Könyv tizenhárom

A fekete terepjáró tizenöt perccel később állt meg az N Streeten, egy klasszicista stílusú jókora lakóház előtt. Ahogy Sarah ment felfelé a vörös téglás, ívelt lépcsőn, hirtelen kitárult az ajtó, és az oszlopcsarnok árnyékában megjelent egy alak. Ránctalan khakiszín nadrágot viselt és kordbársony blézert, folttal a könyökrészen. Tekintetéből különös, rideg szenvtelenség áradt, ami Sarah-t arra a pszichiáterre emlékeztette, akihez Ben halála után járt, hogy feldolgozza a traumát, ami érte. – A nevem Carter – mondta a férfi úgy, mintha ez ott helyben jutott volna eszébe. Azt nem mondta, hogy ez keresztnév vagy vezetéknév, csak hogy a valódi neve. – Én már nem találok ki vicces neveket – mondta. – A Főhadiszálláson nincs rá szükség. A férfi elmosolyodott. Műmosoly volt, ahogy mű volt gyors kézfogása is. Beinvitálta a lányt, megint úgy, mintha hirtelen sugallatra cselekedne. – Ön pedig Sarah – közölte, ahogy áthaladtak a széles központi csarnokon. – Sarah Bancroft, a neves Phillips Collection kurátora. Sarah Bancroft, aki volt olyan bátor, hogy szeptember 11-e után felajánlja nekünk a szolgálatait, de mi azzal utasítottuk el, hogy nincs rá szükség. Hogy van az édesapja? A lány meghökkent a hirtelen témaváltástól. –Maga ismeri az apámat? – Tulajdonképpen sosem találkoztunk. A Citi-corpnak dolgozik, ugye? – Pontosan tudja, kinek dolgozik. Miért kérdez az apámról? – Hol van most? Londonban? Brüsszelben? Hongkongban? – Párizsban – mondta a lány. – Ez az utolsó munkahelye. Jövőre nyugdíjba megy. – És akkor hazajön? A lány megrázta a fejét. – Ott marad Párizsban. Az új feleségével. A szüleim két évvel ezelőtt elváltak. Apám azonnal újraházasodott. Ő egy amolyan az-idő-pénz típusú ember. – És az édesanyja? Ő hol él? – Manhattanben. – Sokat látja az édesapját? – Nyaraláskor. Esküvőkkor. Az időnkénti kínos ebédeken, amikor a városban van. A szüleim elég csúnyán váltak el. Mindenki odaállt valamelyik oldal mellé, a gyerekeket is beleértve. Miért kérdezi ezeket tőlem? Mit akar az… – On hisz ebben? – kérdezte a férfi a szavába vágva. – Miben? – Abban, hogy az embernek oda kell állnia valamelyik oldal mellé. – Az a körülményektől függ, gondolom. Ez már a teszt része? Azt hittem, megbuktam a maguk tesztjein. – Meg is bukott – mondta Carter. – Abban nincs hiba. Bementek a nappaliba, ami a szállodai lakosztályokra jellemző előírásos, ámde személytelen eleganciával volt berendezve. Carter lesegítette a lány kabátját, és hellyel kínálta. – Akkor mit keresek most itt? – Ez egy bizonytalan világ, Sarah. Változnak a dolgok. De mondjon meg nekem valamit. Ön szerint milyen körülmények között helyes odaállni valamelyik oldal mellé? – Ezen még nem gondolkodtam. – Dehogyisnem – mondta Carter, és Sarah másodszor látta maga előtt a pszichiáterét, amint ott ül a virágmintás karosszékben kerámiabögréjével a térdén, és azzal traktálja, hogy menjen el olyan helyekre, ahová nagyon nem szeretne. –Gyerünk, Sarah – így Carter. – Csak egy példát mondjon. – Hiszem, hogy létezik a jó és a rossz – mondta a lány, állát kissé felemelve. – S ez valószínűleg megmagyarázza, miért hasaltam el a maguk kis tesztjein. A maguk világa a szürke különböző árnyalataiból áll. Én meg hajlamos vagyok mindent feketének vagy fehérnek látni. – Ezt az édesapja mondta magának? Nem, gondolta a lány, Ben volt az, aki ezt a hiányosságot a szemére vetette. – Mi ez az egész? – kérdezte. – Miért vagyok itt? De Carter még mindig az előbbi válaszával volt elfoglalva. – Na és mi van a terroristákkal? – kérdezte, és Sarah-nak ismét az volt az érzése, hogy a gondolat az imént pattant ki a férfi fejéből. –Ezen morfondírozom. Hogy férnek bele a terroristák Sarah Bancroft fekete-fehér világába? Gonosz vagy igaz ügyért harcolnak? Ártatlan áldozatok vagyunk vagy mi hoztuk a bajt a saját fejünkre? Tétlenül kell tűrnünk, vagy jogunk van ellenállni minden erőnket és dühünket latba vetve? – Én a Phillips Collection helyettes kurátora vagyok – mondta a lány. – Tényleg azt várja tőlem, hogy nekiáll jak fényezni az antiterrorizmus erkölcsösségét? – Akkor szűkítsük a kérdést. Az mindig segíteni szokott. Vegyük például azt az embert, aki nekivezette Ben gépét a World Trade Centernek. –Carter itt szünetet tartott. – Melyik gépen is utazott Ben? – Azt maga pontosan tudja – felelte a lány. –A United 175-ös járatán. – A pilóta neve pedig… – Marván al-Sehi. – Tegyük fel, hogy Marván al-Sehi valahogy túlélte a szerencsétlenséget. Tudom, hogy ez őrültség, Sarah, de az érvelés miatt, kérem, játsszon velem egy kicsit. Tegyük fel, hogy sikerült visszajutnia Afganisztánba, Pakisztánba vagy a terrorizmus egy másik bástyájába. Tegyük fel, hogy tudjuk, hol tartózkodik. Küldjük oda az FBI-t egy elfogatási paranccsal, vagy vessünk be hatásosabb eszközöket? Fekete öltönyösöket? A különleges erőket? Esetleg lőjünk ki egy Hell-fire-t egy pilóta nélküli gépről? – Szerintem maga is tudja, hogy mit tennék azzal az emberrel. – Tegyük fel, hogy a saját szájából akarom hallani, mielőtt továbblépnénk. – A terroristák hadat üzentek ellenünk – mondta a lány. – Megtámadták a városainkat, meggyilkolták a polgárainkat, és megpróbálták szétbomlasztani a kormányunkat. – Tehát mit kell tennünk velük? – Kemény bánásmódot érdemelnek. – És az mit jelent? – Fekete öltönyösöket. A különleges erőket. Egy Hellfire-rakéta kilövését egy pilóta nélküli gépről. – Es mi van azzal az emberrel, aki pénzeli őket? O is bűnös? És ha igen, mennyire? – Úgy gondolom, ez attól függ, hogy tudta-e, mire használják fel a pénzét: – Mondjuk, hogy rohadt jól tudta, mire kell a pénz. – Akkor éppannyira bűnös, mint az, aki nekirepült a géppel az épületnek. – Elégedettséggel töltené el a tudat – úgy érezné, joga van hozzá –, hogy fellépjen egy ilyen emberrel szemben? – Öt évvel ezelőtt felajánlottam a segítségem – vágott vissza a lány. – Akkor azt mondták, nem felelek meg. Azt mondták, nem vagyok alkalmas efféle munkára. És most a segítségem kéri? Cartert nem hatotta meg a lány tiltakozása. Sarah-t hirtelen együttérzés töltötte el a férfi felesége iránt. – Ön felajánlotta a segítségét, és mi csúnyán bántunk magával. Attól tartok, ebben vagyunk a legjobbak. Most folytathatnám azzal, hogy hol rontottuk el. Megpróbálhatnám enyhíteni egy színlelt bocsánatkéréssel. De hogy őszinte legyek, Miss Bancroft, erre most nincs idő. – Olyan él volt a hangjában, amely eddig hiányzott. – Úgyhogy azt hiszem, egyenes válaszra van szükségem. Még mindig van kedve segíteni nekünk? Fel akarja venni a harcot a terroristákkal, vagy inkább élné tovább az életét, abban reménykedve, hogy nem történik meg még egyszer? – Felvenni a harcot? – kérdezte a lány. – Biztos vagyok benne, hogy arra talál nálam alkalmasabb embert is. – Többféleképp lehet harcolni, Sarah. A lány tétovázott. A hirtelen beállt csöndet Carter azzal töltötte ki, hogy hosszas tanulmányozásnak vetette alá a saját kezét. Soha semmit sem kért kétszer. Ebben a tekintetben még hasonlított is a lány apjára. – Igen – mondta végül a lány. – Szeretnék segíteni. – És ha ez azt jelentené, hogy együtt kell dolgoznia egy másik hírszerző ügynökséggel? Vagyis nem a Központi Hírszerző Ügynökséggel? – kérdezte Carter, mintha csak egy elvont elméletet vetne fel. – Egy olyan hírszerző ügynökséggel, amely komoly szövetségesünk az iszlám terrorizmus elleni harcban? – Kikről lenne szó? Carter ügyesen tudott kitérni a válaszok elől. Ezt most is bebizonyította. – Szeretném, ha megismerkedne valakivel. Komoly a fickó. Nem éppen finomkodó lélek. Fel fog tenni önnek néhány kérdést. Igazság szerint a következő pár órában rendesen szét fogja szedni magát. Időnként egészen személyes lesz a dolog. Ha meg lesz elégedve magával, meg fogja kérni magát, hogy legyen a segítségünkre egy igen fontos vállalkozásban. Ez a vállalkozás nem veszélytelen, de roppant fontos az Amerikai Egyesült Államok biztonsága szempontjából, és az Ügynökség teljes támogatását élvezi. Ha érdekli a dolog, marad. Ha nem, akkor kisétál az ajtón, és mi úgy teszünk, mintha csak véletlenül botlottunk volna magába. Sarah nem tudta volna megmondani, hogyan hívta be Carter a férfit, vagy honnét jött be. Alacsony volt és sovány, a haja rövidre vágva, a halántékánál őszes. A szeme a legzöldebb szem volt, amelyet Sarah valaha látott. A kézfogása, csakúgy, mint Carteré, gyors volt, de olyan, akár egy orvos vizsgálódó tapintása. Folyékonyan, de erős akcentussal beszélte az angolt. Ha neve is volt, az egyelőre nem számított. Az étkezőben ültek le, a hosszú asztal mellett, Carter és névtelen szövetségese az egyik oldalon, Sarah pedig a másikon, akár a vádlott a kihallgatóteremben. A szövetségesnél ott volt Sarah CIA-aktája. Megfontoltan lapozgatott benne, mintha most látná először, amiben a lány erősen kételkedett. Első kérdése enyhe bírálatként hangzott. – A disszertációját a Harvardon írta a német expresszionistákról. Furcsa volt, hogy épp ezzel kezdte. A lány legszívesebben megkérdezte volna, miért érdekli a doktori témája, de inkább csak bólintott, és azt mondta: – Igen, így van. – A kutatása során találkozott valaha Viktor Frankel nevével? – Frankel Max Beckmann tanítványa volt – válaszolta a lány. – Manapság nemigen ismerik, de akkoriban óriási hatással rendelkező művésznek tartották, és nagy tiszteletnek örvendett a kortársai körében. 1936-ban a nácik elkorcsosultnak titulálták a munkáját, és megtiltották, hogy folytassa a festést. Sajnos úgy döntött, hogy Németországban marad. Amikor el akart menni, már késő volt. 1942-ben feleségével és tinédzser lányával, Irénével együtt Auschwitzba deportálták. Csak Irene élte túl. Ő a háború után elment Izraelbe, és az ötvenes-hatvanas években az ország egyik legbefolyásosabb művésze volt. Azt hiszem, jó pár évvel ezelőtt halt meg. – Így van – mondta Carter szövetségese, de nem emelte fel a tekintetét Sarah aktájáról. – Miért érdekli, hogy ismerem-e Viktor Frankelt? – Mert ő volt a nagyapám. – Maga Irene fia? – Igen – mondta a férfi. – Irene az anyám volt. A lány Carterre nézett, aki a saját kezét bámulta. – Azt hiszem, már tudom, kik állnak a maguk vállalkozása mögött. – Visszanézett az őszes halántékú, zöld szemű férfira. – Maga izraeli. – Az elítélt vétkes az ellene felhozott vádban. Folytathatjuk, Sarah? Vagy inkább menjek el? A lány tétovázott egy darabig, aztán bólintott. – Megtudhatom a nevét, vagy azt nem szabad? A férfi mondott egy nevet. Halványan ismerősnek tűnt. Aztán eszébe jutott, hol találkozott már vele. Az izraeli ügynök, akinek köze volt a Gare de Lyon-i robbantáshoz Párizsban… – Maga az, aki… – Igen – mondta a férfi. – Én vagyok az. Ismét lenézett a nyitott aktára, és lapozott egyet. – De térjünk vissza magához. Sok mindent kell még tisztáznunk, és szorít az idő. Lassan kezdte, ahogy a hegymászó halad az előhegységben, tartalékolva erejét a láthatatlan veszélyekre, amelyek még előtte állnak. A kérdései rövidek és lényegre törőek voltak, egy felismerhető rendszert követtek, amiből úgy tűnt, mintha papírról olvasná őket, de nem így volt. Az első órát a lány családjának szentelte. Apjának, a nagyra törő Citicorp-vezetőnek, akinek nem volt ideje a gyerekei számára, de rengeteg időt fordított más nőkre. Anyjának, akit összetört a válás, s aki jelenleg elvonultan élt manhattani lakásában a Fifth Avenue-n. Nővérének, akiről Sarah azt mondta, „ő örökölte az összes észt és szépséget”. Öccsének, aki hamar félresiklott, és mostanában fillérekért dolgozott egy síkölcsönzőben valahol Colo-radóban, nagy csalódást okozva ezzel apjának. A család után újabb egy óra ment el a lány költséges európai tanulmányaira vonatkozó kérdésekkel. Kérdezte az Angliában lévő St. John's Wood-i amerikai iskoláról, ahol az elemit végezte. A párizsi nemzetközi középiskoláról, ahol megtanult franciául, és azt is, hogyan kerülhet bajba. A Genf melletti bentlakásos leányintézetről, ahová apja azért börtönözte be, hogy „szedje össze magát”. Svédországban történt, jegyezte meg a lány, hogy felfedezte a művészet iránti szeretetet. Minden válaszát a férfi tollának sercegése követte. Vörös tintával írt egy napraforgósárga írótömbre. A lány először azt hitte, hogy gyorsírással ír, vagy valamiféle jeleket használ. Aztán rájött, hogy héberül jegyzetel. Az a tény, hogy az írás jobbról balra haladt – s hogy a férfi mindkét kezével ugyanolyan gyorsan tudott írni –, csak megerősítette a lányban az érzést, hogy átjutott a tükör túlsó oldalára. Időnként úgy tűnt, a világ összes ideje a férfié; máskor meg rámeredt az órájára, és összevonta a szemöldökét, mintha azt kalkulálta volna, meddig folytathatják még, mielőtt eltennék magukat másnapra. Néha más nyelvre váltott. Elég jól beszélt franciául. Az olaszt hibátlanul, de enyhe akcentussal beszélte, ami elárulta, hogy nem az anyanyelve. Amikor németül szólította meg a lányt, hirtelen változást lehetett észrevenni rajta. Kihúzta magát. Szigorú vonásai megkeményedtek. A lány azon a nyelven válaszolt, amelyen a férfi a kérdést intézte hozzá, de a szavait a férfi változatlanul héberül jegyezte le a sárga írótömbre. Amit a lány mondott, azt általában nem vonta kétségbe, bár egy ügyész buzgóságával ment utána minden valós vagy feltételezett következetlenségnek. – Ez a képzőművészet iránti szeretet – mondta. – Mit gondol, honnan jött? Miért pont a festmények? Miért nem az irodalom vagy a zene? Miért nem a film vagy a színház? – A festmények menedéket jelentettek a számomra. Megvédtek engem. – Mitől? – A valós élettől. – Egy gazdag lány, aki a legjobb európai iskolákban tanul. Mi lehetett olyan rossz az életében? – A bíráló megjegyzés közepén angolról németre váltott. – Mi elől menekült? – Ítélkezik fölöttem – válaszolta a lány ugyanazon a nyelven. – Hát persze. – Beszélhetnénk angolul? – Ha akarja. – Minden festmény egy más világ. Más élet. Egy pillanat az időben, amely csak a vásznon létezik. – Szeret ezekben a világokban lenni. Észrevétel volt, nem kérdés. A lány válaszul bólintott. – Szereti mások életét élni? Átalakulni valaki mássá? Kedveli a sétákat Vincent búzamezőin és Monet virágoskertjeiben? – Még Frankel rémálmaiban is. A férfi letette a tollát, most először. – Ezért jelentkezett az Ügynökséghez? Hogy más élete legyen? Hogy más ember legyen magából? – Nem, azért jelentkeztem, hogy szolgáljam a hazámat. A férfi rosszallóan összevonta a szemöldökét, mintha a lány válaszát túl naivnak találná, aztán újabb pillantást vetett az órájára. Az idő már ellene dolgozott. – Találkozott arabokkal, mialatt Európában nevelkedett? – Természetesen. – Fiúkkal? Lányokkal? – Mindkettővel. – Milyen arabok voltak? – Olyan arabok, akik két lábon járnak. Arabok arab országokból. – Ennél azért ezt pontosabban is meg tudja mondani, Sarah. – Libanoniak. Palesztinok. Jordániaiak. Egyiptomiak. – Mi van a szaúdiakkal? Voltak valaha szaúdi iskolatársai? – Svédországban volt pár szaúdi lány az iskolában. – Gazdagok voltak ezek a szaúdi lányok? – Mind gazdagok voltunk. – A barátai voltak? – Nehezen lehetett a közelükbe férkőzni. Zárkózottak voltak. Nem keveredtek a többiekkel. – Na és az arab fiúk? – Mi van velük? – Volt valaha arab barátja? – Azt hiszem. – Randevúzott valamelyikkel? Lefeküdt valamelyikkel? – Nem. – Miért nem? – Azt hiszem, nem tetszettek az arab férfiak. – Francia fiúi voltak? – Volt néhány. – Angolok? – Persze. – De arabok nem? – Arabok nem. – Előítélettel viseltetik az arabokkal szemben? – Ne legyen nevetséges. – Tehát nem kizárt, hogy randevúzhatott volna egy arabbal. Csak nem tette. – Remélem, nem valami csábítási hadművelethez akar csalinak használni, mert… – Ne legyen nevetséges. – Akkor miért teszi fel nekem ezeket a kérdéseket? – Mert tudni akarom, hogy kényelmesen érezné-e magát olyan társadalmi és szakmai közegben, ahol arabokkal kell együtt lennie. – A válasz igen. – Tehát nem lát minden arabban automatikusan terroristát? – Nem. – Biztos ebben, Sarah? – Azt hiszem, ez attól függ, hogy miféle arabról van szó. A férfi az órájára nézett. – Későre jár – mondta, senkihez sem intézve a szavait. – Biztos vagyok benne, hogy szegény Sarah majd éhen hal. – Vastag vörös vonalat húzott a hieroglifái alá. – Szerintem rendeljünk valamit. Sarah is jobban fogja érezni magát, ha már evett. Kebabot rendeltek egy étteremből, Georgetown szívéből. Húsz perc múlva megérkezett az étel, amit ugyanaz a fekete terepjáró hozott, amely három órával korábban Sarah-t is elhozta a házhoz. Az autó érkezését Gabriel jelnek vette, hogy megkezdhetik az éjszakai műszakot. A következő kilencven percben Sarah tanulmányaira és művészettörténet-beli jártasságára fókuszált. A kérdései puskagolyókként záporoztak, úgyhogy a lánynak alig jutott ideje az evésre. A férfi étele érintetlenül állt a sárga írótömb mellett. Aszkétaalkat, gondolta a lány. Nem érdekli az evés. Egy kopár szobában lakik, s egész nap csak száraz kenyeret és néhány csepp vizet vesz magához. Röviddel éjfél után a férfi kivitte a konyhába a tányérját, és letette a pultra. Amikor visszajött az étkezőbe, egy pillanatra megállt a széke mögött, állát a kezére támasztva, fejét kissé oldalra hajtva. A csillár fényétől a szeme olyan volt, akár a smaragd, s a tekintete kutató fénypászmaként járt ide-oda a lányon. Már látja a csúcsot, gondolta a lány. Most készülődik a végső támadáshoz. – Az aktájában az áll, hogy hajadon. – Így van. – Van most viszonya valakivel? – Nincs. – Valaki, akivel mostanában le szokott feküdni? A lány Carterre pillantott, aki szomorúan nézett vissza rá, mintha csak azt mondta volna: Én figyelmeztettem, hogy személyessé is fajulhat a dolog. – Nincs senki. – Miért nincs? – Elveszített már olyasvalakit, aki közel állt magához? A sötét tekintetből, ami hirtelen kiült a férfi arcára, és Carter nyugtalan fészkelődéséből a lány azonnal tudta, hogy tiltott területre tévedt. – Bocsásson meg – mondta. – Nem akartam… – Gondolom, Ben miatt. Miatta nincs kapcsolata senkivel. – Igen, miatta. Hát persze hogy miatta. – Meséljen róla. A lány megrázta a fejét. – Nem – mondta halkan. – Benről semmit sem mondok magának. Ő az enyém. Ben nem része az üzletnek. – Mennyi ideig randevúztak? – Megmondtam, hogy… – Mennyi ideig voltak együtt, Sarah? Ez fontos, különben nem kérdezném. – Körülbelül kilenc hónapig. – Aztán vége lett? – Igen, vége lett. – Maga vetett véget neki, igaz? – Igen. – Ben szerelmes volt magába. Feleségül akarta venni. – Igen. – De maga másként érzett. Nem érdekelte a házasság. Talán Ben sem érdekelte. – Nagyon fontos volt nekem… – De? – De nem voltam szerelmes belé. – Meséljen a haláláról. – Ezt nem gondolja komolyan. – Nagyon is komolyan gondolom. – Nem beszélek Ben haláláról. Soha nem beszélek a haláláról. Egyébként is tudja, hogy halt meg. Keleti idő szerint délelőtt kilenc-nulla háromkor halt meg, élőben közvetítette a tévé. Mindenki látta Ben halálát. Maga nem? – A 175-ös járat utasai közül néhányan még tudtak egyet telefonálni. – Így igaz. – Ben is közöttük volt? – Igen. – Az apját hívta? – Nem. – Az anyját hívta? – Nem. – A testvéreit? – Nem. – Hát kit hívott, Sarah? A lány szeme csordultig volt könnyekkel. – Engem hívott, faszfej. – Mit mondott magának? – Azt mondta, a gépet eltérítették. Azt mondta, megölték a légiutas-kísérőket. Azt mondta, a gép összevissza repül. Azt mondta, hogy szeret, és hogy sajnálja. Tudta, hogy meg fog halni, és azt mondta, sajnálja. Aztán megszakadt a kapcsolat. – Maga mit csinált? – Bekapcsoltam a tévét, és láttam, ahogy ömlik a füst a World Trade Center északi tornyából. Pár perc telt csak el a 1 l-es járat becsapódása óta. Akkor még senki sem tudta, mi történt. Felhívtam a légiirányítókat, és beszámoltam nekik Ben hívásáról. Hívtam az FBI-t. Hívtam a bostoni rendőrséget. Olyan kibaszottul tehetetlennek éreztem magam. – És aztán? – Néztem a tévét. Vártam, hogy ismét megszólaljon a telefon. De nem szólalt meg többé. Keleti idő szerint délelőtt kilenc óra három perckor becsapódott a második gép. Égett a déli torony. Bennel együtt. Egyetlen könnycsepp gördült le a lány arcán. Letörölte a könnycseppet, és mereven nézte a férfit. – Most elégedett? A férfi nem felelt. – Most pedig én fogok kérdezni, és jobban teszi, ha őszintén felel, különben elmegyek. – Kérdezzen, amit csak akar, Sarah. – Mit akarnak tőlem? – Azt akarjuk, hogy hagyja ott az állását a Phillips Collectionnél, és dolgozzon a Dzsihád Rt.–nek. Továbbra is érdekli a dolog? Carterre hárult a feladat, hogy letegye a lány elé a szerződést. Carterre a maga puritán tisztességével és kordbársony zakójával. Carterre, akinek a magatartása egy terapeutáé volt, a kiejtése pedig egy amerikaié. Gabriel kiosont, akár egy éjszakai tolvaj, és átment az úton Carter megviselt Volvójához. Tudta, mi lesz Sarah válasza. Hiszen már válaszolt. Égett a déli torony, mondta. Bennel együtt. Így aztán Gabriel nem törődött a lány szeméből sugárzó gyilkos tekintettel. Sarah húsz perccel később kilépett a házból, és lement a lépcsőn az ott várakozó terepjáró felé. Az öt perccel később felbukkanó Carter látványa sem nyugtalanította, aki morózusan baktatott át az úton, mint egy gyászoló a koporsó felé. Carter beült, és beindította a motort. – Az Andrewson vár egy gép, ami visszavisz Izraelbe – mondta. – Útközben meg kell állnunk egy helyen. Valaki szeretne beszélni veled, mielőtt elmész. Éjfél múlt; ilyenkor a K Street már az éjszakai teherszállítók és a taxisok felségterülete volt. Carter gyorsabban vezetett, mint szokott, és ismétlődő pillantásokat vetett az órájára. – Nem lesz olcsó. Meg kell fizetnünk a lány szolgálatait. Amikor vége lesz ennek az egésznek, új lakóhelyet kell találnunk neki, és hosszú ideig gondoskodnunk kell a biztonságáról. – De ti meg fogjátok ezt oldani, nem igaz, Adrian? Nálatok van az összes pénz. Az amerikai hírszerzésiek költségvetése egymagában jóval meghaladja a mi országunk teljes költségvetését. – Elfelejtetted, hogy ez az akció nem létezik? Amúgy meg te fogsz lenyúlni egy csomó pénzt Zizitől. – Nagyszerű – mondta Gabriel. – Akkor majd te megmondod Sarah Bancroftnak, hogy a következő tíz évet egy kibucban fogja tölteni Galileá-ban, a globális dzsihád erői elől rejtőzködve. – Oké, mi álljuk a költöztetés költségeit. Carter tett néhány kanyart. Gabriel egy pillanatra elvesztette a tájékozódását. Elhajtottak egy jókora neoklasszicista épület mellett, aztán rákanyarodtak egy nagyon hivatalos kinézetű kocsifelhajtóra. Balra megerősített őrház volt golyóálló üveggel, Carter letekerte az ablakot, és átnyújtotta a kártyáját az őrnek. – Várnak minket. Az őr utánanézett az írótábláján, aztán visszaadta Carter személyi kártyáját. – Hajtson tovább, aztán a bal oldali kordon előtt álljon meg. A kutyák gyorsan átvizsgálják a kocsit, aztán bemehetnek. Carter bólintott, és felhúzta az ablakot. – Hol vagyunk? – kérdezte Gabriel. Carter végighajtott a kordonok között addig a pontig, ahová irányították. – A Fehér Ház hátsó bejáratánál – mondta aztán. – Kihez jöttünk? – kérdezte Gabriel, de Carter már egy másik tiszttel beszélt, aki azon igyekezett, hogy visszafogjon egy nagy testű németjuhászt, amelyik vaskos bőrpórázát rángatta. Gabriel, akiről a Cégnél mindenki tudta, hogy legendásan fél a kutyáktól, mozdulatlanul ült, amíg az állat körbeszimatolta a Volvót, elrejtett robbanószerek után kutatva. Kicsivel később átengedték őket egy második biztonsági kapun. Carter leparkolt egy üres helyre az East Executive Drive-on, és leállította a motort. – Én itt maradok. – Kihez jöttem, Adrian? – Menj át ott azon a kapun, aztán menj fel a kocsifelhajtón a házig. Ki fog jönni eléd. Először a kutyák jöttek, két szénfekete terrier. Puskagolyókként lőttek ki a diplomáciai bejáraton, hogy villámtámadást intézzenek Gabriel nadrágja ellen. Pár másodperccel később megjelent az elnök. Egyik kezét Gabriel felé nyújtotta, a másikkal pedig jelzett a terriereknek, hogy szüntessék be a támadást. Gyors kézfogást követően a két férfi sétára indult a South Lawn körüli gyalogösvényen. A terrierek újabb bevetést intéztek Gabriel bokája ellen. Carter figyelte, ahogy Gabriel megfordul, és héberül odamorog valamit a kutyáknak, amitől azok elinalnak, és a Titkosszolgálat egyik ügynökénél keresnek menedéket. A beszélgetés mindössze öt percig tartott, és Carter úgy látta, főképp az elnök beszélt. Tempósan haladtak, és csak egyszer álltak meg, hogy tisztázzanak valami apróbb nézeteltérést. Gabriel kivette a kezét kabátjának zsebéből, és gesztikulálva érvelt valami mellett. Az elnök először kételkedni látszott, aztán bólintott, és határozottan hátba veregette Gabrielt. Körsétájuk végére érve a diplomáciai bejáratnál elváltak. A kutyák ott ügettek Gabriel nyomában, ahogy az East Executive Drive felé tartott, aztán megfordultak, és gazdájuk nyomában beslisszoltak a Fehér Házba. Gabriel áthaladt a nyitott kapun, és beszállt Carter kocsijába. – Milyennek találtad? – kérdezte Carter, amikor ráfordultak a tizenötödik utcára. – Eltökéltnek. – Úgy tűnt, valamin összevitatkoztatok. – Én inkább kisebb nézeteltérésnek nevezném. – Mivel kapcsolatban? – Ez egy privát beszélgetés volt, Adrian, és az is marad. – Helyes – mondta Carter.