Könyv harminchat

Végül üzleti tranzakció lett belőle, amit Gabriel és Carter is isteni jelként értékelt. Pénz az információért: közel-keleti hagyomány. Húszmillió dollár egy életért. A forrás Carteré volt, egy alacsony rangú szaúdi herceg májzsugorodással és különös vonzódással a román prostituáltak iránt. A pénz pedig Gabrielé, bár egykor még Zizi al-Bakari tulajdonát képezte. A herceg nevet nem tudott mondani, csak egy időpontot és egy helyet. Az időpont augusztus második hétfője volt. A hely a Ceylan Intercontinental Hotel Isztambulban. Tízkor érkezett al-Rasíd néven. Magasabb volt, mint ahogy emlékeztek. A haja hosszú volt és eléggé őszes, s ilyen volt vastag bajusza is. A tikkasztó augusztusi hőség ellenére hosszú ujjú inget viselt, és jobb kezét a zsebében tartotta. Visszautasította a boyt, mikor az segíteni akart a csomagjával, és felment a lakosztályába, ami a huszonötödik emeleten volt. Az erkélyéről impozáns kilátás nyílt a Boszporuszra, mivel a kilátás volt az egyik dolog a sok közül, amihez ragaszkodott. Gabriel ismerte a férfi igényeit, ahogy azt is tudta, hogy milyen szobát jelöltek ki a számára. A pénz ezt is megoldotta. Tíz óra kilenc perckor a férfi kilépett az erkélyére, és lenézett a szorosra. Nem vette észre, hogy két férfi figyeli odalent az utcán. – Ő az, Eli? – Ő. – Biztos vagy benne? – Biztos. Gabriel Lavon felé nyújtotta a mobiltelefont. Lavon megrázta a fejét. – Csináld te, Gabriel. Én sosem bírtam a durva dolgokat. Gabriel feltárcsázta a számot. Egy pillanat múlva vakító tűzgolyó nyelte magába a fenti erkélyt, és Ahmed bin Safik égő teste alámerült a sötétségbe. Gabriel megvárta, míg földet ér, aztán sebességbe tette a Mercedest, és indult Cannes felé. A La Pizzaként ismert étterem egyike Cannes legközkedveltebb éttermeinek, így a hír, hogy egy privát rendezvényre lefoglalták, tönkretette az amúgy tökéletes augusztusi napot. A Croisette találgatásoktól volt hangos annak az embernek a kilétét illetően, aki elkövette ezt a gyalázatot. A város eszesebb látogatói azonban tudták, hogy a válasz a régi kikötő vizében rejlik. Az Alexandra, Abdul Aziz al-Bakari hatalmas magánjachtja aznap reggel érkezett Cannes-ba, s köztudott volt: Zizi, hogy megünnepelje megérkezését, mindig a város legközkedveltebb éttermét veszi birtokba. A vacsorát kilenc órára időzítették. Nyolc óra ötvenötkor két jókora fehér motoros hajó indult el az Alexandrától, egyenesen a kikötő felé tartva a napnyugta vöröses fényében. A járművek nyolc ötvennyolckor kötöttek ki a La Pizza utcájával szemben, majd a társaság fokozott biztonsági intézkedések mellett partra szállt, és elindult az étteremhez. A legtöbb turista, aki odatömörült, hogy tanúja legyen a sikeres érkezésnek, nem ismerte Zizi al-Bakari nevét, és alig tudtak valakit is azonosítani a népes kíséretből. Nem így a három férfi, akik a Quai Saint-Pierre végében lévő füves sétányról figyelték a jelenetet. A társaság két órát töltött a La Pizzában. Később, a történtek után a sajtó nagy jelentőséget tulajdonított a ténynek, hogy senki sem fogyasztott bort a vacsorán, és senki sem dohányzott, amit a mély vallásos hit jeleként értékeltek. Tizenegy óra hat perckor hagyták el az éttermet, és indultak át az utcán a rájuk várakozó motoros hajók felé. Zizi szokása szerint hátul haladt, két emberrel az oldalán. Az egyik egy nagydarab, kerek képű arab volt, apró szemekkel és kecskeszakállal. A másik egy feketébe öltözött francia, aki lófarokba fogva viselte szőke haját. Az egyik férfi, aki a sétányról figyelte a társaság érkezését, most egy kávézóban ült a La Pizza mellett. Amikor Zizi elért addig a pontig, amit a halála helyszínéül jelöltek ki, a széles vállú, eperszőke fickó lenyomott egy gombot a mobilján, és másodpercekkel később két motor dübörgött végig a Quai Saint-Pierre-en. Ahogy közeledtek, a motorosok előkapták a fegyvereiket, és tüzelni kezdtek. Az első találat Zizit érte, aki ezzel halálos sebet kapott. Amire a mellette álló testőrök a fegyverükért kaptak, már le is lőtték őket. Akkor a motorok éles kanyart vettek balra, és eltűntek az óvárosba vezető hegyi úton. Az eperszőke férfi felállt, és távozott. Ez volt az első komoly akciója, mióta átvette a Különleges Műveletek vezetését, és igazán jól sikerült. Tudta azonban, hogy a gyilkolás nem ért véget Cannes-ban, mert az utolsó dolog, amit távoztában látott, az volt, hogy Nadia al-Bakari apja holtteste mellett térdepel, és bosszúért sikoltozik. A szerző megjegyzései Ez a regény fikció. A benne szereplő nevek, karakterek, helyek és események vagy a képzelet művei, vagy fiktív módon lettek felhasználva. Bármilyen hasonlóság valódi személyekhez – élőkhöz vagy halottakhoz –, vállalatokhoz, cégekhez, eseményekhez vagy helyszínekhez, teljes mértékben a véletlen műve. Vincent van Gogh festménye, a Marguerite Gachet az öltözőasztalánál sajnos nem létezik, Vincent utolsó auvers-i napjainak, illetve a dr. Paul Gachethoz és lányához fűződő kapcsolatának a leírása azonban helytálló. Akik jól ismerik a St. James's csendes állóvizét, azok tudják, hogy a Mason's Yardban, a fiktív Isherwood Fine Arts címén egy galéria található, amely egy rendkívüli ember, Patrick Matthiesen tulajdonában van. Neki pedig én egy életre le vagyok kötelezve. A regényben ábrázolt vatikáni biztonsági előírásokat nagyrészt kitaláltam. A Saint-Barthélemy szigetére látogatók hiába keresnék a Le Poivre és a Le Tetou éttermet. Sajnálatos módon a regény központi motívuma, vagyis az a tény, hogy Szaúd-Arábia pénzügyi és szellemi támogatást nyújt a globális iszlám terrorizmusnak, a valóságon alapszik. Bizonyított kapcsolat áll fenn a szaúdi vallásos jótékonykodás és az iszlám terroristák között. Az USA egy igen magas rangú tisztviselője mesélte nekem, hogy a szeptember 11-i támadásokat követően amerikai kormánytisztviselők utaztak Rijadba, és feltárták a királyi család előtt, hogyan vándorol át húsz százalék a szaúdiakhoz köthető iszlám jótékonysági szervezeteknek juttatott pénzből a terroristák kezébe. A szaúdi kormány amerikai nyomásra most már szigorúbban ellenőrzi a jótékonysági szerveződések tőkeszerző tevékenységét. A kritikusok szerint azonban ez jobbára csak porhintés. 2002 áprilisában újabb bizonyítékát láthattuk annak, hogy mit is jelent Szaúd-Arábia elkötelezettsége arra nézve, hogy felszámolja a terroristáknak juttatott pénzforrásokat. Nyolc hónappal szeptember 1 l-e után, amikor Szaúd-Arábiát folyamatosan kérdésekkel ostromolták a támadásokban való részvételről, az országos szaúdi televízió jótékony célú adást közvetített, amelyben több mint százmillió dollárt gyűjtöttek a Hamaszhoz, a Palesztin Iszlám Dzsihádhoz és az Al-Aksza Mártírbrigádhoz tartozó – és arcpirító eufemizmussal „palesztin mártíroknak” titulált – öngyilkos merénylők támogatására. Az adásban megszólalt Sejk Szád alBuraik, a kormány támogatását élvező prominens szaúdi pap, aki „a föld minden gonoszságának gyökereként” jellemezte az Amerikai Egyesült Államokat. A muszlim pap mondta a következőket is: „Palesztin muszlim testvéreim, felejtsétek el a könyörületet és az együttérzést a zsidókat, a zsidók vérét, pénzét és húsát illetően. Jogotok van hozzá, hogy elvegyétek az asszonyaikat. Isten nektek teremtette őket. Miért nem igázzátok hát le az asszonyaikat? Miért nem indítotok dzsihádot ellenük? Miért nem forgatjátok ki őket mindenből?”