Könyv tizenkettő

– Milyen volt az út? – Végtelenül hosszú. – Aha, az őszi széljárás – mondta Carter fontoskodva. – Legalább két órával késlelteti az Európából Amerikába tartó járatokat. – Izrael nem Európában van, Adrian. Hanem a KözelKeleten. – Tényleg? – Kérdezd csak meg a hírszerzési igazgatótokat. O majd megvilágítja a dolgot. Carter lesújtó pillantást vetett Gabrielre, aztán visszafordult az út felé. A Dulles Access Roadon haladtak Washington irányában Carter ütött-kopott Volvójával. Carter kordbársony sportzakót viselt, folttal a könyökrészen. Ez csak erősítette professzoros megjelenését. Már csak a könyvekkel megpakolt vászontáska és a Tanár úr feliratú bögre hiányzott. Jóval lassabban vezetett az engedélyezett sebességhatárnál, és folyton odavágott a szeme a visszapillantó tükörre. – Követ minket valaki? – kérdezte Gabriel. – Közúti zsaruk – mondta Carter. – Ez az út a kedvenc vadászterületük. Volt valami gond az útlevélvizsgálatnál? – Semmi – mondta Gabriel. – Inkább úgy tűnt, nagyon örülnek nekem. A határőrök szívélyessége olyasmi volt, amit Gabriel soha nem értett Amerikában. Mindig talált valami megnyugtatót az izraeliek unott modortalanságában, akik a Ben Gurion reptéren pecsételték az útleveleket. Az amerikai vámosok túlságosan is barátságosak voltak. Kinézett az ablakon. Már elhagyták a Dulles Access Roadot, s épp McLeanen haladtak keresztül. Gabriel csak egyszer járt Virginiában, rövid látogatáson a CIA egy titkos házában Middleburg mellett, mélyen bent a farmvidéken. Úgy találta, McLean az amerikai külváros iskolapéldája, tiszta és virágzó, mégis valahogy élettelen. Megkerülték a belvárosi üzleti negyedet, aztán behajtottak egy lakónegyedbe, ahol óriási házak álltak. A telkeknek olyan neve volt, mint Merrywood vagy Colonial Estates. Útjelző tábla hirdette: GEORGE BUSH HÍRSZERZÉSI KÖZPONT. – Ugye nem akarsz bevinni a Főhadiszállásra? – Nem, dehogy – mondta Carter. – A Kerületbe megyünk. Gabriel tudta, hogy a washingtoniak a Potomac melletti kis községüket hívják Kerületnek. Átmentek egy autópályafelüljárón, és dimbes-dombos, erdő borította területre értek. A fákon keresztül Gabriel óriási házakat pillantott meg, amelyek a folyóra néztek. – Hogy hívják a lányt? – Sarah Bancroft – felelte Carter. – Az apja felsővezető volt a Citibank nemzetközi részlegében. Sarah javarészt Európában nevelkedett. Jól feltalálja magát külföldön, amit az amerikaiak nagy többségéről nem lehet elmondani. Több nyelven beszél. Tudja, mikor melyik villát kell használni. – Tanulmányok? – Itt járt egyetemre. Dartmouthban főiskolai diplomát szerzett művészettörténetből, aztán a Courtauld Művészeti Intézetben folytatta tanulmányait Londonban. Gondolom, ismered a Courtauld Intézetet. Gabriel bólintott. A világ egyik legrangosabb művészeti iskolájáról volt szó. A St. James's egyik műkereskedője, bizonyos Julian Isherwood is az ott végzettek között volt. – A Courtauld után a Harvardon szerzett doktorátust – mondta Carter. – Jelenleg a Phillips Collection kurátora Washingtonban. Az egy kis múzeum nem messze… – Ismerem a Phillips Collectiont, Adrian. – Ne haragudj – mondta Carter komoly hangon. Nagy fehér farkú szarvas szökkent ki a fák közül, és átszaladt előttük. Carter levette a lábát a gázpedálról, és figyelte az állatot, ahogy csendben elugrál a sötétedő erdőben. – Ki hívta fel rá a figyelmeteket? – kérdezte Gabriel, de Carter nem felelt. A kormányra hajolva kémlelte az út menti fákat, nem pillant-e meg még néhány szarvast. – Ahol egy van – mondta –, ott általában egy másik is szokott lenni. – Mint a terroristák – mondta Gabriel, és megismételte a kérdést. – Néhány hónappal szeptember 11-e után csatlakozni akart hozzánk – mondta Carter. – Akkor szerezte meg a doktori címet. A papírjai alapján ígéretesnek tűnt, ezért behívtuk, és átadtuk a pszichiátereknek a személyzetin. Ők mindent kifacsartak belőle, és nem tetszett nekik az eredmény. Azt mondták, a lány túl önfejű. Talán túlságosan is ravasz, ha a saját érdekéről van szó. Amikor elutasítottuk, elszegődött a Phillipshez. – Szóval olyasvalakit kínálsz nekem, aki nektek nem volt elég jó. – Azért ez erős kifejezés. – Carter benyúlt kordbársony zakójának zsebébe, és átnyújtott Gabrielnek egy fotót. Sarah Bancroft feltűnően szép nő volt. Vállig érő szőke haja, széles arccsontja és hatalmas szeme volt, amelynek színe a felhőtlen nyári égboltra hasonlított. – Hány éves? – Harmincegy. – Miért nincs férjnél? Carter habozott. – Miért nincs férjnél, Adrian? – Volt egy barátja, amikor a Harvardra járt, egy fiatal ügyvéd, Ben Callahan. Csúnya vége lett. – Mi történt Bennel? – 2001. szeptember 11-én reggel, a Logan reptéren felszállt egy Los Angelesbe tartó járatra. Gabriel visszaadta Carternek a fotót. – Zizi nem fog alkalmazni olyasvalakit, akinek köze van szeptember 11éhez. Feleslegesen csődítettél ide, Adrian. Carter a volánon tartotta a kezét. – Ben Callahan csak a lány pasija volt, nem a férje. Sarah egyébként sem beszél róla soha senkinek. Gyakorlatilag ki kellett szednünk belőle. Attól félt, hogy Ben halála egész életében kísérteni fogja, és az emberek úgy néznek majd rá, mint egy huszonhat éves özvegyre. Mélyen eltemette magában a dolgot. A kedvedért a héten egy kicsit utána szaglásztunk. Senki sem tud a dologról. – Zizi biztonsági kopói ennél messzebb fognak menni, Adrian. S ha csak megérzik rajta szeptember 11-e szagát, Zizi azonnal olajra lép. – Ha már Zizinél tartunk, épp előttünk láthatod a házát. Carter lelassított a kanyarban. Baloldalt jókora biztonsági kapu tűnt fel téglából és vasból. A kapu mögött hosszú kikövezett kocsifelhajtó vezetett egy hatalmas palotához, ami a folyóra nézett. Gabriel elfordította a fejét, amikor elhajtottak mellette. – Zizi sosem fog eljutni Benig – mondta Carter. – Hajlandó vagy Sarah életét tenni erre? – Előbb találkozz vele, Gabriel. Aztán majd meglátod. – Már most is látom, hogy a lány tökéletes lesz. – Akkor mi a probléma? – Ha csak egyet hibázunk, Zizi bedobja őt egy nagyon mély lyukba. Ez a probléma, Adrian. Olyan hirtelen érkeztek meg Washington központjába, hogy Gabriel egészen meglepődött. Az egyik pillanatban még egy kétsávos vidéki úton haladtak a Potomac torkolatánál, a másikban meg már a Q Streeten araszoltak az esti georgetowni forgatagban. Carter az idegenvezető szerepét öltötte magára, és sorra mutogatta azokat a házakat, amelyekben a környék legnagyobb hírességei laktak. Gabriel az ablaknak támasztotta a fejét, és még ahhoz sem volt energiája, hogy színlelje az érdeklődést. Átmentek egy rövid kis hídon, amelyet mindkét végén hatalmas patinás bikapár őrzött, és behajtottak a diplomata negyedbe. Alig hagyták el a Massachusetts Avenue-t, Carter egy vörös téglás tornyos épület felé mutatott az út bal oldalán. – Az ott a Phillips – mondta segítőkészen. Gabriel jobbra nézett, és Mohandász Gandhi bronzváltozatát pillantotta meg, amint egy apró háromszögletű parkban sétál. Miért pont Gandhi?, tűnődött. Mi köze a Mahátma eszméinek az amerikai világhatalom eme kis szeletéhez? Carter odébb hajtott még egy háztömbbel, majd leparkolt egy unalmas kinézetű latin-amerikai nagykövetség előtt, a diplomaták számára fenntartott zónában. Járva hagyta a motort, és semmi arra utaló mozdulatot nem tett, mintha ki akarna szállni. – A városnak ez a része a Dupont Circle – mondta, még mindig egy idegenvezető modorában. – Ezt nevezik Washingtonban avantgárdnak. A Titkosszolgálat egyenruhás osztagának tisztje kopogtatta meg Carter ablakát, és jelzett neki, hogy haladjon tovább. Carter, továbbra is egyenesen előrebámulva, odanyomta személyi kártyáját az üveghez, mire a tiszt visszasétált a járőrkocsijához. Egy másodperccel később valami a visszapillantó tükörben magára vonta Carter figyelmét. – Ott jön a lány – mondta. Gabriel kinézett az ablakon, ahogy hosszú, sötét, derékban szűkített kabátjában Sarah Bancroft szűziesen tovalibegett. Egyik kezében bőr aktatáskát tartott, a másikban a mobilját. Gabriel hallott egy foszlányt a hangjából, amikor elhaladt mellettük. Mély, kifinomult, árnyalatnyi angol akcentussal – ami nyilván a Courtauldban töltött idő maradványa volt, meg a gyerekkoráé, amit nemzetközi iskolákban töltött szerte a világon. – Mit gondolsz? – kérdezte Carter. – Majd mindjárt megmondom. A lány elért a Q Street és a Huszadik utca sarkára. A túlsó oldalon sétány húzódott utcai árusokkal és a Dupont Circle metróállomásra vezető mozgólépcsővel. A közlekedési lámpa piros volt, a lány mégis gondolkodás nélkül lelépett a járdáról. Amikor egy taxis tiltakozásképp rá dudált, a lány olyan pillantást küldött felé, ami a jeget is megolvasztotta volna, aztán tovább beszélt a telefonjába. Szép komótosan átkelt a kereszteződésen, és rálépett a lefelé haladó mozgólépcsőre. Gabriel elismerően figyelte a lányt, ahogy lassan eltűnt szem elől. – Találsz még két hozzá hasonlót? Carter előhalászott egy mobilt a zsebéből, és feltárcsázott egy számot. – Rajta – mondta. Egy másodperccel később hatalmas fekete városi terepjáró kanyarodott be a saroknál, és szabályellenesen leparkolt a Q Streeten, közvetlenül a mozgólépcső mellett. Öt perccel később Gabriel újra megpillantotta a lányt, ezúttal ahogy lassan emelkedik fel vele a mozgólépcső. Már nem beszélt a telefonjába, és nem volt egyedül. Carter két ügynöke volt vele, egy férfi és egy nő, akik két oldalról fogták a karját, arra az esetre, ha hirtelen meggondolná magát. Kivágódott a terepjáró hátsó ajtaja, és Sarah Bancroft eltűnt szem elől. Carter beindította a motort, és indult vissza Georgetown felé.