Könyv tizenhat

Marguerite Gachet érkezett elsőként. Egy jelöletlen furgon hátuljában hozták, amit a Londoni Állomás egyik bodelje vezetett, és a biztonságos áruszállító bejáraton keresztül juttatták be az Isherwood Fine Arts területére. A szállítmány útját Vezír bin Talál két biztonsági embere figyelte egy Duke Streeten parkoló autóból, és Dzsafar Saru-ki, aki egy tányér halat és sült krumplit falatozott az Isherwood galériája melletti pubban. A neviotcsapat délután három tizennyolckor levédett e-mailt küldött a surreyi titkos házba, amelyben megerősítették, hogy a festmény rendben megérkezett. Dina vette át az üzenetet, aztán hangosan felolvasta Gabrielnek, aki lassan járkált fel s alá a kopott szőnyegen a társalgóban. Egy pillanatra megállt, és félrehajtotta a fejét, mintha távoli zenére fülelne, aztán folytatta a nyugtalan járkálást. Tehetetlennek érezte magát, akár egy drámaíró a premier előtt. Megalkotta a karaktereket, a szájukba adta a szavakat, s most ott látta őket a maga csinálta színpadon. Szinte látta Isherwoodot a csíkos öltönyében, vörös kabalanyakkendőjével, ahogy bal mutatóujjának körmét rágja, hogy levezesse idegességét, és közben majd megvesz egy italért. És Chiarát, aki a vadonatúj, fényes recepciós pult mögött ül, haja decensen hátrafogva, hosszú lába szemérmesen keresztbe téve a bokájánál. Na és Sarah-t a fekete Chanel kosztümjében, amit két héttel korábban vásárolt a Harrods-nál ahogy nyugodtan üldögél a díványon az emeleti kiállító teremben Marguerite Gachetra szegezve szemét, és a szörnyetegen jártatva gondolatait, aki két órán belül feljön majd a lifttel. Ha átírhatta volna valamelyikük szerepét, Sarah-ét írta volna át. De már túl késő volt. Nemsokára felmegy a függöny. Így a drámaíró nem tehetett mást, mint hogy fel s alá járkált titkos házának társalgójában, és várta a friss információkat. Három óra négy perckor látták landolni Mr. Baker 747-esét a Heathrow-n. Zizi al-Bakarit hívták kódnéven Mr. Bakernek. Három harminckettőkor jött a hír, hogy Mr. Baker és kísérete átjutott a vám VIP részlegén. Három negyvenötkor látták őket beszállni a limuzinjaikba, három ötvenkettőkor pedig ugyanezeket a limuzinokat látták az A4-es úton, amint épp sebességrekordot készülnek felállítani. Négy óra kilenc perckor Mr. Baker művészeti tanácsadója, akinek ők a Marlowe kódnevet adták, felhívta Isherwoodot a konvojból, hogy megmondja, pár perc késésben vannak a tervezetthez képest. Ennek ellenére végül mégsem késtek el, mert négy huszonhétkor észlelték a konvojt a Piccadillyről a Duke Streetre kanyarodni. És ott volt az első buktató. Hál' istennek Zizinek és nem nekik. Akkor történt, amikor az első limuzin megpróbálta átverekedni magát a Duke Streetről a Mason's Yardba vezető szűk átjárón. A sofőr rövid próbálkozás után belátta, hogy az autók túlságosan nagyok ahhoz, hogy átférjenek. Saruki nem mérte fel elég körültekintően a helyszínt, így az utolsó üzenet, amit Gabriel a neviotcsapattól kapott, úgy szólt, hogy Mr. Baker, a Dzsihád Rt. elnök-vezérigazgatója kiszáll a kocsijából, és gyalog indul a galéria felé. Sarah azonban nem az emeleti kiállító teremben várta. Abban a pillanatban épp egy szinttel lejjebb tartózkodott, az irodában, amin Juliannel osztozott, és az átjárónál kibontakozó meglehetősen abszurd jelenetet figyelte. Ez volt a lány első rebellis megnyilvánulása. Gabriel azt akarta, hogy várjon odafent, és az utolsó pillanatig maradjon rejtve, hogy Marguerite-tel együtt libbenjen fel róla a fátyol. A lány eleget is tett a parancsnak, de csak miután megnézte magának Zizit. Már tanulmányozta az arcát Jószi újságkivágásaiban, és memorizálta a hangját a videofelvételek alapján. De a kivágások és a videók nem értek fel egy pillantással a valódira. Ezért ott állt, szöges ellentétben Gabriel utasításaival, és nézte, ahogy Zizi és kísérete végigsorjáz az átjárón a sötét udvar felé. Rafik al-Kemál, Zizi személyi testőrségének főnöke jött elöl. Magasabb volt, mint amilyennek a fotókon tűnt, de egy nálánál feleakkora ember fürgeségével mozgott. Nem viselt felsőkabátot, mert az csak akadályozta volna. És nem volt lelkiismerete sem, ahogy azt Eli Lavon közölte a lánnyal korábban. Gyorsan felmérte az udvart, akár egy felderítő, aki az ellenségre utaló jeleket keresi, majd megfordult, és régimódi kézjellel intett a többieknek, hogy jöhetnek. Két igen csinos lány érkezett másodikként. Hosszú fekete hajuk volt, és hosszú kabátot viseltek, s úgy tűnt sérti őket a tény, hogy gyalog kell megtenniük harminc métert a zátonyra futott kocsiktól a galériáig. A jobb oldali Nadia alBakari volt, Zizi elkényeztetett lánya. Mellette pedig Rahimá Hamza, lánya a stanfordi tanulmányokkal jeleskedő libanoni Dáud Hamzának, akiről az a hír járta, hogy ő a valódi pénzügyi zseni az AAB Holdings mögött. Hamza néhány lépéssel a lányok mögött haladt, fülére szorítva a mobilját. Hamza után Herr Manfred Wehrli következett, a svájci bankár, Zizi vagyonának kezelője. Wehrli mellett egy gyerek lépkedett, aki, úgy tűnt, senkihez sem tartozik, mögötte pedig két gyönyörű nő, egyikük szőke, a másik rövid hajú, hajának színe a homokkőé. Amikor a gyerek hirtelen keresztülrohant az udvaron a rossz irányba, pumaszerű mozdulattal kapott utána Jean-Michel, a francia kick-box bajnok, aki jelenleg Zizi személyi edzőjeként és alkalmi testőrként funkcionált. Abdul-Dzsalil és Abdul-Hakim, az Amerikában képzett ügyvédek folytatták a sort. Jószi egyszer félbeszakította az eligazítást, hogy megvetéssel a hangjában rámutasson, a Zizi választotta ügyvédek neve azt jelenti: „Nagy ember szolgája” és „Bölcs ember szolgája”. Az ügyvédek után jött Manszúr, Zizi utazásainak szervezője, aztán Hasszán, az első számú kommunikációs szakember, majd Andrew Malone, aki Zizinek nemsokára már csak a volt művészeti tanácsadója lesz. Végül Vezír bin Talál és Dzsafar Saruki által közrefogva – maga Zizi. Sarah elfordult az ablaktól. Chiara figyelő tekintetétől kísérve beszállt a kis liftbe, és megnyomta a legfelső emelet gombját. Egy perc múlva már ott is volt a fenti kiállító teremben. A szoba közepén impozáns festőállványra helyezve és lefátyolozva, akár egy muszlim nő, ott volt a Van Gogh. Odalentről felszűrődött Rafik lépéseinek hangja, ahogy a testőr felfelé dübörög a lépcsőn. Nem szabad terroristaként gondolnia rá, mondta Gabriel. Nem szabad azon gondolkodnia, hogy a pénze Marván al-Sehi zsebében végezte-e vagy bármelyik terroristáéban, aki meggyilkolta Bent. Úgy kell gondolnia rá, mint egy különösen gazdag és fontos emberre. Ne flörtöljön vele. Ne próbálja elcsábítani. Fogja fel úgy, mint egy állásinterjút. Nem az ágyába fog befeküdni. Csak neki fog dolgozni. És bármit tesz is, ne próbáljon tanácsot adni Zizinek. Akkor fuccs az üzletnek. Mindkettőnek. Megfordult, és megvizsgálta a liftajtóra vetülő tükörképét. Kicsit semmilyen volt, de ez éppen jó így. Még mindig Sarah Bancroft volt, csak egy másik változat. Ugyanannak a festménynek egy átdolgozása. Lesimította Chanel kosztümje elejét – nem Zizi kedvéért, emlékeztette magát, hanem Gabrielért –, és akkor első ízben meghallotta odalentről a szörnyeteg hangját. – Jó napot, Mr. Isherwood – mondta a Dzsihád Rt. elnök-vezérigazgatója. – A nevem Abdul Aziz al-Bakari. Andrew-tól hallom, hogy van a számomra egy festménye. Az első lift csak biztonságiakat hozott magával. Rafik berontott a szobába, és szemérmetlenül megbámulta a lányt, miközben Saruki rejtett fegyverek után kutatott a dívány alatt, a kick-box bajnok Jean-Michel pedig lábujjhegyen járt körbe, akár egy gyilkos balett-táncos. A második lifttel érkezett Malone és Isherwood, legnagyobb elégedettségükre Nadia és Rahimá közé beszorítva. Zizi a harmadik lifttel jött fel, a megbízható bin Talallal mint egyedüli utastárssal. Sötét, kézi készítésű öltönye elegánsan feszült amúgy kissé pocakos testére. Szakálla gondosan le volt nyírva, ahogy erősen kopaszodó őszes haja is. Éber és élénk volt a tekintete. Nyomban azon az egyetlen személyen állapodott meg, akit nem ismert a jelenlévők közül. Eszébe ne jusson bemutatkozni, Sarah. Ne nézzen nyíltan a szemébe. Ha lépni kell valamit, Zizi legyen az, aki lép. A lány lenézett a cipőjére. Újból kinyílt a liftajtó, ezúttal a két Abdult ontva ki magából, a Nagy Bölcs szolgáit és Herr Wehrlit, a svájci pénzembert. Sarah nézte, ahogy belépnek, aztán vetett egy pillantást Zizi felé, aki még mindig őt bámulta. – Bocsásson meg, Mr. al-Bakari – mondta Isherwood. – Szörnyen udvariatlan vagyok ma. Ez itt Sarah Bancroft, a munkatársam. Neki köszönhetjük, hogy most mind itt vagyunk. Ne akarjon kezet fogni vele. Ha ő nyújtja a kezét, gyorsan rázza meg, aztán engedje el. A lány kihúzott derékkal állt, két keze a háta mögött, tekintete kissé lefelé irányult. Zizi végigjártatta rajta a tekintetét. Végül előrelépett, és kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetem. A lány megfogta a felé nyújtott kezet, és hallotta magát, amint azt mondja: – A megtiszteltetés az enyém, Mr. al-Bakari. Igazán örvendek, uram. A férfi elmosolyodott, és egy pillanattal tovább tartotta fogva a lány kezét, mint az kényelmes lett volna. Aztán hirtelen elengedte, és megindult a festmény felé. Sarah megfordult, és ezúttal Zizi hátának látványában gyönyörködhetett, ami csapott volt a vállaknál és széles a csípőjénél. – Szeretném megnézni a festményt – mondta, senkihez sem intézve a szavait, de Sarah ismét csak Gabriel hangját hallotta. A bemutatónak Zizi órarendjét kell követnie, mondta Gabriel. Ha rákényszeríti, hogy hallgasson végig egy kiselőadást, csak felidegesíti. Ne felejtse el, hogy Zizi a fő műsorszám, és nem Marguerite. Sarah elsuhant Zizi mellett, nagyon figyelve, nehogy hozzáérjen a férfi vállához, aztán felnyúlt, és lassan leemelte a posztóborítást. Egy pillanatig még ott maradt a vászon előtt, összehajtogatta az anyagot, ezzel elvéve Zizi elől a kilátást, aztán félreállt. – Íme a Marguerite Gachet az öltözőasztalánál, Vincent van Gogh alkotása – mondta hivatalos hangon. – Természetesen olaj-vászon festmény, 1890 júliusában készült Auvers-ban. Meglepett felkiáltások és izgatott duruzsolások hallatszottak Zizi kíséretének soraiból. Egyedül Zizi maradt néma. Sötét szeme kutatóan járt ide-oda a festmény felszínén, az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Rövid idő elteltével felemelte tekintetét a vászonról, és Isherwoodra nézett. – Hol találta? – Bárcsak az enyém lenne az érdem, Mr. al-Bakari, de Sarah volt, aki megtalálta Marguerite-et. Zizi tekintete Sarah-ra vándorolt. – Ön? – kérdezte elismeréssel a hangjában. – Igen, Mr. al-Bakari. – Akkor magának is felteszem a kérdést, amit Mr. Isherwoodnak tettem fel az imént. Hol talált rá? – Amint azt Julian már kifejtette Mr. Malone-nak, a tulajdonos szeretne névtelen maradni. – Engem nem a tulajdonos kiléte érdekel, Miss Bancroft. Csak azt szeretném tudni, hogyan talált rá a képre? Valamit adnia kell majd neki, Sarah. Zizinek joga van hozzá. De tegye vonakodva és legyen diszkrét. A Zizi félék szeretik a diszkréciót. – Több év kutatómunkám van mögötte, Mr. al-Bakari. – Milyen érdekes. Kérem, folytassa, Miss Bancroft. – Attól tartok, nem tehetem, Mr. al-Bakari, ha nem akarom megsérteni a tulajdonosokkal kötött megegyezést. – A tulajdonossal – javította ki Zizi. – Andrew azt mondta, a festmény egy francia nő tulajdona. – Ez így igaz, uram, de ennél többet sajnos nem mondhatok. – Hisz én csak arra vagyok kíváncsi, hogyan találta a képet. – Összefonta karját a melle előtt. –Imádom a jó detektív sztorikat. – Örömmel kielégíteném a kíváncsiságát, Mr. al-Bakari, de sajnos nem tehetem. Csak annyit mondhatok, hogy két évig kellett kutatnom Párizsban és Auvers-ban, mire megtaláltam a képet, és egy újabb évbe került meggyőzni a tulajdonost, hogy váljon meg tőle. – Talán egy nap, ha már elég idő telt el, lesz olyan kegyes, hogy többet is megoszt velem ebből az érdekfeszítő történetből. – Meglehet, uram – felelte a lány. – Ami az eredetiséget illeti, megállapítást nyert, hogy a festmény minden kétséget kizáróan Vincent munkája, és mi természetesen hajlandóak vagyunk kezeskedni az eredetiségéért. – Szívesen megnézem az eredetiséget bizonyító beszámolókat, Miss Bancroft, de őszintén szólva erre most nem lesz szükség. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a festmény valóban Van Gogh munkája. – Kezét a lány vállára helyezte. – Jöjjön ide – mondta atyai hangon. – Hadd mutassak magának valamit. Sarah egy lépéssel közelebb ment a vászonhoz. Zizi a kép jobb felső sarkára mutatott. – Látja azt a halvány jelet a festmény felszínén? Ha nem tévedek, az ott Vincent ujjlenyomata. Tudja, Vincent hírhedten hanyagul bánt a munkáival. Amikor végzett, valószínűleg a sarkánál fogva vitte végig a képet Auvers utcáin a Café Ravoux felett lévő szobájába. Mindig több tucat festményt tartott a szobájában. Általában a falnak támasztotta őket, egyiket a másikra. Olyan gyorsan dolgozott, hogy a korább készült festmények soha nem száradtak meg egészen, mikor az újakat rátette a tetejükre. Ha figyelmesen megnézi ezt a darabot, láthatja a festék felszínén a vászon keresztvonalas lenyomatát. A keze még mindig a lány vállán pihent. –Lenyűgöző, Mr. al-Bakari. De nem vagyok meglepve. A hírneve megelőzte önt. – Már régen megtanultam, hogy egy férfi az én pozíciómban nem támaszkodhat mások ígéreteire. Állandóan résen kell lennie, nehogy megtévesszék a csalók trükkjei és az ügyes hamisítványok. Azt hiszem, meggyőződéssel állíthatom, hogy senki sem tudna becsapni egy hamisítvánnyal, akár üzletről, akár művészetről legyen szó. – Még megpróbálni is ostobaság volna, Mr. al-Bakari. Zizi Isherwoodra nézett. – Maga mestere a felfedezetlen munkák megtalálásának. Nem olvashattam valamit a minap egy bizonyos Rubens-képről? – Az lehetséges, uram. – Most meg egy Van Gogh. – Zizi visszafordult a festmény felé. – Andrew szerint már az árát is kitalálták. – Valóban, Mr. al-Bakari. Úgy gondoljuk, az összeg igen méltányos. – Ebben egyetértünk. – A válla fölött Herr Wehrlire, a bankárra nézett. – Mit gondol, Manfréd, képes lesz találni valahol a számlákon nyolcvanötmilliót? – Minden bizonnyal, Zizi. – Akkor áll az üzlet, Mr. Isherwood. – Sarah-ra nézett, és azt mondta: – Magammal viszem a hölgyet. Négy óra ötvenháromkor a neviotcsapat értesítette Gabrielt, hogy az eljárás az alsó szint irodáiban folytatódott, s hogy Isherwood épp Herr Wehrlivel és a két Abdullal folytat megbeszélést az anyagiakról és a tulajdonjog átruházásáról. Az említett megbeszélés valamivel több mint egy órát tartott, s hat óra öt perckor jött a gyorshír, hogy Mr. Baker és társasága a sötétbe borult udvaron át a Duke Streeten parkoló autókonvoj felé tart. Eli Lavon követte őket. Néhány percig úgy tűnt, a mayfairi ház a céljuk, de hat tizenötre világossá vált, hogy Mr. Baker és társasága a Heathrow-ra tart, s az úti céljuk ismeretlen. Gabriel utasította Lavont, hogy hagyjon fel az üldözésükkel. Nem érdekelte, merre tart Mr. Baker. Tudta, hogy nemsokára mind ismét találkoznak. A videofelvétel hét negyvenötkor érkezett meg. A felvételt a kiállítóterem távoli sarkában lévő Claude-tájkép fölött elhelyezett biztonsági kamera készítette. Miközben Gabriel nézte a képsorokat, úgy érezte, mintha páholyból követné az eseményeket. – …Ez itt Sarah Bancroft, a munkatársam. Neki köszönhetjük, hogy most mind itt vagyunk… –...Akkor áll az üzlet, Mr. Isherwood. Magammal viszem a hölgyet… Gabriel leállította a felvételt, és ránézett Dinára. – Egy lányt már eladtál neki – mondta Dina. –Most már csak a másik van hátra. Gabriel megnyitotta az audiofájlt, amelyben Isherwood találkozója volt Andrew Malone-nal, és ráklikkelt a lejátszásra. – Az nem Zizi pénze, hanem az enyém. Es amiről Zizi nem tud, az nem fájhat neki. – Na és ha rájön? Akkor otthagy a sivatagban, és hagyja, hogy a hiénák lezabálják rólad a húst.