Könyv harminc

Arab szokás szerint kis üvegben hozták a teát. A bilincs Sarah kezén maradt. Le kellett hajtania a fejét az asztalra, hogy igyon. Muhammad undorodva figyelte, ahogy hangosan szürcsöl. Ő hozzá sem ért a teájához, ami ott volt nyitott jegyzetfüzete és egy töltött pisztoly között. – Nem gondolhatják, hogy senki sem fog keresni, ha eltűnök – mondta a lány. A férfi felnézett, és gyorsan pislogott néhányat. Az abajától szabadulva Sarah alaposan megnézte magának a vallatószoba éles fényében. Szögletes feje búbja kopasz volt, maradék haja és szakálla pedig pontosan ugyanolyan hosszúra volt vágva. Sötét szemét részben eltakarta egy professzoros szemüveg, amelyen minden alkalommal megcsillant a fény, amikor a férfi felnézett a jegyzeteiből. Az arckifejezése nyílt volt és túlságosan is komoly egy vallatóhoz, s amikor nem üvöltött vagy fenyegette, hogy megüti, akkor szinte kellemes volt az arca. Sarah időnként olyannak látta, mint egy ügybuzgó fiatal újságírót, aki egy pódiumon álló politikushoz intéz kérdéseket. – Mindenki tudja Londonban, hogy a Karib-tengerre utaztam Zizivel – mondta a lány. – Majdnem két hetet töltöttem az Alexandrán. Együtt láttak Zizivel Saint-Bart's nem egy éttermében. Elmentem a strandra Nadiával. Fel van jegyezve az indulásom Saint-Martinról, és fel van jegyezve az érkezésem Zürichbe. Nem tüntethetnek csak úgy el Svájcban. Azt sosem ússzák meg. – Csakhogy nem ez történt – felelte Muhammad. – Tudja, nem sokkal azután, hogy az este megérkezett, bejelentkezett a szobájába a Dolder Grand Hotelben. A recepciós ellenőrizte az útlevelét, amint az szokás itt Svájcban, és továbbította az információt a svájci rendőrséghez, ami szintén bevett dolognak számít. Néhány órán belül felébred, s miután megitta a kávéját a szobájában, lemegy a szálloda edzőtermébe, hogy elvégezze a reggeli tréningjét. Aztán lezuhanyozik, és felöltözik a megbeszéléshez. Kilenc negyvenötkor felveszi egy autó, és elviszi Herr Klarsfeld zürichbergi rezidenciájára. Ott Herr Klarsfeld személyzetének jó néhány tagja fogja látni magát. Miután megvizsgálta a Manetfestményt, felhívja Mr. al-Bakarit a Karib-tengeren, és informálja, hogy nem tudnak megegyezni az árban. Aztán visszatér a Dolder Grand Hotelbe, kijelentkezik a szobájából, majd kimegy a kloteni reptérre, ahol felszáll egy Londonba tartó kereskedelmi járatra. Két napot pihen a lakásán, Chelsea-ben, mialatt jó pár hívást intéz a telefonjáról, és többször is használja a hitelkártyáját. És aztán sajnos megmagyarázhatatlan módon eltűnik. – Ki a lány? – Elég, ha annyit tud, hogy hasonlít magára egy kicsit, ami elég ahhoz, hogy a maga útlevelével utazzon, és ki-be járkáljon a lakásába anélkül, hogy felkeltené a szomszédok gyanúját. Vannak segítőink itt Európában, Sarah. Fehér bőrű segítők. – A rendőrség akkor is Zizi nyomában lesz. – Nem szokás Zizi al-Bakari nyomában lenni. A rendőrség természetesen fel fog tenni néhány kérdést, amelyekre a kellő időben Mr. al-Bakari ügyvédei fognak válaszolni. Csendesen és hihetetlen diszkrécióval fogják kezelni az ügyet. Ez az egyik nagy előnye annak, ha az ember szaúdi. Mi valóban a törvényen felül állunk. De térjünk vissza a kettőnk dolgához. Lenézett, és tollának hegyével türelmetlenül kopogott jegyzetfüzetének üres lapján. – Hajlandó tehát válaszolni a kérdéseimre, Sarah? A lány bólintott. – Mondja, hogy igen, Sarah. Szeretném, ha belejönne a beszédbe. – Igen – mondta. – Igen, mi? – Igen, felelek a kérdéseire. – Sarah Bancroftnak hívják? – Igen. – Nagyon jó. Megfelel a valóságnak az útlevelében szereplő születési hely és idő? – Igen. – Az apja valóban a Citibank egyik vezetője volt? – Igen. – A szülei tényleg elváltak? – Igen. – Igaz, hogy a Darmouth Egyetemre járt, aztán később a londoni Courtauld Intézetben folytatott tanulmányokat? – Igen. – Maga az a Sarah Bancroft, aki jól sikerült disszertációt írt a német expresszionizmusról, miközben doktori címet szerzett a Harvardon? – Igen. – Ezen idő alatt a Központi Hírszerző Ügynökségnek is dolgozott? – Nem. – Mikor csatlakozott a CIA-hoz? – Sosem csatlakoztam a CIA-hoz. – Most hazudik, Sarah. – Nem hazudok. – Mikor csatlakozott a CIA-hoz? – Nem vagyok CIA-s. – Akkor kinek dolgozik? Nem felelt. – Válaszoljon a kérdésre, Sarah. Kinek dolgozik? – Tudja, kiknek dolgozom. – A maga szájából akarom hallani. – Izrael Állam hírszerző szolgálatának dolgozom. A férfi levette a szemüvegét, és egy pillanatig csak bámult a lányra. – Az igazat mondja, Sarah? – Igen. – Rá fogok jönni, ha megint hazudik. – Tudom. – Kér még egy kis teát? Bólintott. – Feleljen, Sarah. Kér még egy kis teát? – Igen, kérek még egy kis teát. Muhammad hátradőlt a székében, és tenyérrel rávágott a kamra ajtajára. Az azonnal kinyílt, és Sarah meglátott két őrt odakint állni. – Teát – mondta nekik Muhammad angolul, aztán üres oldalra lapozott a jegyzetfüzetében, és ügybuzgó, nyílt arcával a lány felé fordult. Sarah odanyúlt a képzeletbeli órához, és hozzáadott még tíz percet. Bár Sarah nem tudott róla, a vallatás helyszíne Uri nagyobbrészt római katolikus tartománya volt, az országnak azon a részén, amelyre a svájciak előszeretettel utalnak Belső-Svájcként. A faház egy keskeny szurdokban helyezkedett el, amit a Reuss folyó egyik mellékfolyója vájt ki magának. Csak egy út vezetett a szurdokba, és egyetlen szendergő falu állt a csúcson. Uzi Navot gyorsan átvizsgálta a helyet, aztán visszafordult a szurdok felé. Tapasztalatból tudta, hogy a svájciak a bolygó legéberebb lakói közé tartoznak. A szaúdiak megpróbáltak kitérni előle Zürichben, de Navot számított erre. Mindig is úgy gondolta, hogy ha egy profit követ az ember, aki számít rá, hogy figyelik, a legjobb elhitetni vele, tényleg követi valaki – és ami még fontosabb, elhitetni vele, hogy működnek az ellenlépései. Navot három megfigyelőjét áldozta fel erre a célra Zürich északi részén. Ő maga volt, aki figyelte a diplomatarendszámmal ellátott Mercedest, ahogy befordul a raktárépületbe az iparnegyedben, s ő volt az is, aki követte a kocsit húsz perccel később Zürichből kifelé. A csapata a Zürichsee partján újra összeállt, hogy aztán csatlakozzon Navothoz a hajszában Uri felé. A cudar idő csak újabb védelmi réteggel ajándékozta meg őket, ahogy most Navotot is, aki kiszállt a kocsijából, és a fák sűrűjében lassan a faház felé lopózott fegyverével a kezében. Harminc perccel később, miután felületesen átvizsgálta a helyszínt, a kocsijában ült, és lefelé hajtott a szurdokban a Reuss folyó völgyébe. Ott aztán leparkolt egy útelágazásnál a folyó mentén, és várta, hogy Gabriel megérkezzen Zürichből. – Ki az összekötője? – Nem tudom a nevét. – Még egyszer megkérdezem. Hogy hívják az összekötőjét? – Mondom, hogy nem tudom a nevét. Legalábbis a valódi nevét. – Milyen néven ismeri? Ne add ki nekik Gabrielt, gondolta a lány. És kimondta az első nevet, ami a szájára jött. – Bennek nevezte magát. – Bennek? – Igen, Bennek. – Biztos ez? – Nem ez az igazi neve. Ez csak egy felvett név. – Honnan tudja, hogy nem ez az igazi neve? A lány örömmel vette a kérdések precizitását, mert így még néhány perccel megtoldhatta a képzeletbeli órát. – Mert mondta, hogy nem ez az igazi neve. – És maga hitt neki? – Miért ne hittem volna? – Mikor találkozott vele? – Decemberben. – Hol? – Washingtonban. – Milyen napszakban? – Éjszaka. – Otthon kereste fel magát? A munkahelyén? – Épp mentem haza a munkából. – Mondja el, hogyan történt, Sarah. Mondjon el mindent. És a lány így is tett, morzsánként, cseppenként adagolva az információt. – Hol van az a ház, ahová elvitték magát? – Georgetownban. – Melyik utcában Georgetownban? – Sötét volt. Nem emlékszem. – Melyik utcában Georgetownban, Sarah? – Azt hiszem, az N Streeten. – Hiszi vagy tudja? – Az N Street volt az. – A cím? – Nem volt házszám. – Melyik blokkban? – Nem emlékszem. – Keletre vagy nyugatra a Wisconsin Avenue-tól, Sarah? – Ismeri Georgetownt? – Keletre vagy nyugatra? – Nyugatra. Ez biztos. – Melyik blokkban, Sarah? – Azt hiszem, a Harmincharmadik és a Harmincnegyedik között. – Azt hiszi? – A Harmincharmadik és a Harmincnegyedik között. – Az utca melyik oldalán? – Ezt hogy érti? – Az utca melyik oldalán, Sarah? Az északi vagy a déli oldalon? – A déli oldalon. Biztosan a délin. Hajnali kettő óra negyvenöt volt, amikor Navot kiszúrta az Audit, ami olyan sebességgel közeledett az úton, hogy az teljesen összeegyeztethetetlen volt a zord körülményekkel. Ahogy a kavargó hóban és a felvert latyakban a kocsi elhajtott mellette, Navot egy röpke pillanatra látta a bent ülő négy feszült férfit. Felkapta a telefonját, és tárcsázott. – Épp most hajtottatok el mellettem – mondta higgadtan, aztán a visszapillantóból figyelte, hogy az Audi majdnem felborul, miközben megfordul. Nyugi, Gabriel, gondolta. Nyugi. – Ki hallgatta ki először? A CIA-s vagy a zsidó? – Az amerikai. – Miket kérdeztek magától? – A terrorizmus elleni háborúról beszélgettünk nagy általánosságban. – Ezt fejtse ki. – Megkérdezte, mit gondolok, mit kéne tenni a terroristákkal. Bíróság elé kellene állítani őket Amerikában, vagy fekete öltönyösöknek kellene elintézni őket terepen? – Fekete öltönyösöknek? – így nevezte őket. – Vagyis a különleges erőknek? A CIA bérgyilkosainak? A Navy SEAL-nek? – Gondolom, igen. – És maga mit válaszolt? – Tényleg tudni akarja? – Különben nem kérdeztem volna meg. A lány felelt a kérdésre, egyszerre mindig csak egy kiskanálnyi választ adagolva. Körben álltak a folyóparton, míg Navot gyorsan elmondott Gabrielnek mindent, amit tudott. – Vannak még őrök vagy csak az a kettő az elülső bejáratnál? – Nem tudom. – Hányan vannak a házban? – Nem tudom. – Láttad, hová vitték Sarah-t? – Nem. – Volt valami forgalom az úton? – Nagyon csendes út az. – Ennyi nem elég, Uzi. – Mindent megtettem, amit lehetett. – Tudom. – Én úgy látom, csak két lehetőséged van, Gabriel. Első lehetőség: végezzünk újabb felderítést. Az időbe kerül. És nem veszélytelen. Ha észrevesznek, az lesz az első dolguk, hogy megölik Sarah-t. – És a második lehetőség? – Egyszerűen be kell menni. Én a második lehetőségre szavazok. Csak az isten tudja, min megy épp keresztül Sarah odabent. Gabriel lenézett a hóra, és töprengett egy pillanatig. – Bemegyünk – mondta. – Te, Mihail, Jákov és én. – A túszmentés nem az én asztalom, Gabriel. Én irányító vagyok. – Eli semmiképp sem jöhet, és legalább négy emberre van szükségem. Móse és Eli a kocsiknál marad. Ha leadom a jelzést, jönnek értünk. – Mikor jött a zsidó? – Nem emlékszem pontosan. – Nagyjából? – Nem emlékszem. Körülbelül fél óra telhetett el, tehát gondolom, úgy hét óra lehetett. – És Bennek nevezte magát? – Nem rögtön. – Először más nevet használt? – Nem. Először nem volt neve. – Kérem, írja le nekem. – Alacsony. – Sovány vagy kövér? – Sovány. – Nagyon sovány. – Inkább szálkás. – Volt haja? – Igen. – Milyen színű? – Sötét. – Rövid vagy hosszú? – Rövid. – Őszül valahol? – Nem. Muhammad nyugodtan letette tollát a jegyzetfüzetére. – Hazudik nekem, Sarah. Ha még egyszer hazudni fog, a beszélgetésnek azonnal vége, és más módszerrel próbálkozunk. Ért engem? A lány bólintott. – Feleljen, Sarah. – Igen, értem magát. – Helyes. Akkor írja le nekem pontosan, hogyan nézett ki ez a zsidó, aki Bennek nevezte magát.