Könyv öt

Kis terrakottatemplom volt, amit egy szegény egyházközség számára építettek Cannaregio kerületében. Rendes templomtérhez túl szűkös volt a hely, így a főbejárat egyenesen a nyüzsgő Salizzada San Giovanni Crisostomóra nyílt. Gabrielnek valaha kulcsa volt a templomhoz. Most úgy lépett be, mint egy hétköznapi turista, s egy pillanatra megállt az előtérben, hogy a szeme hozzászokjon a gyenge fényhez, miközben hűvös szellő érintette az arcát: gyertyaviasz és füstölő illatát hozta. Eszébe jutott a nap, amikor utoljára tette be a lábát a templomba. Aznap éjszaka történt, amikor Samron Velencébe jött, hogy elmondja Gabrielnek, ellenségei a nyomára bukkantak, s ideje hazatérnie. Semmilyen nyom nem marad itt utánad, mondta Samron. Mintha sosem léteztél volna. Áthaladt a belső hajón, a templom jobb oldalán lévő Szent Jeromos-kápolna felé. Az oltárképre súlyos árnyék vetült. Gabriel bedobott egy érmét, a lámpák életre lobbantak, és megvilágították Giovanni Bellini utolsó remekművét. Egy pillanatig csak állt ott, az állát jobb kezére támasztva, fejét kissé oldalra hajtva, és vizsgálgatta a festményt a ferde fényben. Francesco Tiepolo, aki a képet befejezte helyette, jó munkát végzett. Szinte lehetetlen volt megmondani, hol fejezte be ő a restaurálást, s hol nyúlt bele Tiepolo. De hát ez nem meglepő, gondolta. Mindketten a velencei restaurátormester, Umberto Conti mellett tanonckodtak. A lámpák automatikusan kialudtak, ismét sötétségbe taszítva a festményt. Gabriel visszament az utcára, és nyugat felé haladt végig Cannaregión egészen egy vashídig, amely az egyetlen volt egész Velencében. A középkorban kapu állt a híd közepén, amit éjszakánként egy keresztény őrszem vigyázott, nehogy a túloldalon bebörtönzött emberek át tudjanak szökni. Átkelt a hídon, és egy sötét, boltíves átjárón haladt tovább. Az átjáró végén széles tér, a Campo del Ghetto Nuovo tárult elé, ami a régi velencei gettó központja volt. Ötezernél is több zsidó élt egykor a gettóban. Most csak húsz lakott itt a város négyszáz zsidója közül, a legtöbbjük idős volt már, és a Casa di Riposo Israeliticában élt. Átkelt a c a m p ó n , és a kétezernyolcszázkilencvenkilences szám előtt megállt. Apró sárgaréz plakett hirdette: COMUNITÁ EBRAICA Dl VENEZIA – Velencei Zsidó Közösség. Megnyomta a csengőt, és gyorsan hátat fordított a kapubejárat felett elhelyezett biztonsági kamerának. Rövid szünetet követően ismerős női hang recsegett fel a kaputelefonból. – Fordulj meg – mondta. –Hadd lássam az arcod. Ott várt rá, ahol a lány mondta, egy fapadon a campo napsütötte sarkában, nem messze a velencei zsidók emlékművétől, akiket 1943 decemberében begyűjtöttek, és Auschwitzba küldtek meghalni. Eltelt tíz perc, azután még tíz. A lány végre előkerült az irodából, ráérősen keresztülsétált a téren, aztán jó néhány méterrel odébb megállt, mintha félne közelebb jönni. Gabriel ülve maradt. Feltolta napszemüvegét a homlokára, és elnézte a lányt a vakító őszi fényben. Koptatott, trapéz szabású farmert viselt, ami ráfeszült hosszú combjára, s hozzá magas sarkú antilopbőr csizmát. Fehér blúzának olyan volt a szabása, ami nem hagyott kétséget az alatta rejlő dús idomok felől. Rakoncátlan gesztenyebarna fürtjeit csokoládészínű selyemszalaggal fogta hátra, a nyakába pedig selyemkendőt kötött. Olajbarna bőre egészen sötét volt. Gabriel arra gondolt, hogy nem oly rég napozni volt valahol. Hatalmas, keleti vágású, karamellszín szemét arany foltok pettyezték. Szemének színe általában követte hangulatának változásait. Amikor Gabriel utoljára látta Chiara szemét, az majdnem fekete volt a haragtól, és megfolyt rajta a festék. A lány most védekezőn összefonta kezét a melle alatt, és megkérdezte tőle, mit keres Velencében. – Hello, Chiara. Csodásan nézel ki. A szellő belekapott a lány hajába, és néhány szálat az arcába fújt. Bal kézzel félresöpörte a haját. Nem volt rajta a gyémánt eljegyzési gyűrű, amit Gabrieltől kapott. Most más gyűrűket hordott, és egy új arany karóra is volt rajta. Gabriel azon töprengett, vajon ajándékba kapta-e őket valakitől. – Azóta nem hallottam felőled, hogy elmentem Jeruzsálemből – mondta Chiara azon a szándékosan sima hangján, amit mindig akkor vett elő, ha nem akarta kimutatni az érzéseit. – Hónapok teltek el azóta. Most meg minden figyelmeztetés nélkül felbukkansz, és azt várod, hogy tárt karokkal, mosolyogva fogadjalak? – Figyelmeztetés nélkül? Azért jöttem, mert hívtál. – Hogy én? Mi a fenéről beszélsz? Gabriel kutatóan nézett a szemébe. Világosan látszott, hogy a lány nem alakoskodik. – Bocsáss meg – mondta Gabriel. – Azt hiszem, engem alaposan behúztak a csőbe. A lány a kendője csücskével játszott, és láthatóan élvezte, hogy Gabriel kellemetlen helyzetbe került. – Kicsoda? Donáti és Tiepolo, feltételezte Gabriel. Talán még maga őszentsége is. Hirtelen felállt. – Nem érdekes – mondta. – Ne haragudj, Chiara. Jó volt újra látni. Megfordult, és már indult volna, de a lány megfogta a karját. – Várj – mondta. – Maradj egy kicsit. – Civilizáltan fogsz viselkedni? – Viselkedjenek civilizáltan az elvált párok, akiknek gyerekük van. Gabriel visszaült a padra, de Chiara állva maradt. Az átjáró felől sötét szemüveget és sárgásbarna blézert viselő férfi jött feléjük. Elismerő pillantást vetett Chiarára, aztán átkelt a campón, és eltűnt a hídnál, amely a két régi szefárd zsinagógához vezetett, a gettó déli csücskénél. Chiara nézte, ahogy a férfi elmegy, aztán félrehajtott fejjel Gabrielt kezdte tanulmányozni. – Mondták már, hogy kísértetiesen hasonlítasz arra az emberre, aki megmentette a pápát? – Az egy olasz volt – mondta Gabriel. – Hát te nem olvasol újságot? A lány elengedte a megjegyzést a füle mellett. –Mikor láttam a felvételt a tévében, azt hittem, hallucinálok. Tudtam, hogy te vagy az. Aznap este, miután lecsillapodtak a kedélyek, kapcsolatba léptem Rómával. Simon mondta, hogy a Vatikánban vagy. Valami hirtelen mozgás magára vonta Chiara figyelmét. Őszes szakállú, puhakalapos férfi igyekezett a közösségi ház bejárata felé. Chiara apja volt az, Velence főrabbija. A lány felemelte jobb csizmájának orrát, és a sarkán egyensúlyozott. Gabriel nagyon jól ismerte a mozdulatot. Azt jelentette, hogy valami provokatív van készülőben. – Mit keresel itt, Gabriel Allon? – Azt mondták, látni akarsz. – Így hát eljöttél? Ennyi? – Ennyi. Szája sarkában mosoly játszadozott. – Mi olyan vicces? – kérdezte a férfi. – Szegény Gabriel. Még mindig szerelmes vagy belém, igaz? – Mindig is az voltam. – Csak nem annyira, hogy elvegyél? – Nem beszélhetnénk meg ezt négyszemközt? – Most nem lehet. Rajta kell tartsam a szemem az irodán. A másik munkámon – mondta a lány gúnyos, összeesküvő hangon. – Kérlek, add át üdvözletem Zolli rabbinak. – Nem biztos, hogy ez jó ötlet. Zolli rabbi még mindig dühös rád. Előbányászott a zsebéből egy kulcsot, és odadobta Gabrielnek. Gabriel egy hosszú pillanatig csak bámult a kulcsra. Hónapokkal azután, hogy szétmentek, még mindig nehezen tudta elképzelni, hogy Chiara a maga életét éli. – Ha arra gondolnál, egyedül élek. Semmi közöd ugyan hozzá, de ez az igazság. Helyezd magad kényelembe. Pihenj egy kicsit. Pocsékul nézel ki. – Kösz a bókot. – Becsúsztatta a kulcsot a zsebébe. – Mi a cím? – Tudod, ahhoz képest, hogy kém vagy, nagyon rosszul hazudsz. – Miről beszélsz? – Tudod a címem, Gabriel. A Különleges Műveleteknél szerezted, ahonnan a telefonszámomat is. Lehajolt, és megpuszilta Gabriel arcát. Amikor a haja a férfi arcába hullott, ő lehunyta a szemét, és beszívta a vanília illatát. Az épület, ahol a lány lakott, a Canal Grande túloldalán volt, Santa Crocéban, egy zárt kis udvarban, amelyet egyetlen úton keresztül lehetett megközelíteni. Ahogy belépett a lakásba, Gabriel úgy érezte, egyenesen a múltba jutott vissza. A nappali magazinba illő volt. És mintha még a régi magazinokat és újságokat is egy maximális tökéletességre törekvő fanatikus rendezte volna el. Gabriel odalépett az egyik komódhoz, és megnézegette a bekeretezett fotókat: Chiara a szüleivel; Chiara az egyik bátyjával, aki Padovában élt; Chiara és egy barátja a Galileai-tengernél. Ezen az utazáson történt, amikor Chiara még csak huszonöt éves volt, hogy a Cég egyik toborzója felfigyelt a lányra. Hat hónappal később, miután alaposan leellenőrizték és kiképezték, női kísérőtisztként, bat levejhaként visszaküldték Európába. A lakásban egyetlen fotó sem volt, amelyen Chiara Gabriel társaságában lett volna látható, ilyen fotó ugyanis nem létezett. Odament az ablakhoz, és kinézett. Úgy tíz méterrel lejjebb a Rio del Megio olajzöld vize folydogált tova lomhán. A túlsó épülethez szárítókötél volt kifeszítve. Ingek és nadrágok lógtak részeg összevisszaságban a napfényben, a kötél másik végénél pedig egy öregasszony ült a nyitott ablakban, húsos karját az ablakpárkányon nyugtatva. Úgy tűnt, meglepi, hogy ott látja Gabrielt. Gabriel felmutatta a kulcsot, és Chiara milánói barátjának mondta magát. Leeresztette a redőnyt, és kiment a konyhába. A mosogatóban félig teli csésze tejeskávé volt és egy vajas pirítós héja. Bármilyen finnyás volt is Chiara egyébként, a reggeli edényeket a nap végéig mindig a mosogatóban hagyta. Gabriel az otthonos nemtörődömség megnyilvánulásaként hagyta őket, ahogy vannak, és bement a lány hálószobájába. Táskáját a bevetetlen ágyra dobta, s ellenállva a kísértésnek, hogy átkutassa a szekrényt és a fiókokat, bement a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt. Benézett a gyógyszeres szekrénybe, nem talál-e borotvát, kölnit vagy bármi mást, ami egy férfi jelenlétére utalna. Két dolgot talált, ami új volt a számára: egy doboz altatót és egy doboz antidepresszánst. Pontosan úgy tette vissza őket, ahogy voltak. Gabrielhez hasonlóan Chiarát is jól kiképezték, hogy a legapróbb változást is azonnal észrevegye. Levetkőzött, és kihajította a ruháit az előtérbe, aztán hosszan elidőzött a zuhany alatt. Mikor végzett, törülközőt tekert a dereka köré, és mezítláb bement a hálószobába. A paplanon érződött Chiara testének illata. Amikor lehajtotta fejét a lány párnájára, a Santa Croce harangja épp delet ütött. Gabriel becsukta a szemét, és álomtalan alvásba merült. Késő délután ébredt fel arra, hogy kulcs csörren a zárban, s ezt Chiara csizmájának kopogása követte az előszobában. Eszébe sem jutott bekiáltani, hogy itthon van. Tudta jól, hogy Gabriel a legkisebb zajra vagy mozgásra azonnal felébred. Amikor bejött a hálószobába, halkan dúdolt egy ostoba olasz popdalt, amelyről tudta, hogy Gabriel ki nem állhatja. Letelepedett az ágy szélére, elég közel ahhoz, hogy a csípője hozzáérjen Gabriel combjához. A férfi kinyitotta a szemét, és nézte, ahogy Chiara lehúzza a csizmáját, és kibújik a farmerjéből. Tenyerével a férfi mellkasára támaszkodott. Gabriel kihúzta a szalagot a hajából, gesztenyebarna hajfürtök hullottak a lány arcába és vállára. Megismételte a kérdést, amit a gettóban tett fel neki. Mit keresel itt, Gabriel Allon? – Arra gondoltam, esetleg megpróbálhatnánk újra – mondta Gabriel. – Nem kell megpróbálni. Én már próbáltam, és tetszett. Gabriel levette a selyemkendőt a lány nyakából, és szép lassan kigombolta a blúzát. Chiara föléhajolt, és szájon csókolta. Olyan érzés volt, mintha Raffaello Madonnája csókolta volna. – Ha megint fájdalmat okozol nekem, egy életre meggyűlöllek. – Nem fogok fájdalmat okozni. – Folyton rólad álmodtam. – Szép álmokat? – Nem – felelte a lány. – Álmomban mindig meghaltál. Egy régi vázlatfüzet volt az egyetlen nyom a lakásban, amely Gabrielre utalt. A férfi fellapozott egy üres oldalt, és szakmai tárgyilagossággal vizsgálgatta Chiarát. A lány a kanapé végében ült, hosszú lábát maga alá húzva. Testét selyemlepedő takarta, arcát, amivel az ablak felé fordult, megvilágította a lemenő nap. Gabriel megnyugodva vette észre az első apró ráncokat Chiara szeme körül. Mindig attól félt, hogy a lány túl fiatal hozzá, s egy nap, amikor ő már öregember lesz, elhagyja majd egy másik férfiért. Lehúzta a lányról a lepedőt, feltárta keblét. Chiara egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán lehunyta a szemét. – Szerencséd, hogy itt találtál – mondta. – Lehettem volna megbízatáson is. Chiara imádott beszélni. Gabriel már rég megtanulta, hogy teljesen értelmetlen lenne megkérni, maradjon csendben, amikor modellt áll neki. – Nem dolgoztál a svájci megbízatásod óta. – Arról meg honnan tudsz? Gabriel kifürkészhetetlen pillantást vetett rá a vázlatfüzet fölött, és rászólt, hogy ne mozogjon. – Ennyit a szigorúan bizalmas ügyekről. Úgy látszik, te bármikor besétálhatsz a Műveletekhez, és lenyomozhatod, hogy mit csinálok. – Már épp elfordította volna a fejét, de Gabriel hangos cöcögéssel megállította. – Bár nem kéne meglepődnöm. Megkaptad már a vezetői posztot? – Miféle vezetői posztot? – kérdezte Gabriel az értetlent játszva. – A Különleges Műveleteknél. Gabriel beismerte, hogy felajánlották neki a posztot, és ő elfogadta. – Akkor most te vagy a főnököm – jegyezte meg a lány. – Azt hiszem, épp az imént szegtünk meg a Cég fél tucat különböző szabályát, amely a rangidős tisztek és alárendeltjeik közti bratyizásra vonatkozik. – Minimum – mondta Gabriel. – De az előléptetésem még nem hivatalos. – Hál' istennek. Igazán nem szeretném, ha a nagy Gabriel bajba keveredne a szexuális élete miatt. Meddig használhatjuk még egymás testét, mielőtt gondunk akadna a személyzetisekkel? – Ameddig kedvünk tartja. Csak be kell jelentenünk valamikor a kapcsolatunkat. – És mi lesz Istennel, Gabriel? Ezúttal neki is megteszed majd a bejelentést? – Néma csönd volt, csak a szén sercegett a rajzpapíron. A lány témát váltott. – Mennyit tudsz arról, hogy mit csináltam Svájcban? – Tudom, hogy Zermattba mentél, hogy elcsábíts egy svájci fegyverkereskedőt, aki üzletet készült kötni valakivel, az meg nem épp a legjobb szándékkal viseltetett irányunkban. A Saul király úton tudni akarták, mikor indul a hajószállítmány és mi az úti célja. Hosszú hallgatást követően megkérdezte a lányt, lefeküdt-e a svájcival. – Ez nem olyan hadművelet volt. Egy másik ügynökkel dolgoztam együtt. Én csak lefoglaltam a fegyverkereskedőt a bárban, amíg a társam betört a fickó lakásába, és leszedte az adatokat a számítógépéről. Amúgy is nagyon jól tudod, hogy egy bat levejhát. nem szokás szexre használni. Arra hivatásosokat alkalmazunk. – Nem mindig. – Én sosem lennék képes rá. Vallásos lány vagyok. – Huncutul rámosolygott a férfira. – Egyébként sikeres volt az akció. A hajó Kréta partjainál rejtélyes balesetet szenvedett. A fegyverek a tenger fenekén vannak. – Tudom – mondta Gabriel. – Becsuknád a szemed? – Kényszeríts rá – mondta a lány, aztán elmosolyodott, és engedelmeskedett. – Nem akarod megkérdezni, hogy voltam-e valakivel, amíg külön voltunk? – Nem tartozik rám. – Azért biztos kíváncsi vagy. El tudom képzelni, mit műveltél itt, amikor átlépted a küszöböt. – Ha arra céloz, hogy átkutattam a dolgaid, nem tettem. – Na ne már. – Miért nem tudsz aludni? – Tényleg hallani akarod a választ? Gabriel nem felelt. – Nem volt senki, Gabriel, de ezt neked is tudnod kellett. Hogy is lehetett volna? – Keserédes mosolyt küldött felé. – Erről nem beszélnek, amikor felkérnek, hogy csatlakozz az ő kis exkluzív klubjukhoz. Nem beszélnek róla, hogy gyűlik fel a sok hazugság, és nem említik meg, hogy soha nem fogod igazán jól érezni magad a kívülállók között. Csak emiatt szerettél belém, Gabriel? Mert én is a Cég embere voltam? – Ízlett a gombás fettuccinid. Egész Velencében te készíted a legcsodásabb gombás fettuccinit. – Na és te? Voltál más nővel, amíg én nem voltam veled? – Minden időmet egy hatalmas vászon társaságában töltöttem. – Igaz is, megfeledkeztem a gyengédről. Nem tudsz szeretkezni egy nővel, ha az nem tudja, hogy öltél a hazádért. Pedig biztos vagyok benne, hogy találtál volna valakit a Saul király úton, ha nagyon akarod. Az összes nő utánad epekedik a Cégnél. – Túl sokat jár a szád. Sose fejezem be ezt, ha folyton beszélsz. – Éhes vagyok. Nem kellett volna kaját emlegetned. Egyébként hogy van Lea? Gabriel abbahagyta a skiccelést, és a vázlatfüzet fölött Chiarára meredt, mintegy figyelmeztetésképp, hogy nem tetszik neki, ahogy a lány fölényesen közvetlenül az étel után hozza szóba a feleségét. – Ne haragudj – mondta Chiara. – De tényleg, hogy van? Gabriel hallotta magát, amint azt mondja, hogy Lea jól van, és ő kétszer-háromszor egy héten felmegy kocsival a pszichiátriai intézetbe, a Herzl-hegy tetejére, hogy eltöltsön vele néhány percet. De közben egészen másutt jártak a gondolatai; egy bécsi utcácskában, nem messze a Judenplatz-tól; az autóba rejtett bombán, ami megölte a fiát, és a poklon, ami megnyomorította Lea testét, és elrabolta az emlékezetét. Lea tizenhárom éven keresztül egy szót sem szólt hozzá. Mostanában rövid időszakokra megszólalt. Nem olyan régen, a kórház kertjében az ő szájából is elhangzott a kérdés, amit Chiara tett fel neki az imént: voltak más nők, amíg én nem voltam veled? Gabriel őszintén válaszolt. – Szeretted azt a lányt, Gabriel? – Szerettem, de otthagytam miattad. – De hát miért, szerelmem? Nézz rám. Semmi sem maradt belőlem. Csupán egy emlék. Chiara hallgatásba mélyedt. Az arcára eső fény korallvörösről lassan szürkére váltott. A kövér nő megjelent a túlsó ablakban, és kezdte beszedni a mosott ruhákat. Chiara felhúzta a lepedőt a nyakáig. – Mit csinálsz? – Nem akarom, hogy Signora Lorenzetto meztelenül lásson. Gabriel ismét lehúzta a takarót, egy kis szénfoltot hagyva a lány mellén. – Gondolom, jobb, ha visszamegyek Jeruzsálembe – mondta Chiara. – Hacsak nem akarod megmondani Samronnak, hogy nem veheted át a Különleges Műveleteket, mert visszaköltözöl Velencébe. – Csábító gondolat – mondta Gabriel. – Csábító, de lehetetlen. Te egy hűséges katona vagy, Gabriel. Azt teszed, amit mondanak. Mindig is így volt ez. – Letörölte melléről a szénfoltot. – Legalább nem kell kicsinosítanom a lakást. Gabriel nem emelte fel a tekintetét a vázlatfüzetről. Chiara tanulmányozta az arckifejezését, aztán megkérdezte: – Gabriel, mit csináltál a lakással? – Kellett egy hely, ahol dolgozhatok. – Tehát átrendezted egy kicsit? – Kicsit én is kezdek éhes lenni. – Gabriel Allon, maradt egyáltalán valami a lakásból? – Meleg van ma este – mondta Gabriel.