Könyv tíz

– Enned kéne valamit – mondta Uzi Navot. Gabriel megrázta a fejét. Már megebédelt a vonaton, útban London felől. – Egy kis borscsot – noszogatta Navot. – Nem jöhetsz el úgy Jo Goldenberghez, hogy nem eszel egy kis borscsot. – Dehogyisnem – mondta Gabriel. – A vörös ételektől mindig ideges leszek. Navot elkapta a pincér tekintetét, és extra adag borscsot rendelt, hozzá egy üveg kóser vörösbort. Gabriel összeráncolt szemöldökkel nézett ki az ablakon. Kitartó eső verte a rue des Rosiers kövezetét, és majdnem sötét volt már. Valahol másutt akart találkozni Navottal, nem Párizs legfeltűnőbb zsidó negyedének leghíresebb csemegeüzletében. Navot azonban arra a szilárd meggyőződésére alapozva, hogy egy fenyőfát az erdőben a legkönnyebb elrejteni, ragaszkodott Jo Goldenberghez. – Ideges leszek ettől a helytől – morogta Gabriel. – Sétáljunk egyet. – Ebben az időben? Felejtsd el. Különben is, ahogy most kinézel, senki sem fog felismerni. Még én is alig ismertelek meg, amikor beléptél az ajtón. Gabriel ránézett az üvegen tükröződő szellemszerű arcra. Sötét kordbársony svájcisapkát viselt, kontaktlencsét, amitől zöld szeme most barna volt, és hamis kecskeszakállt, ami csak még jobban hangsúlyozta amúgy is vékony vonásait. Egy Heinrich Kiever névre szóló német útlevéllel utazott Párizsba. Amikor megérkezett a Gare du Nord-ra, két órán keresztül sétált a Szajna-parton, hogy meggyőződjön róla, nem figyelik. Válltáskájában egy megviselt Voltaire-kötet pihent, amit egy utcai könyvárusnál vett a Quai Montebellón. Elfordította a fejét, és Navotra nézett. Navot széles vállú ember volt, Gabrielnél jó pár évvel fiatalabb, rövid, eperszőke hajjal és halványkék szemmel. A Cég nyilvántartásában dacaként, azaz fedett helyszíni ügynökként szerepelt. Széles körű nyelvtudással, huncut sármmal és fatalista arroganciával felszerelkezve, Navot beszivárgott a palesztin terroregységekbe, és ügynököket szervezett be az arab nagykövetségeken szerte NyugatEurópában. Szinte mindegyik európai biztonsági és hírszerző szolgálatnál voltak informátorai, és egy kiterjedt szajanhálózatot is irányított. Mindig biztos lehetett benne, hogy a legjobb asztalt kapja a párizsi Ritz vendéglőjében, mert a főpincér a fizetett informátora volt, ahogy a felszolgáló személyzet főnöke is. Most szürke tweedzakót és magas nyakú fekete pulóvert viselt, mert Párizsban ő volt Vincent Laffont, a bretoni származású szabadúszó útikönyvíró, aki ideje nagy részét utazással töltötte. Londonban Clyde Bridgesként, egy üzleti szoftverekkel foglalkozó ismeretlen kanadai cég európai marketingigazgatójaként ismerték. Madridban ő volt az anyagilag független német, aki kávézókban és bárokban lopta a napot, és sokat utazgatott, hogy megszabaduljon egy nyughatatlan, összetett lélekre nehezedő terhektől. Navot benyúlt az aktatáskájába, előhúzott egy dossziét, és odatette Gabriel elé az asztalra. – A Van Goghod tulajdonosa – mondta. – Nézz bele. Gabriel óvatosan kinyitotta a dossziét. A fényképen, ami a dossziéban volt, vonzó középkorú nőt lehetett látni sötét hullámos hajjal, olajbarna bőrrel és hosszú sasorral. Esernyőt tartott a feje fölé, s épp a Montmartre egyik kőlépcsőjén haladt lefelé. – Hannah Weinberg – mondta Navot. – Negyvennégy éves, hajadon, gyermektelen. Zsidó demográfia kicsiben. Egyetlen gyerek gyerek nélkül. Ilyen arányok mellett nem is lesz szükségünk államra. – Navot lepillantott, és morózusan piszkálta zöldséges csirkelevesét. Néha rátört a levertség, különösen ha a zsidó nép jövője került szóba. – Van egy kis butikja fent a Montmartre-on, a rue Lepicen. A neve Boutique Lepic. Ma délután csináltam róla a képet, amikor ebédelni ment. Az embernek az a benyomása, hogy a butik inkább hobbit jelent a számára, mint foglalkozást. Láttam a bankszámláit. Marc Weinberg egy vagyont hagyott a lányára. Megérkezett a pincér, és letett Gabriel elé egy tál vörös förmedvényt, amit ő azonnal ellökött magától az asztal közepére. Ki nem állhatta a borscs szagát. Navot egy darab kenyeret dobott a levesébe, és megtunkolta a kanalával. – Érdekes fickó volt ez a Weinberg. Prominens ügyvéd volt itt Párizsban. Emellett afféle emlékezetharcos. Komoly nyomást gyakorolt a kormányra, hogy tisztázzák a franciák szerepét a holokausztban. Következésképpen bizonyos körökben nem volt túl népszerű itt Párizsban. – És a lánya? Ő milyen nézeteket vall? – Mérsékelt euroszocialista, de Franciaországban ez nem számít bűnnek. Az apjától örökölt egy kis militáns szellemet is. Tagja egy csoportnak, amely a helyi antiszemitizmussal kívánja felvenni a harcot. Egyszer még a francia elnökkel is találkozott. Nézd meg, mi van a fénykép alatt. Gabriel egy francia magazinból kivágott újságcikket talált, amely a jelenlegi francia antiszemitizmussal foglalkozott. A cikkhez tartozó fényképen zsidó tüntetők masíroztak át a Szajna egyik hídján. A csoport élén VESSÜNK VÉGET A GYŰLÖLETNEK MOST feliratú táblával a kezében Hannah Weinberg haladt. – Járt valaha Izraelben? – Legalább négyszer. A Sábáknál épp azon dolgoznak, hogy tisztázzák, nem állt-e át Rámalláh-ban a terroristák oldalára. Biztos vagyok benne, hogy semmi ellene szólót nem fognak találni. Ő egy gyöngyszem, Gabriel. A hírszerző istenek ajándéka. – Szexuális beállítottság? – Amennyire tudjuk, hetero. Viszonya van egy köztisztviselővel. – Zsidó? – Hál' istennek. – Voltál a lakásában? – A neviotcsapattal. A neviotcsapatok a nehezebb célpontokra specializálódtak, lakásokból, irodákból, hotelszobákból szereztek információt. Egységeik a világ legjobb betörőművészeit és tolvajait alkalmazták. Gabrielnek más tervei voltak számukra az akció során – feltéve persze, hogy Hannah Weinberg hajlandó megválni a Van Goghjától. – Láttad a festményt? Navot bólintott. – A régi gyerekszobájában tartja. – Milyen? – Azt akarod, hogy felbecsüljek egy Van Goghot? – Navot megvonta széles vállát. – Nagyon szép festmény egy öltözőasztal előtt ülő lányról. Én nem értek a művészethez. Én a csirkeleveshez értek meg egy jó kis szerelmes filmhez a moziban. Hozzá se nyúltál a levesedhez. – Nem szeretem, Uzi. Mondtam, hogy nem szeretem. Navot elvette Gabriel kanalát, és elkeverte vele a tejfölt, amitől a vörös kotyvalék egy kicsit halványabb lett. – Belekukkantottunk a papírjaiba – mondta Navot. – Átkutattuk a szekrényeket és a fiókokat. Hagytunk egy kis apróságot a telefonján és a számítógépén is. Ilyen szituációban az ember soha nem lehet elég óvatos. – Figyelitek a szobát? Úgy tűnt, Navot sértve érzi magát a kérdéstől. – Hát persze – válaszolta. – Hol a lehallgatási bázis? – Egyelőre egy furgont használunk. Ha a nő hajlandó segíteni nekünk, szükségünk lesz valami állandóbbra. Az egyik neviotos srác már járja a környéket egy ideje, megfelelő lakás után nézve. Navot félretolta a zöldséges csirkeleves maradékát, és nekilátott Gabriel borscsának. Minden európai kifinomultsága ellenére Navot a szíve mélyén még mindig egy paraszt volt a stetlből. – Tudom, mire megy ki a játék – mondta két kanál között. – Te lenyomozod a rosszfiút, én meg egy éven keresztül figyelhetek valami lányt. De hát ez mindig is így volt, nem igaz? Minden dicsőség a tiéd, miközben a hozzám hasonló terepmunkások végzik el a kulimunkát. Uramisten, te még a pápát is megmentetted! Hogy versenyezhet ezzel egy olyan szimpla földi halandó, mint amilyen én vagyok? – Fogd be, Uzi, és edd a levesed. Megvolt az eredménye annak, hogy ő volt Samron kiválasztottja. Gabriel állandó céltáblájául szolgált kollégái szakmai irigységének. – Holnap el kell mennem Párizsból – mondta Navot. – De csak egy napig leszek el. – Hová mész? – Ámosz akar beszélni velem. – Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: – Azt hiszem, arról az állásról van szó, a Különleges Műveleteknél. Amit te visszautasítottál. Ebben van ráció, gondolta Gabriel. Navot hihetetlenül rátermett terepügynök volt, aki jó pár nagyszabású akcióban részt vett már, néhányszor Gabriel társaként. – Erre vágysz, Uzi? Egy állásra a Saul király úton? Navot megvonta a vállát. – Már régóta dolgozom terepen. Bella esküvőt akar. Nehéz stabil otthoni életet teremteni, ha az ember így él. Néha amikor reggel felébredek, még azt sem tudom, hol találom magam a nap végén. Lehet, hogy Berlinben reggelizem, Amszterdamban ebédelek, éjfélkor meg ott ülök a Saul király úton, és tájékoztatom a vezetőséget. – Navot összeesküvő mosolyt villantott Gabrielre. – Ez az, amit nem értenek bennünk az amerikaiak. Kis dobozokba zárják a helyszíni ügynökeiket és rácsapnak a kezükre, ha átlépik a vonalat. A Cég nem ilyen. Soha nem is volt ilyen. Ezért ez a legnagyszerűbb munka a világon – és ezért van az, hogy a mi hírszerzésünk annyival jobb, mint az övék. Ők nem tudnák, mit kezdjenek a hozzád hasonlókkal. Navot nem kért több borscsot. Eltolta maga elől a tálat, hogy úgy nézzen ki, mintha Gabriel ette volna meg az ételt. Gabriel a borosüveg felé nyúlt, de meggondolta magát. Fájt a feje a vonatozástól és az esős párizsi időjárástól, s a kóser vörösbornak nagyjából olyan csábító volt az illata, akár a hígítóé. – De leszedi a vámot a házasságokon és a kapcsolatokon, nem igaz, Gabriel? Hányan váltak el közülünk? Hányan szedtünk össze lányokat a terepen? Ha Tel-Avivban dolgozom, legalább többet leszek otthon. Így is sokat kell majd utazni, de kevesebbet, mint most. Bellának van egy lakása a cézáreai strand közelében. Jó kis életünk lesz. –Ismét vállat vont. – Figyelj ide. Én itt úgy viselkedem, mintha Ámosz már fel is ajánlotta volna az állást. De nem ajánlott nekem semmit. Amennyire én tudom, azért hívat a Saul király útra, hogy kirúgjon. – Ne légy nevetséges. Te vagy a legalkalmasabb ember a posztra. Te leszel a főnököm, Uzi. – A főnököd? Ugyan, Gabriel. Neked nincs főnököd. Csak az öreg. – Navot arckifejezése hirtelen komolyra váltott. – Mi van vele? Úgy hallom, nincs túl jól. – Rendbe jön – mondta Gabriel meggyőződéssel. Elhallgattak, amikor a pincér odajött, hogy leszedje az asztalt. Miután elment, Gabriel odaadta a dossziét Navotnak, aki visszacsúsztatta az aktatáskájába. – Szóval hogy tervezed Hannah Weinberggel? – Megkérem, hogy adjon oda nekem egy legalább nyolcvanmillió dollárt érő festményt. Az igazat kell mondanom neki – legalábbis annak egy verzióját. Aztán számolnunk kell a biztonsági következményekkel. – Na és hogy közelíted meg a dolgot? Előbb táncolsz egy kicsit, vagy rögtön belevágsz a közepébe? – Én nem táncolok, Uzi. Sose volt időm táncolni. – Legalább azzal nem lesz problémád, hogy meggyőzd a személyazonosságodról. Hála a francia biztonsági szolgálatnak, minden ember ismeri a neved és az arcod Franciaországban. Mikor akarsz hozzáfogni? – Ma este. – Akkor szerencséd van. Navot az ablak felé nézett. Gabriel követte a tekintetét, és a rue des Rosiers-en meglátott egy sötét hajú nőt esernyővel a kezében. Gabriel szó nélkül felállt, és az ajtó felé indult. – Hagyd csak, Gabriel – motyogta maga elé Navot. – Majd én kifizetem a számlát. Az utca végén a nő befordult balra, és eltűnt. Gabriel megállt a saroknál, és figyelte a fekete köpenyes ortodox férfiakat, ahogy mennek befelé egy hatalmas zsinagógába az esti imára. Aztán végignézett a rue Pavée-n, és meglátta Hannah Weinberg elmosódó sziluettjét. Egy bérház bejáratánál a nő megállt, és benyúlt a táskájába a kulcsért. Gabriel elindult a járdán, és néhány méterrel odébb megállt, amikor a nő keze a kulcslyuk felé nyúlt. – Mademoiselle Weinberg? A nő megfordult, és nyugodtan megszemlélte Gabrielt a sötétben. Szeméből higgadt, kifinomult intelligencia sugárzott. Ha meg is ijesztette Gabriel hirtelen megjelenése, nem adta jelét. – Ön Hannah Weinberg, ugye? – Mit tehetek önért, monsieur? – A segítségére van szükségem – mondta Gabriel. – Beszélhetnénk esetleg négyszemközt? – Ismerjük egymást, monsieur? – Nem – mondta Gabriel. – Akkor hogy segíthetnék magának? – Jobb lenne, mademoiselle, ha ezt négyszemközt vitatnánk meg. – Nem szokásom négyszemközt beszélgetni furcsa férfiakkal, monsieur. Ha megbocsát. Elfordult, és ismét a zár felé emelte a kulcsát. – A festményéről van szó, Mademoiselle Weinberg. Beszélnem kell önnel a Van Gogh-képéről. A nő megdermedt, és ismét Gabrielre nézett. Még mindig nyugodt volt a tekintete. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam, monsieur, de nekem nincs Van Gogh-képem. Ha szeretné látni Vincent néhány képét, javaslom, látogasson el a Musée d'Orsaybe. Újból elfordult. – Marguerite Gachet az öltözőasztalánál – mondta Gabriel nyugodtan. – A nagyapja vásárolta Theo van Gogh özvegyétől, Johannától, és a nagyanyjának ajándékozta a születésnapjára. A nagymamája hasonlított egy kicsit Mademoiselle Gachet-re. Gyerekkorában a kép a szobájában lógott. Folytassam? A nő higgadtsága szertefoszlott. Amikor pillanatnyi döbbent hallgatást követően ismét megszólalt, a hangja meglepően vehemens volt. –Honnan tud maga a képről? – Erről sajnos nem beszélhetek. – Na persze – mondta támadólag. – Apám figyelmeztetett, hogy egy nap egy mohó francia műkereskedő el akarja majd venni tőlem a festményt. Nem eladó, és ha esetleg el találna tűnni, biztos lehet benne, hogy a maga személyleírását fogom megadni a rendőrségnek. – Nem vagyok műkereskedő – és nem vagyok francia. – Akkor ki maga? – kérdezte a nő. – És mit akar a festményemmel?