Könyv tizennégy

Az új év első szerdáján jelentették be, hogy az Isherwood Fine Arts tízmillió fontért eladta Péter Paul Rubens Daniel az oroszlánok barlangjában című képét. A hír hallatán kialakult lármát péntekre már túlszárnyalta a pletyka, miszerint Isherwood bevesz maga mellé egy társat. Oliver Dimbleby, Isherwood köpcös, King Street-i sorscsapása volt az, aki először értesült a dologról, bár később ő maga is csak nehezen tudta volna meghatározni a pontos forrást. Amennyire vissza tudott emlékezni, Pénelopé ültette el a hírmagot, az érzéki hosztesz a kis Jermyn Street-i borozóból, ahol Isherwood gyakorta időzött el lusta délutánokon. – Szőke – állította Pénelopé. –Természetes szőke. Nem úgy, mint a te lányaid, Oliver. Csinos. Amerikai, de kicsit angolos a kiejtése. – Pénelopé először azt hitte, Isherwood megint bolondot készül csinálni magából egy fiatalabb nővel, de aztán hamar rájött, hogy állásinterjú zajlik. – És nem akármilyen állásról van ám szó, Oliver. Ahhoz túlságosan is komolynak hangzott a dolog. Dimbleby nem foglalkozott volna az egésszel, ha nem kap egy második fülest, ezúttal a hírhedt pletykafészek Percytől, aki a Dorchester Hotel reggeliző asztalainál szolgált fel. – Határozottan nem szeretők voltak – mondta Dimblebynek a hozzáértők magabiztosságával. – Munkamegbeszélés volt. Sokat alkudoztak. A nő nem adta könnyen magát. – Dimbleby odacsúsztatott Percynek egy kis pénzt, és megkérdezte, hogy el tudta-e csípni a nő nevét. – Bancroft – mondta Percy. – Sarah Bancroft. Két éjszakát maradt. A számláját teljes egészében az Isherwood Fine Arts, Mason's Yard, St. James's állta. A harmadik alkalommal a Mirabelle-ben látták őket kedélyesen vacsorázni. Ekkor Dimbleby már biztos volt benne, hogy készül valami. Másnap este a Green's étterem bárjában összefutott Jeremy Crabbe-bel, aki a régi mesterek részleget vezette a Bonhamsnél. Crabbe jókora adag whisky társaságában nyalogatta a sebeit – még mindig – Isherwood zseniális húzása miatt. – Enyém volt az a Rubens, Oliver, de Julie túljárt az eszemen. Ő tízmillióval vastagabb, én meg hajnalban állhatok a kivégzőosztag elé. Most meg nekiáll terjeszkedni. Épp egy mutatós kis frontembert szervez be magának, ahogy hallom. De ezt ne add tovább senkinek, Oliver. Ez csak rosszindulatú pletyka. –Amikor Dimbleby megkérdezte tőle, hogy Isher-wood mutatós kis frontembere véletlenül nem egy Sarah Bancroft nevű amerikai nő-e, Crabbe oldalvást rámosolygott. – Minden lehetséges, aranyom. Ne feledd, hogy Szaftos Julie Isherwoodról beszélünk. A következő negyvennyolc órában Oliver Dimbleby azzal töltötte bőségesen rendelkezésre álló szabadidejét, hogy egy bizonyos Sarah Bancroft után kutatott. Egy ivócimborája a Courtauld Intézetből „meteorként” jellemezte a nőt. Ugyanez a barát tudta meg egy harvardi kollégától, hogy a nő disszertációja gyakorlatilag kötelező olvasmány mindazok számára, akik komolyan foglalkoznak a német expresszionistákkal. Akkor Dimbleby felhívott egy régi havert, aki a washingtoni Nemzeti Galériában volt festménytisztító, és megkérte, hogy szaglásszon körül a Phillipsnél, és derítse ki, miért távozott onnét a nő. A pénz miatt zördült össze velük, jelentette a haver. Két nappal később visszahívta Dimblebyt, és azt mondta, valami félresikerült munkahelyi szerelmi ügy volt a háttérben. A harmadik hívásnál azzal a hírrel állt elő, hogy Sarah Bancroft jó hangulatban vált meg a Phillips Collectiontől, s egyedül az motiválta a távozásra, hogy ki akarta terjeszteni a szárnyait. Ami a privát életét, vagyis a családi állapotát illeti, egyedülálló volt és elérhetetlen. Mindezek után már csak egy kérdés maradt: miért vesz maga mellé Isherwood most egyszerre egy társat? Jeremy Crabbe azt hallotta, hogy beteg. Roddy Hutchinson azt hallotta, hogy egy sárgadinnye nagyságú tumor van a hasában. Penelope, a lány Isherwood borozójából, azt hallotta, hogy szerelmes egy gazdag, elvált görög nőbe, s élete hátralévő napjait édes bujálkodással készül tölteni a mykonosi tengerparton. Bár szórakoztatónak találta a pletykaáradatot, Dimbleby gyanította, hogy az igazság jóval prózaibb. Julian kezdett öregedni. Julian elfáradt. Juliannek nemrégiben volt egy zseniális húzása. Miért ne venne akkor valakit a fedélzetre, hogy könnyítsen a terheken? Három nappal később beigazolódott a gyanúja, amikor a Times művészeti oldalának alján megjelent egy rövid hír, amely arról számolt be, hogy Sarah Bancroft, a washingtoni Phillips Collection egykori munkatársa betársul az Isherwood Fine Artsba. – Már negyven éve csinálom – nyilatkozta Isherwood a Timesnak. – Szükségem volt valakire, akivel megoszthatom a terheket, és az angyalok Sarah-t küldték. A nő a következő héten hétfőn érkezett. Úgy hozta a véletlen, hogy Oliver Dimbleby épp akkor kacsázott végig a Duke Streeten, amikor a nő befordult a Mason's Yardhoz vezető átjáróra. Burberry esőkabátot viselt, hátrafésült szőke haja szaténgallérként terült szét a lapockái között. Dimbleby akkor még nem jött rá, kicsoda a nő, de mert nem tudta megtagadni önmagát, bekukkantott utána az átjáróba, hogy vessen egy pillantást a hátsójára. Legnagyobb meglepetésére a nő egyenesen az udvar távoli végébe, Isherwood galériája felé tartott. Megnyomta a csengőt az első munkanapján, és két hosszú percet kellett várnia, mire Tanya, Isherwood fásult titkárnője beeresztette. Tanya így avatja be az új lányt, gondolta Dimbleby. És gyanította, hogy Tanya pénteken már nem lesz ott. A nő hatását azonnal érezni lehetett. Sarah forgószél volt. Friss levegő, amire már nagyon nagy szükség volt. Sarah minden volt, ami Isherwood nem: pontos, katonás, fegyelmezett, és természetesen nagyon amerikai. Minden reggel nyolc órakor érkezett a galériába. Isherwood, aki ahhoz volt szokva, hogy olaszosan csak tízre slattyogjon be dolgozni, kénytelen volt hozzá igazítani a napirendjét. Sarah rendbe rakta Isherwood szégyenletes állapotban lévő könyvelését, és kicsinosította a nagy irodát, amelyen ketten osztoztak. Pótoltatta a névtábláról hiányzó betűket, és lecseréltette a koszos barna padlószőnyeget a lépcsőn. Nekilátott, hogy fáradságos munkával felszámolja Isherwood halomban álló kacatjait, és csendes alkudozásba kezdett, hogy átvegyék a szomszédos irodahelyiséget, amit jelenleg Miss Archer sivár kis utazási irodája foglalt el. – Amerikai nő – jegyezte meg Dimbleby. – A vérében van a terjeszkedés. Leigázza az országod, azután azt állítja, hogy a te érdekedben tette. Tanya végül is nem húzta péntekig, utoljára szerda este látták, hogy elhagyja a galériát. Sarah gondoskodott a távozásáról, ezért az olyan simán zajlott, amire azelőtt az Isherwood Fine Artsnál nem nagyon volt példa. A nagyvonalú végkielégítés – Igen nagyvonalú, ahogy hallom – mondta Dimbleby – tartalmazott egy hosszú, jól megérdemelt téli kikapcsolódást Marokkóban. A következő hétfőn már egy új lány volt szolgálatban Isherwood előszobájában, egy magas, olajbarna bőrű olasz nő, akinek rakoncátlan, sötét haja és karamellszínű szeme volt. Elena Farnesének hívták. Egy nem hivatalos közvélemény-kutatás szerint, amit Roddy Hutchinson vezetett le, a St. James's férfitársadalma még az elragadó Sarah-nál is szebbnek tartotta. Az „Isherwood Fine Arts” elnevezés egyszerre új felhangokkal bővült a Duke Street-i lakosok körében, és egyre többen voltak, akik „csak beugrottak egy percre” a galériába. Még Jeremy Crabbe a Bonhamstől is folyton be benézett, csak hogy egy pillantást vessen Isherwood gyűjteményére. Miután helyrepofozta a galériát, Sarah felfedezőútra indult, hogy megismerkedjen a honfitársaival. Hivatalos találkozókon vett részt a különböző londoni aukciós házak nagymenő vezetőivel. Költséges ebédeket fogyasztott el a gyűjtők társaságában, késő délután pedig megivott egy italt a tanácsadóikkal és válogatott talpnyalóikkal. Benézett Isherwood konkurenseinek galériájába, hogy bemutatkozzon. Egyszer-kétszer bekukkantott a Green's bárjába, és fizetett egy kört a fiúknak. Oliver Dimbleby végül is összeszedte a bátorságát, hogy meghívja ebédre, de Sarah volt olyan bölcs, hogy csak egy kávé lett belőle. Másnap délután a Piccadillyn ittak egy lattét papírpohárból egy amerikai gyorsétteremben. Oliver Sarah kezét cirógatta, és meghívta vacsorázni. – Sajnálom, de nem szoktam vacsorázni – mondta a lány. De miért?, töprengett Oliver, ahogy döcögött vissza a galériájához a King Streeten. De tényleg, miért? Uzi Navot már korábban kinézte a helyet. Szükség törvényt bont, gondolta mindig is. Olyan hely volt, amit az ember talonban tart az elkerülhetetlen rossz napokra készülve. Csak tíz mérföldre volt az M25 körgyűrűtől, Surreyben – vagy, amint azt Gabrielnek megpróbálta beadni, egy órára volt Isherwood galériájától metróval és kocsival. Egy hatalmas, zegzugos Tudor stílusú házról volt szó, magas oromzattal és apró ólomüveg ablakokkal. Hosszú, keréknyomos bükkfa kocsifelhajtó vezetett a házhoz, és vészjósló tégla– és vaskapu tartotta távol a betolakodókat. Volt ott egy düledező pajta és két betört üvegű melegház. Egy elvadult kert a komoly gondolatokhoz, és vagy húsz hold föld, hogy legyen hol megbirkózni a démonokkal, valamint egy halastó, amelyben tizenöt éve senki sem horgászott. Az ingatlanügynök Winslow Havennek nevezte, amikor átadta Navotnak a kulcsokat. Egy Navothoz hasonló terepmunkás számára azonban a hely maga volt a Nirvána. Dina, Rimona és Jákov a poros könyvtárban dolgozott; Lavon és Jószi egy zegzugos teremben ütött tanyát, ahol állatok trófeái lógtak a falakon. Gabriel rögtönzött műtermet rendezett be magának egy kertre néző, napfényes társalgóban a második emeleten. Mivel ő maga nem mutatkozhatott a londoni művészeti világban, másokat küldött, hogy beszerezzék, amire szüksége van. Ezek a missziók egy-egy különleges hadművelettel értek fel a többiek számára. Dina és Jószi külön utakat tettek az L. Cornelissen & Sonshoz a Russell Streetre, és figyelmesen felosztották egymás között a feladatokat, nehogy feltűnjön az ott dolgozó lányoknak, hogy egy profi restaurátor utasításait követik. Jákov az Earl's Courton egy villamossági szaküzletben megvásárolta Gabriel halogénlámpáit, aztán elment egy ácsmesterhez a Camden Townra festőállványért. A keretről Eli Lavon gondoskodott. Al-Bakari-ügyben frissen kiképezve vitába szállt Gabriellel, aki antik olasz stílust javasolt. – Zizi a francia stílusra bukik – mondta. – Az olasz nem fog megfelelni az ízlésének. – De Gabriel mindig úgy gondolta, hogy az olasz keretek erőteljesebb faragása illik a legjobban Vincent impasto stílusához, így Lavon végül is azt rendelt az Arnold Wiggins & Sons Bury Street-i elbűvölő üzletéből. Sarah minden este korán érkezett. Mindig más útvonalon jött, és mindig Lavon figyelte, hogy nem követi-e valaki. A lány gyorsan tanult, és amint azt Gabriel előre sejtette, tökéletes emlékezettel volt megáldva. Ennek ellenére Gabriel igyekezett nem belefojtani a lányt az információáradatba. Rendszerint este hétkor kezdtek, kilenckor szünetet tartottak, hogy elköltsenek egy családias vacsorát az étkezőben, majdnem éjfélig folytatták a munkát, aztán Jószi vitte haza a lányt chelsea-i lakásába, mivel ő meg az út túloldalán lakott. Egy hétig csak Zizi al-Bakarival foglalkoztak, mielőtt a társaira, majd a kíséret és a belső kör többi tagjára koncentráltak volna. Külön figyelmet szenteltek Vezír bin Találnak, az AAB Holdings mindenütt jelen lévő biztonsági főnökének. Bin Talál már önmagában is felért egy egész hírszerző szolgálattal. Biztonsági ügynökei voltak az AAB-n belül, és fenntartott egy egész világra kiterjedő, fizetett informátorokból álló hálózatot, amely mindenről beszámolt neki, ami az AAB-érdekeltségeket vagy magát Zizit potenciálisan fenyegette. – Zizi a kereskedő, de bin Talál az, aki megmozgatja a szükséges szálakat – magyarázta Lavon. – Senki sem jut a főnök közelébe, aki nem felel meg bin Találnak. És ha átlépsz a vonalon, bin Talál az, aki odacsap. – Jószi a kutatása során nem kevesebb, mint fél tucat olyan emberre bukkant, akik egykor al-Bakari társai voltak, és rejtélyes körülmények között lelték halálukat, ám ezt a tényt Gabriel kérésére titokban tartották Sarah előtt. Akik a következő napokban a surreyi titkos házba érkeztek, azokat a Cégnél „mobil-szakértőknek” nevezték. Először egy nő jött a Héber Egyetemről, aki két éjszakán keresztül okította Sarah-t a szaúdi társadalmi szokásokra. Aztán egy pszichiáter, aki a következő két éjszakán tanácsokkal látta el, hogyan kell úrrá lenni a félelmen és az idegességen, amikor az ember titkos megbízatást teljesít. Egy kommunikációs szakember bevezette a titkosírás rejtelmeibe. Egy harcművész megtanította neki az izraeli stílusú közelharc alapjait. Gabriel a Cég történetének legnagyobb megfigyelőjét, Lavont jelölte ki, hogy adjon Sarah-nak gyors leckét az emberi és elektronikus megfigyelés művészetéből. – Az ellenség táborába fogsz belépni – összegezte mondandóját Lavon. – Indulj ki abból, hogy minden lépésedet figyelik, és minden szavadat lehallgatják. Ha így teszel, nem lesz semmi baj. Gabriel javarészt megfigyelő maradt a lány kiképzése során. Üdvözölte a lányt, amikor esténként megérkezett a házba, csatlakozott a többiekhez a vacsorákon, aztán éjfélkor búcsút vett tőle, amikor a lány Jószi társaságában indult vissza Londonba. Ahogy teltek a napok, Gabrielen egyre inkább erőt vett a nyugtalanság. Lavon, aki mindegyiküknél többször dolgozott együtt vele, türelmetlenségként diagnosztizálta Gabriel hangulatát. – Be akarja vetni a lányt – mondta Lavon –, de tudja, hogy még nem áll rá készen. – Egyre több időt töltött a vászon mellett, és fáradhatatlanul igyekezett eltüntetni a Marguerite-et ért károkat. Az intenzív munka csak növelte idegességét. Lavon azt tanácsolta, tartson néha szünetet, és Gabriel vonakodva bár, de belement. Talált egy pár gumicsizmát a mosókonyhában, és magányos felfedezőutakra indult a falut körbevevő gyalogösvényeken. Előbányászott egy horgászbotot a pince egyik raktárhelyiségéből, és kifogott egy óriási barna pisztrángot a halastóból. A pajtában egy ponyva alá rejtve felfedezett egy réges-régi MG gépkocsit, amely úgy festett, mintha húsz éve nem vezették volna. Három nappal később köpködő hang szűrődött ki a pajtából, amit akkora lárma követett, hogy az egész környék belezendült. Jákov futva érkezett oda, mert attól félt, hogy Gabriel felrobbantotta magát, ehelyett ott találta az MG nyitott motorházteteje fölött kö-nyékig gépzsírosan. És mosolygott, először azóta, hogy megérkeztek Surreybe. – Működik! – kiáltotta oda neki a motor fülrepesztő zörgésén át. –Még mindig működik ez a vacak. Aznap este csatlakozott be első ízben Sarah képzésébe. Lavont és Jákovot nem lepte meg a dolog, mert a beszélgetés témája nem más volt, mint Ahmed bin Safik, aki Gabriel személyes szörnyetegévé lépett elő. Gabriel a kellemes hangú s a korai özvegység patináját magán viselő Dinát jelölte ki, hogy eligazítást nyújtson. Az első éjjel Dina a 205-ös csoportról, bin Safik titkos GIDegységéről tartott előadást, és rámutatott, micsoda pusztítást vitt véghez a vahhábita ideológia és a szaúdi pénz együttese a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában. A második éjjel elbeszélte, hogyan lett bin Safik a szaúdi állam hű szolgájából az Allah Testvériségének kiagyalójává. Aztán részletesen beszámolt a Vatikán elleni akcióról, bár arról nem tett említést, hogy Gabriel is ott volt a bűntény helyszínén. Gabriel tudta, hogy az információ nagy része felesleges, de azt akarta, hogy Sarah egy pillanatig se kételkedjen benne, hogy Ahmed bin Safik megérdemli a sorsát. Az utolsó éjjel mutatták meg a lánynak a számítógéppel készített képek sorozatát arról, hogyan nézhet ki jelenleg bin Safik. Bin Safik szakállasán. A kopaszodó bin Safik. Bin Safik őszes parókában. Fekete parókában. Hullámos hajjal. Teljesen kopaszon. Éles beduin arcvonásai a plasztikai sebész kezétől meglágyítva. De a sérült karjáról tudja majd a legkönnyebben azonosítani, mondta Gabriel. Az alkarja belső felén található sebhelyről, amit mindig eltakar. A kicsit deformált kezéről, amit soha nem nyújt kézfogásra, s amit mindig gondosan eldug, hogy védelmezze a hitetlenek pillantásától. – Tudjuk, hogy valahol Zizi birodalmán belül rejtőzik – mondta Gabriel. – Talán befektetési bankárként vagy portfólió menedzserként jelenik meg. Lehet, hogy ingatlanfejlesztőként vagy egy gyógyszerészeti cég vezetőjeként tűnik fel. Talán egy hónap múlva jelenik meg, talán csak egy év múlva. Talán soha. De ha felbukkan, biztos lehet benne, hogy jó modorú lesz és világias, és mindenre fog hasonlítani, csak egy profi terroristára nem. Ne terroristát keressen vagy olyasvalakit, aki úgy viselkedik, mint egy terrorista. Csak egy embert keressen. Összeszedte a képeket. – Mindenkiről tudni akarunk, aki Zizi fennhatósági területére be– vagy onnan kilép. Gyűjtsünk össze annyi nevet, ahányat csak tudunk. De ez az a férfi, akit keresünk. – Letette a lány elé az egyik fényképet. – Ez az ember kell nekünk. – Újabb fénykép. – Ezt a férfit akarjuk elkapni. – Még egy. – Ő az oka annak, hogy itt vagyunk, ahelyett hogy otthon lennénk a családunkkal és a gyermekeinkkel. –Még egy. – Ő az oka annak, hogy megkértük magát, adja fel az életét, és csatlakozzon hozzánk. – Még egy. – Ha látja őt, szerezze meg nekünk a nevet, amelyet használ, és a cég nevét, amelyiknek dolgozik. Ha lehetséges, tudja meg, milyen útlevele van. –Újabb fénykép. – Nem baj, ha nem biztos benne, hogy ő az. Akkor is szóljon nekünk. Semmi sem történik, amíg csak a maga szava áll a rendelkezésünkre. Senki sem fog megsérülni maga miatt, Sarah. Maga csak a hírvivő. – És ha megvan a név? – kérdezte a lány. – Utána mi történik? Gabriel az órájára nézett. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy Sarah és én elbeszélgessünk egy kicsit négyszemközt. Megbocsátotok? Felvitte a lányt a műterembe, és felkapcsolta a halogénlámpákat. Marguerite Gachet csábítóan ragyogott az erős fehér fényben. Sarah leült egy régi karosszékbe; Gabriel felvette a nagyítóját, és a palettával kezdett foglalatoskodni. – Meddig tart még? – kérdezte a lány. Ugyanezt kérdezte tőle Samron is azon a szeles októberi délután, amikor eljött a Narkis utcába, hogy kirángassa a száműzetésből. Egy évig, ezt kellett volna felelje Samronnak azon a napon. Akkor nem lenne itt, ebben a titkos házban Surrey-ben, arra készülve, hogy egy gyönyörű amerikai lányt a Dzsihád Rt. szívébe küldjön. – A felszíni szennyeződést már eltávolítottam, és egy meleg, nedves spatulával visszanyomtam a kidudorodásokat – mondta Gabriel. – Most még befejezem a belefestést, és felteszek egy vékony réteg lakkot – épp csak annyit, ami kiemeli Vincent eredeti színeinek melegségét. – Nem a festményről beszéltem. Gabriel felnézett a palettáról. – Azt hiszem, ez egyedül magától függ. – Én kész vagyok, ha maga is – mondta a lány. – Még nem egészen. – Mi lesz, ha Zizi nem kapja be a csalit? Mi lesz, ha nem tetszik neki a festmény – vagy én? – Egy olyan komoly pénzes gyűjtő, mint Zizi nem fog veszni hagyni egy újonnan felfedezett Van Goghot. Ami pedig magát illeti, nem lesz más választása. Ellenállhatatlanná tesszük magát. – Hogyan? – Vannak dolgok, amelyekről jobb, ha nem tud. – És mi történik bin Safikkal, ha kiszúrom? Gabriel festéket kevert egy kevés vivőanyaghoz, és ecsettel eldolgozta. – Tudja, mi történik Ahmed bin Safikkal. Világosan az értésére adtam aznap éjjel, amikor Washingtonban találkoztunk. – Mondjon el mindent – mondta a lány. –Tudnom kell. Gabriel a szemére húzta a nagyítót, és a vászonhoz emelte az ecsetet. Amikor megszólalt, nem Sarah-hoz beszélt, hanem Marguerite-hez. –Megfigyeljük. Ha tudjuk, lehallgatjuk. Lefényképezzük, és felvesszük a hangját, hogy aztán elküldjük elemzésre a szakértőinknek. – És ha a szakértőik megállapítják, hogy ő az? – Az általunk választott időben és helyen elhallgattatjuk. – Ez mit jelent? – Levadásszuk. Meggyilkoljuk. Likvidáljuk. Válasszon egy szót, amelyik tetszik magának, Sarah. Én soha nem találtam olyat. – Hányszor csinálta már? Gabriel egészen közel hajolt a festményhez, és halkan azt mondta: – Sokszor, Sarah. – Hány embert ölt már meg? Tízet? Húszat? Megoldotta vele a terrorizmus problémáját? Vagy csak rontott a helyzeten? Mit ér el vele, ha megtalálja és megöli Ahmed bin Safíkot? Vége lesz, vagy valaki más áll majd a helyébe? – Egyszer majd a helyébe áll egy másik gyilkos. De előtte megmentünk néhány életet. És igazságot teszünk. – Ez valóban igazság lenne? Tényleg lehet igazságot tenni egy hangtompítós pisztollyal vagy egy autóba rejtett bombával? Gabriel levette a fejéről a nagyítót, és megfordult. Zöld szeme csillogott a lámpák vakító fényében. – Élvezi ezt a kis vitát az antiterrorizmus erkölcsi helyénvalóságáról? Jobban érzi magát tőle? Legyen nyugodt, Ahmed bin Safik sosem vesztegeti az időt efféle morális kérdésekre. Biztos lehet benne, hogy ha valaha sikerül szereznie egy nukleáris szerkezetet, egyedül azon fog elgondolkodni, hogy New York vagy Tel-Aviv ellen vesse be. – Igazság ez, Gabriel? Vagy csupán bosszú? Gabriel ismét magát és Samront látta. A keret ezúttal nem a Narkis utcai lakás volt, hanem egy meleg szeptemberi délután, 1972-ben – a nap, amikor Samron először kereste fel. Gabriel akkor ugyanezt a kérdést szegezte neki. – Még nem késő, Sarah. Kiszállhat, ha akar. Majd keresünk valakit maga helyett. – Nincs még egy olyan, mint én. Különben sem akarok kiszállni. – Hát mit akar? – Aludni akarok éjszakánként. – Aludjon csak, Sarah. Aludjon nagyon jól. – És maga? – Nekem még be kell fejeznem egy festményt. Megfordult, és ismét a szemére húzta a nagyítót. De Sarah még nem végzett vele. – Igaz? – kérdezte. – Mindaz, amit az újságokban írtak magáról a Gare de Lyon-i támadás után? – Nagyjából. – Maga ölte meg azokat a palesztinokat a Fekete Szeptembertől, a müncheni vérengzés felelőseit? – Néhányukat. – Megtenné újra a mostani fejével? Gabriel tétovázott egy darabig. – Igen, Sarah, újra megtenném. És megmondom, miért. Nem a bosszúról szólt a dolog. A Fekete Szeptember volt a leggyilkosabb terrorista szerveződés, amit a világ valaha látott, és ki kellett iktatni. – De nézze meg, mibe került. Elvesztette a családját. – Mindenki elveszít valamit, aki beszáll ebbe a harcba. Az ön országa például maga volt az ártatlanság, a szabadság és a tisztesség világítótornya. Most pedig vér szennyezi a kezüket, és embereket tartanak fogva titkos börtönökben. Nem azért tesszük, amit teszünk, mert élvezzük. Azért tesszük, mert muszáj. Mert nincs más választásunk. Azt hiszi, van választásom? Azt hiszi, Dina Sáridnak van választása? Nincs alternatívánk. Ahogy magának sincs. – Egy pillanatra a lányra nézett. –Hacsak nem akarja, hogy keressek maga helyett valaki mást. – Nincs még egy olyan, mint én – ismételte meg a lány. – Mikor leszek kész? Gabriel megfordult, és a festményhez emelte ecsetét. Nemsokára, gondolta. Még egy-két nap belefestés. Aztán egy réteg lakk. És már kész is van. Már csak a terep kiképzés volt hátra. Lavon és Uzi Navot vette kézbe a lányt. Három nappalon és éjszakán keresztül vitték ki a londoni utcákra, és gyakoroltatták be vele a szakma alapvető fortélyait. Megtanították, hogyan kell lebonyolítani egy titkos találkát, és miképp állapítható meg, hogy tiszta-e a levegő. Megtanították, hogyan tudja kiszúrni, ha figyelik, és egyszerű technikákat tanítottak neki, amelyekkel le tudja rázni a követőit. Megtanították, hogyan ködösítsen, és hogyan adjon át anyagot egy futárnak. Megtanították neki, hogyan tudja felhívni a Cég vészvonalait hétköznapi telefonkészülékekről, és hogyan tudja jelezni pusztán a testbeszédével, ha leleplezték, és azt akarja, hogy érte jöjjenek. Lavon később úgy jellemezte a lányt, mint a legügyesebb amatőr terepügynököt, akit valaha kiképzett. Két nap is elég lett volna a kiképzéshez, Gabriel azonban, ha csak önmaga megnyugtatására is, de ragaszkodott a három naphoz. Mikor aztán Lavon a harmadik nap délutánján visszatért a surreyi házba, ott találta Gabrielt a halastó mellett, egyik kezében horgászbottal, amint morózusan pásztázza a vizet. Mintha arra várna, hogy egy hal kidugja a fejét. – A lány kész van – mondta Lavon. – A kérdés csak az, hogy te kész vagy-e? Gabriel lassan felcsévélte a horgászbot zsinórját, és követte Lavont a házba. Valamivel később ugyanezen az estén kialudtak a fények a búskomor kis utazási irodában a Mason's Yardban. Miss Archer, kezében egy halom régi aktával, megállt egy pillanatra a lépcsőpihenőn, és belesett az Isherwood Fine Arts csillogó üvegajtaján. A recepciós pult mögött Mr. Isherwood botrányosan csinos olasz titkárnője, Elena ült. Felpillantott a számítógép képernyőjéről, és hosszú búcsúcsókot küldött Miss Archer felé, aztán újra belemélyedt a munkájába. Miss Archer szomorúan elmosolyodott, és elindult lefelé a lépcsőn. Nem volt könnyes a szeme. A sírást már elintézte magában, ahogy a legtöbb dolgot szokta. Nem is tétovázott. Huszonhét éven át hetente ötször minden reggel bejött ebbe az irodába. Ha rendet kellett csinálni, akkor még szombaton is. Örömmel nézett a visszavonulás elébe, még ha kicsit előbb került is rá sor, mint várta. Talán elmegy egy hosszú nyaralásra. Vagy vesz egy házat vidéken. Már ki is nézett magának egy kellemes kis helyet a Chilternsben. Csak egyvalamit tudott biztosan: nem bánta, hogy elmegy. A Mason's Yard már soha nem lesz az, ami volt, nem, amíg ott a mutatós Miss Bancroft. Nem mintha Miss Archernek személy szerint bármi kifogása lett volna az amerikaiak ellen. Csak épp nem repesett érte, hogy egy amerikai szomszédja legyen. Ahogy közeledett a lépcső aljához, felberregett egy csengő, és kinyílt a külső kapu automata zárja. Köszönöm, Elena, gondolta Miss Archer, amint kilépett a hűvös esti levegőre. Nem vagy képes felemelkedni a formás kis hátsódról, hogy tisztességesen elköszönj, most meg gyakorlatilag kilöksz az ajtón. Kísértést érzett, hogy megszegje Isherwood régóta érvényben lévő szabályát, miszerint meg kell várni, amíg a kapu bezáródik, de mert mindig végtelenül precíz volt, várt tíz másodpercet, aztán a zár tompa döndülését hallva lassan elcsoszogott az átjáró felé. Nem tudta, hogy egy háromfős neviotcsapat figyeli a távozását, a Duke Street túlsó oldalán parkoló furgonban várakozva. A csapat még egy órát a furgonban maradt, arra az esetre, ha Miss Archer ottfelejtett volna valamit. Aztán nem sokkal nyolc előtt végigmentek az átjárón, és lassan keresztülhaladtak a régi udvar kövezetén a galéria felé. Julian Isherwood, aki irodája ablakából figyelte ráérős belépőjüket, sírásóknak látta őket, akik hosszú éjszaka elé néznek.