Könyv harminc egy

Térjünk vissza a zsidó hajához, Sarah. Azt mondja, rövid volt a haja. Mint az enyém? – Kicsit hosszabb. – És sötét? – Igen. – De itt-ott őszes, nem igaz? A halántékánál, hogy pontos legyek. – Igen, a halántéka ősz. – Nézzük a szemét. Zöld szeme van, ugye? Abnormálisan zöld. – Nagyon zöld. – Van egy különleges képessége ennek az embernek? – Több is. – Tud festményeket restaurálni? – Igen. – És maga teljesen biztos benne, hogy soha nem hallotta a nevét. – Már mondtam. Bennek nevezte magát. – Igen, tudom, de utalt magára bármikor valami más névvel? – Nem, soha. – Biztos ebben, Sarah? – Tökéletesen. Azt mondta, Bennek hívják. – Ez nem az igazi neve, Sarah. Az igazi neve Gabriel Allon. És palesztinokat gyilkol. Most kérem, mondja el, mi történt, miután Allon megérkezett a georgetowni házba. A faházhoz vezető ösvény elején tábla jelezte: MAGÁNTERÜLET. A biztonsági kapu háromszáz méterre volt a fákon túl. Gabriel és Navot az ösvény egyik szélén haladt, Mihail és Jákov a másikon. A szurdokba felvezető út mentén még mély volt a hó, a fák között már nem annyira: az infraszemüvegen keresztül kísérteties zöld fényben ragyogott, a fenyőfák törzse pedig sötétnek és távolinak tetszett. Gabriel óvatosan haladt előre, és gondosan kikerülte a lehullott ágakat, amik elpattanhattak volna lépéseinek súlya alatt. Halotti csönd volt az erdőben. Hallotta a saját szívverését, és Navot lépteit a háta mögött. Két kézzel fogta a Berettát. Nem viselt kesztyűt. Tizenöt perccel azután, hogy beléptek az erdőbe, megpillantotta a házat. A földszinti ablakokban fény égett, és az emeleten is világosság szűrődött ki az egyik ablak mögül. Az őrök az egyik dzsipben melegedtek. A dzsip motorja ment, de az első lámpák le voltak kapcsolva. A kapu nyitva állt. – Lőtávolban vannak, Mihail? – Igen. – Melyik áll a legjobb szögben hozzád? – A sofőr. – Majdnem ötven méterre vannak, Mihail. Biztos, hogy menni fog? – Biztos. – A fejére célozz, Mihail. Csendesnek kell lennünk. – Becéloztam. – Maradj rajta, és várj, amíg jelzek. Egyszerre lövünk. És isten legyen irgalmas hozzánk, ha elvétjük. – Tehát Allon megkérte, hogy segítsen neki? – Igen. – És maga belement? – Igen. – Azonnal? – Igen. – Nem is tétovázott? – Nem. – Miért? – Mert maguk olyanok, mint az ördög. Gyűlölöm magukat. – Vigyázzon a szájára. – Maga akarta hallani az igazságot. – Mi történt aztán? – Otthagytam az állásom a Phillips Collection-nél, és Londonba költöztem. Gabriel pontosan célba vette az anyósülésen ülő férfit. – Felkészültél, Mihail? – Igen. – Két lövés, számolok, öt, négy, három, kettő… Gabriel kétszer meghúzta a ravaszt. Szinte ugyanabban a pillanatban négy lyuk jelent meg a dzsip szélvédőjén. Gabriel Navottal a sarkában felrohant az ösvényen a térdig érő hóban, és a Berettával a kezében óvatosan megközelítette a dzsipet. Mihailnak sikerült két halálos lövést leadni a sofőr fejére, de Gabriel emberét az arcán és mellkasának felső részén találta el a golyó, és félig még mindig eszméletén volt. Gabriel kétszer rálőtt az ablakon keresztül, aztán mozdulatlanul állt egy darabig, és a környéket fürkészte, hogy nem vették-e észre őket. Navot szúrta ki az őrt, aki a ház bal oldalánál kilépett a fák közül, és Mihail lőtte le egyetlen, fejre irányzott lövéssel, amitől vér és agyvelő fröccsent a szűz hóra. Gabriel megfordult, és három társával a nyomában a tisztáson át a faház felé vette az irányt. – Beszéljen nekem erről a Julian Isherwoodról. – Julian tüneményes ember. – Zsidó? – Erről sosem beszéltünk. – Julian Isherwood már régóta az izraeli hírszerzés ügynöke? – Honnan tudjam? – Tehát miután otthagyta a Phillips Collectiont, rögtön betársult Julian Isherwoodhoz? – Így van. – De zöldfülű volt. Mikor képezték ki? – Éjszaka. – Hol? – Egy vidéki házban Londontól délre. – Hol van ez a vidéki ház? – Azt hiszem, Surreyben. A település nevét nem tudtam elcsípni. – A ház az izraeliek titkos háza? – Csak kibérelték egy rövid időre. – Volt ott más is Allonon kívül? – Igen. – Mások is részt vettek a képzésében? – Igen. – Mondjon neveket. – Akik Tel-Avivból jöttek, sosem mondták meg a nevüket. – És mi a helyzet Allon többi emberével? – Hogyhogy? – Mondja meg a nevüket. – Kérem, ne tegye ezt velem. – Mondja meg a nevüket, Sarah. – Kérem, ne. A férfi olyan erősen megütötte, hogy kiesett a székből. Ott lógott egy darabig, a bilincs a csuklójába vágott, miközben a férfi a neveket követelte tőle. – Mondja meg a nevüket, Sarah. Mindegyikükét. – Volt egy Jákov nevű férfi. – És még? – Jószi. – Még egy nevet, Sarah. – Eli. – Még egyet. – Dina. – Tovább. – Rimona. – Ezek ugyanazok, akik követték magát SaintBart'sban? – Igen. – Ki volt a férfi, aki kapcsolatba lépett magával a salinei strandon? – Jákov. – Ki volt a nő, aki az üzenetet hagyta magának a salinei étterem vécéjében? – Rimona. – Ki volt a sánta lány, aki megjelent a Le Tetou étteremnél pontosan azelőtt, hogy maga kiment a vécére? – Dina. – Ezek mind zsidók. – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. – És mi a helyzet magával, Sarah? Maga is zsidó? – Nem, én nem vagyok zsidó. – Akkor miért segített nekik? – Mert gyűlölöm magukat. – Igen, és nézze meg, mire ment vele. Mielőtt elérték a faházat, belefutottak még egy őrbe. Jobbról jött, a ház mögül, és ostoba módon úgy lépett ki a nyílt terepre, hogy a fegyvere az oldalánál volt. Gabriel és Mihail egyszerre lőttek rá. A lövések hangját elfojtotta a hangtompító, de az őr velőtrázó sikolyt adott ki magából, amikor a golyózápor feltépte a mellkasát. Abban a pillanatban két arc jelent meg a ház kivilágított ablakaiban, akár figurák a céllövöldében – az egyik egy földszinti ablakban éppen Gabriel előtt, a másik az emeleten, a tetőhöz közel. Gabriel leszedte a földszinti embert, miközben Mihail elintézte a másikat. Most már nem lehetett részük több meglepetésben. Gabriel és Mihail újratöltött, mialatt lefutották a hátralévő harminc métert a bejárati ajtóig. Jákov a Nyugati Parton és Gázában épp elégszer hatolt be terrorista-rejtekhelyekre, így ő ment elöl. Nem bajlódott a zárral. Helyette kilőtt egy sor golyót az ajtó közepére, hogy leszedje azt, aki esetleg a másik oldalon áll, aztán szétlőtte a zárat és az ajtófélfát. Navot, négyük közül a leg-termetesebb, nekiesett az ajtónak, ami a férfi súlyától bezuhant a házba, akár egy dominó. A másik három gyorsan belépett az aprócska előtérbe. Gabriel balról fedezte magukat, Jákov középről, Mihail pedig jobbról. Gabriel, aki még nem vette le az infraszemüveget, meglátta a férfit, akit az ablakon keresztül lőtt le – egy vértócsában feküdt. Jákov és Mihail egyszerre sütötte el a fegyverét, és Gabriel két újabb halálsikolyt hallott. Beljebb nyomultak, megtalálták a pincébe vezető lépcsőt, és lementek rajta. Itt kezdjük, mondta Gabriel. A kínzók a föld alatt szeretnek dolgozni. A lány épp az eladás napjáról beszélt, amikor zajt hallottak odafentről. A férfi egy brutális ütéssel elhallgattatta, majd felállt, és pisztollyal a kezében odaugrott az ajtóhoz. Pár másodperccel később a lány kiáltásokat hallott, sikolyokat és a lépcsőn dübörgő léptek hangját. Muhammad megfordult, és Sarah arcára szegezte a pisztolyt. A lány, még mindig az asztalhoz bilincselve, ösztönösen lehúzta a fejét, amikor Muhammad kétszer meghúzta a ravaszt. Az apró kamrában akkorát szólt a pisztoly, akár egy egész tüzérség. A golyók elsüvítettek a feje fölött, és belefúródtak a háta mögötti falba. A férfi dühödten rákiáltott, amiért volt olyan illetlen, hogy a halál helyett az életet választotta, aztán közelebb lépett egy újabb lövéshez. Akkor az ajtó recsegve-ropogva bezuhant a szobába, mintha bomba robbant volna. Nekicsapódott Muhammad hátának, és leverte a lábáról. De a pisztoly még mindig ott volt a kezében. Felhúzta magát az egyik térdére, és ismét a lány felé fordította a fegyvert, miközben két férfi rontott be a szobába. Arcukat balaclava és infraszemüveg takarta. Lelőtték Muhammadot. Addig lőttek rá, amíg ki nem fogyott a tár a fegyverükből. Levágták a lányról a bilincset és a béklyót, és kivitték a halottak összezúzott teste mellett. A lány odakint úgy mászott Gabriel karjai közé, mint egy gyerek. Gabriel a karjában vitte át a behavazott tisztáson, aztán végig az ösvényen az útig, ahol Lavon és Móse várt rájuk a kocsikkal. Az erdő csendjét felverte a lány sírása. – Beszélnem kellett. – Tudom. – Megvertek. Azt mondták, meg fognak ölni. – Tudom, Sarah. Láttam a szobát. – Tudnak rólad, Gabriel. Én próbáltam… – Semmi baj, Sarah. A mi hibánk volt. Cserbenhagytunk. – Sajnálom, Gabriel. Annyira sajnálom. – Semmi okod rá, Sarah. – Megint láttam őt. – Kit? – Bin Safikot. – Hol? – Zürichben. Még nem végzett, Gabriel. – Mit mondott? – Azt mondta, újra lecsap a Vatikánra.