Könyv, harmincnégy

A szenátus különbizottsága egy hónappal az elnök elleni merényletkísérlet után ült össze. A bizottság magas rangú tagjai nyitóbeszédükben biztosították az amerikai népet, hogy alapos és mindenre kiterjedő vizsgálatot fognak végezni, az első hét végére azonban a szenátorok mindkét oldalon nyílt felháborodásukat fejezték ki az elnök biztonsági és hírszerzési főnökeinek alakoskodása miatt. Az elnök emberei részletekbe menően ecsetelték, hogyan tudtak a globális iszlám szélsőségesség erői beszivárogni a kereszténység központjába, s hogyan sikerült Ali Maszúdi professzornak beszervezni és a pápai Svájci Gárda tagjai közé bejuttatni egy fiatal svájci férfit, név szerint Erich Müllert. De amikor arra került a sor, hogy ki irányította a háttérből a Vatikán elleni támadásokat – és ami még fontosabb, ki adta hozzá a pénzt –, az elnök emberei csak találgatásokba tudtak bocsátkozni. Arra sem voltak képesek kielégítő választ adni, mit keresett a Vatikánban Gabriel Allon, a mostanra legendássá vált izraeli ügynök és bérgyilkos. Hosszas mérlegelés után a szenátorok úgy döntöttek, hogy maguk elé idézik. Allon, külföldi állampolgár lévén, nem volt köteles megjelenni előttük, és amint az várható is volt, állhatatosan távol maradt. Három nappal később aztán hirtelen meggondolta magát. Hajlandó tanúvallomást tenni, mondta, de csak titoktartás mellett. A szenátorok beleegyeztek, és megkérték, hogy a következő csütörtökön jöjjön Washingtonba. Egyedül lépett be a föld alatti kihallgatóterem-be. Amikor a bizottság elnöke megkérte, hogy álljon fel, és diktálja jegyzőkönyvbe a nevét, ő habozás nélkül engedelmeskedett. – A munkáltatója? – Izrael Állam miniszterelnöke. – Rengeteg kérdést szeretnénk feltenni magának, Mr. Allon, de a nagykövete tájékoztatott, hogy egyetlen olyan kérdésre sem fog válaszolni, amelyet helytelennek ítél. – Így igaz, elnök úr. – Arról is értesültünk, hogy jegyzőkönyvbe kíván olvasni egy nyilatkozatot, mielőtt elkezdenénk a kihallgatást. – Ez is igaz, elnök úr. – Ez az állítás Szaúd-Arábiával és Amerika szaúdi kapcsolataival foglalkozik. – Igen, elnök úr. – Csak emlékeztetésképp, Mr. Allon. Bár ez a tanúvallomás titkos, a megjegyzései azért rögzítésre kerülnek. – Tisztában vagyok vele, uram. – Nagyszerű. Akkor kezdheti. Ekkor Gabriel a papírra vetette a tekintetét, és elkezdte felolvasni a nyilatkozatot. A terem távoli sarkában az egyik férfinak láthatóan megrándult az arca. Herkules eljött az Amerikai Egyesült Államok szenátusához, gondolta. És hozott magával egy tegezt, tele méregbe mártott nyilakkal. – Gratulálok, Gabriel – mondta Adrian Carter. – Nem tudtad megállni, igaz? Mi színpadot kínáltunk neked, te meg kihoztad a helyzetből, amit lehetett. – A szenátoroknak tudniuk kellett az igazságot a szaúdi rezsimről, és arról, hogy a szaúdiak támogatják a globális terrorizmust. Az amerikaiaknak tudni kell, mire fordítják azokat az olajdollárokat. – Legalább Zizi nevét nem említetted. – Zizivel más terveim vannak. – Ezt jobb, ha elfelejted. Most különben is a labdán kell tartsd a szemed. – Ezt meg hogy érted? – Ez egy sportból vett metafora, Gabriel. Sportolsz valamit? – Nincs rá időm. – Minden nappal egyre jobban hasonlítasz Samronra. – Ezt bóknak veszem – mondta Gabriel. – Melyik labdán kell rajta tartanom a szemem? – Bin Safikon. – Carter oldalpillantást vetett Gabrielre. – Van valami nyoma? Gabriel megrázta a fejét. – Nálatok mi a helyzet? – Igazság szerint, lehet, hogy rajta vagyunk valamin. – Be akarsz avatni? – Még nem. Carter áthajtott a Memorial Bridge-en, és ráfordult a George Washington Parkwayre. Pár percig szótlanul haladtak tovább. Gabriel kinézett az ablakon, és a folyó túlsó oldalán fekvő Georgetown látványában gyönyörködött. – Láttam, szerepel az utazási terveid között, hogy Izraelbe visszamenet megállsz Rómában – mondta Carter. – Megint valami vatikáni ügy? – Csak szeretnék Donátival tölteni egy kis időt. Mikor eljöttem Rómából, még mindig eszméletlen volt. – Gabriel az órájára nézett. – Hová megyünk, Adrian? – A géped csak néhány óra múlva indul. Van egy kis hely Virginia farmvidékén, ahol megebédelhetünk. – Mennyi idő alatt érünk oda? – Úgy egy óra alatt. Gabriel hátradőlt, és becsukta a szemét. Akkor ébredt fel, amikor egy Plains nevű kisvároshoz értek. Carter lelassított, ahogy áthaladtak az apró üzleti negyeden; aztán keresztülhajtott egy pár régi vasúti sínen, és ismét a vidék felé tartottak. Gabrielnek ismerős volt a hely, ahogy a hosszú kavicsos kocsiút is, amelyre Carter két mérfölddel odébb rákanyarodott. Az út egy keskeny patak mentén haladt. Balra dimbes-dombos mező terült el, s a mező végében jókora tanyaház állt patinás réztetővel és dupla tornáccal. Amikor Gabriel utoljára járt a házban, nem voltak levelek a fákon, és a földet hó födte. Most azonban virágzott a som, s a mezőt halványzöldre színezte a friss tavaszi fű. A legelőn át egy ló tartott feléjük könnyű vágtában, hátán egy aranyszőke hajú nővel. Már leapadt a duzzanat az arcán, és a vonásai visszanyerték eredeti formájukat. Ha nem számítjuk a szeme alatti sötét karikákat, gondolta Gabriel. Sarah szemében még mindig ott volt a nyoma a rémálomnak, amit abban a faházban kellett átélnie Uri tartományban. Nagy-nagy hozzáértéssel vezette oda a lovat a kocsi mellé, és lenézett a Gabrielre. Elmosolyodott, s egy pillanatra megint ugyanaz a gyönyörű nő volt, akit Gabriel az elmúlt ősszel látott sétálni a washingtoni Q Streeten. Aztán a mosoly eltűnt, s a lány a csizmája sarkával kétszer határozottan megösztökélte a lovat, és a mezőn át elvágtázott a ház felé. – Vannak jó napjai és rossz napjai – mondta Carter, miközben figyelte a távolodó lányt. – De biztos vagyok benne, hogy te ezt megérted. – Igen, Adrian, megértem. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a mi szakmánkban a személyes ellenérzések csak akadályt jelentenek, de soha nem fogom elfelejteni Zizinek, amit Sarah-val tett. – Ahogy én sem – felelte Gabriel. – És én sem mondok le az ellenérzéseimről. A hátsó tornácon költötték el csöndes ebédjüket a hűvös napsütésben. Ebéd után Carter mosogatott, míg Gabriel és Sarah sétálni indult az árnyas fák közé. A CIA egyik biztonsági ügynöke megpróbálta követni őket, de Gabriel elvette tőle a fegyverét, és visszaküldte a házba. Sarah lovaglónadrágot, lovaglócsizmát és gyapjúkabátot viselt. Gabrielen még mindig ugyanaz a sötétszürke öltöny volt, amit a szenátusi meghallgatásra vett fel. A jobb kezében vitte az ügynök Browning Hi-Power pisztolyát. – Adrian nem látszik túlzottan boldognak a bizottság előtti alakításod miatt. – Nem is az. – Valakinek meg kellett vinnie a hírt szaúdi barátainkról. Ki lett volna erre nálad alkalmasabb? Végül is te mentetted meg az elnököt. – Nem, Sarah, az elnököt te mentetted meg. Egy nap Amerika talán majd rájön, milyen sokkal tartozik neked. – Nem tervezek nyilvános szereplést a közeljövőben. – Mik a terveid? – Adrian nem mondta? Csatlakozom az Ügynökséghez. Felmértem, hogy a művészeti világ jól meglesz még egy kurátor nélkül. – Hadműveletek vagy hírszerzés? – Hírszerzés – felelte a lány. – Egy életre elegem van a terepmunkából. Odakint már amúgy sem lennék biztonságban. Zizi világosan az értésemre adta, mi történik azokkal, akik elárulják. – Zizi keze hosszúra nyúlik. Mi a helyzet a biztonságoddal itt, Amerikában? – Új nevet és személyazonosságot kapok. A nevet én választhatom ki. Azon gondolkodtam, megengednéd-e nekem, hogy az édesanyád nevét használjam. – Az Irene-t? – Gabriel elmosolyodott. – Megtisztelnél vele. Hallatlanul bátor nő volt, épp mint te. Ha legközelebb Izraelbe jössz, elolvashatod, mi történt vele a háború alatt. Sarah megállt, hogy kézbe vegyen egy somvirágot, aztán továbbsétáltak a fák között. – És te, Gabriel? Neked mik a terveid? – Azt hiszem, két különböző irányt választottunk te meg én. – Ezt hogy értsem? – Sajnos most még nem mondhatok többet. A lány lebiggyesztette az ajkát, és játékosan rácsapott Gabriel karjára. – Ugye nem kezdesz most itt titkolózni előttem? – Most, hogy egy másik ország hírszerzésének dolgozol, attól tartok, a kapcsolatunkat az előírt… – Itt megállt, és kereste a megfelelő angol szót. –Paraméterek közé kell szorítanunk. – Ugyan már, Gabriel. Olyan kötelék van közöttünk, ami jóval túlmegy az ügynöki kapcsolattartás előírt szabályain. – Látom, megkezdődött a kiképzésed. – Csak szép fokozatosan – mondta a lány. – Segít megszabadulni az unalomtól, most hogy egyedül élek ezen a farmon. – Jól vagy, Sarah? – Nappal nincs gond, de az éjszakák elég rettenetesek. – Ez még sokáig így lesz. De segíteni fog, hogy az Ügynökségnek dolgozol. Tudod, hová kerülsz? – A szaúdi részlegre – felelte a lány. – Ragaszkodtam hozzá. Távoli mennydörgés moraja rázta meg a fákat. Sarah Julian Isherwoodról kérdezett. Ebben a pillanatban hasonló helyzetben van, mint te. – Hová vittétek? – Sarah. – Ugyan már, Gabriel. – Egy öreg házban rejtőzött el Cornwallban, nem messze Land's Endtől. – És a galéria? – Jelenleg be van zárva. A távozásod Londonból meglehetősen felkavarta a vizet. Nagyon hiányzol a fiúknak a Green's étterem bárjából. – Ők is hiányoznak nekem. De a te csapatod jobban. – Mindenki üdvözöl. – Gabriel tétovázott. –Megkértek, hogy kövesselek meg. – Miért? – Cserbenhagytunk, Sarah. Nyilvánvaló, hogy bin Safik vagy Zizi biztonsági emberei kiszúrtak minket. – Talán az én hibám volt. – Megvonta a vállát. – De nem számít. Mind megúsztuk élve, és tizenegyet elkaptunk közülük abban a házban. A tetejébe meghiúsítottuk az elnök elleni merényletet. Nem is rossz, Gabriel. Újabb mennydörgés hallatszott, ezúttal közelebbről. Sarah felnézett az égre. – Fel kell tennem neked néhány kérdést, Sarah. Tudnunk kell bizonyos dolgokat, mielőtt lezárnánk az ügyet. A lány tovább bámulta az eget. – Tudni akarjátok, mit mondtam nekik abban a svájci házban. – Tudom, hogy teletömtek drogokkal. És valószínűleg megpróbáltad kiégetni az egészet az emlékezetedből. A lány ránézett, és megrázta a fejét. – Nem akartam elfelejteni – mondta. – Emlékszem minden egyes szóra. Lehullt az első pár csepp eső. Úgy tűnt, Sarah észre sem veszi. Továbbsétáltak a fák között, és mindent elmondott Gabrielnek. Carter kivitte Gabrielt a Dulles reptérre, és átkísérte a biztonsági ellenőrzésen. Egy diplomaták számára fenntartott külön váróban üldögéltek, és várták a gép indulását. Carter azzal ütötte el az időt, hogy megnézte a késő esti híreket. Gabrielnek a váró túlsó oldalánál ülő férfi kötötte le a figyelmét: Basír herceg, Szaúd-Arábia amerikai nagykövete. – Eszedbe ne jusson, Gabriel. – A nyilvános konfrontáció nem az én stílusom, Adrian. – Neked talán nem, de Basír élvezetét leli benne. A szaúdi mintegy végszóra felállt, és keresztüljött a termen. Megállt Gabriel fölött, de nem nyújtotta felé a kezét. – Úgy hallom, Mr. Allon, nagy ramazurit csapott ma reggel a Capitoliumnál. Zsidó hazugság és propaganda, ámbátor igen szórakoztató. – A tanúvallomásom állítólag titkos volt, Basír. – Semmi sem történik úgy ebben a városban, hogy én ne tudnék róla. Egyébként pedig Basír herceg. – A nagykövet Carterre nézett. – Maga a felelős ezért a cirkuszért, Adrian? – A szenátorok idéztették be, királyi fenség. Az Ügynökségnek semmi köze az egészhez. – Meg kellett volna akadályoznia. – Nem Rijadban vagyunk, nagykövet úr. Basír Carterre meredt, aztán visszatért a helyére. – Azt hiszem, nem is álmodhatok a szaúdi nyugdíjazási tervről. – Mi az? – Semmi – mondta Carter. Tíz perccel később bejelentették Gabriel gépének indulását. Carter elkísérte a kapuig. – Ó, majd elfelejtettem. Az elnök telefonált, mialatt Sarah-val beszéltél. Köszönetet akart mondani. Azt üzeni, majd legközelebb. – Mondd meg neki, hogy semmi szükség rá. – Azt is mondta, hogy szeretné, ha megtennéd a szükséges lépéseket abban az ügyben, amiről a parkban beszéltetek. – Biztos vagy ebben? – Már miben? – Hogy az elnök ezeket a szavakat használta. – Határozottan – mondta Carter. – Amúgy miről beszéltetek akkor este? – Az egy privát beszélgetés volt, Adrian, és az is marad. – Helyes – mondta Carter. Kezet ráztak, aztán Gabriel megfordult, és felszállt a gépre.