Könyv harminchárom

A Gemelli Klinika tizenegyedik emeletén vannak olyan szobák, amelyeket csak kevesen ismernek. Ezek a szerény, spártai szobák egy pap szobái. Az egyikben van egy kórházi ágy. A másikban kanapék és székek. A harmadikban egy magánkápolna. A folyosón, a bejárat mellett asztal áll az őrök számára. Valaki mindig őrködik itt, még ha a szobák üresek is. Bár a kórházi ágyat a világ egymilliárd római katolikusának vezetője számára tartják fenn, azon az estén e vezető legbizalmasabb személyi titkára foglalta el. Az ablaka alatti utcán több ezer hívő gyűlt össze. Kilenc órakor mind elcsendesültek, hogy meghallgassák a Vatikáni Sajtóhivatal első bollettinóját. Monsignore Luigi Donáti – így a bollettino – hétórás műtéten esett át, melynek során az orvosok igyekeztek helyrehozni a károkat, amelyeket két 9 mm-es golyó okozott a testében. A monsignore állapotát „rendkívül súlyosként” jellemezték, s a bollettinóból világosan kiderült, hogy nem túl kedvezőek a túlélési esélyei. A közlöny végén elmondták, hogy a szentatya Donáti mellett van, és előreláthatóan mellette is marad. Hogy Gabriel is ott van, azt egyetlen forrás sem említette. Együtt üldögéltek egy kanapén a nappaliban. Donáti ott feküdt a nyitva hagyott összekötő ajtó túlsó oldalán, sápadtan és eszméletlenül. Komor arcú orvosokból és nővérekből álló csapat állta körbe az ágyát. A szentatya csukott szemmel morzsolgatta a rózsafüzérjét. Fehér reverendája elején jókora vérfolt éktelenkedett. Mégsem volt hajlandó átöltözni. Ahogy elnézte őt, Gabrielnek Samron jutott eszébe a szakadt bőrdzsekijével. Remélte, hogy a szentatya nem magát hibáztatja a történtekért. Gabriel a televízióra nézett. A képernyőn épp a támadásról készült videofelvétel képei vibráltak, az egyik legdrámaibb képsor, amit valaha élő adásban közvetítettek. Állandóan ezt sugározták. Gabriel legalább egy tucatszor végignézte már, s most újra megnézte. Látta, ahogy Müller kezében a pisztollyal előugrik a svájci gárdisták közül. Látta saját magát, ahogy előhúzza pisztolyát a dzsekijéből, és Donátit, ahogy hosszú testével az Egyesült Államok elnöke elé lép, amikor Müller tüzet nyit. A pillanat törtrészén múlott, gondolta. Ha egy pillanattal előbb észreveszi Müllert, talán ő nyit először tüzet. Akkor Donáti nem feküdne itt a Gemelli Klinika tizenegyedik emeletén élet és halál között. Gabriel a pápára nézett. Már nem volt csukva a szeme, meredten bámulta a televízió képernyőjét. – Honnan tudta, hogy az elnök elé kell állnia, nem pedig elém? – Gondolom, átlátta, hogy Müller már számtalanszor megölhette volna önt, ha akarja. Az elnök volt az elsődleges célpontja, és Luigi tudta ezt. – Egyetlen szempillantás alatt. – Ő az egyik legokosabb ember, akit ismerek, őszentsége. – Gabriel Donátira nézett. – Megmentette az Egyesült Államok elnökét, és valószínűleg nincs is tudatában. – Luigi csak felfogta a golyókat – mondta a pápa –, te vagy, aki megmentetted. Ha te nem vagy, mi soha nem lettünk volna felkészülve erre. Honnan tudtad, Gabriel? Honnan tudtad, hogy ma újabb támadást intéznek ellenünk? – Erről majd később beszélünk. Sokkal később. – Épp egy hadművelet zajlik, ugye? Gabriel hallgatott. – Erich Müller, a palotaőrségem egyik tagja… – A pápának elakadt a szava. – Még mindig nem tudom elhinni. Hogy csinálták ezt, Gabriel? Hogy juttattak be egy bérgyilkost a Svájci Gárdába? – A részletek még nem egészen világosak, őszentsége, de úgy tűnik, Müllert akkor szervezték be, amikor leszerelt a svájci seregtől. Nem volt állása, így nagyjából másfél évig Európában és a Földközi-tengeren utazgatott. Több hónapot töltött Hamburgban, illetve Amszterdamban. Rendszeres résztvevője volt az Amerika– és Izrael-ellenes demonstrációknak. Lehet, hogy át is tért az iszlámra. Feltételezéseink szerint egy Ali Maszúdi nevű ember szervezte be a terroristahálózatba. – Maszúdi? Tényleg? Uramisten, Gabriel, azt hiszem, Maszúdi professzor benyújtott egy-két írást az iszlám és a Nyugat közti kapcsolatok javítását célzó különleges bizottságomnak. Azt hiszem, valamikor el is látogatott a Vatikánba. – Az iszlám és az egyház közti kapcsolatok javítása valójában nem szerepelt Maszúdi professzor tervei között, őszentsége. – Nyilvánvalóan – mondta a pápa. – Gondolom, most már világos, hogy ki volt, aki kinyitotta a Halál kapuját az öngyilkos merénylők előtt októberben. Müller volt az, ugye? Gabriel bólintott, és ismét a televízióra nézett, ahol épp újraperegtek a támadás képei. – Kíváncsi vagyok, hányan látták ma ezeket a képeket – mondta a pápa. – Több milliárdan, őszentsége. – Valami azt súgja, titkos ügynökként ezennel véget ért a pályafutásod. Isten hozott újra a való világban, Gabriel. – Ebben a világban én nem érzem jól magam. – Mik a terveid? – Vissza kell mennem Izraelbe. – És aztán? – A jövő még nem egészen tiszta előttem. – Mint mindig – mondta a pápa. – Francesco Tiepolótól hallom, hogy megint együtt vagytok Chiaraval. – Igen, őszentsége. Ő most Izraelben van. – Mik a terveitek? – El kell vennem, mielőtt újra elhagy. – Bölcs döntés. És aztán? – Egyszerre elég egy lépés, őszentsége. – Megengedsz nekem még egy tanácsot? – Hát persze. – Ebben a pillanatban te vagy a leghíresebb ember Olaszországban. Nemzeti hős vagy. Valami azt súgja, hogy tárt karokkal fogadna vissza az ország. És ezúttal nem mint Mario Delvecchiót. – Ennek is eljön majd az ideje. – Ha a helyedben volnék, magam mennék elébe. Térj vissza Velencébe. A pápa egy pillanatig némán bámult a nyitott ajtó felé. – Fogalmam sincs, mitévő leszek, ha Isten elveszi őt tőlem. Luigi Donáti nélkül nem tudom irányítani a római katolikus egyházat. – Emlékszem a napra, amikor eljött hozzám Jeruzsálembe – mondta Gabriel. – Amikor az Óvárosban sétáltunk, ostoba módon azt mondtam róla, hogy hitetlen ember egy mélyen hívő ember oldalán. Pedig óriási hit kellett hozzá, hogy odaálljon a golyók elé. – Luigi Donátinak rendkívül erős a hite. Csak néha nem vesz tudomást róla. Nekem pedig muszáj hinnem. Hinnem kell benne, hogy Isten úgy dönt, még egy kicsivel tovább mellettem hagyja – s hogy Ő végre véget vet ennek az őrületnek. A pápa következő kérdése ugyanaz volt, mint amit az októberi támadások után tett fel Gabrielnek. – Vége van? Ezúttal Gabriel csak bámult a tévére, és egy szót sem szólt. Nem, őszentsége, gondolta. Nem egészen.