Könyv harminckettő

Navot két megfigyelőjének épp sikerült átcsúszni az olasz határon mielőtt az időjárás járhatatlanná tette volna a hegyi utakat. A másik kettő keletre indult, Ausztriába. Navot Móséval együtt Párizsba ment, hogy kiépítsék a biztonsági hálót Hannah Weinberg körül. Gabriel kivitte Sarah-t a Zug melletti magán-felszállópályára. Úgy ültek a kocsiban, mint a szeretők, Gabriel átkarolta a lányt, ő pedig a férfi nyakához nyomta nedves arcát. Négy harminc volt, amikor a gép a felhők közé emelkedett, és eltűnt. Carter és Gabriel nem volt rajta. – Jól van, Gabriel. Hallgatlak. – Sarah látta bin Safikot Zürichben. Azt mondta, újból le fog csapni a Vatikánra. Carter káromkodott egyet a bajsza alatt. – Az elnököd épp Rómában van, nem igaz? – Valóban ott van. – Mikorra várható a Vatikánba? – Délben. Gabriel az órájára nézett. – Van egy rendszeres járat Zürichből Rómába minden egész órában. Ha sietünk, rajta lehetünk a hétórás gépen. – Vezess – mondta Carter. Gabriel beindította a kocsit, és indult Zürich felé. Carter felhívta a CIA Főhadiszállást, és közvetlen összeköttetést kért az amerikai titkosszolgálat vezetőjével. Az út első harminc percét Carter telefonálással töltötte. Amikor a tó északi partján a köd mögül feltűntek Zürich fényei, befejezte a hívást, és Gabrielre nézett. – Sarah kevesebb mint egy órán belül leszáll a ramsteini légibázison. Ott aztán elviszik egy amerikai katonai kórházba teljes kivizsgálásra. – Mit mond az orvos? – Az állapota olyan, mint az várható volt. Horzsolások és zúzódások az arcán. Kisebb agyrázkódás. Megsérült a bal szeme. Mély hasi zúzódásai vannak. Eltörött két bordája. És két lábujja. Vajon erre miért volt szükség? – Levonszolták a lépcsőn a pincébe. – Ja igen, és hipotermia. Gondolom, akkor hűlt ki, amikor a csomagtartóban vitték. Mindent összevetve sokkal rosszabbul is járhatott volna. – Gondoskodjatok róla, hogy mindig legyen mellette valaki – mondta Gabriel. – Már csak az hiányzik, hogy Sarah-nak véletlenül kicsússzon valami a száján a ramsteini orvosok előtt. – Ne aggódj, Gabriel. Jó kezekben van. – Azt mondja, beszélt. – Persze hogy beszélt. A pokolba, én is beszéltem volna. – Látnod kellett volna a szobát. – Őszintén szólva örülök, hogy nem láttam. Nem kenyerem az ilyesmi. Néha azon kapom magam, hogy a jó öreg hidegháborús évek után vágyakozom, amikor a kínzás és a vér nem volt része a munkámnak. – Carter Gabrielre nézett. –A tiédnek gondolom mindig is az volt. Gabriel elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Sarah mindent elmondott, hogy húzza az időt. A kérdés csak az, hogy tudott-e jelenteni Muhammad a feletteseinek, mielőtt odaértünk? – Nálad van a jegyzetfüzete? Gabriel meglapogatta bőrdzsekije mellényzsebét. – Majd kikérdezzük Sarah-t, ha felépült. – Nem biztos, hogy mindenre emlékezni fog, amit elmondott. Telenyomták drogokkal. Egy percig csendben hajtottak. A korai óra ellenére az út forgalmas volt a reggeli ingázók miatt. Szorgalmas svájci pénzemberek, gondolta Gabriel. Azon töprengett, vajon hányan dolgoznak olyan cégeknek, amelyek akármilyen vékony szálakkal, de az AAB Holdings Rijád-Genfhez kötődnek. – Mit gondolsz, felengednek a gépre, Adrian? – Gustav biztosított róla, hogy nem lesz gondunk az indulásnál. – Neked talán nem lesz, de nekem elég színes a múltam itt Zürichben. – Neked mindenütt színes a múltad. Ne aggódj, Gabriel. Fel fognak engedni a gépre. – Biztos vagy benne, hogy Gustav barátod titokban tudja tartani a dolgot? – Milyen dolgot? – Carter fáradt mosolyt varázsolt az arcára. – Épp útban van egy csapatunk Uri felé, hogy eltüntessék a nyomokat. Gustav őrzi a helyszínt, amíg odaérnek. Aztán… – Megvonta a vállát. – Olyan lesz, mintha semmi se történt volna. – Mit csináltok a hullákkal? – Megvannak a megfelelő titkos kapcsolataink KeletEurópában. Tisztességesen el lesznek temetve, bár annyit se érdemelnek. És egy nap, amikor vége lesz ennek a szűnni nem akaró háborúnak, talán el tudjuk majd mondani a rokonaiknak, hogy hol érdeklődhetnek a csontok felől. – Carter lesimította a bajuszát. – Nálatok is van egy, nem? – Micsoda? – Titkos temető. Valahol a Jordán völgyében? Gabriel hosszan bámult a visszapillantóra, de egy szót sem szólt. – Hány holttest van, Gabriel? Emlékszel? – Persze hogy emlékszem. – Hány van? A csapatnak tudnia kell, meddig keressen. Gabriel megmondta a választ. Kettő egy négykerékmeghajtású dzsipben. Kettő a faház előtti tisztáson. Egy a földszinti ablaknál. Egy az emeleti ablaknál. Kettő a középső helyiségben. Kettő a lépcső alján. És Muhammad. – Tizenegy ember – mondta Carter. – Utánanézünk a nevüknek. Kiderítjük, hogy kik voltak, és mit terveztek. De azt hiszem már most nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy fontos sejtet iktattál ki az éjjel, nem beszélve bin Safik hadműveletének egyik magas rangú emberéről. – Azt nem tudtuk elkapni, akit akartunk. – Valami azt súgja, hogy meg fogod találni. – Legalább ketten európaiak voltak, és Uzi hallotta, hogy egyikük svájci német akcentussal beszélt. – Attól tartok, a dzsihádistákkal együtt lesznek eltemetve. Felteszem, ők is így akarták volna. –Carter az órájára pillantott. – Nem tudnál gyorsabban vezetni? – Nyolcvannal megyek, Adrian. Mennyit mondtál el a titkosszolgálatnak? – Elmondtam, hogy riasztóan hiteles bizonyíték van a kezünkben, miszerint ma délután a Vatikánban a globális dzsihád erői támadást terveznek az elnök ellen. A „riasztóan hiteles bizonyítékot” külön hangsúlyoztam. A titkosszolgálat vette az adást, és remélem, reggel még tudok majd beszélni egy-két percet az elnökkel. A nagykövet rezidenciáján tartózkodik. – Talán meggondolja magát. – Ki van zárva – mondta Carter. – Jelenleg a Vatikán az iszlám terrorizmus fenyegetésének legnagyobb szimbóluma. Az elnök nem fogja kihagyni a ziccert, hogy ezen a színpadon erősítheti meg az üzenetét. – Lucchesi majd megmondja neki a magáét. – Fel van rá készülve – mondta Carter. – Ami a biztonságot illeti, a titkosszolgálat már egyeztet az olaszokkal, hogy változtassanak az elnök útitervén. Egyébként már a hívásom előtt is fontolgatták a dolgot. Róma tiszta káosz. Ma kétmillió embert várnak az utcákra. – Hogy viszik be az elnököt a Vatikánba? – A Vatikánba látogató államfők küldöttsége általában a Szent Anna kapun keresztül közelíti meg a Szentszéket, aztán a Via Belvederén mennek tovább a San Damasoudvarig. Ott várja őket a Svájci Gárda parancsnoka, aki bekíséri az államfőt az Apostoli Palotába. A testőreinek az udvaron kell maradni. Ez a vatikáni protokoll. Az államfő egyedül megy fel, csak a gárdista védi. De elárulok neked egy titkot. A titkosszolgálat mindig becsempész pár embert a hivatalos meghívottak közé – csinos katolikus fiúkat, akik találkozni szeretnének a szentatyával. – Szóval, min akarsz változtatni? – Az elnök helikopterrel megy a Vatikánba, és a pápa leszállóhelyén landol. – Az a Vatikán nyugati végében van, közvetlenül a fal mellett. Ha valaki a Viale Vaticanónál várakozik egy másik rakétával… – A titkosszolgálat szerint biztosítani lehet a környéket. – Hány csinos katolikus fiút csempésztek be a hivatalos elnöki delegáció tagjai közé? – Többet, mint szoktunk. – Carter újfent az órájára nézett. – Pár perc különbséggel kéne megérkeznünk a reptérre. Langley külön helyet foglalt nekünk. – Szégyellsz engem, Adrian? – Épp ellenkezőleg, büszke vagyok. Te és az embereid igazán rátermetten viselkedtetek a faháznál. – Nem volt más választásunk, Adrian. Nekünk sosincs választásunk. Carter egy pillanatra lehunyta a szemét. – Lehet, hogy bin Safik csak nagyzolt vagy blöffölt valami okból kifolyólag. – Miért blöffölt volna, Adrian? Úgyis meg akarta ölni a lányt. 37 Vatikánváros – Jó ötlet volt a barátjától, a monsignorétól, hogy vegyük fel magát – mondta a carabinierek századosa. – Másképp sose jutott volna el Fiumicinó-ból a Vatikánig. Gabriel kinézett a helikopter ablakán. Róma ott terült el alatta. A Villa Borghesét elfoglalták a tüntetők, igazi embertenger lett belőle. Az első sorok a park végéből épp megindultak a Via Veneto felé. – Távol tudják tartani őket a Vatikántól? – Meg fogjuk próbálni. – A parancsnok kimutatott az ablakon. – Látja ott azokat a barikádokat? Az a tervünk, hogy felszorítjuk őket a hegyen a Janiculum parkba. De kétmillió tiltakozóra számítunk. Ha kicsúsznak az események a kezünk közül… – Olaszosan megrántotta a vállát. – Örülök, hogy már nem dolgozom tüntetéseken. Abból ott még háborús zóna is lehet. A helikopter tett egy kanyart, és bedőlt a városállam felé. A bazilika kupolája, amit részben eltakartak a helyreállítási munkálatokat végzők hatalmas ponyvái, csak úgy ragyogott a napsütésben, s a pápa békekönyörgése a homlokzaton himbálózott a lágy reggeli szellőben. Alacsony ívben elszálltak a Viale Vaticano fölött, amíg csak lehetett, olasz légtérben maradva, aztán átrepültek a falon, és a pápai leszállópályán landoltak. Donáti várt rájuk vörös övvel megkötött fekete reverendában, egy civil ruhás svájci gárdistával az oldalán. A magas pap zord arcot vágott, amikor gyorsan kezet fogtak, és átvágtak a Vatikáni Kerteken az Apostoli Palota felé. – Ezúttal mennyire komoly a dolog, Gabriel? – Nagyon komoly. – Meg tudod mondani, miért? – A hírvivő miatt – mondta Gabriel. – A hírvivő miatt. Gabriel megvárta, hogy felérjenek Donáti harmadik emeleti irodájába, mielőtt belement volna a részletekbe. Donáti tisztában volt vele, hogy nem a teljes történetet hallja, de túlságosan aggódott a mesteréért, semhogy ezt kifogásolta volna. – Azt akarom, hogy legyél mellette, amíg itt van az elnök a Vatikánban. Ezúttal Gabriel nem vitatkozott. – Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak – jegyezte meg Donáti. – Mikor aludtál utoljára? – Őszintén szólva nem emlékszem. – Attól tartok, most nincs időd aludni – mondta Donáti –, de csinálnunk kell veled valamit. Gondolom, nem hoztál magaddal öltönyt. – Bárcsak elmagyarázhatnám, mennyire ostobán hangzik most ez a kérdés. – Rendes öltözékre lesz szükséged. A pápa személyes biztonságáért felelő Svájci Gárda tagjai öltönyt és nyakkendőt viselnek. A parancsnok biztos tud neked adni valami tisztességes ruhát. – Van valami, Luigi, amire sokkal nagyobb szükségem van egy kék öltönynél. – Mi az? Gabriel megmondta neki. – A Svájci Gárdától kaphatsz egyet. Donáti felvette a telefont, és tárcsázott. Tíz perccel később ugyanaz a svájci gárdista várt Gabrielre a San Damaso-udvaron, aki korábban Donáti mellett állt a helikopter leszállónál. Egymagas volt Gabriellel, a válla szögletes, hogy kitöltötte a kabátját, a nyaka pedig tömzsi és izmos, akár egy rögbijátékosé. Szőke haja majdnem a fejbőréig le volt vágva golyóforma fején, így jól látszott fülhallgatójának zsinórja. – Bemutatkoztunk már? – kérdezte Gabriel németül a gárdistától, ahogy elindultak lefelé a Via Belvederén. – Nem, uram. – Pedig ismerősnek tűnik nekem. – Én voltam az egyik gárdista, aki segített önnek bevinni a szentatyát az Apostoli Palotába a támadás után. – Gondoltam – mondta Gabriel. – Hogy hívják? – Erich Müller őrvezető, uram. – Melyik tartományba való, őrvezető? – Nidwaldenbe, uram. Az egy kisebb tartomány nem messze… – Tudom, hol van Nidwalden – mondta Gabriel. – Ismeri Svájcot, uram? – Nagyon jól. A Szent Anna kapu előtt jobbra fordultak, és beléptek a Svájci Gárda barakkjaiba. A fogadó területnél kardot nyelt szolgálatos tiszt ült egy félhold alakú asztal mögött. Előtte zárt láncú monitorok sorakoztak. A háta mögötti falra feszületet akasztottak és egy sor zászlót, melyek mindegyike Svájc egy-egy tartományát képviselte. Amikor Gabriel és Müller elment mellette, a szolgálatos tiszt bejegyzést tett a menetnaplóba. – A Svájci Negyed szigorú ellenőrzés alatt áll – mondta Müller. – Három különböző ponton lehet bejönni, de ez a főbejárat. A fogadóterületet elhagyva jobbra fordultak. Hosszú, sötét folyosó húzódott előttük, az alabárdosok apró cellaszerű szállásaival. A folyosó végén boltíves átjáró volt, az átjárón túl pedig egy belső kőudvar, ahol épp egy kiképzőtiszt gyakorlatoztatott hat újoncot fából készült fegyverekkel. Ők ketten az udvar másik oldaláról közelítették meg az épületet, és egy kőlépcsőn mentek le a lőtérre. Csend volt odabent, rajtuk kívül senki sem volt ott. – Itt szoktunk gyakorlatozni. A falak elvileg hangszigeteltek, de a szomszédok néha panaszkodnak a zajra. – A szomszédok? – A szentatyát nem zavarja a dolog, a bíboros államtitkár azonban nem rajong a fegyverropogásért. Vasárnap és a katolikus szent napokon soha nem lövünk. – Müller odament egy fémszekrényhez, és kinyitotta a lakatot. – A 9 mm-es SIG-Sauer a standard oldalfegyverünk, tizenöt lövésre elegendő tárral. – Ahogy kinyitotta a szekrényt, a válla fölött Gabrielre pillantott. – Svájci készítésű fegyver. Nagyon pontos… és nagyon nagy ereje van. Szeretné kipróbálni? Gabriel bólintott. Müller kivett egy pisztolyt, egy üres tárat, és egy teli doboz töltényt, és odavitte a lőtérhez. Kezdte volna megtölteni a fegyvert, de Gabriel megállította. – Majd én. Maga inkább gondoskodjék a céltábláról. – A svájci gárdista feltett egy céltáblát a vonalra, és elküldte a pálya feléig. – Távolabb – mondta Gabriel. – Egész a végéig, ha kérhetném. – Müller úgy tett, amint kérték. Mire a céltábla elért a lőtér távoli falához, Gabriel már betárazott tizenöt töltényt, és behelyezte a tárat a pisztolyba. – Gyors – jegyezte meg Müller. – Biztos jó keze van. – Sokat gyakoroltam. Müller fülvédőt és védőszemüveget kínált Gabrielnek. – Köszönöm, nem. – Ez az előírás, uram. Gabriel figyelmeztetés nélkül megfordult, és tüzelni kezdett. Addig tüzelt, amíg ki nem ürült a pisztoly. Müller behúzta a céltáblát, miközben Gabriel kivette az üres tárat, és felvette a lőlapot. – Jézusom. Mind a tizenöt lövés a célpont arcának közepén sorakozott. – Akar még egyet lőni? – kérdezte Müller. – Ennyi elég volt. – Mit szólna egy vállon viselhető pisztolytáskához? – Mire való akkor a nadrágom? – Hadd adjak egy extra tárat. Elment a parancsnok irodájába a ruhákért, aztán sietett vissza az Apostoli Palotába. Fent a harmadik emeleten Donáti bekísérte egy kis vendégszobába, amihez külön vécé és zuhanyozó tartozott. – A borotvát a szentatyától loptam – mondta Donáti. – A mosdó alatti szekrényben találsz törülközőt. Az elnökre még másfél óráig nem lehetett számítani. Gabriel alaposan megborotválkozott, aztán jó pár percet töltött a zuhanyrózsa alatt állva. A ruha, amit a svájci gárdista szerzett neki, meglepően jól illett rá. Tizenegy órakor már a freskókkal borított folyosón haladt a pápa magánlakosztálya felé, s olyan jól festett, amennyire csak tellett tőle. Egyvalamit kért Donátitól, mielőtt elment a Svájci Gárda barakkjaihoz: annak a jelentésnek egy másolatát, amelyet az olasz és a vatikáni titkosszolgálatok közösen állítottak össze az októberi támadásokról. Egy kapucsínó és egy sütemény mellett olvasta át a jelentést a pápa privát étkezőjében, aztán hosszú percekig nyomogatta a gombokat a pápa tévéjén, nem számolnak-e be valahol tizenegy holttestről, amit egy svájci faházban találtak. Egyetlen nemzetközi hírcsatornán sem említették a dolgot. Ezek szerint Carter csapata elvégezte a feladatát. Donáti háromnegyed tizenkettőkor jött érte. Átsétáltak a Belvedere Palotába, és találtak egy üres irodát szép kilátással a Vatikáni kertekre. Egy perccel később reszketni és hajladozni kezdtek a fák, aztán két hatalmas dupla rotoros helikopter tűnt fel, s a városállam távoli végében lévő leszállóhely felé ereszkedett. Gabriel érezte, ahogy kimegy belőle a feszültség egy része, amikor az első helikopter gond nélkül leereszkedett a fák alá. Öt perccel később megpillantották az amerikai elnököt, ahogy magabiztosan halad a palota felé, több tucat idegesnek tűnő felfegyverzett titkosszolgálatostól körülvéve. – Az ügynököknek lent kell várni a kertben – mondta Donáti. – Lehet, hogy az amerikaiaknak nem tetszik, de ezt írja elő a protokoll. Tudtad, hogy rendszeresen megpróbálják bejuttatni a titkosszolgálat ügynökeit a hivatalos delegáció tagjai közé? – Nem mondod komolyan. Donáti Gabrielre nézett. – Mondani akarsz nekem valamit? – Igen – felelte Gabriel. – Vissza kéne mennünk az Apostoli Palotába. Ott akarok lenni, mielőtt az elnök megérkezik. Donáti megfordult, és mutatta az utat. Öt perccel az elnök előtt érkeztek a Sala Clementinához, a mennyezetig freskókkal borított fogadószobához, amely egy emelettel a pápa magánlakosztálya alatt helyezkedett el. A szentatya még nem érkezett meg. A széles bejárat előtt ünnepi öltözéket viselő svájcigárda-különítmény posztolt, és több civil ruhás társuk várakozott odabent. A hosszú, négyszögletes szoba egyik végében két díszes széket lehetett látni; a másik oldalon riporterek, fotósok és operatőrök csoportosultak. Az általános hangulat a szokásosnál is rosszabb volt. A Svájci Gárda és a titkosszolgálat sokkal alaposabban átkutatta őket, szigorúbbak voltak a biztonsági intézkedések, és három európai filmes csoporttól is megtagadták a belépést az igazoló okmányaikkal kapcsolatos apróbb hiányosságok miatt. A sajtónak engedélyezték, hogy megörökítse a történelmi találkozó első néhány percét, és élőben közvetítse az eseményt szerte a világba, de utána ki kellett menniük. Donáti visszament a folyosóra, hogy megvárja a szentatyát. Gabriel valamivel tovább nézelődött, aztán odament a szoba elejére, és a pápának fenntartott széktől pár méterre lecövekelte magát. A következő két percben az újságírókat vette szemügyre, az izgatottság legapróbb jeleit és az oda nem illő arcokat keresve. Aztán ugyanezt eljátszotta a tőle balra álló kúriai prelátusok delegációjával. Röviddel tizenkét óra előtt belépett a szobába a fehér reverendás szentatya, mellette Donáti, a bíboros államtitkár és négy civil ruhás svájci gárdista. Erich Müller is köztük volt, akitől Gabriel a fegyverét kapta. A tekintete egy pillanatra megállapodott Gabrielen, és rövid biccentéssel üdvözölte. A pápa átsétált a szobán, és megállt díszes széke előtt. Donáti, aki magas és feltűnő jelenség volt vörös övvel átkötött fekete reverendájában, megállt mestere oldalánál. Odavágott a szeme Gabrielre, aztán a bejárat felé fordult, amikor az Amerikai Egyesült Államok elnöke hosszú léptekkel bejött a szobába. Gabriel gyorsan végigfuttatta szemét az elnök hivatalos delegációjának tagjain. Úgy ítélte meg, hogy négy titkosszolgálatos van közöttük, talán két-hárommal több. Aztán elkezdte pásztázni a szobát, szeme fényszóróként vetült a riporterekre, a kúriai prelátusokra, a svájci gárdistákra, az elnökre és a szentatyára. Most épp kezet fogtak, és kedvesen mosolyogtak egymásra a villódzó kamerák vakító, fehér fényében. A gyorsasága még Gabrielt is meglepte. Ha Donáti nem lett volna ott, gondolta később, talán észre sem veszi. Donáti hirtelen kimeresztette a szemét, a következő pillanatban pedig tett egy oldalirányú lépést az elnök felé. Gabriel megfordult, és észrevette a pisztolyt. Egy 9 mm-es SIG-Sauer volt az – s a kéz, amely fogta, Erich Müller őrvezetőhöz tartozott. Gabriel előkapta a saját fegyverét, és tüzelni kezdett, de Müller még így is le tudott adni két lövést. Gabriel nem hallotta a sikítozást, és nem érzékelte a kamerák villódzását. Csak tüzelt, amíg a svájci gárdista holtan nem feküdt a márványpadlón. Az amerikai delegáció tagjai közé rejtőzött titkosszolgálatosok megragadták az elnököt, és az ajtó felé tuszkolták. Pietro Lucchesi, Róma püspöke, Pontifex Maximus és Szent Péter örököse térdre borult, és imádkozni kezdett egy magas, fekete reverendás pap földön heverő teste mellett.