Könyv huszonegy

Ez volt az első éjszaka, mióta felszállt az Alexandra fedélzetére, hogy Sarah nem tudott aludni. Feküdt a hatalmas ágyon, és mozdulatlanságra kényszerítette magát, nehogy bin Talal gyanakodni kezdjen rá, ha esetleg rejtett kamerákon keresztül figyeli. Röviddel hat előtt az ég kezdett világosodni, és egy vörös paca jelent meg a horizont fölött. Várt még egy fél órát, mielőtt megrendelte volna a kávét. Amikor megjött a kávé, Sarah-nak kínzó fejfájása támadt. Kiment a napozófedélzetre, és megállt a korlátnál, a kikötőben lassan felkelő fény felé fordulva, s közben a montreali Alain al-Nasserre gondolt. Előző este valamivel több mint egy órát maradtak a férfi villájában, aztán átmentek Gustaviába vacsorázni. Zizi a La Vela nevű éttermet foglalta le a kikötő szélén. Alain al-Nasser nem tartott velük. Még a neve sem merült föl vacsora közben, legalábbis nem úgy, hogy azt Sarah hallotta volna. A desszert alatt egy Eli Lavonhoz hasonlító alak sétált el az étterem mellett. Sarah csak lepillantott, hogy megtörölje száját a szalvétával, s mire felnézett, a férfi már el is tűnt. Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett a mozgásra, és úgy döntött, hogy benéz az edzőterembe, még mielőtt Zizi birtokba venné. Spandex rövidnadrágot húzott, topot és a futócipőjét, aztán belépett a fürdőszobába, hogy a tükör előtt feltűzze a haját. Csend volt az edzőteremben, amikor odaért. Arra számított, hogy üresen találja, ehelyett meglátta Jean-Michelt, amint az egyik szerkezet fölé hajolva épp a bicepszén dolgozik. Hűvösen üdvözölte a férfit, aztán fellépett a futópadra. – A szigetre megyek egy jó kis futásra. Nincs kedve velem jönni? – Mi lesz Zizi tréningjével? – Azt mondja, fáj a háta. – De maga mintha nem hinne neki. – Mindig fáj a háta, ha el akar lógni egy napot. – A gyakorlatsor végén megtörölte csillogó karját egy törülközővel. – Menjünk, mielőtt beindul a forgalom. Motoros hajóra szálltak, és a belső kikötő felé vették az irányt. Még nem támadt fel a szél, s a víz is nyugodt volt. Jean-Michel nyilvános dokkban állt meg a hajóval egy néptelen kávéház mellett, amely épp a reggeli nyitáshoz készülődött. Végeztek néhány nyújtógyakorlatot a rakparton, aztán nekivágtak az óváros csendes kis utcáinak. Jean-Michel erőfeszítés nélkül haladt a lány mellett. Amikor odaértek a kikötő mögötti kanyargós hegyi emelkedőhöz, Sarah néhány lépéssel lemaradt. Elhúzott mellette egy robogó, amit egy bukósisakot és farmert viselő, formás fenekű lány vezetett. Sarah felgyorsított, és behozta a lemaradását. A hegytetőn megállt egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson, miközben Jean-Michel könnyed helyben futást végzett. – Mi a baj? – Több mint négy kilót szedtem fel ezen az úton. – Mindjárt vége. – Meddig maradunk még? – Még két napot maradunk Saint-Bart'sban. –JeanMichel a franciákra jellemző gesztusként lebiggyesztette a száját. – Talán hármat. Zizi már lassan menne. Látom rajta. Ebben a pillanatban elzúgott a fejük felett a nap első repülőgépe, majd a hegy mögött hirtelen ereszkedésbe kezdett az alant lévő kifutópálya felé. Jean-Michel szó nélkül megindult a nyomában, lefelé az úton. Elfutottak a reptér és a sziget fő bevásárlóközpontja mellett, aztán bekanyarodtak, és továbbfutottak Saint-Jean irányában. Kezdett éledezni a forgalom; kétszer is ki kellett ugraniuk a homokos leállósávba a közeledő teherautók elől. Az út végén Jean-Michel átvezette a lányt a kőfal egy nyílásán, aztán végig egy homokos ösvényen a strandig. – Jobb, ha itt futunk – mondta. – Itt-ott kicsit felgyorsítok majd. Nem lesz gond? – Miből gondolja, hogy nem bírom a tempót? A férfi megnyújtotta a lépéseit. Sarah erejét megfeszítve igyekezett nem lemaradni. – Mindjárt jön a gyors rész – mondta a férfi. – Készen áll? – Azt hittem, ez volt az. Jean-Michel kisprintelt mellőle. Sarah az álmatlan éjszakától kimerülve gyaloglásra lassított, és élvezte, hogy végre egyedül van, először azóta, hogy betette a lábát Zizi táborába. Nem tartott sokáig. Két perccel később JeanMichel már száguldott is visszafelé, két karja úgy pumpált, akár a dugattyúk. Sarah megfordult, és újból futni kezdett. Jean-Michel megelőzte, aztán lelassított. – Éhen halok – mondta a lány. – Mit szólna egy reggelihez? – Előbb befejezzük a futást. Aztán eszünk valamit abban a kávézóban a hajó mellett. Húsz percbe telt, hogy megtegyék az utat a kikötőig. Mire odaértek, a kávézó már kezdett megtelni emberekkel, de Jean-Michel talált egy üres asztalt odakint az árnyékban, és leült. Sarah rövid ideig tanulmányozta az étlapot, aztán a kávéházzal szemben lévő férfiruházati butik felé fordította a tekintetét. A kirakatban csupa drága kinézetű, kézi készítésű pamuting volt. Sarah becsukta az étlapot, és Jean-Michelre nézett. – Vennem kéne Zizinek valami ajándékot köszönetképpen. – Egy ajándék az utolsó dolog, amire Zizinek szüksége van. Neki aztán tényleg mindene megvan. – Valamit akkor is adnom kellene neki. Igazán nagyvonalú volt velem. – Ebben biztos vagyok. A lány megérintette Jean-Michel karját, és a butikra mutatott. – Az utolsó dolog, amire Zizinek szüksége van, az még egy ing – mondta Jean-Michel. – Ezek nagyon szép ingek. A férfi bólintott. – Francia ingek – mondta. –Bizonyos dolgokban még mindig jók vagyunk. – Adja ide a hitelkártyáját. – Céges hitelkártya. – Majd megadom. A férfi előhúzott egy kártyát a futó sortja zsebéből, és átadta a lánynak. – Nem kell megadnia – mondta. – Higgye el, Sarah, nem maga lesz az első, aki Zizi pénzén vesz ajándékot Zizinek. – Mi az ingmérete? – Nyakban negyvenkettő, nyolcvannégy centis ujjhosszal. – Lenyűgöző. – A személyi edzője vagyok. A lány elmondta Jean-Michelnek, mit kér reggelire – tartint, rántottát és tejeskávét – aztán átsétált a butikhoz. Egy kicsit nézegette az ingeket a kirakatban, aztán belépett a boltba. Rövid hajú, szőke, vonzó fiatal nő üdvözölte franciául. Sarah kiválasztott két inget, egy sötétkéket és egy halvány sárgát, és megadta Zizi méreteit. A nő eltűnt a hátsó szobában, s néhány másodperccel később már jött is az ingekkel. – Tartanak ajándékdobozt? – Természetesen, madame. Elővett egyet a pult alól, majd gondosan selyempapírba csomagolta az ingeket, és betette őket a dobozba. – Üdvözlőkártyájuk is van? – kérdezte Sarah. –Olyan borítékos. A nő ismét a pult alá nyúlt. Letette a kártyát Sarah elé, és adott neki egy tollat. – Mivel szándékozik fizetni, madame? Sarah átnyújtotta neki a hitelkártyát. Míg az eladónő a kártyával volt elfoglalva, Sarah az üdvözlőlap fölé hajolt, és ezt írta rá: Alain al-Nasser – Montreal. Aztán betette a lapot a borítékba, megnyalta a ragasztócsíkot, és szorosan lezárta. Az eladónő letette a bizonylatot Sarah elé. Ő aláírta, aztán visszaadta a tollat a nőnek a lezárt borítékkal együtt. – Nem értem, madame. – Nemsokára ide fog jönni egy barátom, hogy nem hagytam-e itt valamit – mondta Sarah. – Kérem, adja át neki ezt a borítékot. Szépen megfizetik, ha megteszi. Nagyon fontos a diszkréció. Megértette, hölgyem? – Természetesen. – A nő csintalanul Sarah-ra mosolygott, aztán a kávézóban ülő Jean-Michelre nézett. – Megőrzöm a titkát. Papírzacskóba tette az ajándékdobozt, és átadta Sarah-nak. Sarah rákacsintott, aztán visszament a kávézóba. Mikor leült, a reggelije már ott várta. – Volt valami probléma? – kérdezte Jean-Michel. Sarah megrázta a fejét, és visszaadta a hitelkártyát. – Nem – mondta. – A világon semmi. Harminc perccel később Sarah és Jean-Michel felszállt a motoros hajóra, és visszatértek az Alexandrára. Gabriel várt újabb tizenöt percet, mielőtt bement a butikba. Átvette az eladónőtől az ajándékkártyát, és száz eurót adott neki a fáradságért. Öt perccel később már egy Zodiac kormányánál ült, és a belső kikötőből a horgonyzóhely felé tartott. A z Alexandra ott volt épp előtte, a legeslegnagyobb magánhajóként a kikötőben. Csupán az a tengeri cirkáló volt nagyobb nála, amelyik az éjszaka folyamán érkezett. Gabriel jókora ívben elfordult, és a Sun Dancer felé indult, ami jó néhány száz méterrel odébb horgonyzott, nem messze a kikötő bejáratát őrző ikerszikláktól. A tatnál kötötte ki a Zodiacot, és bement a nagy szalonba, amit mobil parancsnoki és operációs központtá alakítottak. Volt ott egy biztonságos műholdas telefon és egy számítógép közvetlen összeköttetésben a Saul király úttal. Két tucat mobiltelefon és számos kézi adóvevő állt készenlétben, s egy tele-objektíves videokamera volt ráállítva az Alexandrára. Gabriel megállt a monitor előtt, és figyelte, ahogy Sarah kilép a privát napozófedélzetére. Aztán Jákovra nézett, aki épp Tel-Avival beszélt telefonon. Amikor egy másodperccel később Jákov letette a telefont, Gabriel felmutatta az üdvözlőkártyát. Alain al-Nasser – Montreal. – Ügyes kislány – mondta Jákov. – Ülj le, Gabriel. A Saul király úton sűrű a reggel. Gabriel töltött magának a termoszból egy csésze kávét, és leült. – Ma hajnalban a technikusok betörtek a villát bérbe adó cég foglalási rendszerébe – mondta Jákov. – A villát, ahol Sarah járt tegnap este, egy bizonyos montreali Meridián Construction nevű társaság bérelte ki. – A Meridián Construction teljes egészében az AAB Holdings ellenőrzése alatt áll – tette hozzá Lavon. – Ott volt a foglalásnál a bérbe vevő neve? –kérdezte Gabriel. Jákov megrázta a fejét. – Egy Katrine Devereaux nevű nő intézte a foglalást a Meridián főhadiszállásáról. Mindent előre kifizetett, és arra kérte a bérbe adó céget, hogy a férfi érkezéséig készítsék elő a házat. – Ő mikor érkezett? – A feljegyzések szerint három nappal ezelőtt. – Meddig marad? – További négy éjszakára szól a foglalás. – Mit tudunk a kocsijáról? – Jelenleg egy kabriolet parkol a háznál. A hátulján lévő címke szerint az Island Rental Cars tulajdona. De náluk nincs számítógépes foglalási rendszer. Minden papíron van. Ha tudni akarjuk a részleteket, a hagyományos módszerrel kell betörnünk. Gabriel Mordehájra, a képzett neviotosra nézett. – A reptéren van az irodájuk – mondta Mordeháj. – Nem több egyszerű bódénál, alumíniumredőnnyel az ablakon és egyetlen ajtóval, amin a személyzet ki-be közlekedik. Másodpercek alatt bejuthatunk. Csak az a probléma, hogy magát a repteret őrzik éjszaka. Az egész akció becsődölhet, csak mert meg akarjuk tudni, milyen nevet és hitelkártyaszámot adott meg, amikor a kocsit bérelte. – Túl kockázatos – döntött Gabriel. – Mi a helyzet a telefonnal? Mordeháj éjszaka elhelyezett egy adót a villa kapcsolódobozában. – Ma reggel volt egy hívás – mondta. – Egy nő hívott egy fodrászszalont Saint-Jean-ban, és időpontot jegyzett elő délutánra. – Hogy mutatkozott be? – Madame al-Nasserként – mondta Mordeháj. – Van egy kis gond a vétellel. Most a hatósugár szélén vagyunk. A jel gyenge, és tele van interferenciával. Ha bin Safik ebben a pillanatban felvenné a telefont, lehet, hogy nem tudnánk elvégezni a hangazonosítást a statikus zörej miatt. Kell egy lehallgatási bázis. Gabriel Jákovra nézett. – Nem mehetnénk odébb a hajóval? – Túl erős a hullámzás arrafelé, nem tudnánk lehorgonyozni. Ha ott kötnénk ki a villa előtt, egyből kiszúrnának. Ezzel az erővel akár oda is sétálhatunk alNasserhez, hogy bemutatkozzunk neki. – Nem rossz ötlet – mondta Mihail, aki épp akkor lépett a szalonba. – Én vállalom. – Állandó őrhelyre van szükségünk – mondta Jákov. – Akkor szerzünk egyet. – Gabriel ismét feltartotta az üdvözlőkártyát. – Mi a helyzet ezzel a névvel? Felismeritek? – Nem az általunk ismert álnevek közül való – válaszolt Jákov. – Majd szólok a Saul király útnak, hogy futtassanak le egy keresést, aztán meglátjuk. – És most mi lesz? – kérdezte Mihail. – Egész nap figyelni fogjuk – közölte Gabriel. – Megpróbáljuk lefotózni, és felvételt készíteni a hangjáról. Ha sikerül, akkor elküldjük a felvételeket elemzésre a Saul király útra. – Ez egy kis sziget – mondta Lavon intő hangon. – És kevés az emberünk. – Ebből még előnyt is kovácsolhatunk. Egy ilyen helyen nem meglepő, ha folyton ugyanazokat az arcokat látjuk. – Igaz – mondta Lavon –, de bin Talal nehézfiúi idegesek lesznek, ha túl sok ismerős arcot látnak. – Na és mi van, ha a Saul király úton azt mondják, hogy a montreali Alain al-Nasser nem más, mint az Ahmed bin Safik nevű szaúdi GID-tiszt? – kérdezte Mihail. – Akkor mit csinálunk? Gabriel felpillantott a monitorra, és Sarah-ra nézett. – Visszamegyek Gustaviába – mondta, továbbra is a képernyőre meredve. – Kell egy lehallgatási bázis. A jól nevelt angol hölgynek, aki tizenöt perccel később a villákat bérbe adó Sibarth ügynökségnél üdvözölte, napszítta barna haja és világoskék szeme volt. Gabriel egy Heinrich Kiever nevű tehetős németet alakított, aki rábukkant a Paradicsomra, és szeretett volna maradni még egy kicsit. Az angol hölgy mosolygott – sok hasonló történetet volt alkalma hallani –, aztán kinyomtatott egy listát a rendelkezésre álló ingatlanokról. Gabriel átfutotta a listát, és összevonta a szemöldökét. –Olyasmire gondoltam, ami itt van, ezen a részen – mondta a nő íróasztalára terített térképen kopogtatva az ujjával. – A sziget északi oldalán. – Pointe Milou? Valóban elragadó hely, de attól tartok, arrafelé most semmit sem tudok ajánlani. Itt azonban lenne valami. – Mutatott rá a térképre. – Ez rögtön a következő kiszögellés. Pointe Mangin. – Lehet látni Pointe Milou-t a házból? – Igen, egészen tisztán. Akarja, hogy mutassak néhány fotót? – Ha lenne szíves. A nő elővett egy brosúrát, és a megfelelő oldalhoz lapozott. – Négy hálószoba van, Herr Kiever. Ilyen nagyra van szüksége? – Igazság szerint, lehet, hogy társaságunk lesz. – Ebben az esetben, úgy gondolom, ez kiválóan megteszi. Az ára kicsit borsos, tizenkétezer egy hétre, és attól tartok, két hétnél rövidebb időre nem lehet kivenni. Gabriel megvonta a vállát, mintha a pénz nem számítana. – Gyerekek és háziállatok kizárva. Ugye nincs kutyája? – Jó ég, dehogy van. – Van egy kétezer dolláros kaució is, így a teljes összeg huszonhatezer, amit természetesen előre kell kifizetni. – Mikor vehetjük át? A nő az órájára nézett. – Most negyed tizenegy van. Ha meggyorsítjuk a dolgot, legkésőbb fél tizenkettőkor már a házban lehetnek a feleségével. Gabriel mosolyogva nyújtotta át a hitelkártyáját. Bár az angol hölgy nem tudott róla, az első vendégek már tizenöt perccel azután megérkeztek, hogy Gabriel és Dina beköltözött a villába. Személyes holmijuk egészen más volt, mint a sziget átlagos vendégeié. Mordeháj hangra aktiválódó vevőkészüléket hozott magával, és egy teleobjektíves Nikon kamerát, míg Mihail egy műanyag hátizsákkal érkezett, amiben négy kézifegyver, rádiók és mobiltelefonok lapultak. Egy órával később pillantották meg először a célpontot, amikor fehér sortban és hosszú ujjú fehér ingben kisétált a teraszra. Mordeháj jó néhány fotót készített róla. Öt perccel később újabb képek születtek, amikor al-Nasser egy kiadós úszás után már ing nélkül mászott ki a medencéből. Gabriel megvizsgálta a képeket a számítógépen, de úgy ítélte meg, nem elég jók ahhoz, hogy elküldjék őket elemzésre a Saul király útra. Déli egy órakor a hangra aktiválódó vevőkészülék lámpája pirosról zöldre váltott. Először azt lehetett hallani, ahogy a telefon vonalat ad, aztán valaki a házból egy helyi számot tárcsázott. Két csörgés után egy nő válaszolt a hívásra a La Gloriette étteremből. Gabriel csalódottan hunyta le a szemét, amikor a következő hang Madame alNasseré volt, aki két órára asztalt kívánt foglalni. Felmerült benne, hogy küld egy csapatot az étterembe, de rögtön lemondott róla, amikor utánanézett a szűk kis tengerparti étkezőnek. Mordeháj azért így is tudott készíteni két újabb fotót al-Nasserről, az egyiket akkor, amikor épp kiszállt a kocsijából a parkolóban, a másodikat pedig akkor, amikor az italát szürcsölte az asztalnál. A férfi mindkét képen sötét sportnapszemüveget és hosszú ujjú inget viselt. Gabriel továbbküldte a fotókat a Saul király útra elemzésre. Egy órával később, amikor al-Nasser és a neje épp távoztak az étteremből, a biztonságos kapcsolaton keresztül megjött a válasz a Saul király útról, hogy az eredmény nem meggyőző. Három óra harminckor hagyták el a La Gloriette-et, és kocsival elmentek Saint-Jean faluba, ahol al-Nasser kitette feleségét a fodrászszalonnál. Onnan Gustaviába ment, ahol három ötvenkor motoros hajóra szállt, és az Alexandrára tartott. Jószi a Sun Dancer hídjáról felvette a férfi érkezését, ahogy azt a meleg fogadtatást is, amelyben Zizi al-Bakari részesítette, amikor beléptek az emeleti irodahelyiségbe, hogy privát megbeszélést folytassanak. Sarah nem volt a fedélzeten, hogy lássa al-Nasser érkezését, mert akkor épp Zizi kíséretének nagy többségével együtt az le Fourche-nál búvárkodott, egy aprócska néptelen szigetnél úgy egy mérföldre SaintBart'stól északkeletre. A megbeszélés valamivel több mint egy órán át tartott. Jószi felvette, ahogy al-Nasser távozik Zizi irodájából, és felvette azt az eltökélt kifejezést is, amely az arcán ült, amikor felszállt a motoros hajóra, és indult vissza Gustaviába. Mihail követte Saint-Jeanig, ahol al-Nasser valamivel hat óra után várta frissen frizurázott feleségét a fodrászszalonnál. Hat harminckor ismét a medencéjében rótta a köröket, Mihail pedig morózusan ült Gabriel mellett a villában, az öböl túlsó oldalán. – Egész nap a sarkában voltunk – bosszankodott Mihail –, és mit tudunk felmutatni? Néhány használhatatlan fényképet. Alain al-Nasser nyilvánvalóan bin Safik. Kapjuk el most, és túl vagyunk rajta. Gabriel megvető pillantást küldött felé. – Egy napon, amikor majd valamivel idősebb és bölcsebb leszel, elmondok neked egy történetet a Cég egy akciócsoportjáról, akik azt hitték, megvan a célpontjuk, és tévedésből egy ártatlan pincért öltek meg. – Ismerem a sztorit, Gabriel. Lillehammerben történt. A Cégen belül még mindig a Keserűség Éjszakájaként emlegetik. De az már régen történt. – Akkor is ez volt a legnagyobb baklövés a Cég történetében. Nem a megfelelő embert ölték meg, ráadásul rajtakapták őket. Az összes szabályt megszegték. Kapkodtak, és hagyták eluralkodni magukon az érzelmeiket. Nem engedhetünk meg magunknak még egy Keserűség Éjszakáját. Előbb bizonyítékot szerzünk – légmentesen lezárt, támadhatatlan bizonyítékot – arról, hogy Alain al-Nasser valóban Ahmed bin Safik. Csak azután beszélünk majd a megöléséről. És csak akkor húzzuk meg a ravaszt, ha ki tudjuk vinni Sarah-t és az egész csapatot erről a szigetről anélkül, hogy elkapnának. – Hogy szerzünk bizonyítékot? – A fényképek nem elég jók – mondta Gabriel. – Kell a hangja. – Nem beszél. – Mindenki beszél. Csak el kell érni, hogy akkor beszéljen, amikor halljuk. – És ezt hogy akarod elérni? Ebben a pillanatban felvillant a hangrögzítő zöld fényjelzése, s a hangszórókból tárcsahang harsant. Madame al-Nasser hívása fél percig sem tartott. A végén Gabriel visszahallgatta a beszélgetést, csak hogy biztos legyen benne, pontosan jegyezte meg a részleteket. – Le Poivre. – Szeretnénk foglalni egy kétszemélyes asztalt kilenc órára. – Kilenckor minden asztalunk foglalt, madame. Nyolc óra, esetleg fél tíz? – A nyolc túl korai. Legyen fél tíz. – Milyen névre? – Al-Nasser. Gabriel lenyomta a stop gombot, és Mihailra nézett – Türelem, fiam. A jó dolgokra mindig vámi kell. A Le Poivre-ként ismert étterem egyike a sziget felfedezetlen gyöngyszemeinek. Saint-Jean egyik helyes kis bevásárlóközpontjának távoli végében található a part menti főút és a strandra néző magaslatokra vezető keskeny csapás kereszteződésénél. Az étteremből csak a forgalomra és a parkolóra nyílik kilátás, és a hely atmoszférája enyhén szólva nem valami felemelő. Az étkezőrész egy átlagos külvárosi udvar méreteivel rendelkezik. Időnként a kiszolgálás is hagy kívánnivalót maga után, ám az étel, ha egyszer végre megérkezik, mindig a legjobb az egész szigeten. Ennek ellenére épp a jelentéktelen helyszínnek köszönhetően azok, akik feltűnősködni jönnek Saint-Bart'sba, nemigen fordulnak meg a Le Poivre-ban, ahol általában soha nem történik semmi rendkívüli. Ez az oka annak, hogy a mai napig emlegetik az eseményt, amely Monsieur és Madame alNasserrel ott megesett. A személyzet ugyanolyan jól ismeri a történetet, mint a helyiek, akik a kicsiny bárba járnak inni. Délutánonként, az ebéd és az esti roham közti csendesebb időszak alatt gyakran emlegetik fel egy pohár rosé vagy egy eszpresszókávé és egy cigaretta mellett. A foglalás kilenc harmincra szólt, de ők előbb érkeztek. Odette, a hosztesz, aki aznap este szolgálatban volt, kilenc tizenötre emlékszik, Étienne, a csapos viszont a legnagyobb határozottsággal állítaná, hogy kilenc húszkor jöttek. Még nem volt szabad asztal, így a bárban kellett várniuk. Az italokat természetesen Étienne szolgálta fel. Egy pohár pezsgőt Madame al-Nassernek és egy ananászlevet az úrnak. – Semmi mást? – kérdezte tőle Étienne, mire az úr kelletlenül elmosolyodott, és a suttogásnál alig hangosabban azt felelte: – Csak a gyümölcslevet, kérem. Valamivel fél tíz után felszabadult egy asztal. A pontos időt illetően itt is vita van. Denise, a pincérnő kilenc negyvenre emlékszik, Odette viszont, aki a foglalási listát kezeli, és az órát figyeli, esküszik, hogy nem volt később kilenc harmincötnél. Lényeg a lényeg, Monsieur és Madame al-Nasser nem volt megelégedve az asztallal. A madame kifogásolta, hogy túl közel van a vécé bejáratához, de az embernek az volt az érzése, hogy Monsieur al-Nassernek más okból nem tetszik az asztal, bár kifogását nem öntötte szavakba. Majdnem tíz óra volt már, mire szabad lett a következő asztal, az utca felőli korlát mellett. Monsieur al-Nasser a bár felé néző széken foglalt helyet, de Étienne emlékszik rá, hogy folyamatosan a parti úton hömpölygő forgalmat figyelte. Denise tájékoztatta őket az aznap esti menüről, és felvette az italrendelésüket. A madame egy üveg bort rendelt. Denise szerint Côtes du Rhône-t. Étienne szerint bordóit. A bor színét illetően azonban nincs vita. Vörösbor volt, aminek a nagyja rövid időn belül a madame fehér trópusi nadrágkosztümjén landolt. Az esemény kiváltója tíz tizenötkor érkezett a Le Poivreba. Termetre alacsony volt, külsőre jelentéktelen. Étienne százhetven centinél és hatvannyolc kilónál nem saccolta többnek. Buggyos, khakiszín sortot viselt, amit már jó ideje nem mostak ki, a bal ujjánál szakadt, túlméretezett szürke pólót, tépőzáras szandált és egy jobb napokat látott golfsapkát. Különös módon az arcáról egyikük sem fest valami imponáló képet. Étienne divatjamúlt szemüvegre emlékszik. Odette gondozatlan bajuszra, ami egyáltalán nem passzolt a férfi külsejéhez. Denise-ben csak a járása maradt meg. Kissé kifelé hajlott a lába, ahogy ő mondaná. Mint egy gyors futóé vagy jó focistáé. Aznap este nem volt neve, később pedig egyszerűen csak „Claude”-ként ismerték. Motorral jött Saint-Jeanba Gustavia felől, s az este nagy részét azzal töltötte, hogy egy pár házzal arrébb lévő bárban vedelte a Heinekent. Amikor negyed tizenegykor megérkezett az étterembe, cigarettától és komlótól bűzlött a lehelete, s a testének sem volt sokkal kellemesebb illata. Odette elmagyarázta neki, hogy nincs szabad asztal, és ha lenne, se ültetné le, mire a férfi motyogott valamit az orra alatt, és elkérte a vécé kulcsát. Odette azt felelte, a vécét kizárólag a fizető vendégek használhatják. Ekkor a férfi Étienne-re nézett, és azt mondta: – Egy Heinekent. – Étienne kitett egy üveget a bárpultra, megvonta a vállát Odette felé, és átadta a kulcsot a férfinak. Hogy mennyi időt töltött a férfi a vécén, arról ismét csak megoszlanak a vélemények. A becslések kettő és öt perc közé esnek. További vad elméletek születtek arról, pontosan mit is csinált odabent. Az a szegény pár, akik annál az asztalnál ültek, amelyet Monsieur és Madame alNasser elutasított, később azt mondta, a férfi végeérhetetlenül vizelt, amit aztán hosszan tartó öblítés és vízcsobogás követett. Mikor végre előkerült, éppen húzta fel khaki sortja cipzárját, és úgy mosolygott, mint aki óriási tehertől szabadult meg. Szemével egyenesen megcélozta a rá várakozó Heinekent, és indult vissza a bárba. Akkor kezdődtek a bajok. Denise épp végzett Madame al-Nasser borospoharának újratöltésével. A madame felemelte a poharat, hogy igyon, de undorodva eltartotta magától, amikor meglátta a vécéről kilépő Claude-ot, amint a cipzárját huzigálja. Sajnos letette a poharat az asztalra, és el is engedte, hogy előrehajoljon és beszámoljon Monsieur al-Nassernek a látványról. Ahogy Claude eltámolygott mellettük, a kezével leverte a poharat, Madame al-Nasser ölébe loccsantva annak tartalmát. Hogy ezután mi történt, az attól függ, kinek a beszámolóját hallgatjuk. Abban mindenki egyetért, hogy Claude igyekezett jó szándékúan elnézést kérni, ahogy abban is megegyeznek a vélemények, hogy Monsieur alNasser volt az, aki kenyértörésre vitte a dolgot. Kemény szavak és fenyegetések váltották egymást. Akár békés úton is megoldódhatott volna a helyzet, ha Claude nem ajánlja fel, hogy fizeti a tisztíttatást. Amikor durván visszautasították az ajánlatát, benyúlt szennyes khaki sortja zsebébe, és néhány gyűrött eurót vágott Monsieur alNasser arcába. Denise-nek sikerült félreállni az útból, még mielőtt Monsieur al-Nasser torkon ragadta Claude-ot, és a kijárat felé taszította. A keze között tartotta egy ideig, miközben további sértéseket köpött az arcába, aztán lelökte a lépcsőn az utcára. A többi vendég kitörő lelkesedéssel fogadta tettét, és mindenki Madame al-Nasser megviselt ruhájával foglalkozott. Egyedül Étienne vette magának a fáradságot, hogy a járdán elterült alakkal törődjön. Segített a férfinak felállni, és komoly fenntartással figyelte, ahogy felül a motorjára, és végigcsalinkázik a parti úton. Étienne-ben a mai napig él a kétely az aznap esti események valódiságát illetően. Fekete öves karatésként észrevett valamit a részeg férfi testtartásában, amiből arra következtetett, hogy a másik is gyakorló harcművész. Ha a kis, szemüveges, golfsapkás ember úgy dönt, hogy visszaüt, állítja Étienne a hozzáértők magabiztosságával, akkor kitépte volna Monsieur al-Nasser karját a helyéből, hogy felszolgálja vacsoraként a bordóija mellé. – Nem bordóit ivott – mondaná erre Denise. –Hanem Côtes du Rhône-t. – Côtes du Rhone volt vagy bordói, mindegy. Es mondok még valamit. Amikor az a kis szarházi elrobogott, fültől fülig érő vigyor volt a képén. Mint aki nyert a lottón. Eli Lavon a parkolóból figyelte Gabriel alakítását, így ő volt az, aki aznap éjjel beszámolt róla a csapat többi tagjának a villában. Gabriel lassan járkált a csempézett padlón egy pohár szódával csitítgatva másnaposságát, és egy jegeszacskót szorítva bedagadt bal könyökéhez. A gondolatai a körül a jelenet körül forogtak, amely egy fél világgal arrébb, Tel-Avivban játszódott le, ahol a hangfelismerés tudományának specialistáiból álló csoport éppen azt próbálta eldönteni, hogy egy Alain al-Nasserként ismert ember életben maradhat-e vagy meg kell halnia. Gabriel tudta, mi lesz a határozat. Már abban a pillanatban biztos volt benne, amikor a célpont gyilkos dühvel felpattant az asztaltól. És néhány másodperccel később már bizonyítéka is volt, mert sikerült felhúznia a célpont jobb ruhaujját, így egy pillanatra láthatta a csúnya repeszsérülést az alkarján. Tizenegy óra harminc perckor felkapcsolódtak a fények a villában az öböl túlsó oldalán. Gabriel kiment a teraszra, s az átellenes kiszögellésen Ahmed bin Safik ugyanezt tette. Mihail számára úgy tűnt, a két férfi egymást bámulja a sötétségen keresztül. Tizenegy harmincötkor halkan feldorombolt a műholdas telefon. Jákov válaszolt a hívásra, egy percig csendben hallgatott, aztán letette a telefont, és behívta Gabrielt.