, hogy ez mit jelent. Gabrielnek nem kellett többet mondania. – És az ön nagyapja? – kérdezte Gabriel. A nő a sancerre-jébe bámult egy ideig, mielőtt válaszolt volna. – Jeudi Noir – mondta. – Ismeri ezt a kifejezést? Gabriel komoran bólintott. Jeudi Noir. A Fekete Csütörtök. – 1942. július 16-ának reggelén négyezer francia rendőrtiszt rohanta meg a Marais-t és a többi párizsi zsidó kerületet, hogy elfogjanak huszonhétezer zsidó emigránst, akik Németországból, Ausztriából, Lengyelországból, a Szovjetunióból és Csehszlovákiából vándoroltak be. Apám és a nagyszüleim is a listán voltak. Tudja, a nagyszüleim eredetileg Lublinból, Lengyelországból származtak. A két rendőr, aki ennek a lakásnak az ajtaján kopogtatott, megszánta és futni hagyta apámat. Az alattunk lévő emeleten lakó katolikus család fogadta be, s apám egészen a felszabadulásig náluk maradt. A nagyszüleim már nem voltak ilyen szerencsések. A drancyi fogolytáborba kerültek. Aztán öt nappal később lezárt vagonban Auschwitzba vitték őket. Ez nyilvánvalóan a véget jelentette a számukra. – És a Van Gogh? – Nem volt időnk intézkedni, és senki sem volt Párizsban, akiben a nagyapám megbízott volna. Tudja, háború volt. Az emberek egy pár harisnyáért vagy cigarettáért is elárulták egymást. Mikor hallotta, hogy jön a razzia, leszedte a képet a merevítőről, és elrejtette a könyvtárban az egyik padlódeszka alá. A háború után apámnak évekbe telt visszaszerezni a lakást. Miután a nagyszüleimet elvitték, egy francia család költözött be, s ők nem voltak hajlandóak lemondani egy ilyen szép lakásról a rue Pavée-n. Ki tudná hibáztatni őket? – Melyik évben került vissza a lakás az apja tulajdonába? – 1952-ben. – Tíz év – mondta Gabriel. – És a Van Gogh még mindig ott volt? – Ugyanott, ahol a nagyapám hagyta, a könyvtár padlója alá rejtve. – Elképesztő. – Igen – mondta a nő. – A festmény több mint egy évszázada a Weinberg család tulajdonában van, túl a háborún és a holokauszton. S most arra kér, hogy mondjak le róla? – Nem kell lemondania róla – válaszolta Gabriel. – Akkor hát? – Csak szeretném… – Elhallgatott, kereste a megfelelő kifejezést. – Szeretném kibérelni. – Kibérelni? Mennyi időre? – Azt nem tudom megmondani. Talán egy hónapra. Talán fél évre. Talán egy évre vagy még tovább. – Mi célból? Gabriel még nem állt készen a válasszal. A kezében forgatta a borosüveg dugóját, és a hüvelykujja körmével lekapart róla egy kiálló darabkát. – Tudja, mennyit ér az a festmény? – kérdezte a nő. – Amennyiben arra kér, hogy mondjak le róla, még ha csak rövid időre is, azt hiszem, jogom van tudni az okot. – Ez igaz – mondta Gabriel –, de azt is tudnia kell, hogy ha elmondom az igazat, az élete már soha többé nem lesz olyan, mint volt. A nő töltött magának még egy kevés bort, és egy pillanatra eltartotta magától a poharat anélkül, hogy ivott volna belőle. – Két évvel ezelőtt szokatlanul aljas támadás történt itt a Marais-n. Egy észak-afrikaiakból álló banda megtámadott egy fiatal ortodox fiút, aki épp hazafelé tartott az iskolából. Felgyújtották a haját, és horogkeresztet karcoltak a homlokára. Még mindig viseli a sebhelyet. Demonstrációt szerveztünk, hogy nyomást gyakoroljunk a francia kormányra, tegyenek végre valamit az antiszemitizmus ellen. A place de la République-nál belebotlottunk egy Izrael-ellenes tüntetésbe. Tudja, mit kiabáltak nekünk? – Halál a zsidókra. – És tudja, mit mondott a francia elnök? – Franciaországban nincs antiszemitizmus. – Az életem attól a naptól kezdve nem olyan, mint volt. Egyébként pedig, amint azt nyilván már maga is sejti, nagyon jól tudok titkot tartani. Mondja el, miért van szüksége a Van Goghomra, Monsiour Allon. Talán megegyezhetünk. A neviot megfigyelési furgon a Parc Royal mellett parkolt. Uzi Navot kettőt kopogott a sötétített üvegű hátsó ablakon, mire azonnal beengedték. Az egyik neviotos a kormány mögött ült. A másik a furgon hátuljában hajolt egy konzol fölé, fejhallgatóval a fülén. – Mi történik? – kérdezte Navot. – Gabriel már rajta van – mondta a neviotos. –Most jön a lényeg. Navot felkapott egy headsetet, és hallgatta, ahogy Gabriel elmondja Hannah Weinbergnek, miként fogja felhasználni a Van Goghot, hogy elkapja a világ legveszedelmesebb emberét. A kulcs a könyvtárban volt elrejtve, az íróasztal legfelső fiókjába. A nő ezzel a kulccsal nyitotta ki az ajtót a kivilágítatlan folyosó végén. Az ajtó mögötti szoba egy gyerek szobája volt. Hannah szobája, gondolta Gabriel, ahol megállt az idő. Baldachinos ágy csipkefüggönnyel. Plüssállatokkal és játékokkal telezsúfolt polcok. Egy szívtipró amerikai színész posztere. És egy francia komód fölött, súlyos árnyékba borulva, Vincent van Gogh egy elveszett festménye. Gabriel lassan előrelépett, és mozdulatlanul megállt a kép előtt, állát jobb kezén nyugtatva, fejét kissé oldalra hajtva. Aztán kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a gazdag ecsetvonásokat. Vincenté voltak, ebben Gabriel biztos volt. A tűzben égő Vincenté. A szerelmes Vincenté. A restaurátor higgadtan felmérte célpontját. Úgy látszott, a festményt sosem tisztították meg. Finom szennyeződés borította a felszínét, és három vízszintes repedés volt rajta – nyilván, mert Isaac Weinberg túl szorosan tekerte fel a Jeudi Noirt megelőző éjszakán, gondolta Gabriel. – Talán térjünk rá az anyagiakra – mondta Hannah. – Julian szerint mennyit lehetne kapni érte? – Úgy nyolcvanmilliót. Megígértem neki, hogy tíz százalék jutalékot megtarthat az akcióban való részvételért cserébe. A többi pénzt azonnal átutaljuk önnek. – Hetvenkétmillió dollárt? – Plusz-mínusz pár millió, természetesen. – És az akció végén? – Visszaszerzem a képet. – Azt hogy akarja csinálni? – Bízza csak rám, Mademoiselle Weinberg. – És ha visszahozta nekem a festményt, mi lesz a hetvenkétmillióval? És azzal a plusz-mínusz pár millióval, természetesen. – Bármekkora kamatot megtarthat. Ezenfelül bérleti díjat fizetek magának. Hogy hangzik, mondjuk, ötmillió dollár? A nő elmosolyodott. – Jól hangzik, de nem akarom megtartani a pénzt. Nekem nem kell a pénzük. – Akkor mit szándékozik csinálni vele? A nő elmesélte. – Tetszik az ötlet – mondta Gabriel. – Akkor áll az üzlet, Mademoiselle Weinberg? – Igen – felelte a nő. – Azt hiszem, áll az üzlet. Miután Gabriel távozott Hannah Weinberg lakásából, a Cég egyik titkos lakásába ment, nem messze a Bois de Boulogne-tól. Három napon keresztül figyelték a nőt. Gabriel most csak a megfigyelési fotókon látta őt, és csupán a felvételeken hallotta a hangját. Minden éjjel lejátszotta a kazettákat, az árulás vagy az indiszkréció jelei után kutatva, de csak hűséget talált. Hallotta, hogy Hannah csendesen sír egy nappal azelőtt, hogy át kellett adnia a festményt, és tudta, hogy most búcsúzik Marguerite-től. Másnap reggel Navot elhozta a festményt egy öreg paplanba csomagolva, amit szintén Hannahtól kapott. Gabriel először futárral akarta Tel-Avivba küldeni, végül mégis úgy döntött, hogy ő maga viszi ki Franciaországból. Kivette a képet a keretből, és leszedte a vásznat a merevítőről. Ahogy óvatosan feltekerte, Isaac Weinbergre gondolt a Fekete Csütörtök előtti éjszakán. Ez alkalommal nem a padlódeszkák alá rejtették, hanem szépen bedugták Gabriel bőröndjének álbélése alá. Navot vitte ki Gabrielt a Gare de Nord-ra kocsival. – Waterloonál várni fog rád egy ügynök a Londoni Állomástól – mondta Navot. – Ő visz majd ki Heathrow-ra. Az El Al már vár. Ők gondoskodnak róla, hogy ne legyen probléma a csomaggal. – Kösz, Uzi. Már nem kell sokáig intézned az utazásaimat. – Ebben én nem vagyok olyan biztos. – Nem jól alakultak a dolgok Ámosznál? – Nehéz kiigazodni rajta. – Mit mondott? – Azt mondta, szüksége van pár napra, hogy átgondolja. – Ugye nem vártad, hogy egyből felajánlja majd az állást? – Nem tudom, mit vártam. – Ne aggódj, Uzi. Tiéd lesz az állás. Egy háztömbre az állomástól Navot lehúzódott az út szélére. – Gabriel, ugye szólsz majd egy jó szót az érdekemben a Saul király úton? Ámosz kedvel téged. – Ezt meg miből gondolod? – Csak látszik rajta – mondta. – Téged mindenki kedvel. Gabriel kiszállt a kocsiból, kivette a bőröndjét a hátsó ülésről, és eltűnt az állomás forgatagában. Navot a járdaszélen várakozott, majd öt perccel Gabriel járatának regisztrált indulását követően besorolt a forgalomba, és elhajtott. A lakásban sötét volt, amikor Gabriel megérkezett. Felkapcsolt egy halogénlámpát, és megnyugodva látta, hogy még egyben van a műterme. Chiara felült az ágyban, ahogy Gabriel a szobába lépett. A haja frissen volt mosva, és egy elasztikus bársonyszalag fogta hátra. Gabriel kivette a szalagot a lány hajából, és kigombolta a hálóingét. A festmény ott feküdt mellettük, miközben szeretkeztek. – Tudod – mondta a lány –, a legtöbb férfi csak egy kendővel és egy kis parfümmel jön haza Párizsból. Éjfélkor megszólalt a telefon. Gabriel a második csengetés előtt felvette a kagylót. – Holnap ott leszek – mondta egy pillanat múlva, aztán letette a telefont. – Ki volt az? – kérdezte Chiara. – Adrian Carter. – Mit akart? – Azt akarja, hogy azonnal Washingtonba utazzak. – Miért, mi van Washingtonban? – Egy lány – mondta Gabriel. – Carter megtalálta a lányt. 16